LFG.HU

Jakus Dániel
novellaCimkek

A férfi pont ellépett a suhanó kard útjából. Szemében könyörgés csillogott. Még nem akart meghalni. Alig ha megélt tizennyolc telet. A fegyver megint suhant, de most a harcos felkapta a kardját, és azzal hárította az ellenfél csapását. Próbált ellenfele szemébe nézni, de a sisak, amit a másik viselt lehetetlenné tette ezt. Egyedül a rostély mögül felszálló lehelet párája adta tanúbizonyságát annak, hogy a támadója ember volt, nem pedig egy fémből készült gépezet, amely a fiatal harcos életére tört. A következő csapás a férfi vállát érte, de lecsúszott a láncingről. Iszonyú zsibbadás telepedett a vállára, és majdnem elejtette a kardját. A támadója a sisak mögött egy gonosz mosoly kíséretében újra csapásra emelte a fegyverét, de mikor a fiatal védelme a zsibbadástól egy picit lejjebb csúszott, inkább keményen arcon csapta ellenfelét a pajzsával.
A fiatal harcos halotta az arccsontja reccsenését, és most már el is ejtette a karját. Tudta, hogy meg fog halni, és hagyta, hogy a feketeség elborítsa agyának minden szegletét…

***

Hűvös cseppek doboltak valamin…talán ez a mennyek kapuja. Talán most végre megláthatja Istenét az ő teljes valójában, gondolta, és összeszedte minden akaraterejét, hogy ki tudja nyitni a szemét. Mikor szemhéjai nagy nehezen kinyíltak, semmiféle isteni eredetű csodát nem látott. A sisakos harcost feküdt rajta szinte teljes testel. Az eső halkan dobolt a fekete vérten, amit egykori ellenfele viselt. Egy hatalmas kard állt ki a derekából, melyet a lábvért és a mellvért közötti résbe szúrtak be jó mélyre. Az ég sötét szürke volt, és hűvös eső csöpögött…hajnalodott. Az arca vagy kétszeresére bedagadt, így a bal szeme használhatatlan volt, alig látott vele. Lelökte magáról a tetemet, és most kezdte érezni elzsibbadt lábát, melybe, mint ezernyi hangya csípése, lassan kezdett visszaszökni a vér. Megalvadt vértől volt ragadós az egész lába, de nem törődött vele. Alig bírt talpra állni, de mikor mégis sikerült neki, hátra nézett. A mezőn halottak hevertek: ismerősök, ellenségek. Túlélőt, sehol sem látott. Itt-ott egy zászló lengedezett; messze a távolban tüzek égtek…halotti máglyák? A szél arcon csapta a férfit, és egy adag hamut szórt a szemébe. Valóban halotti máglyák voltak. Erre még nem jártak a hullaégetők. A bűz, melyet a szél a hamuval hozott, nem volt a fiatal férfi számára ismerős, (honnan is lett volna) de rögtön tudta mi az.

Érezte, hogy összecsavarodik a gyomra, és szinte rögtön el is hányta magát. Furcsa mód megkönnyebbült. Mintha most kiadta volna magából minden harc okozta feszültséget. Egyedül állt a csatatéren, amitől egy pillanatra megrémült. Óriási csönd volt, csak a reggeli szél, és az eső csorgását hallotta. Hálát mondott Istenének, amitől egy picit megnyugodott, majd fölvette a kardját a földről, de mikor ránézett, legszívesebben elhajította volna. Gyűlölte az erőszakot. Ereje híján csak a földre ejtette, és otthagyta a fegyvert a vértől mocskos fűben. Ő egyáltalán nem szeretett volna harcolni, embereket ölni. De az ellenség nem hagyott semmilyen válasz utat. Ő csak egy katona volt a többi között. Nem volt kétsége afelől, hogy nincs egyedül ezekkel a gondolatokkal. De háború idején, a csatamezőn, ki az, aki gondolkodik? Vajon akkor, ott gondolkodott az a fekete vértes harcos, amelyik hidegvérrel felkoncolta egyik barátját? A fiú, ha megélte a tizenhatodik telét? És amikor a feketék lerohanták a falujukat. Felgyújtottak mindet…mindenkit. Nem kereste az indokokat, tudta, hogy ők maguk sem ártatlanok. Ők már évtizedek óta ellenségként kezelik a fekete vértesek országát. És ők is öltek embert…az ő embereiket. Kirázta a fejéből a gondolatokat. Ennek véget akart vetni. Valahol el kell kezdeni. Ha már megmentették az életét, lehet valaki feláldozta magát érte, akkor neki kell megtenni az első lépést a békéért. Az égre pillantott. Szürke felhők borítottak mindent, és épp eltakarták a felkelő napot. A fiú elkeseredetten figyelte istene szent szimbólumát, ahogy számára csak egy pici felhők mögött fénylő pontként lassan feldereng a horizonton. Nyöszörgést hallott jobbról, majd oda kapta a fejét. Egy fekete vértet viselő ellenséges katona mászott ki a hullák közül. Kard forgató kezét levágták, és csak egy alkarcsont meredezett a csuklója helyén. A fiatal harcos sietve lépett oda hozzá és leguggolt.
-A háborúnak vé… – mondta halkan, és épp leemelte a harcos sisakját de egy hatalmas ütést érzett a gyomra tájékán, ami elnémította, és csak fuldoklás jött ki a torkán, majd néhány másodperc múlva melegség öntötte el az ütés helyét. Minden elhomályosult előtte. Csak a fekete fémvértes lábát érezte tompán a veséje körül. A harcos üvöltésébe egy ismerős fémes hang csendült, amit már csak távoli vízhangként hallott…az első lépés – merengett utoljára, majd elnyelte őt és gondolatait a mély örök sötétség.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához