LFG.HU

Drezzda
novella

“És egykoron, a hajnalnak hasadtán
Elékezik majd a nap,
Melyen a bősz holtaknak nagy hadán
Átveszi az uralmat.

Ő az, a Nagyúr, a halálé ő,
És, ha félsz, ha nem,
Hitvány életedben úgyis eljő,
S nem lesz kegyelem.

Áldatlan könyv született neki,
Egy nagyon becses darab,
Nem érdemes megérinteni,
Mert az élet abbamarad…”

Néma csendben hajtotta be az ajtót maga mögött. A szoba ébenfekete falai sötétségbe borították a helyiséget, ám ő mégis látott. Valamiféle természetfeletti fekete fény világította meg a termet. Fény, melynek forrását nem tudta betájolni. Beletelt egy kis időbe, mire agya felfogta a szokatlan jelenséget. Odabenn, a kör alakú helyiségben mindenféle kacatok hevertek egy nagy, régi asztalon. Könyvespolcok takarták a falat, és otthont adtak a poros és régi könyvek százainak. Egy apró ablak volt a terem falán, melyen éppen csak ki tudta volna magát préselni. Nem aggódott, mert egy ugyanilyen ablakon jutott be a mágustoronyba. Ahogy tovább szemlélődött, megpillantotta a terem közepén azt, amiért jött, a csodát, a megváltást, a bőrkötésbe zárt kincses ládát: Whitegromarl varázskönyvét. Hogy ő mennyit olvasott utána, mire megtudta, hogy hol van e becses jószág! Nem totojázott soká: remegő lábakkal odabotorkált a vitrin elé. Az izgalomtól remegtek végtagjai, nem a félelemtől. A félelmet abban a sikátorban hagyta, ahol megölte a mesterét.
Az üvegbura – mely körülölelte a könyvet, mint az anyasas szárnyai kicsinyét – látszólag védtelen volt, és mentes minden csapdától. Ő azonban nem dőlt be a látszatnak, s elővette mágikus monokliját és a bal szeme elé helyezte. Rögtön láthatóvá vált előtte, a vitrin üvegfalán két darab bonyolult jellegű mágikus rúna is. “Na, ez mi a… áhh, energiamágia. A másik meg valami… nekromancia lehet.” Miután így kisilabizálta a rúnák eredetét a mágikus aurákat kiolvasni képes monoklija segítségével, eldöntötte, hogy nincs kedve aktiválni őket. Helyette azon morfondírozott, hogy miként fogja eltávolítani a masszívnak tűnő burát anélkül, hogy megtörné a láthatatlan, ám előtte mégis látható rúnákat. Jobb ötlet híján elkezdett kotorászni barna, viseletes vászonigének zsebeiben… A bal zsebéből több helyen is összegörcsölt, gubancos madzag, egy törött álkulcs, egy szárított babszem és egy kiskanálnyi ragasztó – kiskanállal együtt – került elő. Ezeknek nem vehette hasznát, így visszatette őket a helyükre. Már majdnem belenyúlt a jobb ingzsebébe, amikor eszébe jutott, hogy a minap gumilapocskával bélelte ki azt: gumilapocskával, amibe két apró tűt ágyazott, melyekre három szívdobbanás alatt ölő Mantiqore mérget szárított. Az a retkes kis zsebtolvaj, Jimmy Johni talán így abbahagyja majd a zsebének hetente való kifosztását… “Hehe, hogy én milyen okos vagyok!”

Mivel nem talált magánál semmiféle olyan eszközt, mely megsegíthetné őt ebben a húzós helyzetben, fogta magát, és odament az asztalhoz, amin az a sok varázslói kacat volt: üvegcsék üvegcsék hátán, különféle komponensek, papírok meg tinta.
- Ejj, te varázsló, nem mondta még neked anyád, hogy tarts rendet az asztalodon? – mondta fennhangon a kicsit sem szívbajos tolvaj, s a tintával meglocsolta a papírokat, s megeresztett egy gonosz vigyort. Néhány gyakorlott, fürge mozdulattal bezsebelt néhány találomra kiválasztott üvegcsét. A vitrin elé léptett, és tovább gondolkodott. “Ez a muksó biztos elnyomja a saját rúnáit, úgy veszi le a fedelét. Vagy talán le sem veszi sose? Elvégre is egyes barmok elhiszik azokat a babonákat, hogy a könyv átkozott, márpedig a varázslók között hemzsegnek a baromagyúak.”
Tüzetesen megszemlélte a vitrin talpazatát, mely tömör kőből készült. Fejkendős fejét vakarva beállt az ablakba, háttal neki, és a kezébe vett három üvegcsét, melyeknek különböző színű tartalma volt. “Most kiderül, hogy a rúnák milyen hatásokra aktiválódnak.” Kivette hátizsákjából csáklyás kötelét, és beakasztotta azt a masszív asztal stabilnak tűnő lábába. A csáklyán lévő kötelet a derekára kötötte, és újra a szűk ablak elé állt, hogy ha baj lenne, rögtön ugorhasson. Az első üvegcsét – egy fehér színűt – hozzávágta az üvegburához. A flaska hangos csörrenéssel tört szét a vitrinen. A könyvtől egy lábnyira egy fél láb széles tűzkör keletkezett, mely két méter magasságig emelkedett, és hője megcsapta a betörőt is, aki négy méterre állt tőle. A vitrin felületén apró villámok kezdtek vad, kaotikus táncot járni. A fehér folyadék fortyogva, lomhán hömpölygött lefelé az üvegburáról. A fejkendős pont erre számított, kezébe vett hát egy másik üvegcsét. Tudta, hogy ha két olyan varázsital összekeveredik, melyek összetevőiben valamiféle ellentét van, akkor mágikus robbanás keletkezhet. Ő pont ezt akarta most kihasználni. Úgy gondolta, hogy a robbanás – mely nem lehet túlzottan nagy erejű, hiszen csak varázsitalok okozzák – majd meggyengíti vagy elnyomja a rúnákat, ám a vitrint nem zúzza szét.

Hamarosan abbamaradt a rúnák hatása, és a tűz, mintha nyoma sem lett volna, úgy tűnt el. A kezében tartott vörös tartalmú üvegcsét hozzávágta a könyvet körbeölelő felületnek azon pontjához, ahol a fehér lötty áramlott lefelé. Az üvegcse összetört, és a rúnák újra aktivizálódtak, ugyan azon hatást kiváltva, mint az imént. Megvárta, míg kitombolják magukat, majd egy harmadik flaskát vágott a burához. Nem hallotta az üveg törését, csak a fülsüketítő, dobhártyaszaggató durranást. Ösztönösen az arca elé kapta a kezét, és egy ördögien gyors mozdulatot követően már félig kinn is volt az ablakon. A robbanás amilyen hamar jött, olyan hamar maradt abba. Hősünk amint feleszmélt, a villanástól még mindig káprázó szemekkel megsasolta tettének eredményét. A vitrin felülete kormos volt, körülötte szikrák pattogtak. A könyvespolc is kormos lett, néhány lakója szénné égett. “Mekkora szerencséje van a mágusnak, hogy a mágikus tűz nem ég, csupán addig, amíg a varázslat tart.” Az összefeketedett vitrinen egy ujjnyi lyuk tátongott. Izgatottan odasétált hozzá, és bekukucskált a frissen keletkezett résen. Meglátta a sértetlen könyv körvonalait odabenn. Lábával lerúgta a vitrint, bízva abban, hogy nem maradt már benne mágia. És valóban: a bura ártalmatlanul esett a padlóra, mint a döglött gólya. A tolvajt egészen magával ragadta az a tudat, hogy a hőn áhított könyv az orra előtt hever, kiszolgáltatva, mint a leitatott szűzleány. Hófehér embercsont borítású volt, és nyomott vagy öt kilót. Egy fenséges, vörös szalaggal volt lezárva. A borítóján egy szimbólum díszelgett, mely valamiféle égitestet ábrázolt. Emberünk ismerte a Fekete Napot, Cyric isten jelképét. Ez az istenség volt a terror ura, a legfőbb zsarnok minden isten közül, s mióta a Sötét Háromság odaveszett, Cyric testesíti meg az egyik leghatalmasabb gonoszt a Birodalmak földjén. A tolvaj legalábbis így tudta. Persze mit számít az, hogy kinek a szimbóluma van a könyvön, ha árából városokat lehetne felvásárolni?
A hóna alá csapta hát a vaskos kötetet, és vidáman kimászott az ablakon. Mivel a derekára volt kötve a vékony selyemkötél, így nem volt nehéz dolga a lejutásnál: csak szépen le kellett sétálnia a falon. Hamar észrevette az alant nézelődő embereket, kiket valószínűleg a mágiatörés igen zajos visszhangjai csalogattak oda. A falon lépdelő alak elvigyorodott, és lábaival betámasztotta magát egy ablaknyílásnál, amíg felcsapta fejére, a vörös fejkendője fölé széles karimájú kalapját, melynek fátylát az arcába húzta. Egy méhésztől lopta már vagy két éve, és azóta ezt használja arra, hogy eltakarja arcát, amikor épp nincs ideje elmaszkíroznia magát, vagy csak egyszerűen lusta hozzá. “Hogy én milyen okos vagyok!”
Leért a fal aljára, de a kötelet hagyta ott lógni. Szívesen megnézte volna a mágus képét, akit hazatérvén az a látvány fogad, hogy a magas és fenséges tornyának egyik majd’ legfelső ablakából egy kötél függ egészen a talajig. Az emberek tátott szájjal bámultak rá, miközben nyugisan elsétált közöttük, és bement egy sikátorba. Széles vigyora még egy jó darabig nem hervadt le képéről.

Két óra múlva sikerült úgy megkavarnia az esetleges követőit kaotikus bolyongásával és a csatornarendszerbe intézett kisebb kitérőivel, hogy azok biztosan nem találhattak rá. Egy sikátorban lecserélte ruháit az előzőleg odakészített hétköznapi öltözékére: az ütött-kopott kalapra, a buggyos ujjú ingre és kényelmes vászonnadrágra. Felvett egy vaskos köpönyeget is, és mivel télnek ideje – s ennek megfelelően farkasordító hideg – volt, szorosan maga köré tekerte annak szárnyait. Elindult hát a tegnap lehulló hótól latyakossá, sárossá vált mellékutcán, egyenesen a Vasöntő céh negyede felé, hol az egyik búvóhelye volt. Igyekezett jelentéktelen mellékutcákon haladni, melyeken ő maga is hétköznapinak tűnt szánalmas kalapjával a kócos fején, kopott köpenyébe burkolózván, öreges görnyedtséggel lépdelve, hátizsákját cipelvén. Cingár testalkatú, huszonéves férfi volt ő, tipikus “rosszarcú gyerek”. Valahogy nagyon illett a sáros és néptelen utcácskákba, melyeken keresztülhaladt.
Épp a rejtekhelye felé sietett, amikor arra lett figyelmes, hogy kíváncsi emberek – körülbelül kéttucatnyian – gyűrűznek körül két dulakodót. Közelebb érve látta a két méteres Tapló Tomot, ahogyan egy ismeretlen melákkal pofozkodott. Ellenfele nem állt túl jól, ami nem is csoda, hisz Tapló Tom volt a negyed legjobb kocsmai bunyósa. A tolvaj megérdeklődte egy fickótól, hogy mi a verekedés oka, az meg elmondta, hogy Tapló nincs jó kedvében, és nála ez elég indok a verésre. Erre csak vállat vont, hiszen egyáltalán nem lepte ez meg: jól ismerte Tapló hírét, sőt, pár sört is megivott már vele. Odalépett egy kíváncsi kofa mögé, akit előzőleg már felismert, ugyanis ott volt, amikor ennek a jómódú kereskedőnek sikerült lefülelnie egyik haverját, aki még most is börtönben csücsült. A sasorrú, kissé túlsúlyos kofa az első sorban állt. A kalapos mögé osont, és eltorzított hangon, félig hangosan szólalt meg, hogy Tapló meghallja, mit mond.
- Hallottad, hogy Fricska a múltkor lecsapta Taplót? Szépen elnáspángolta ezt a nagy melákot. – Tapló abbahagyta a földön fekvő alak rugdosását, és vérben forgó szemekkel, dühös, már-már nevetséges grimasszal a képén kereste a hang forrását. Hát igen, Veknya megint megtalálta az öklözőgép gyengepontját. Amikor annak tekintete a kofa és a tolvaj felé siklott, utóbbi rémülten lépett arrébb a kalmártól, és elképedve nézett rá. Felvette az “erre hogy lehetett képes?!” arckifejezését, s meg kell hagyni, nagyon hitelesen adta elő magát. Tapló rosszat sejtetően közelített a hüledező kofa felé, s a tolvaj nem várta meg a verést, hanem vigyorogva elsomfordált. “Hogy én milyen okos vagyok!”
Útját folytatván összedörzsölte a tenyereit, ahogyan eltervezte, hogy miként fogja kicsikarni a haduraktól a hatalmas jutalmakat a könyvért. Minden hadvezér álma egy olyan eszköz, melyet megérintve katonái hatalmas erőre tesznek szert a csatában. Márpedig Whitegromarl varázskönyve ezt tette. Ám a hatalmas tárgyat úgy próbálta védeni megalkotója, hogy tévhiedelmeket terjesztett róla, mindenféle átkokról meg hasonló marhaságokról. “Hehe, még jó, hogy én ilyen okos vagyok!”
Az egyik sikátoron keresztül próbálta lerövidíteni útját, amikor a szűk utcácska túlvégén egy böhömnagy alak lépett elé. A tolvaj reflexből fordult, hogy elmeneküljön a kellemetlennek ígérkező találkozás elől, ám mögötte is megjelent egy hasonló testalkatú fickó. Mivel a nap már lenyugodott, az árnyékos kisutcában nem tudta pontosan kivenni arcvonásaikat. “Biztos az egyik uzsorás küldte rám őket, amelyiknek tartozom. De vajon melyik?”
Nem esett pánikba, helyette megkísérelte kibeszélni magát a helyzetből. Ez majdnem mindig bevált. A hozzá közelebbi alakra nézett, miközben a falnak hátrált, hogy mindkettőt belássa.
- Mi van, komám? – kérdezte vidáman, látszólag teljesen nyugodtan. Az egyik verőlegény közelebb lépett hozzá, és megszólalt borral átitatott, mély orgánumú hangján:
- Jöttünk leszedni teiged, te kis feireg!
- Leszedni? Honnan? – kérdezte a sunyi képű kíváncsian. Közben látta, hogy a másik, két méternél is magasabb lény még közelebb lépett hozzá. Erre már kezdett kiszáradni a szája, de most ez volt a legkisebb problémája. Az eleddig hallgató kolosszus igazán mély és brutális hangon szólította meg:
- Válaszhacc: zsigerontó vagy balta, te kis taknya? – A szorult helyzetben lévő suhanc látta, amint az előtte álló, az irtózatos szájszagtól sem mentes fickónak vigyorra görbülnek ajkai. Így már felismerte őt: Disznó Thark volt az, a Merven nevű uzsorás fogadott fia. Hát igen, Veknya sok uzsorásnak tartozott kisebb-nagyobb összegekkel, s igazság szerint nem is tudta már megszámolni, hogy hánynak lóg. De Merven mindannyiuk közül a legbrutálisabb és legszadistább volt a szóbeszédek szerint. Hiba volt hülyének nézni őt, de erre a tolvaj sajnos későn jött rá. Ez a Disznó Thark meg – szintén a szóbeszédek szerint – a fogadott fia volt, egy félig ork, negyedrészt ember, meg negyedrészt valami förmedvény korcs dög. Olyan volt, mint valami túlbuzgó hentes. Csakhogy ő élvezte, amit csinált, és nem kapott érte fizetést, legalábbis az utca hangjai ezt suttogták.

A kalapos megpróbálta menteni a menthetőt, mivel a menekvésre már nem volt lehetősége:
- Figyu, most készültem Me… ARGH! – Tompa puffanást hallatott a csapás, mely telibe találta a gyomrát, és nekicsapta őt a sikátor mocskos falának. A levegő beszorult a rekeszizmai közé, és ő a földre rogyott a fájdalomtól. Nem látta, ahogyan az orkfajzat csizmája összepuszilkózott az arcával, csupán azt érezte, hogy egy pillanat alatt elveszíteti a kapcsolatot a külvilággal.

- Ébredez a kis taknya! – hallotta a brutálisan mély hangot, mely Disznó Thark nem éppen felemelő jelenlétére vallott. Homloka baromira hasogatott, és a tarkója is lüktetett. Érezte, hogy ragacsos a pofája, és nem kellett ahhoz orvosnak lennie, hogy felismerje a vért. Lassan kinyitotta barna szemeit. Egy szobát látott, melynek bíborszín szőnyege volt, hasonló függönye és szépséges, egzotikus bútorzata: nagyszerűen faragott íróasztal, üvegezett szekrény, iszonyat drága kanapé és két, szintén nem olcsó bőrfotel. Az egyik falon méretes ablak ült, melyen beszűrődött az éjszakai holdfény. A világításról szép, a falon lévő lámpák gondoskodtak. Ő maga egy székhez volt kötözve, háttal az ablaknak.
A kanapén – mely tőle balra volt – egy dagadt fickó ücsörgött, aki nem nyújtott valami szép látványt: selyemszín, bíbor köntöse nem tudta eltakarni méretes zsírredőit, és szorosra húzott selyemöve sem felelt meg a célnak. Minden ujján arany és mithrillgyűrűk sorakoztak, ujjanként kettő-három. Fülei mindenféle cicomás fülbevalókkal voltak teleaggatva, melyek halkan csörögtek, akárhányszor csak megmozdult a gömbölyded, erősen kopaszodó fej. A fickó maga olyan ötven éves lehetett, és folyton szuszogott. Tipikus undorító ficsúr volt. A tolvaj nem vett észre egyetlen rejtett fegyvert sem nála.

Veknyával szemben, egy bőrfotelben csücsült a két méternél is magasabb álladék. Előreugró állkapcsából valaha agyarak meredeztek elő, melyeket Merven kiszedetett, így most üres lyukak tátongtak a helyükön. Karjai egyenként kétszer olyan szélesek voltak, mint a tolvaj combja. Apró disznószemei sunyin meredtek a vele szemben ülőre, és hajkoronája sem volt mindennapi: a majd’ teljesen lekopaszított koponya közepén sörteszerűen futott végig a haja, mint valami vaskos taréj. Brutális egy fickó volt. S ha ez nem lett volna épp elég, a tolvaj szakértő szemei két rejtett tőrt is felfedeztek nála: az egyik a csizmája szárába volt rejtve, s a nyelét a nadrág takarta, míg a másik karcsú pengéjű fegyver az övébe volt tűrve, s a lelógó vörös inge rejtette el, de persze nem elég jól.
Merven vékony, kényes hangon így szólt:
- Nos, kicsi Veknya, te átvertél engem – kezdte el a valószínűleg párszor már használt sablonszövegét.
- Én?! Áh neeem, dehogy, épp most akartam fizetni önnek – kontrázott a párszor már használt saját sablondumájával. Látta, hogy beszélgetőpartnere szólására nyitja a száját, de nem engedte neki, hogy közbevágjon: tudta, hogy az az egyetlen esélye, ha kihasználja a legnagyobb fegyvernemét, a rábeszélő készségét. – Figyeljen, kérem: most indultam, hogy pénzt szerezzek. Egy igazán gazdag fickónak adok el egy tökéletesen hamisított könyvet. Gondolom, már megtalálták nálam… Ha visszaszolgáltatja nekem, hogy eladhassam, visszaadom önnek a pénzét. Kamatostól. – Érezte, hogy jól ment a dolog, mert Merven látszólag gondolkodóba esett. Az imént megszólaló megpróbálta hát tetőzni a hatást: – Sőt, cserébe teljesítek önnek egy megbízást. Hisz tudja, hogy milyen baromi jó vagyok…

A dagadt fickó flegmán nézegette körmeit, és megnyalta szája szélét. “Hogy rothadna le a nyelve!” Aztán intett Disznó Tharknak, aki felállt és odalépett a szék mögé, amelyhez Veknya oda volt kötözve. Az ork vagy el akarta őt oldozni, vagy meg akarta ölni. Valószínűleg várta az uzsorás reakcióját, aki a kötelékek közt lévő suhancra meredt. Csak nézte őt, miközben a szerencsétlen tolvaj hallotta maga mögül az ork szuszogását. Kiverte őt a hideg veríték. Thark mocorgott mögötte, valamit a kezébe vehetett. A betörő összeszorította szemeit, s azt kívánta, hogy bárcsak máshol lenne. Ám a várt csapás elmaradt. Összepréselt szemhéjait felnyitván az uzsorást látta, aki nyilvánvalóan élvezte a helyzetet. Aztán a dagadt férfi megtörte a csendet.
- Nem fizettél nekem, Veknya. Ezt mindig megtorlom. Ám a te esetedben… – Idegőrlő hatásszünetet tartott, majd foglyára nézett, s tekintete az a mögött álló orkra siklott, aztán vissza a megkötözöttre. Kezével flegmán legyintett. – Nem, mégsem. Thark, öld meg!
A félvér röffent egyet, s az utolsó dolog, amit Veknya hallhatott, az a saját nyakcsigolyájának törése volt. Hihetetlen, de látta a fej nélküli testét a székhez kötözve, ahogyan mögötte állt a hatalmas gyilkosa, kezében egy éles csatabárddal.

* * *
- Hehehe, mondtam, hogy ha gyorsan csinálom, meglátja a saját testét! Nézd már, hogy mered rá! Hehehe! – áradozott lelkesen Mervennek. Az uzsorás maga is mosolygott, és a földön heverő, vörös fejkendős fejet nézte, melyből csak úgy ömlött a vér. Nemsoká megszólalt:
- Nos, újra cseréltethetem a szőnyeget. De ezért…megérte. – Halkan kuncogott. Az ork vigyorogva nézte a fejetlen testet, és leült a fotelbe, hogy tovább szemlélhesse csodás munkáját. Eddig még sosem sikerült neki ilyen szépen.
- Atyám, asszem, hogy én vagyok a legjobb hóhér – mondta fogadott apjának. Az ránézett, és így szólt:
- Tévedsz, Thark. Te nem vagy több, mint egy eszetlen kölyök, aki nem ért többet a szakmájához, mint bármilyen más fajtájabeli – mondta flegmán. Thark dühös lett, de nem szabadott visszaszólnia Mervennek. Mérgesen nézte a szőnyegen pihenő fejet. Már nem is látta olyan szép munkának. Gyűlölte, ha eszetlennek hívta őt apja. A régi időket juttatta eszébe, amikor még nem volt a birtokában Zyrmenarg. Talán pont ez volt kegyetlen mesterének célja: az, hogy érzékeltesse vele, mennyivel tartozik neki.
Kínos csönd következett, de a termetes ember felállt, és elővette az egyik fiókból a tolvajtól szerzett könyvet, majd visszaült a kanapéra. Ölébe helyezte azt a furcsa irományt, és simogatni kezdte annak csontos fedelét. A félvér valami különös, ritkán látott rajongást vélt felfedezni az öreg szemeiben. Nem akart megszólalni, nem akarta megzavarni atyját, így csak bárgyún meredt a földön heverő fejre, ami olyan volt ott, mint egy fészekből kipottyant tojás. Thark halvány mosollyal a képén konstatálta, hogy mégiscsak szép munkát végzett.

Merven megdörzsölte a nyakában lévő medált. Mindig ezt csinálta, ha a mágus barátját akarta idehívni. Néhány perc múlva már nyílt is az ajtó, és a furcsa, aranyszín, nevetséges buggyos inget és ugyanolyan színű csillogó, bő nadrágot és a fejére tekert rongyot viselő, sötét bőrű egzotikus mágus lépett be rajta. Hegyes szakálla gondozott, szemöldöke vékony volt. Barna szemei nagy tudásról árulkodtak. Ahogy belépett, szemöldökei zavartan összefutottak ráncos homlokán, és körbetekintett a szobán. Jobb kezének mutató- és középső ujjait a homlokához érintette, és lehunyta szemeit. Láthatóan koncentrált. Az orkfajzat gúnyosan felhorkant a buggyant fickó újabb dinka cselekedetének láttán. Ám Merven láthatóan érdeklődve, bármiféle megvetéstől mentesen figyelte barátját.
Anthaminor abbahagyta az összpontosítást, és halk hangon, a tőle már megszokott furcsa tájszólással megszólalt:
- Vahami mágikush ehrőt észlelek… Vahami válthozott áz esszencia-hálobhan. – Az ork majd’ elröhögte magát, és láthatóan küszködött a feltörni készülő hahota ellen. “Hogy ez mekkora egy tacskó! Előbb beszélned kellene megtanulni, faszikám! Pfö!” A mágus hegyes kecskeszakállát cirógatva még mindig az ajtóban állt. Merven egy pillanat erejéig aggódva figyelte egyetlen barátját. Thark számára nagyon különös volt ez a pillantás… Nem tartotta helyénvalónak, sőt, már-már természetellenesnek tűnt számára… Gyanakodva nézte a két barátot, akik közül egyik sem figyelt rá. Merven így szólt:
- Ne aggódj, Anthaminor, csak a könyv az oka. Ülj csak le, és nézd meg. Nagyon érdekes. – A varázsló végül is belépett a szobába, becsukta maga mögött az ajtót, s leült Merven mellé a kanapéra. Kihúzta magát, és lassan a könyvre nézett. Tekintetében élénkség szikrája csillant egy pillanatra, aztán ez a jelenség rögvest alábbhagyott, és helyére visszaköltözött a már megszokott nyugodtság. A fickó nem vette át a Merven által felé nyújtott könyvet. Tétovázni látszott. Az uzsorás kérdő tekintetét látván magyarázatképpen így szólt:
- Egyesh leghendák szherint a könyv… átkhozott – mondta komoly ábrázattal. Merven hamar leintette mágusát.
- Ugyan már! Te is tudod, hogy ez a mese csak azok ellen lett kitalálva, akik nem elég értelmesek ahhoz, hogy átlássák az igazságot. Aki hülye, az amúgy sem tudná hasznát venni egy ilyen hatalmas tárgynak. Bezzeg én… Gyerünk! Vedd el, és nyisd ki! Ezt a pecsétet nem tudom leszedni.

A mágus még mindig tétovázott, mire a félvér testőr fenyegetően felmordult. Amaz tétován kinyúlt, és már majdnem hozzáért a könyvhöz, amikor hirtelen visszahúzta a kezét, majd hevesen megrázta a fejét.
- Ez esszhencia zavart okozhat! Ezh a könyv nagyon hatalmas erejű, és nem szabhad készületlenül nekikezdenem a műveletnek. Várjh egy naphot, mígh előkészíthem a megfelelő varázslatokhat! – Merven szemei összeszűkültek, de lenyelte a mérgét, és fagyos hangon így szólt:
- Rendben, készülj rá. Egy napnál nem várok többet. – Azzal a könyvre vándorolt tekintete. A mágus egy ideig csak dermedten ült, s az ő szemei is a nagy hírű varázstárgyat pásztázták, majd felállt, enyhén meghajolt, és kisétált a szobából. Thark rosszallóan megcsóválta méretes fejét.
- Mocskos egy alak. Én nem hagynám, hogy így hazudozzon – mondta atyjának, ki anélkül, hogy rá nézett volna, így szólt:
- Fél az átoktól. A sok tudás hátránya a túlzott óvatosság. De… egy napot már igazán kibírok. Kibírom, mert oly’ sokat vártam már egy ilyen lehetőségre! Nekem sikerülni fog, ami csak a legjobbaknak sikerülhet. Igen, érzem. Biztos vagyok benne. Beszélnem kell Ankvarral… – A sörtehajú rendesen elképedt, s ennek jelét is mutatta. Ankvar, másnéven a Seregek Ura. Nagyszerű hadvezér hírében állt, ki még sosem vesztett! A nomád horda támadásakor ott volt Cormyr zászlaja alatt, és IV. Azoun király egyik tábornokaként jelentős részt vállalt a győztes hadmozdulat kivitelezésében. Vajon szóba állna Mervennel? A befogadott fiú apjára tekintett, s annak szemében azelőtt még sosem tapasztalt rajongást és szenvedélyt látott. Hogy mikre nem képes egy varázstárgy! Bizony Disznó életét is megváltoztatta egy bizonyos darab: Zyrmenarg, az okosító amulett. Mióta Merven mágusa elkészítette neki, olyan dolgokat látott át, melyeket azelőtt sosem. Olyan jelenségeket értett meg, melyet addigi egyszerű észjárásával nem tudott felfogni, csupán egyszerűen Groomsh, az orkok istenének jelenlétével magyarázta őket – már ha foglalkozott velük. Ezen túl – Merven emiatt bízta meg a mágust a tárgy elkészítésével – olyan ravasz pénzbeszedő és testőr vált belőle, akit már nem tudtak átverni, kijátszani, manipulálni. Ezt tett vele egy hétköznapinak tűnő amulett. Szeretettel megfogta a nyakában fityegő opál-követ. Bár okos volt, az idegeneknek nem mutatta ezt ki, hiszen sokkal veszélyesebb akkor, ha eszetlen bunkónak nézik, és lebecsülik a képességeit. Ezt is Merven tanította meg neki.
Az uzsorás még mindig a könyvet simogatta, és szinte látszott, hogy lelki szemeivel már a jövő történéseit látja. Hogy ez a jövő beteljesedik-e, talán senki sem tudja. Egy bizonyos: a szőnyegen heverő fej nélküli tolvaj már nem lesz a részese.

Csendbe burkolózott a szoba. Talán túl nagy csendbe is. Az ork felemelte fejét, és megszólalt. Legnagyobb meglepetésére azonban nem jött ki hang a torkán. Szemei elkerekedtek, és tovább beszélt, ámde eredménytelenül. Merven furcsállóan nézett rá, és az ő szája is mozgott, de ő sem hallatta a hangját. Zavartság ült ki az arcára, majd a következő pillanatban nagyon furcsa dolog történt: az erkélyre néző üvegezett ajtó sarokpántjai hirtelen kiszakadtak foglalatukból, és a nyílászáró nekicsapódott a szemközti falnak, ám az üveg törésének várható fülsiketítő robaja elmaradt, noha a szilánkok eszeveszetten pattogzottak. A félvér felpattant, és már ugrott is a csatabárdjáért, mely tőle alig egy lépésnyire pihent a falnak támasztva. Egy vörös csuhát viselő férfi jelent meg az ajtókeretben, amikor még le sem szálltak a szilánk- és porszemek. Az alak egyhangú, sok zsebes, vörös színű, földig érő papi csuhán kívül vörös bársonycsizmát és ugyanilyen színű bársonykesztyűt viselt. Sápadt arcán ráncok sorakoztak, vállig érő barna hajának néhány tincse bal szeme elé lógott, melynek halvány, jégkék színe gonoszságot tükrözött. A férfi Mervenre meredt. Amaz már kapott is a nyakában lévő lánchoz, ám az erkélyajtóban álló fickó tett néhány fürge mozdulatot ujjaival, és egy rövid litániát is hallatott, miközben a másik két bent lévő még mindig nem tudott hangot kiadni magából. Merven hevesen dörzsölte a nyakában lévő medált, mely mindig odahívta Anthaminort, a mágusát.
A harcos felkapta a falnak támasztott csatabárdját, és öles, határozott léptekkel elindult a varázshasználó felé, aki még mindig Mervenre meredt, ellenfele közelítését érezvén azonban Tharkra nézett, és jégkék tekintete az övébe mélyedt. A testőr azonban keményebb jószág volt annál, mintsem hogy beijessze őt egy rohadt kis mágus. Megszorította csatabárdja fémnyelét, és már igen közel járt a betolakodóhoz. Egy ugrás, és lecsaphatja őt. A fickó tekintete még mindig végtelen magabiztosságot és nyugalmat tükrözött, ezért Disznó Thark úgy gondolta, hogy lelombozza kissé azt a fenenagy önbizalmát.
Megugrott, és már lendítette is borotvaéles, súlyos bárdját, melynek csapását senki sem képes túlélni. A varázsló hirtelen felemelte ökölbe szorított bal kezét, aminek ujjain négy gyűrű ült, és már elindult pályáján halálos fegyver, amikor a vörös csuhás megszólalt:
- Kamar! – Valami természetfeletti erő csapta meg a rohamozó mellkasát, és egyenes úton belevágta őt a falba. A férfi szavának volt hangja, míg a környezetében másnak még mindig nem. Ahogy a harcos a fal tövébe esett, mögötte hevesen potyogtak lefelé a vakolatdarabkák. Elsötétült előtte minden, és levegőt sem igazán kapott. A háta iszonyatosan fájt, és érezte, hogy a bal oldala felől iszonyatos meleg árad. Odakapta rusnya fejét, és a fájdalomtól homályos látásával kivette: az acélpántokkal megerősített szobaajtó lángokban állt, és Merven épp ellépett onnan, majd a mágus felé fordult.

Lassan, minden erejét összeszedve megpróbált felállni, ami hamarost sikerült is. Ekkor azonban a vörös csuhás jobbján lévő öt ujjából öt izzó lövedék csapódott a mellkasába, felszaggatva ott a bőrvértet, és iszonyatos fájdalmat okozva ezzel a korcsnak. Fakó vörös színű vér szivárgott a sebből, de a szívós lény újabb rohamra indult. A mágus néhány kézmozdulatára olyat látott, amihez foghatót még egy hordó sör lehúzása után sem tapasztalhatott: négy ugyanolyan ellenfél állt vele szemben, és mind ugyanazokat a mozdulatokat tette: hevesen jártak a kezeik, és ugyanazt kántálták. Egy szökkenést követően máris elérte az egyiket, és hatalmasat sújtott annak fejére. Az meg sem próbált kitérni csapása elől, ám a gyilkos csatabárd akadálytalanul siklott rajta keresztül. “Ez mágia!” A fegyveres azonban nem csüggedt: egyetlen vetődéssel egy másik mellett termett, amikor az összes mágus előkapott egy nyílvesszőt kántálás közben, mely egy pillanat múlva már vadul tekergőző lángokban égett. A varázshasználó felemelte a vesszőt, mintha el akarná dobni, akár egy dobótűt, ám a fél-ork bárdjával megcsapta annak kezét… A penge suhogva szelte a levegőt, és a sebzett férfi látta, ahogy a négy képmás ugyanúgy mozdulva elhajítja a nyílakat.
Csak eggyel állt szemben, akit éppen csapott, a többinek az oldalát és védtelen hátát mutatta. Oldalra pördült, hogy ne álljon egyiknek sem háttal, s ekkor látta a három irányból felé röppenő lövedékeket, melyek mind felé tartottak. Bármilyen gyorsan is pördült meg, elkésett: pontosan abban a pillanatban, melyben három tűznyíl szertefoszlott, iszonyatos fájdalom hasított a veséjébe. Először csak kegyetlenül fájt, és Thark tudta, hogy egy tűznyíl kapta el őt, tehát a mögötte lévő volt az igazi támadó, a többi csupán mágia műve. A sebe kínzóan lángolni kezdhetett, és az égett hús szaga facsarta disznóorrát. A saját húsáé! Lábai elgyengültek, majd hirtelen fél térdre rogyott. A kín már-már elviselhetetlen volt, és érezte, ahogy elveszíti egyensúlyát, majd a következő pillanatban arccal a földre hullott. Az utolsó inger, mit szemeivel tapasztalhatott, az a tolvaj levágott feje volt, mely közvetlenül mellette a padlón még mindig a saját testét nézte…

* * *

A mocskos orkfajzat a földön volt kiterülve, mint valami levadászott vaddisznó. E hasonlatot még inkább alátámasztotta az a tény, hogy a hátából még mindig kiállt a mágus által beledobott lángnyíl, aminek tüze időközben elenyészett. A behatoló egyetlen gondolati hullámmal megszűntette képmásait, majd az uzsorást vette szemügyre. Amaz az ajtó közelében kuporgott, mint egy szánalmas, rettegő eb, de nem mert hozzáérni a nyílászáróhoz, mert az még mindig lángban állt. Illúziótűz volt csupán, mely csak a szemet és a hőérzetet csapja be, de ezt az uzsorás nem tudhatta. Még mindig hatott a varázsló által kibocsátott Csendvarázs, ám érezte, már nem sokáig. Nem fecsérelte hát az időt: a rettegő férfi felé nyújtotta karcsú jobb kezét, kifordította tenyerét, míg baljával feldobott a levőbe egy kis pálcikát. Miután az elérte röppályája csúcsát, s lefelé esett, majd elhaladt a tenyere előtt, kimondta a varázsszót, mire a pálca Merven mellkasa felé röppent, s egyetlen szempillantás alatt dárdává növekedett, melynek fémfeje fenyegetően nézett az éppen könyörögni készülő férfi felé. A következő pillanatban a fegyver átdöfte a mellkasát, és a lendület a falhoz csapta Mervent, aki üveges tekintettel az arcán rogyott össze.
A kegyetlen varázsló megcsóválta fejét, és körbenézett odabenn. Egy viszonylag szépen berendezett szoba volt, a szőnyegen egy hiányzó fejű test hevert hanyatt fekve. A tolvajé. Nem messze volt tőle a feje, egy nagy vörös folt közepén, a szőnyegen. Morbid módon úgy tűnt, mintha csak a saját testét nézte volna. Megérdemelte az enyveskezű.

Crimson megpillantotta a kényelmes bőrkanapén – mely az uzsorás kedvenc ülőhelyéül szolgált – a könyvét, a csontkötésű kincset. Odasétált hozzá, és letekintett rá. Tisztában volt vele, hogy egyes legendák szerint a varázstárgy átkozott. Ám abból ítélve, hogy már többen is megérintették, és nem volt rajtuk tapasztalható semmiféle negatív hatás, úgy gondolta, hogy ez csak mendemonda. A fél életét úgy élte le, hogy elhitte a hazugságokat, amit az esztelenek elriasztására kezdtek el terjeszteni… Megcsóválta fejét, és ingerülten kezébe vette a hideg csontborítású könyvet, melynek súlyát oly’ nagyon rég nem érezte már. Szeretettel megsimogatta hideg tapintású borítóját, majd besüllyesztette a varázskötetet a palástja belső zsebébe. Tudta, hogy sietve kell távoznia, ha nem akar szembekerülni Merven veszélyes mágusával. A fickónak igen erős mágikus kapacitása volt, ezt érezte rajta, amikor az bejött a szobába, és Crimson fürkészvarázzsal figyelte a bent lévőket.
Mivel semmi érdekeset nem látott odabenn, és fejében nem állt készen a mágikus aurák észlelésére használatos varázslat sem, elindult kifelé a szobából, ám eszébe jutott valami: az az enyveskezű tolvaj ellopta néhány üvegcséjét. Odalépett hát a megcsonkított testhez, és lábával megtaszajtotta a szánalmas lélekburát, mire az a hátára fordult, és rögtön feltűnt a sértett büszkeségű mágusnak, hogy dudorodik a néhai Veknya jobb ingzsebe. Féltérdre ereszkedett hát, és belenyúlt abba. Hosszú ujjai először nem tapintottak semmit sem, csak valamiféle gumibélést, aztán szúró fájdalmat érzett a mutatóujjában…

“Csak kevesen tudják az igazat,
Hogy Vermanor győzelme
Egyetlen-egy hosszú nap alatt
Nem véletlen ment végbe.

Hisz’ a nagyúr ármánykodott,
És az ellenfélnek adta
A könyvet, melyben átok honolt,
S mi az ellenhadat kiirtotta.

Így győzött hát Vermanor
Egyetlen hosszú nap alatt,
S nem lesz, aki meglakol,
Hisz’ ellenállás nem maradt.”


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához