LFG.HU

taverna
Ramiz
novellaCimkek

1

A keskeny, macskakövekkel kirakott utcák mint sok kis ér hálózták be a holdfényben úszó várost. A hold még nem érte el legkövérebb alakját, de fényes volt és elég telt ahhoz, hogy a hegyek közt élő farkasok felverjék vonyításukkal az éjszaka csendjét.
Mégis, ebben a szokatlan kései órában is akadt, aki a város utcáit járta: egy utazó indult hazafelé a közeli ivóból, ám akár a szesznek, akár a zegzugos utcáknak volt köszönhető, a férfi eltévedt, s most kétségbeesetten, botladozva kereste a hazafelé vezető utat.
Szomorú? Már akinek. Mert mindig akadnak olyan kétes elemek, a város söpredékét al-kotó zsebmetszők, rablók és gyilkosok, akik csak az ilyen alkalmakra várnak sikátorok mé-lyén, sötét kapualjakba lapulva lesnek, s ölnek, rabolnak a napi betevőért…
Valóban, a botladozó, elázott utazót óvatosan, minden árnyékot kihasználva húsz lépés távolról egy sötét ruhás alak követte, egyre csökkentve a köztük levő távolságot. Arcát elfed-te, de a kezében tartott, rövid pengéjű tőrön olykor megcsillant a holdfény.
Amikor a férfi egy pillantra megállt egy utcasarkon, a csuklyás idegen nem tétovázott. Még egy gyors szökkenés, a fegyvert tartó kéz előrelendül a nyak felé…

A frissen kaszált széna illata megülte a völgyet. A zöld legelő, a szántás, a zsúptetős, fe-hérre meszelt falú kis házikók, az istállók, a kis patak a nádassal éjszaka is azt a tipikus nyu-godt falusi idillt árasztotta, amelyet oly szívesen örökítenek meg a festők képeiken. A békák kuruttyolása, a tücskök ciripelése is nyugtatólag hat az idegekre.
A békés hangulat azonban azonnal tovatűnt, ahogy az éjszaka csendjét rémült, halálféle-lemmel átitatott sikoltás tépte szét.
De az álmukból felriadt falusiak korántsem ijedtséget, mint inkább dühöt éreztek: ez ugyanis nem az első eset volt, hogy ilyen éles hang zavarta meg nyugalmukat.
Gonho különösen mérges volt, annak ellenére, hogy az ő házából hallatszott olykor, mint most is, a szörnyű sikoly. És ez már jó két hónapja így ment.
A testes kovács néhány másodpercig várt, amíg elszállt szeméből az álom, majd szu-szogva felült, kikászálódott ágyából és öltözni kezdett, dohogva és megállás nélkül káromkodva.
- Mit képzel az a kis patkány! Most aztán megkapja a magáét!
Az ágyon eddigre a felesége is felébredt, és csitítgatni kezdte.
- Ugyan, biztos csak rosszat álmodott. Hagyd, majd én beszélek vele.
Gonho nagyot fújt.
- Jobb is lesz! Ki tudnám tekerni a nyakát! – Megcsóválta a fejét, és magában tovább morgolódva visszafeküdt, mialatt Lano mécsest gyújtott és kisietett.
A kis szobában mindössze egy ágy és egy kis asztal volt, a falon pedig néhány kép. Ahogy az asszony belépett, a pislákoló láng fénye remegve táncolt a falakon, s egy pillanatra a félálom-ban vergődő, vézna, sápadt gyermek is kinyitotta a szemét.
- Maradj itt… segíts… – nyögte. Lanonak elszorult a szíve. Tehetetlenül az ágy szélére rogyott. Most ugyanannyira szánta Solut, mint mikor először látta. A fiú nem a saját gyerme-kük volt, hanem örökbe fogadták. Az igazi szüleit nem ismerték, egyszerűen otthagyták vagy valami baj érte őket?… Nem lehetett nem szánni a kisfiút… az asszony még ma is maga előtt látta, ahogy ott ül az út szélén pityeregve. Már kezdtek belenyugodni, hogy ők sosem fognak a gyermekáldás örömeiben részesülni, így nem esett nehezésre rábeszélni a férjét a fiú befo-gadására. De hamar rájöttek, hogy Soluból sohasem lesz kovács, de még csak inas se. Gyenge volt, szétszórt, álmodozó, szorongásokkal teli. És ráadásul most még a rémálmok… Az asz-szony nagyot sóhajtott, megsimogatta a fiú homlokát.
- Ne félj, nincs semmi baj… itt vagyok. – A fiú szinte elveszett az óriási párna és a hatalmas dunyha alatt. Haja izzadtan tapadt a homlokára.
Az utazó térdre esik, nyakából fröcsköl a vér…
Úgy látott mindent, mintha ott állt volna, és lassítva nézné, mi történik… Érezte a hi-deg és egyenetlen macskaköveket, a hideg éjszakai szellőt… Hallotta a hátborzongató serce-gést… rettenetes volt Halálosan félt. Rémálmaiban többször is volt már része hasonló lát-ványban, és mindig sokkolólag hatott rá.
- Hallasz, Solu? Ébredj fel! – Az asszony megrázta a gyermeket, de sikertelenül: az, mint egy rongybábu, tehetetlenül lógott karjai közül.
Az élettelen test végigdől az utca kövén… a gyilkos odalép hozzá… gyorsan körül-néz… leveszi a csuklyát… odalép áldozatához… van valami macskaszerű a mozdulatban… letérdel… Ez mégsem egy zsebmetsző…
Gyűlölte magát, gyűlölte rémálmait, amelyek olykor éjjel vagy akár nappal kínoz-ták, és lelkileg megnyomorították. Néha csak egy pillanatig tartott, bevillant egy kép és vége – de néha hosszú ideig szenvedett.
A sötét ruhás lejjebb görnyed… a vértől iszamos nyakra hajol… kitátja a száját…
- Ne! Én nem… én nem akarom! – a gyermek kétségbeesetten előrenyújtotta a ke-zeit, mintha csak el akarna tolni magától valamit, egy pillanatig megmerevedett, aztán nagyot sóhajtva lehulltak karjai. Az asszony ijedten szorongatni kezdte a kezét.
- Solu? Hallasz?
A fiú lassan kinyitotta a szemét. Sápadt arca verítékben úszott. Szíve még hevesen vert.
- Igen, most már itt vagyok.
- Mi történt, rosszat álmodtál? – Lano féltőn nézett rá.
A fiú azt akarta mondani, hogy “Igen, csak egy rossz álom volt”, de képtelen volt rá: úgy érezte, ez nem igaz. Szaggatottat, nagyot sóhajtott.
- Csak egy álom volt – nyugtatgatta az asszony.
- Nem tudom – mondta a fiú halkan.

2

A Remete a városon kívül lakott, és kerülte az embereket. A kisfiút sem szívesen eresz-tette be. Solu félt idejönni, útközben többször is visszafordult. De ha valaki tud rajta segíteni, ez a világtól elvonult, elmélkedésbe mélyült titokzatos öreg az.
Sötétség honolt a kunyhóban. Az ablakokat vastag pokrócok függönyözték el, bár a há-zat körülvevő bozót amúgy sem sok fényt engedett be. Solu szinte elveszett a hatalmas, ot-rombán faragott székben. Egy mécses pislákoló lángjába révedt. A Remete vele szemben ült, egészen közel, félig háttal a fénynek, és halk hangon, árnyék által eltakart arccal hallgatta a fiút.
- Mintha valaki… vagy valami… kisugározná rám ezeket az álmokat. Nem csapongó-ak, mint azok az álmok, amiket régebben láttam. Úgy haladnak előre… mintha egy pontos céljuk lenne. Addig nem ereszt el, amíg… amíg nem mutatta meg, amit akart. És mindig… egy picivel többet mutat.
- Ki? – A Remete hirtelen előredőlt a székén, mélyen a fiú szemébe nézett. Az kényszerítette magát, hogy állja és viszonozza a pillantást. – Ki nem ereszt el? Ki mutatja meg az álmokat?
A fiú tágra nyílt szemében remegve táncolt a mécses fénye. Segíteni akart, befelé fi-gyelt, keresett magában egy nyomot, egy foszlányt… hiába. Nappal mindig valószerűtlenek az álmok. És elfelejtődnek.
- Nem tudom… ez csak egy… sejtés. – De volt még valami, egy érzés-foszlány, amit nem tudott megfogni. Elnémult. Az öreg újra hátradőlt a székén, árnyékba burkolózva. A következő kérdését újra halkan tette fel.
- Hív téged? Úgy érzed, hív valahová?
A fiú összerezzent. Ezt kereste eddig magában.
- Igen! – Izgalmában elcsuklott a hangja. – Tetszik tudni, hogy mi… hogy ki ő? Tet-szik tudni, hogy miről van szó? És hogy hogy szabadulhatnék meg tőle?
A Remete lassan felállt. Öreges csontroppanások kísérték a mozdulatot.
- Tudom, ki ő – mondta lassan, fáradt hangon. – Nem szabadulhatsz meg tőle, csak ha vele tartasz. Másképp soha.
- Soha!… – ismételte Solu kétségbeesetten. Hazaindult, de a madárcsivitelés, az erdő csendes nyugalma sem tudta elijeszteni félelmét. Visszafelé úton egész testében remegett.

3

Az elkövetkező napokban egyre több álmot látott. És egyre erősebben érezte a fé-lelmetes és mégis vonzóan izgató sugárzást, ami az álmaiból feléje áradt. És néha már nem ébredt fel sikoltva, izzadva. Olyankor, amikor nem gyilkosságot és vért látott az éjjel, hanem hatalmat, idegen tájakat… és a természet mélyen szunnyadó erejét kihasználó varázslatos igéket… a mágia csodáját. És halk, megnyugtató hang szólt hozzá.
De aztán egy éjjelen megjelent a feketébe öltözött, csuklyával fedett arcú idegen, és a jól ismert és lassan megszokott hangon hozzá szólt… nem úgy, mint eddig, mesélve, hanem megszólítva. Azt mondta: “Gyere velem!” Halkan hívta, de határozottan. “Neked na-gyon érzékeny lelked van. Ha nem az lenne, nem is szólhatnék így hozzád. A tanítványommá és társammá leszel. Az én tapasztalatommal és a te hatalmaddal sokra vihetjük.” Olyan sza-vakat is használt, amiket a fiú nem ismert. “Asztrálisan és mentálisan is tökéletesen megfele-lő vagy – képes leszel használni a mágiát! Ha már ilyen beteges vagy, ilyen gyenge fizikumú, ilyen érzékeny, miért ne használnád ki azt, amit cserébe kaptál? Miért ne használnád a boldogságod kulcsát?” És a végén: “Bolondság lenne más utat választani… de én megköny-nyítem neked a döntést, és nem hagyok más utat… nincs más választásod!” Ebben a mondatban annyi rosszul rejtett fenyegetés szikrázott, hogy Solu felébredt.
Talán nem is véletlenül volt az a fenyegetés olyan rosszul rejtett, hogy ilyen gyorsan, tisztán és pontosan felébredt, futott át az agyán. Teljesen éber volt. Kimászott az ágyból, halkan kiosont a szobájából. A szülei szobájának ajtaját meglepetésére nyitva találta. Besie-tett, átfutott a szobán az ágyhoz, és félősen bebújt az anyja mellé. Az furcsán mozdulatlan volt. Nem hallatszott lélegzés. Solu nem tudott szólni, a torkában érezte a szíve dobogását. Félve, némán állt. A Hold lassan előbújt felhőtakarója mögül, halvány ezüstfénye az ágyra esett. Solu megdermedt rémületében… a szülei hófehér dunyháján, párnájukon sötét folt te-rült el, vércsík szivárgott a nyakukból, és ördögi foltot festett a fehér anyagon…

4

A nagy szekrény sötét árnyékából nézte a fiút. Hosszú idő óta most látta először, és azóta sokat cseperedett. Elmosolyodott a sötétben. Sehol nem lehetett volna jobb helyen a fiú, mint itt! Ha egy városba jut, előbb-utóbb óhatatlanul felfedezik a benne megbúvó titkos adottságot, a kulcsot a mágia világához, de ezek mit sem tudtak róla. És így a legjobb. Senki sem számított rá és a hozzá hasonlókra.
- Fiú! Eljöttem, amint ígértem. Én vagyok a te Láttatód. Légy üdvözölve! – A fiú na-gyon megrémülhetett, ahogy összerezzent, és megpördült. Szemeit a sötétségbe fúrta, de nem láthatta. Ő nem akart varázslatot alkalmazni, már csak azért sem, mert a fiúnak még a tudat alatti, ösztönös ellenállása is erős reakciót válthatott volna ki, de egy másik trükköt bevethe-tett. Előlépett a sötétből, és pillantásával elkapta a fiúét. Erősen koncentrált.
- Nyugodj meg! – mondta tagoltan és lassan. Úgy látszik, hatott. A fiú tartása ellazult. Ő nyugodt hangon folytatta. – Ne törődj a megjelenésemmel! Szokatlan, de szükséges. Neked is ilyen lesz. Megtanítalak szakítani a természet titkos gyümölcséből. Megtanítalak elvonni a földből a benne rejlő életenergiát, és a mágia céljaira felhasználni. De előbb ki kell nyitnod az ajtót: magadhoz kell venned a varázslás fő esszenciáját. – A fiú megbabonázott pillantásá-tól kísérve az ajtó elé sétált, és a fekvő testek felé nyújtotta kezét. – Igyál a vérükből! – A fiú összerezzent, hátrébb lépett. Ő újra elkapta a tekintetét. Megint koncentrált, és sokszorosára növelte a vágyat a fiúban a mágia ajtajának átlépésére. – Igyál a vérükből! – A fiú, mintha álmodna, az ágyban fekvő férfihez ment, szemben az idegennel, aki fogva tartotta a pillantá-sát és a tudatát. Fölé hajolt. – Igyál! – Szája az átharapott nyakhoz ért. Lenyalta ajkáról a vért. Mintha valami forróság öntené el a testét… ekkor hirtelen kiáltást hallott, rögtön kiszabadult az idegen mentális börtönéből, undorral megrázkódva hátraugrott az ágytól, vért köpött a földre, aztán felnézett…
A fekete ruhás alak, a sápadt bőrű, ijesztő idegen szája némán mozog, de mintha nem tudna beszélni… nagyon erőlködik, de szavak helyett vér bukik ki a szájából… a mellkasán négy kis tüske csillog… tompán elzuhan… És a fiú megpillantotta mögötte a remetét, kezé-ben vasvillával, amiről csöpög a vér…
- Megmondtam: nem lesz a tiéd a fiú soha! – szólt halkan, fenyegetően.

5

Amikor a remete meglátta a fiút, aki rémülten bámult rá, de közben öntudatlan mozdulatokkal törölte a száját, tudta, hogy elkésett. Lehajtotta a fejét.
- Öld meg! Ne hagyd, hogy elvegye az életedet és a hatalmadat! – hörögte a Láttató Solu felé a földről, de már nem volt hatalma rajta. Akkor újra a szemébe meredt, koncentrálni próbált, hogy a fiú frissen szerzett hatalmával pusztítsa el ezt a papot itt, vagy kit… aki a legutóbbi alkalommal is keresztülhúzta a terveit, amikor megmentette a fiút, hogy elrejtse előle… most végre bosszút állhat…
A remete lassú, fáradt mozdulattal felemelte a vasvillát, és éppen csak leejtette. A föl-dön heverő férfi fejére.

6

A fiú az úton ült a házuk előtt, és zokogott. Most tört ki belőle minden szomorú-sága, minden szörnyűsége, minden borzalma ennek az éjjelnek. A remete fáklyát gyújtott, mellette állt. Az arcán táncoló fényben, bozontos szemöldökével, gubancos szakállával, szú-rós szemével egészen eszelősnek nézett ki. Talpra rántotta a fiút és a kezébe nyomta a fáklyát.
- Gyújtsd fel a házat! – mondta rekedt, parancsoló hangján. – A nevelőszüleid érdekében is… és elpusztítani azt a szennyes… szerencsétlent. – Mintha szánalom is bujkált volna a hangjában. A fiú ránézett, határozottan, de nem mágiától csillogó szemeiben valami megnyugtatót talált. Megértette, hogy ezek nem az igazi szülei voltak. Megértette, hogy mire vannak rendeltetve ő és a hozzá hasonlók. Hirtelen düh öntötte el, nagy ívben a szalmatetőre hajította a fákylát. Az lobbot vetett, mohón felcsapott a lángja, pillanatok alatt lángban állt az egész ház. Ott álltak ketten, és a csupasz tűz megtisztító lángjába bámultak. Aztán a fiú az öregre nézett.
- És velem most mi lesz? – A remete lassan ránézett. Még nála volt a villa. – Mivel it-tál a vérből, meg kell, hogy öljelek. Nem szabadíthatok egy másik fenevadat a világra. – A fiú erre a szóra összerezzent.
- Fenevad? Ő… egy vámpír volt, ugye? És én is az leszek? Meg kell halnom? – Hirte-len rátört az élni vágyás. A remete megrázta busa fejét.
- Nem, nem vámpír: ember volt, hatalomvágyó, mint oly sokan… de neki megvolt a lehetősége megszerezni azt… mint ahogy neked is megvan. – Átható pillantást lövellt a fiú felé. – De a természet erőinek elvonása, a vér szavának használata, a fekete mágia beszennyezi a lelket és eltorzítja a személyiséget. Ilyenné akarsz válni, mint ő volt? – kiáltotta hirtelen a fiúra. Az egyszerre megértette, hogy nem szívesen ölné meg őt. Kétségbe-esve felelt.
- De én nem akarok így élni! Én nem akarom a hatalmat ilyen áron! Én nem varázsol-nék soha! – Aztán elnémult, majd halkabban folytatta. – De értelek és hiszek neked. Veszélyt jelentek… Jobb lesz, ha megölsz.
A remete ránézett, és egyszerre csak elmosolyodott.
- Te láttad, hová juttat valakit a mágia helytelen felhasználási módja. Hiszel nekem, és elég értelmes vagy ahhoz, hogy megértsd, amit mondtam. Nem kell, hogy megöljelek. De így számodra, aki már belekóstolt a mágia varázsába, csak egy út maradt. – Félbeszakította magát a fiú csodálkozó pillantására. – Igen, belekóstoltál a mágiába. Nem érzed a forró bizsergést belül? Nem csodálkozol, hogy ilyen nyugodt és higgadt tudsz lenni ezek után? Nem érzed belül a szétáradó bátorságot, hatalmat? Tehát tovább kell menned az úton, de csakis azokból a természeti erőkből varázsolhatsz, amik áradnak… érezni fogod őket, ha ráhango-lódsz… áradnak feléd, de nem szabad kivonnod őket a földből… és az élők-ből… – A remete a fiú fejére tette a kezét. – Én már túl öreg és türelmetlen vagyok ah-hoz, hogy tanítsalak. Ilyen sok év egyedüllét után furcsa volt egyáltalán beszélni egy ember-hez. Egyedül kell bejárnod a mágia útját, vagy inkább ösvényét. Járj szerencsével és türe-lemmel!
Az öreg megfordult, és eldöcögött az erdő felé, a kunyhója felé. Solu révedt szemmel nézett utána. Új, kimondhatatlan érzések buzogtak fel benne. Egy csapásra megváltozott az egész élete. Vajon mit hoz számára a jövő?…
A ház még mindig nagy fénnyel lángolt. Egy-két kiáltás, kinyíló ablakok, léptek zaja hallatszott. “Itt az ideje indulnom”, gondolta Solu. “Apa, anya… köszönök mindent.” Ő is érezte, hogy ez milyen visszásan hangzott. Elindult kifelé a faluból, nem nézett hátra. Nekiin-dult az éjszakának, és elnyelte a sötétség.

7

A lelke, ahogy aktiválódott a varázslat, visszaröppent, sok-sok szántóföld, város, folyó és erdő fölött suhant vissza az elhagyott, romos kúriába, a nagy terembe, a hatalmas pentagramma közepére, és belecsapódott a földön összekulcsolt kezekkel fekvő nagyon-nagyon öreg férfibe. Az kinyitotta szemét, a félhomály ellenére erősen hunyorított – milyen rég nem használta ezeket a szemeket!… -, aztán egy kissé mintha mosolyra húzódott volna a szája széle.
- Nem olyan könnyű megszabadulni egy mágustól… – suttogta rekedten. – Ne hidd, fiú, hogy kiengedlek a markomból… Másik utat jársz, mint amit én neked szántam, de talál-kozunk még… valahol, valamikor… minden pillanatban készen állsz?
Rekedten nevetett a pókhálós szakállú, ráncos arcú ős-öreg vénember…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához