LFG.HU

Dodie
novellaCimkek

- Gyűlöllek…- suttogta dühtől remegő hangon a lány. A szórakozóhely sötét zugában álltak ketten, a dübörgő zene tompán jutott el hozzájuk, odabent, a tánctér villogó, harsogó világában fesztelenül simultak egymáshoz a testek, fűszeres illatuk hívogatta a lányt.
A férfi, fekete ruhájában szinte csak egy árnyék az árnyakkal teli sötétségben, most gúnyosan elmosolyodott.
- Tudom. Épp ezt szeretem úgy benned. A fesztelen dühödet, a benned feszülő energiákat.. Nem vagy még olyan, mint azok, akik régről fogva léteznek. Nem vagy hideg és számító. Sok tekintetben élőbb, lüktetőbb vagy, mint azok odabent, a forró, ostoba kis testükkel… Gyűlölj, ha úgy tetszik. Mást nemigen tehetsz ellenem.
- Úgy gondolod? Elég sötét van itt… Ezek az ostobák itt körülöttünk pedig vakok a sötétségre. És ha most feltépném a torkodat, hagynám, hogy szétfröcsköljön belőled az élet, vörösre fesse ezeket a sápatag falakat? Ha innék belőled?
- Ó, persze, megpróbálhatnád. Talán nem ölnélek meg rögtön. Talán hagynám még, hogy szenvedj… Úgyis olyan sápadt vagy. Talán jót tenne neked egy kis napfény. – Elbűvölően mosolygott, kivillantva hófehér, hegyes szemfogait. A lány elnevette magát, lazán végigsimított kócos, barna haján.
- Ugyan Clarence. Tudom hogy nem tennéd meg. Ahogy te is tudod, hogy én sem tenném meg. Épp ezért gyűlöllek. Gúzsba köt ez az ostoba vonzódásom hozzád. Mindig szabad voltam, s most nyomorult bábunak érzem magam, aki nem ura saját cselekedeteinek.
- Jaj Call, sosem voltál igazán szabad. Mindig is rab voltál. Rabja ostoba kis emberi vágyaidnak. A szabadságról daloltál nagy és büszke regéket, hajszoltad ezt a szabadságot, s ez a hajsza tett rabbá. Zengted az emberi élet mindenekfölöttiségét. Az embereknek már rég nincs létjogosultságuk. Eljátszották a jogukat a szabadságra. Te is tudod. Most már neked is értened kell. Mi vagyunk azok, akik a szálakat mozgatják.
A lány lemondóan rázta meg a fejét.
- Ostoba barom…
Clarence vigyorgott.
- Jobb szeretem a Mesterem vagy a Jóatyám kifejezést.
- Kapd be.
- Szivecském, ne kóstolgass. Játszótársnak nem éppen a te súlycsoportodban vagyok. Némi tiszteletet azért elvárnék egy ilyen kölyöktől, mint te. Én teremtettelek, de el is pusztíthatlak, ha úgy érzem, nem veszem többé hasznodat.
- Hasznomat? Miben vehetnéd a hasznomat?
- Ne kérdezz, s akkor nem kell hazugságokat hallanod.
- Hülye, fellengzős duma.
- Legyen elég annyi, hogy nem véletlenül vagy az, ami. És nem véletlenül lettél éppen te azzá. Látom az éhséget a szemedben. Menj, csábíts el valami hamvas fiúcskát, aztán vidd ki a szemközti parkba. Látni akarom, ahogy ölsz.
- Elmebeteg kéjenc vagy, Clarence.
A férfi elnevette magát, fekete hajfürtjei a szemébe hullottak. Közelebb húzódott a lányhoz, teste hozzásimult, és a fülébe súgta;
- Épp ezt szereted bennem, nem igaz?

A lány emberi szemnek észrevehetetlen gyorsasággal kibújt az ölelésből, és könnyed léptekkel a tánctér felé indult, lépteit menet közben a zene ritmusára igazította. A táncoló tömeg szélén a falnak támaszkodott, rágyújtott egy cigarettára, és a tömeget figyelte. Maga sem tudta mit keres pontosan, de tudta, ha megtalálja, csalhatatlanul fel fogja ismerni. Egy mozdulat, egy arckifejezés, egy hajszín a múltból… Még önmagának se ismerte be, de valami közös mindig akadt az áldozataiban. Valami az emberi múltjából… De ha megpróbált emlékezni rá, a gondolat elillant, sosem tudta igazán szavakba önteni.
Gondolatai Clarence felé kalandoztak. Volt benne valami zavarbaejtő. Bár szinte mindig mosolygott, szemeinek jégkékjét sosem olvasztotta fel igazi derű. A lány sokszor úgy érezte, fesztelensége csupán álca, palástolja vele igazi erejét, de hogy miért, azt elképzelni sem tudta. Hisz miért jó valakinek, aki olyan mint Clarence, ha gyengének látják? Hisz minden emberi tulajdonság gyengíti az ő fajtájukat. Sebezhetőbbé teszi azokkal szemben, akik megtanultak tökéletesen ellavírozni ebben az új létben… Call jól tudta, ő túl sok fölösleges emberi vonást hurcol még magával. De valahogy annyira ragaszkodott hozzájuk. Néha nyűgnek tartotta őket, néha viszont úgy viselte, mintha kitüntetések lennének. Igen, ő meg tudta őrizni valamilyen szinten az emberséget! De persze ez önámítás volt. Hiszen minden éjjel embert ölt, élvezettel, mert ha már ölni kell, miért ne élvezhetné? És minden öléssel meghalt benne valami kicsi…

Nagyot szívott a cigijéből. Itt van például ez az ostobaság a cigarettával. Semmi szüksége rá, a teste megváltozott, már csak egyvalamire van szüksége, mégsem dobta el azt az átkozott bagót. Beszívja a füstjét, a tüdeje mozog, pedig amúgy mozdulatlan. Hiszen ő nem lélegzik már… Igazából a lelkének kell még mindig. Ez is az illúzió része. Az illúzióé, hogy még eleven. A táncoló tömeget pásztázva megakadt a szeme egy fiún, aki vele szemben, a bárpult mellett állt, fejét a zene ritmusára mozgatta, de szemmel láthatóan nem volt elég bátorsága, hogy felkérjen valakit táncolni. Poharat emelt a szájához, szeme tétován rebbent egyik sarokból a másikba. Zöld szemek, akár a smaragd… Megint az a furcsa érzés… Egy másik zöld szempár… mosolygó, zöld szempár… De hol…? Kié?… Valaki elsétált Call előtt, és a lány szem elől tévesztette egy pillanatra a fiút. Az érzés elillant. Pedig biztosan érezte, még pár pillanat, és igazán eszébe jutott volna… Elindult, egyenesen vágott át a tömegen, átsiklott a sós illatú testek között, és egyenesen a fiúhoz lépett. Rávillantotta legelbűvölőbb mosolyát.
Szia! Van kedved táncolni? – A srác dadogott valami “igen” szerűt, de Call meg se várta a válaszát, már magával is húzta a parkettre.

Szorosan hozzásimult, átjárta, beburkolta az ismerős illat, az izgalom és az ilyen fiatal srácok által úgy kedvelt pacsulik szagába keveredő fémes illat, a vér illata… hagyta, hogy elborítsa, szomját szinte az őrületig felszítva. Majd eltávolodott tőle, s a Fenevad visszavonult, a szomjúság elviselhetővé vált. Így játszott az őrülettel, akár macska az egérrel, vissza vissza szorítva, míg már érezte, tovább nem képes várni… Megfogta a fiú kezét, és kifelé kezdte húzni a táncparkettről, ki a bejárati ajtó felé.
- Hova megyünk? – kérdezte a srác kicsit bódultan.
- Sétálunk egy kicsit. Itt olyan meleg van…
- Várj, hozom a kabátomat. – szólt a másik, azzal elszaladt egy asztal irányába. Néhány srác üldögélt az asztal körül, látszott rajtuk hogy már elég részegek, és mikor magyarázatképpen a fiú Call felé mutatott, mind vigyorogtak, és sokat értően lapogatták a srác hátát. Ő felkapta a dzsekijét, és a lányhoz sietett.
- Mehetünk! – mondta, és jól láthatóan a lány derekára tette a kezét. Call elmosolyodott ezen.
Ahogy kiértek az utcára, megcsapta őket a kellemesen hűvös nyári este. Jólesett nekik a friss levegő a szórakozóhely fullasztó hősége után.
- És – kezdte a fiú tétován. – Merre akarsz sétálni?
- Gondoltam, átmehetnénk ide a szemközti parkba.
- Nem is tudom. Elég sötét van ott, és állítólag a park tele van mindenféle alakokkal.
- Csak nem félsz? Talán tőlem? – kérdezte Call heccelődve. Kacéran elmosolyodott, és végighúzta az ujját a fiú állán. Az elvigyorodott, megragadta a lány kezét és elindult át az úttesten a park irányába.
- Nagyon hideg a kezed. – nézett vissza a lányra. – Csak nem fázol? Odaadjam a kabátom?
- Nem, köszi… -kKezdte Call, de addigra a srác már levette a kabátot, és a vállára terítette. – Köszönöm. – Mondta végül zavartan. Idegesítette ez a kedvesség… Sokkal kegyetlenebbnek tűnt tőle az, amire készült. Beértek a magas fák közé. Az utcai lámpák megnyújtották az árnyékukat, az enyhe szellőtől lengedező bokrok árnyai lopakodó szellemeknek tűntek a sötétben. Ahogy beljebb sétáltak az ösvényen, egy árny kivált a többi közül, és halandó szemmel észrevehetetlenül követni kezdte őket.

Clarence.
Call döbbenten konstatálta, hogy valami enyhe lámpaláz-szerű érzés kezd úrrá lenni rajta… Egyre beljebb vezette a fiút a sötétségbe, Közben beszélgettek. A fiú, mint a halandók többsége, nagyon szeretett magáról beszélni. A lány megtudhatta, hogy Christian-nak hívják, de jobban szereti a Christ, szeret olvasni, amit a haverjai hülyeségnek tartanak, ezért nem is nagyon beszél nekik róla. És nem is érti, miért meséli most el. Hogy szeret zenét hallgatni is, és nem csak slágereket, hanem mindenféle mást is, és olyankor mindenféle “hülyeségek” jutnak eszébe… Csak csacsogott önfeledten, észre sem véve, hogy egészen eltávolodtak a lámpáktól, és szinte teljes sötétségben sétálnak, csak a hold világítja meg sápadt fényével az útjukat. Call belekarolt, és biztonsággal vezette a számára tökéletesen látható ösvényen, hogy a fiú észre se vehesse, hogy nem lát már szinte semmit. Még néhány perc séta után a sötétben, elengedte a fiú karját, ellépett tőle, és egy nagy tölgyfa törzsének támaszkodott. Karjait keresztbe fonta a mellkasán, és a fiút nézte, aki zavartan álldogált pár lépésnyire. Call rámosolygott, és kacéran megkérdezte:
- Nem akarsz közelebb jönni? – A fiú, úgy tűnt még jobban zavarba jött, de szemei csillogtak az izgatottságtól. Közelebb lépett a lányhoz, a hangja rekedtesen csengett.
- Dehogynem… – Kezeit a lány dereka köré fonta, úgy figyelte arcát a fákon átszűrődő gyenge holdfényben. Call felnézett rá, és mert úgy akarta, arca kipirult. Ajkait kissé szétnyitotta, úgy hajolt a fiú felé. De mielőtt ajkuk összeért volna, fejét félrehajtotta, és végigsimított szájával a fiú állán, a nyaka felé közelítve. Érezte a vér szagát, betöltötte az orrát, már szinte semmi másra nem tudott figyelni. Látta a fiú nyakán lüktető ereket, bennük az édes, éltető vérrel… A távolból mintha kutyaugatást hallott volna… Száját a fiú nyakára tapasztotta, várt még egy pillanatig, majd még nagyobbra nyitva az ajkait, fogait a fiú nyakába vágta. Halk nyögés volt rá a válasz, és Christian még szorosabban magához vonta.
Dőlt a szájába a vér, ő pedig ivott és ivott, mélységes gyönyörrel, ujjai fehér nyomokat hagytak áldozata nyakán.
A fiú újra felnyögött.
- Call…
A lány szeme tágra nyílt, ajkai még a vérpatakra tapadtak, de odabent, a belsőjében átszakadt valami gát, és megrohanták az emlékek.
Valaki a nevén szólítja… Minden, minden csupa vér, az arcán könnyek csorognak…
A fiú a karjaiban – “Nicolas!” üvölti benne valami a nevet újra és újra – nyöszörög, őt szólongatja, utolsó erejével is őt hívja, fekete haja ragadós a vértől, zöld szemeiből lassan tűnik el a csillogás..
És ő is vérzik, fáj a lába, de nem is érzi… csak ringatja a fiút, ostobaságokat suttog a fülébe, hogy semmi baj, minden rendben lesz, boldogok lesznek és örökké fognak élni, ahogy megígérte, együtt…
Valahonnan, a vörös, vérben úszó világon túlról egy mentő szirénájának tompa hangja szűrődik be a néma világba, ahol csak saját szívének vad dobogása tűnik valódinak…
…Ő pedig ringatja a fiút, és csak suttogja, egyre suttogja hogy minden rendben lesz…
Éles fény vakítja el… hangok, emberi hangok, megpróbálják kitépni a karjai közül Nickyt, de ő nem engedi, szorítja magához, mert ha elengedi, mindez valósággá válik, szörnyű, iszonytató valósággá…

Valaki kiabál vele, hogy eressze el a fiút, engedje már el, hiszen már nem él, már nem lehet rajta segíteni, de a szavak tompán jutnak el hozzá, s a lány úgy érzi, semmi értelmük sincsen… – Hiszen Nicky él! Nem halt meg! – Lefeszegetik a karját a fiúról… és megint a fények, éles, bántó fények… a mentőautó…
Nick! Hol van Nicky??
Hirtelen szakadt vissza a valóságba, ellökve magától a fiút. – Nicky? – Térdre zuhant, kezeit a fejére szorította, és csak nyöszörgött, miközben a fejében peregtek a képek..
A kórház, a műtét, morfiumok, állandó kábultság, a temetés.. Ó Istenem, a temetés…
a koporsó rézfogantyúkkal, Nicky sápadt békés arca és a földrögök szörnyű kopogása… a virágok negédes illata…
Call csak térdelt a fűben, és nem értette hogyan tudta ezt elfelejteni.. hogyan felejthette el Nickyt… A szerelmet és a halált…
Halványan érzékelte csak, hogy a fiú elbotorkál mellőle, nyakán a tépett sebből még szivárog a vér… képtelen volt utána menni, csak átfogta magát a karjaival, zokogott és a hányingerrel küszködött.
Christian csak pár métert tudott megtenni, mikor a fák közül kivágódott egy árnyék, és leterítette.

Nem mozdult többet.
Call a szemét elhomályosító vörös könnyeken át látta, hogy az árny közeledik felé, majd megáll előtte.
Váratlanul érte az elemi erejű pofon, métereket csúszott a nedves talajon, háta egy fának ütődött. Alig eszmélt fel, az alak már fölé magasodott.
- Ostoba, istenverte kölyök!! – csattant Clarence hangja. – Ha nem az én gyermekem lennél, megkérdőjelezném a nevelésedet, de mivel az vagy, hogy a pokolba is, pontosan tudom mit tanítottam neked! Így nincs mentség a tettedre, hacsak a hülyeség nem az!
- Clarence…
- Kuss legyen! Hogy ereszthetted el azt a ficsúrt vérző nyakkal, és anélkül, hogy kitörölted volna az emlékeit?? Az Ördögre, tudod mi az, megsérteni a Maszkabált? Tudod mi az a vérvadászat?? Talán most azonnal meg kéne, hogy öljelek, ahogy a prédáddal is tettem!
- Megölted? – Kérdezte Call remegő hangon, tágra nyílt szemekkel.
- Kitörtem a nyakát. – válaszolta Clarence undorodó arccal. – Persze neked kell majd a maradványokat eltakarítani. Ásás közben remélem, előrukkolsz valami átkozottul jó magyarázattal az ostoba tettedre…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához