LFG.HU

Jámbor Attila
novellaCimkek

Bertrand Vermandois néha szinte már viszketett a türelmetlenségtől, alig bírta kivárni a híres doktor érkeztét. Milyen szerencse, hogy Giselle és Sophie, a két szemrevaló szolgálólány meg tudták édesíteni a várakozás kellemetlen perceit! Igazából ezek a percek időközben unalomtól ragacsos fertályórákká nyúltak, és a fiatal férfi valószínűleg később határozott neheztelését fejezte volna ki a doktorért szalajtott csatlósok felé, ha a két lány nem téved akkor a szobájába, és önfeláldozóan nem feledtetik el vele bosszússágát egy rövid időre. Igen, szükség volt az önfeláldozásra, mert Bertrand ínyenc volt a szerelmi játékok terén, a különleges ízek kedvelője: ahonnan az egyszerű lélek már borzadva, vagy undorodva visszakozott, onnan kezdve tudott ő igazán belefeledkezni a kéjbe. Persze az sem volt véletlen, hogy a szolgálók épp akkor jártak arra; mindig örömmel szolgálták a fiatal nemest és ő cserébe úgy-ahogy figyelmes volt velük. Bertrand tudta, hogy a maguk módján ők is élvezik, ami velük történik. A maguk módján.

Miközben elméje lustán szökkent gondolatainak egyik apró halmáról a másikra, keze hanyagul a mellette heverő két lány bőrét simogatta. Itt-ott ugyan a bársonyos simaságot felváltotta egy horzsolás, vagy tarajos szélű heg durvasága, de hát ez nem zavarta a férfit. A lányok sebei a legtöbbször nem voltak komolyak, és ahogy keletkeznek, nagyrészt úgy is múlnak majd el. Aztán természetesen újabb sebeket szül a szenvedély. Ez sem baj, gondolta Bertrand, hisz jóllehet, a szerelemben nem ismert kíméletet, de ő maga sem szorult ilyesmire. Buzgón vallotta, hogy a szerelemnek velejárója a test fájdalma, a lélek viszont, felfogása szerint, mentes kell, hogy legyen a vonzódás minden kínjától.
Már éppen azon volt, hogy elkezd diskurálni szerelmeivel a szenvedélynek eme lényegéről, mikor kopogtatás nélkül kinyílt szobája ajtaja, és fejét illedelmesen lehajtva fegyverhordozója, Jacques lépett be rajta. Látszott rajta, hogy sietett, és szíve szerint már megszólalna, de nem mert egyszerre ennyi szabályt áthágni.
Giselle összerezzent és abbahagyta a fiatal nemes mellkasán az egyik újonnan ejtett mély karcolás csókolgatását, de Sophie-t nem zavarta semmi, halkan szuszogva aludt Bertrand másik oldalán. A férfi sem mutatott meglepetést, csak egyik szemöldökét húzta fel kissé megrovóan. Ahogy feljebb ült az ágyban, hosszú, hullámos lángvörös haja az arcába hullott.
- Ejnye, paraszt, azt hittem, az itt töltött évek alatt nem csak a kosz, hanem némi jó modor is ragadt rád! Hogy mersz kopogtatás nélkül megzavarni?
Jacques még mindig nem mert felnézni. Tétován gyűrögette kezében viseletes bőr süvegét, és a hangja remegett, mikor válaszolt.
- Megbocsásson a’ uraság a’ arcátlanságomért, csak sietni akartam a jó hírrel. Elhoztuk végre a tudós urat, akiért küldött! Jöttünk volna mán előbb is, csak a…
Bertrand-t nem érdekelte a csatlós kifogása. Egy türelmetlen mozdulattal jelezte, hogy elmehet, de egyben utasítást is adott a tudós beengedésére. Összeszorult a gyomra az izgalomtól, és hangja is erőtlenebb volt, mint ahogy szeretette volna, mikor még hozzátette:
- Kísérd be a magiszter urat!

Jacques megkönnyebbülten fordult ki a teremből. Amikor visszatért buzgón hajlongva, mögötte egy kopottas ruhákba öltözött idősebb férfi téblábolt. Amikor Bertrand jobban szemügyre vette, feltűnt neki, hogy azért nem teljesen szegényes a férfi ruházata. Habár az eredetileg fekete térdnadrág és harisnya poros és szürkére kopott volt, valamint a kabáton is megbújt egy-két kisebb lyuk, az alatta viselt selyemmellény makulátlan tisztasága és ragyogó mély bíbor színe feloldotta a nemes növekvő gyanúját, hogy a fegyveresei nem mertek elmenni a Kísértetdoktorért, és helyette az ördög tudja honnan szalasztottak egy toprongyos falusi abbét a közelből. Persze nem gondolta egy pillanatig sem komolyan, hogy Jacques és társai kimerészkedtek volna Saint Sangué határáig csak úgy maguktól. Inkább meghalnak itt a város belsejében, minthogy a külső kerületek elvadult lakóival kelljen megküzdeniük. Habár, emlékeztette magát, a doktorért is szép távot kellett kutyagolniuk oda és vissza, ez is vesszőfutás lehetett nekik.
Mit számít, vont vállat magában, ez a feladatuk! Amúgy pedig nem akarta tovább várakoztatni a doktort, ezért gyorsan elküldte szeretőit.
- Gyermekeim, ideje távoznotok, az úrral komoly beszélni valónk van!
A két lánynak, akik egyébként Bertrand-nal hozzávetőleg egykorúak voltak, nem akaródzott menni, Giselle a férfi fülét nyalogatta, az ébredező Sophie pedig álomittasan csimpaszkodott a nyakába.
- Muszáj?
- Nagyon is! – Bertrand hangja elveszítette minden lágyságát, hirtelen lett szigorúan parancsoló, amit a szolgálók is gyorsan felfogtak.
A férfi, miközben aranyhímzéses fekete selyem köntösét összehúzva maga is kipattant az ágyból, egy-egy lökéssel nyomatékosította mondandóját a lányoknak, akik már ruháikat maguk elé kapva ki is siettek a szobából. Az idős tudós mindenféle megütközés nélkül kedvtelve nézett utánuk. Feje enyhén remegett, miközben csupasz, de zúzódásokkal, hurkákkal borított formás feneküket vizsgálta. Amikor a lányok mögött becsukódott az ajtó, nyelvével elismerően megnedvesítette kiszáradt ajkait.
- Helyre kis szolgálóleányai vannak az uraságnak! – Savószínű szeme mélyén rég eltemetett vágyak emléke csillant.
Bertrand válaszul széles mosolyra húzta barnásvörös borostával keretezett érzéki száját.
- Aranyat ér mindkettő, magiszter uram, sok-sok aranyat! És még mi minden mást! Tán egyszer majd mesélek róla, ha kívánja.
A nemes hirtelen elkomorult.
- Na de nem azért hívattam kegyelmedet, hogy a női szépségről elmélkedjünk! Sajnos nagyobb gondunk is van itt, a Vermandois-házban! Foglaljon helyet, kegyelmed, mielőtt belekezdenék elmesélni, miért hívattam!
Az idős ember óvatosan helyet foglalt az egyik párnázott zsámolyon, a fiatal férfi vele szemben telepedett le fürgén. A tudós pápaszemén keresztül kíváncsi tekintettel vizsgálgatta házigazdáját.
- Igenis. Nohát akkor, kérem: miért is hívott uraságod, miben lehetek a szolgálatára?
Bertrand egészen közel hajolt az öreghez.
- Kísértetek vannak a házban, magiszter uram, kísértetek!

Jacques most megúszta a késésért a számonkérést, ezért vidáman, magában mosolyogva indult vissza az emberei felé. A háta mögött nemsokára újra kinyílt Bertrand úr ajtaja és kuncogás, meg meztelen talpak dobogása hallatszott. A hangra hátranézett a csatlósok vezetője, aztán megtorpant: na igen, a két ágyas az – szinte pucéran. Ahogy elfutottak mellette, egy röpke mosolyt küldtek a tagbaszakadt, bőrmellényes férfi felé, aki kikerekedett szemmel bámulta a fiatal teremtéseket. Szó, ami szó, elvétve ő is hozzájutott már efféle csinos portékához: a sikeres rajtaütések alkalmával ritkán a csatlósoknak is kijutott a jóból, és mielőtt megölték volna az elfogott fehérnépet, kedvüket tölthették rajtuk. Hát pár évente mindig lehetett találni egy-egy csinos lányt, asszonyt, de legtöbbször csak Thérèse maradt neki otthon, akit már nem lehetett volna nyugodt szívvel az ilyen fiatal leányok mellé odaállítani. El is párolgott gyorsan a vidámsága. Jó dolga van az uraságnak, na!
Egy hirtelen mozdulattal fejébe csapta bőr fejfedőjét, és rosszkedvűen elviharzott a folyosón. Lerobogott a lépcsőn, majd két emelettel lejjebb a még mindig az előcsarnokban várakozó embereihez cammogott. Azok türelmetlenül toporogtak körülötte.
- Na, mi vót, mondja mán! – kérdezték tőle feszülten. Mindannyian tartottak az uraság hirtelen haragjától.
- Bertrand úr kegyes veletek, csürhe, nem büntetett meg titeket a késedelemért! Most pedig fogjátok a fegyvert, vigyétek a helyire, ‘sztán irányuljon ki-ki a maga vackára lepihenni!
- Jean, meg Martin! – fogta fülön a két legifjabb fegyverforgatót. Ti maradtok őrségben, míg a váltást nem küldöm értetek! Asztán nehogy egy panaszos szót is halljak tőletek, mihaszna kenyérpusztítók, mert megismeritek a kezem járását! – fenyegette meg a két pattanásos arcú kamaszt, mikor azok feleselni próbáltak.
- Nézzetek oda, még nekik áll följebb! – morogta az orra alá, és már csak a hátát mutatta a két megszeppent fiúnak.
A többi fegyveres halkan, de élénken beszélgetve elvonult a szolgálók szárnya felé, Jacques pedig újra lépcsőzni kezdett, csak most lassabban és ez alkalommal felfelé.
Nem is tudta igazán, miért mászik vissza az urak lakosztályaihoz, hiszen semmi dolga nem volt már ott. Talán titkon azt remélte, megint találkozik a két ágyassal valamerre, és újra megbámulhatja tejfehér bőrüket és karcsú derekukat. Nem akaródzott neki most Thérèse durva arcát és megvastagodott derekát bámulni, habár az éppen nem jutott eszébe, hogy ő maga sem volt már daliás alkat. Igaz, testi torzulásai sem voltak, és Saint Sanguéban sokszor már ez is előnyt jelentett.
Keserűen kiköpött a fal mellé. Pfuj, ez a dögvészes város is! Már megint kockára tették az életüket az embereivel! Eleve rövidebb utat terveztek. Bertrand úr úgy tíz óra körül küldte őket a tudós úrért azzal a meghagyással, hogy még dél előtt vissza is érjenek. Nohát ebből lett aztán délután három óra tájt. És még így is örültek, hogy nem veszett oda senki! Mert hát merre barangoltak ők a városban! Jacques idestova három évtizede rótta Saint Sangué dögletes utcáit – amióta csak az eszét tudta. Közben a gyerekkori pajtások sorra eltűntek mellőle, ki előbb – ki utóbb; csak nagyon kevés régi ismerős maradt életben addig, amíg ő – és még kevesebb volt közülük olyan, aki még mindig képes volt fegyvert fogni.

Ismerte hát a várost, annak minden zegét-zugát; tudta, mely utcák, kapuzatok és romok fenyegetnek baljós csendjükkel, vagy gyilkos homályukkal. Tudta, hogyan kerülje el ezeket a helyeket, és hogyan jusson el céljához ezek megkerülésével. Aztán itt voltak még a legendák és titkos históriák, melyekből oly sok rejtezett Saint Sangué tintafekete árnyai között. Tudott eleget a Fekete Emberről, a Strázsamesterről és borzalmas kedvenceiről, hallott az életveszélyes magus hermeticusokról, a nem evilági Chrètisson-kertről, és az összes többiről. Igen, eleget tudott róluk. Eleget, hogy messzire kerülje még a lehetőségét is a velük való találkozásnak. És ma fel kellett keresnie az egyik ilyen élő legendát! A Kísértetdoktort!

A Kísértetdoktor már akkor is itt élt, mikor ő még gyerek volt. Először süldő korában hallott róla és később újra és újra elhangzott a beszélgetések során ez a hátborzongató név: a Kísértetdoktor. Hogy ki is volt ő valójában, azt persze az ilyen Jacques-félék nem is sejtették. Ahogy ő feltételezte, még az urak sem. Mindenesetre, ha ismerték is a titkot, nem kötötték a szolgák orrára e baljós tudást. Az viszont bizonyos, hogy szélében-hosszában ismert volt a doktor tudománya, amiről végül is a nevét kapta: igen jól eligazodott a különféle rejtélyes lények – szellemek, vérszívók, farkaskoldusok, boszorkányok, démonok – világában, sőt, zaklatásuk ellen sokszor gyógyírt is tudott. Legalább is ezt tartották a népek; valódi tapasztalatra e fura tudóssal kapcsolatban igen kevesen tettek szert, Jacques ismerősei közül ez idáig senki. És tessék, egyszer csak a csatlós nyakába szakadt az áldás: az uraság reggel azzal hívatja magához, hogy menne és kérné meg a tudós urat, látogasson el a Vermandois-palotába, mivel szükség van a tudományára. Ennek hallatára Jacques-ot kirázta a hideg, azután izzadni kezdett, de hát nem volt apelláta, teljesítenie kellett Bertrand úr parancsát.

A fiaival – így hívta magában a legügyesebb alárendeltjeit – aztán annak rendje és módja szerint eltévedt a városban. Ilyen még soha sem fordult elő vele! Egyszerűen nem találták azt az utcát, ami a palota környékéről a régi kikötő maradványaihoz – a Kísértetdoktor lakhelyéhez – vezetett!
Visszagondolva a délutánra, Jacques feltételezte, hogy zavarodottságában nézhetett el valamit, és hát nem is nagyon akaródzott neki találkoznia egy ilyen veszélyes személlyel. Útközben egyre csak az a régi história járt az agyában, mikor is valami homályos ügyből kifolyólag egy csapat keménykötésű harcos élén az egyik Coronado – akinek a neve azért elég jól csengett még Saint Sangué-i viszonylatban is – balga módon megtámadta a doktor kikötői tornyát. Hogy biztos legyen a dolgában, még egy tucatnyi kevésbé elvadult utcakölyköt is felfogadott a szolgálatába: őket szánta martaléknak. A harcosok maradékaira végül másnap az utánuk küldött másik csapat talált rá.
Az összes kölyök szőrén-szálán eltűnt; akárcsak a Coronado; a család soha többé nem hallott róla. A csatlósok maradványaira borzalmas volt ránézni: a jelekből ítélve megőrültek, és egymást kaszabolták le. Amelyik pedig megnyomorodva mégis életben maradt, az vérben, szarban-húgyban fetrengve társainak hulláját, vagy éppen saját testét marcangolta fogaival. A helyszínre érkezett Coronado-harcosok elborzadva lőtték agyon, szúrták le a szerencsétleneket, és mentették a bőrüket, amíg lehetett. Története során talán először a Coronado család nem állt bosszút az eltűnt családtagért és csatlósaiért. És nem zaklatták fegyverrel a tudóst mások sem. Néha még rá lehetett találni elfajzott kannibál és egyéb, embernek már nem igen nevezhető korcsok maradványaira a környéken: nekik valószínűleg ugyancsak a doktorra fájt a foguk – a szó szoros értelmében -, de hasonló módon rajta vesztek.

A doktor szerény tornya, ami eredetileg tán a kikötő egyik kisebb őrtornya lehetett, tabu lett hát még a durva Saint Sangué-i lakosok számára is. Ennek ellenére a Kísértetdoktor nem volt egy vérengző típus: sok történet szólt arról is, hogy az őt tisztelettel megkereső, és tudományát nagyra értékelő családoknak szíves-örömest segített. Ezért kellett hát Jacques-nak is eljutnia a toronyhoz. Ő számított Bertrand úr legtapasztaltabb és legmegbízhatóbb csatlósának; nem csoda hát, hogy ő kapta a feladatot, hogy tisztelettel megkérje a doktort, keresse fel a gazdáját.
Mikor eltévedtek, Jacques roppantul szégyellte magát az emberei előtt, de az sem segített. Már jó két órája bolyongtak Saint Sangué koszos sikátoraiban a beteges színű nap alatt; közben kétszer megugrasztottak egy-egy suhancfalkát, és egyszer keresztezték egy csapat Boucicault útját is – na, az meleg helyzet volt! Még szerencse, hogy ők is megtanultak és nem is szégyelltek futni, ha éppen az kellett az életben maradáshoz: mire a sátánfajzatok feleszméltek, ők már ott sem voltak. Aztán mikor szinte a semmiből mégis feltűnt a megfelelő út a kikötő felé, már könnyű dolguk volt. Sőt, bármennyire is izzadt és remegett a keze, miközben annak a toronynak az ajtaján kopogtatott, a doktor nem tűnt fenyegetőnek: szinte kedves és készséges volt. Amikor pedig a tudóst kísérték visszafelé, senkivel sem találkoztak. Bár ennek a baljós legendának a közelsége is elég okot adott arra, hogy majd’ a gatyájukba csináljanak!
- Állj meg, te barom! Hol kódorogtatok a többi alávalóval egész nap?!
Jacques megdermedt a nem éppen finom megszólításra, aztán gyorsan megfordult és remegve meghajolt. Azonnal felismerte a háta mögött a hang gazdáját.
A folyosón Bertrand bátyja, egyben a tulajdonképpeni családfő, Philippe Vermandois közeledett. És oldalán Gérard, az a kurafi testőr!

Bertrand még mindig olyan közelről bámult a doktor arcába: várta a választ. Az nem siette el, néhányat hümmögött, valami képzeletbeli falatot rágcsált a szájában egy kicsit, majd szemeit forgatva megizgatta kócos ősz fürtjeit.
- Hm, hm. Már megbocsásson, kedves házigazdám, de ugye nem tévedek nagyot, hogy ha azt mondom, különös városkánkban egy-két kísértet, hát, hogy is mondjam, ugye, nem ok az álmatlanságra. Mégis, ha nem e hétköznapi, ártalmatlan szellemi szubsztanciákra panaszkodik, akkor milyen kísértetekről lenne szó tulajdonképpen?
- Jól látja a helyzetet, kegyelmed! – dőlt hátra elégedetten az ifjú. Szemmel láthatóan élvezte a helyzetet, erre utalt a könnyed hangnem is, amivel folytatta mondandóját. Időközben elmúlt a szorítás a gyomrában, mit eleinte a doktor jelenléte okozott.
- Először is: valóban nem hétköznapi szellemekről van itt szó! Ez a város tele van régi családokkal, meg még régebbi házakkal: az ilyen helyeken előfordul ez meg az; az ilyesmi szóra sem érdemes. Na de ezek! Borzalmas figurák valamennyien és minden éjjel végigvonulnak az egész házon. És itt jön a másik dolog: nem néhány kísértetről van ám szó! De nem ám! Sokan vannak, rengetegen!

A Kísértetdoktor arcán apró mosoly jelent meg, miközben az állát simogatta. Lepkegyűjtő figyeli az új, ismeretlen faj példányát ilyen gyermeki örömmel, miközben már annak osztályzásán gondolkodik.
- No, nézd csak! Csak nem… ? Folytassa, uraságod, kérem, ne hagyja abba!
- Mit is mondhatnék még, magiszter uram? Valami rejtélyes dolognak történnie kellett, az már bizonyos! Immáron tizedik napja, hogy – ahogy az előbb említettem volt – minden éjjel valóságos kísértethad tart felvonulást a folyosókon hatalmas lármával! És csak jönnek-mennek; egyik szintről a másikra! Nem mondom, mi, vagyis a család még úgy-ahogy nemesember módjára viseljük a csapást, de a cselédség már majd’ megveszik ekkora szellemjárástól! Hiába a nemesember közelsége, a babonás paraszt sajnos csak ugyanolyan állat marad, saját bőréből ki nem bújhat! Ha nem félnének a haláltól is jobban bátyámtól, már elszökdöstek volna! Beláthatja, ez így nem mehet tovább!
Bertrand meg sem várta a Kísértetdoktor válaszát, hirtelen felpattant, és röstelkedve hadarni kezdett.
- De milyen neveletlen vagyok! Csak beszélek, beszélek, miközben elfeledkezek házigazdaként a kötelességemről! Szivarral és jó konyakkal még nem is kínáltam! Nosza, mindjárt hozatok a lányokkal! Giselle, Sophie! Szivart és innivalót a magiszter úrnak!
- Ugyan, kedves házigazdám! – az öreg tudós láthatólag meghatódott a nem várt szívélyességen. – Kérem, ne fáradjon! Igazán nem kívánok most semmi ilyesmit! Inkább folytathatná az éjszakai események elmondását!
- Nem úgy van az, magiszter uram! Magam intézkedem rögvest! – Bertrand az ajtóhoz sietett, kezét már a kilincsre tette. – Gyermekeim! Hol van már az a szi…
Az ajtó ekkor nagy erővel kicsapódott. Philippe robogott be rajta, majd közvetlenül utána a testőre; végül Jacques somfordált be mögöttük.
Philippe Vermandois igazi fejedelmi alkat lehetett egykoron, és jóllehet, termete még ma is tiszteletet parancsoló volt, az állandó harcokkal teli évek nyomokat hagytak rajta. Méghozzá meglehetősen sokat. Odaveszett fél karja, durva, savmarta hegek és számos vágás nyoma éktelenkedett az idősebb Vermandois-n mindenfelé. A legborzasztóbb pusztítást a sav végezte – egy még működő csapda munkája a már kihalt Gardier-palotában: fél arcát teljesen elcsúfította a ráömlő gyilkos folyadék. A roncsolások ellenére Philippe-nek igazi veszett híre volt városszerte. A csatlósokat leszámítva ő volt az egyetlen igazi fegyverforgató férfi a Vermandois családban, aki tett is valamit a família megmaradásáért.
Most vérben forgó szemekkel közeledett öccse felé. Annak vendégére épp hogy egy pillantást vetett, pedig igazából a jövevény volt dühének okozója.
- Te élvhajhász patkány! Hogy mersz egy újabb idegent a házunkba hozni?!
Bertrand lassan a cirádás asztal mögé hátrált. Hangjában a könnyedség most csak rosszul felillesztett mosolygó maszk volt csupán; mögötte félelem és a zavarodottság rejtőzött.
- Kedves bátyám! Örülök, hogy felkerested lakosztályom! Azért finomabb modort is mutathatnál tiszteletre méltó vendégünkkel szemben! Ha elmondom, ki ő…
- Az az idióta már elmondta, hová küldted őket délelőtt! Nem érdekel, ha ez itt maga Lucifer is! Idegennek nincs helye itt! Már elég sokat szenvedtünk az idegenek miatt!
Bertrand, akárcsak Jacques, “az idióta” nyugtalanul pislogtak a Kísértetdoktor felé, akit láthatólag igencsak feszélyezett, hogy jelenléte vitát eredményezett. A fiatal nemes megpróbálta békítőleg átölelni bátyja vállát, és félrevonni őt. Kevés sikerrel.
- Úgy gondolom, ezt nem a magiszter jelenlétében kellene megbeszélnünk. Kérlek, engedd meg, hogy megmagyarázzam! A magiszter úr segít nekünk a szellemjárás orvoslásában, és…
Philippe most először ütött meg valamennyire elfogadható hangot.
- Szóval ezért van itt a Kísértetdoktor. Na igen, a szellemek. És tényleg tudna segíteni? – Ezt a kérdést már magához doktorhoz intézte.
- Nos hát, úgy gondolom, igen. És azon leszek, hogy… Igazán sajnálom… Roppant kellemetlen… Ej, de kellemetlen! – motyogta zavartan az idős férfi.
- Na nézd meg, teljesen zavarba hoztad szegény vendégünket! Igazán elnézést kérhetnél az úrtól, Philippe! Nézze el ezt neki, magiszter uram! Bátyám kissé hirtelen haragú, de nemes ember, és tudja, mire kötelezi őt a rang, ugye, Philippe?
Bertrand érezte, hogy győztesen fog kikerülni a helyzetből. Ahogy mindig is, ha bátyja hagyott neki időt a magyarázkodásra. Philippe a kardját forgatta vitézül, Bertrand csak a nyelvét; viszont a palota viszonylagos biztonságában ez is megtette, sőt.
Végül az idősebb testvér egy gyorsan odavetett biccentéssel – amit azért egy kelletlen fintor is kísért – elintézettnek tekintette a bocsánatkérést, és már fordult is kifelé öccse szobájából. A háta mögül még odavetette:
- Remélem, sikerrel jár kegyelmed! Veled meg még beszédem van, öcsém! Vacsora előtt megkeresel!
Amikor becsukódott az ajtó a testőr mögött is, Bertrand megkönnyebbülten fellélegzett. Arcára megint kiült a magabiztos mosoly.
- Hol is hagytuk abba, magiszter uram?

Bertrand gondolataiba merülve kísértette magát Jacques-kal a legfelső szinten. A család többi tagja – már amennyi még életben volt – itt lakott fenn. Bertrand kivétel volt, őt valahogy kilökte magából a család, talán ezért is élt a második emeleten egyedül. Persze ott voltak neki az ágyasok: úgy azért elég jól el lehetett viselni a száműzetést. És nem is volt ez igazi száműzetés. Az előtt a borzalmas nap előtt az étkezéseknél, és fontosabb események alkalmával mindig összegyűltek a rokonok, még Bertrand is megjelent szinte mindig. Persze azóta már alig vannak annyian, hogy még családnak nevezhessék magukat, és a különbözősége már ezért nem is fontos. Egyébként is, talán inkább csak különc volt, igen, gondolta, ez a jó szó. Ő különc, és nem száműzött. De nem is érti igazán, miért baj ez ebben a családban, pláne ebben a városban! Amennyire ismerte az itteni családokat, tele van fura szerzetekkel minden palota. És a nem nemesek körében ugyanúgy találni enyhén szólva is figyelemre méltó csodabogarakat. Itt van például a Kísértetdoktor, vagy az a figura, akitől mindenki retteg, a Strázsamester az ő kedvenceivel. Meg azok az elfajzott utcagyerekek, ha egyszerű csavargók egyáltalán. Hallott ő már olyan történetet is, hogy jó pár a kölykök közül az utcán igazából changeling, cseregyerek, aki tudja Belzebub, hogy miért, de ide jött lakni. Vagy itt hagyták őket.
Mindegy, hessegette el magától a gondolatot. Most arra kell figyelnie, hogy sikerüljön mindaz, amiért ide hívta a Kísértetdoktort. Meg kell erősödnie a családnak, új módot kell találni a túlélésre. Kísértetek nélkül, vagy velük; kiderül majd nemsokára.
- Uram, már túlmentünk, itt van bátyjának a szobája.
Mikor Bertrand megfordult, Jacques tisztelettudóan elhallgatott és megtorpant az előző ajtó előtt. A mai események már jócskán meghaladták azt a mennyiséget, amennyit izgalomból elképzelt magának akár egy hónapra is az öreg csatlós. Nem akarta, hogy a gazdája szemtelenségért újra leteremtse.
- Ah, igazad van! Bejössz velem! És nagyon figyelsz! – fenyegette meg ujjával a fiatal férfi. – Ne felejtsd, most a testőröm vagy, csak az én biztonságomért felelsz!
A csatlós szó nélkül fejet hajtott, habár azért elborzadt a gondolatra, hogy esetleg Philippe úr és Gérard ellenében kell majd harcba szállnia.
“No, ott még csak nem tartunk!” – próbálta nyugtatni magát gondolatban és igen, először kopogott – most nem felejtette el -, majd a bentről elhangzó engedély elhangzásakor ajtót nyitott gazdája előtt.

Benn, a szobában Bertrand félkarú bátyja éppen a család utolsó sarjának, a kis Godefroy-nak vívóleckéjét figyelte. Gérard volt a tanár, habár egy szót sem szólt a kilencéves forma fiúhoz. Ha javítani kellett éppen a tartásán, vagy megmagyarázni egy újabb fogást, azt Philippe tette meg. A vendégek érkeztével viszont hirtelen abbamaradt az oktatás. A családfő kurtán intett a testőrnek.
- Kísérd át az úrfit a szomszédos szobába. És vigyázz rá ott!
Kifelé menet a kisfiú még egyre csak támadta apró kardjával a komor testőrt, aki könnyedén hátrált és hárított a gyakorláshoz használt bambuszpálcájával. Egy pillanatra elmosolyodott a gyermek kitartásán, aztán észbe kapott, de már késő volt. Bertrand és csatlósa elképedve bámultak utána.
- Örülök, hogy itt vagy, öcsém! Már sok mindenről kéne beszélnünk komolyan. Sok komoly és bizalmas dologról. Bizalmasokról. – Philippe már jó ideje csak a hangjára, esetleg szemének villanására hagyatkozhatott, ha közlendője volt. A sav óta arcának mimikájával már nem tudott üzenni. Esetleg csak utálatot, vagy rettegést keltett az emberek szívében. Most is hangjának súlyozásával próbálta megértetni akaratát öccsével. Sikerült.
- Jacques, várj meg az ajtó előtt!
A botcsinálta alkalmi testőr szíves-örömest tett eleget a parancsnak. A magukra hagyott testvérpár pedig leült egymással szemben.
- Na mi ez az ügy a szellemekkel, meg a Kísértetdoktorral? Van egy olyan érzésem, te sokkal többet tudsz, mint amennyit elárulsz nekünk. – Philippe-nek a hangját gyanú színezte, de arcán ismét csak a szeme villanását lehetett figyelmeztetésnek venni. – Ha megtudom, hogy a család ellen áskálódsz, te pondró…!
Bertrand gyorsan igyekezett megnyugtatni bátyját, mielőtt az tombolni kezdett volna.
- Épp ellenkezőleg, kedves bátyám, épp ellenkezőleg! Csak a család java lebeg a szemem előtt! Ezért hívtam a doktort is, hátha tud valamit kezdeni a kísértetekkel.
Az idősebb testvér kényelmetlenül mocorogni kezdett.
- Elmondtál neki mindent?
- Igen. Na persze csak azokról a dolgokról, melyek rá tartoznak. Hogy hogyan kezdődött ez az egész felhajtás, és mióta tart és a többi, és a többi… – Bertrand kezdte újra felvenni a bátyjával szemben sokszor alkalmazott fölényeskedő stílusát, amit az egy fintorral nyugtázott.
- És tud vele valamit kezdeni?
A fiatalabb testvér egy pillanatig értetlenül bámult.
- Ja, hogy a szellemekkel? Hát persze. Habár, természetesen látnia kell először a jelenséget, tehát néhány napot itt fog tölteni nálunk a doktor, amíg a megfigyeléseket végzi. Utána minden bizonnyal meg fogja szüntetni ezt a kellemetlen állapotot, amit a kísértetjárás okoz.
Philippe mérgesen horkantott, felpattant ültéből és járkálni kezdett fel-alá. Öccse tudta, hogy hirtelen haragú testvére ismét kitörni készül. Remélte azonban, hogy még sikerül őt idejekorán lecsillapítania. Igazság szerint unta már ezt az állandó óvatoskodást, csak hogy elkerülje bátyja haragját; elege volt Philippe dührohamaiból.
- Nem örülök az idegeneknek! A vesztünket okozzák! – a megnyomorodott férfi arcán iszonytató mintázatba rajzolta az indulat a hegeket. – Emlékezz, mi lett a gyermekekkel, emlékezz, mi lett Marie-Ange-zsal és François-val! Az idegen vér gyilkos méreg minden Vermandois számára!

Bertrand emlékezett, hogyne emlékezett volna! Hiszen azon a végzetes napon, mikor a bátyja által emlegetett rokonai – és még hány csatlós! – meghaltak, majdnem lezárult az egész Vermandois család története. Utólag hálát adtak a sorsnak, hogy ennyivel megúszták, habár így is fájdalmas és talán jóvátehetetlen veszteséget szenvedtek.
Nos, valóban az idegen vér volt az oka mindennek: három éve két szolga, akiket még eredetileg a Maledieu-ktől zsákmányoltak, egyszer csak iszonyú mészárlásba kezdett az elméjükön lévő mentális béklyók ellenére. Feltételezhetően a Maldieu-k magus hermeticusa és annak varázshatalma igen tekintélyes szerepet játszottak abban, hogy a szolgák képesek voltak erre, és előzőleg a család sem fogott gyanút. Már csak azért is mágia lehetett a dologban, mert a két fickót a túlerő ellenére csak sajnálatosan későn sikerült levágni. Alig akarták elhinni: a merényletben négy Vermandois halt meg, és tizenegy csatlós. Valószínűleg nem véletlenül a két kisgyermek, Marc és Marie esett elsőként áldozatul a pusztításnak: a gyilkosok a felismerhetetlenségig szétszabdalták a kis testeket. A gyermekeiért küzdő Marie-Ange-nak sem volt sok esélye, jóllehet François-nak már igen, de a két megveszekedett gyilkos legyűrte őt is. Közben pedig az uraikat védő szolgákat is! Végül a városból később hazaérkező Philippe, Gérard-dal az oldalán – a Maldieu-k jól időzítettek – minden emberi mivoltából kivetkőzve vágta le a Maldieu-k bábjait.

Még szinte össze sem rogytak a merénylők holttestei, Bertrand bátyja máris a szolgálók szállása felé rohant, ahol legyilkolt minden olyan cselédet és csatlóst – férfit, nőt, gyereket egyaránt -, akiket valamely más családtól zsákmányoltak eredetileg. Gérard természetesen ebben is ura segítségére sietett. De csak ő egyedül. A tébolyodottan ordító és áldozatai vérével borított Philippe-et elborzadva nézték a szerencsésebb cselédek és Bertrand.
Az eset után Philippe teljesen megváltozott: nem volt képes kiheverni a családot ért katasztrófát. Bertrand sejtette, hogy bátyját születésétől fogva megverte a sors a testieken kívül némi elmebéli fogyatékossággal is, de attól kezdve teljesen elborult az elméje. Nem bízott senkiben és semmiben, a hűséges Gérardot kinevezte maga és az életben maradt kis Godefroy mellé testőrnek – egy lépést sem tett nélküle. Attól fogva kellett vigyázni minden szóval előtte, mert a legkisebb nyelvbotlást is, mint megbocsáthatatlan sértést kérte számon rokonain. És enyhén szólva nehezen viselte idegenek jelenlétét maga körül. Végeredményében Bertrand még csodálkozott is, hogy eddig nem került sor látványosabb – és súlyosabb következményekkel járó – kifakadásra a Kísértetdoktor miatt.
Azonban, gondolta magában, semmi kételyt nem szabad testvérében hagyni a doktor jelenlétével kapcsolatban, mert később az még megbosszulhatja magát. Így hát elővette a legjámborabb, legbehízelgőbb modorát.
- Na de kedves bátyám! Hiszen a doktor a segítségünkre van! Kezeskedem érte, hogy semmi kára nem lesz a családnak abból, hogy itt marad nálunk néhány napra. És különben is, hogyan űzze el a szellemeket, ha nem is vizsgálja meg őket?
Philippe erre nem tudott ellenvetést felhozni. Persze azért megpróbálta.
- Tudom is én, az nem az én dolgom! Ő ennek az istenverte tudománynak a professzora! – Egy lépés Bertrand felé. – Azt ne várd meg, öcsém, hogy én adjak neki tanácsot!
- Nem lesz rá szükség, drága testvérem, nem lesz rá szükség! – Egy kényszeredett mosoly, és egy lépés hátra. – Csak adj neki egy kis időt, és meglásd, megtisztítja a doktor a szellemektől a Vermandois-palotát!
A nyomorék férfi még mindig remegett az indulatoktól.
- Úgy is elég idegen van már itt! A szajhák is, akiket idehoztál!
Bertrand felsóhajtott. Tudta, hogy bátyja ezt sem fogja kihagyni.
- No de Philippe, Philippe! Kérlek, próbáld magad türtőztetni! Hiszen tudod, hogy nem maradt más lehetőség újabb utódok nemzésére! Szegény Marie húgunk és a kis Marie-Ange voltak az utolsó nőági leszármazottak. Más lehetőségek után kell néznünk, ha nem akarjuk, hogy a családnak magja szakadjon! – A fiatalabb testvér szeméből őszinte megbántottság sugárzott. – Ha tudnád, hogy mit tettem, hogy megerősítsem a Vermandois-kat!
Bátyja erre gúnyosan mosolyogni próbált – már amennyire ő még képes volt az ilyesmire.
- Igen, nagyon is jól tudom, mit tettél már a családért, te kurvapecér! Idegenekkel feküdtél össze! És hallottam a játékaidról is, amiket ezekkel a “kisasszonyokkal” művelsz! Persze azokat is csak az utódok nemzése miatt, nem igaz? Ha annyira a család érdekei lebegnek csupán a szemeid előtt, akkor miért nem anyánkkal próbálsz eredményre jutni, aki szintén Vermandois? Miért kellenek ehhez idegenek?
Bertrand-t a gondolatra kirázta a hideg. Még hogy az anyjukkal! Szegény, hosszú évek óta csak az ágyban fekszik, mióta megtámadta valamilyen rejtélyes kór. Úgy tűnik, fokozatosan megbénul, a tagjait is alig bírja már mozgatni. Jóllehet, talán még nemzőképes, de ha meg is foganna, biztosan belehalna a magzat kihordásába. És hát az sem utolsó szempont, hogy a betegség igencsak tönkretette már anyjukat: a látványtól nem is biztos, hogy Bertrand össze tudná magát szedni annyira, hogy férfiként közeledjen hozzá.
Nem, Bertrand mást talált ki. Bonyolultabb, de úgy tűnik, sikeresebb is lesz az ő terve. Philippe viszont ezt nem értené úgysem!

Belefáradt a vitába; egy keserű sóhaj kíséretében feladta a reményt, hogy jobb belátásra téríti bátyját.
- Talán jobb lesz, ha most abbahagyjuk. Tartsuk tiszteletben egymás álláspontját, és próbáljunk meg úgy dolgozni családunk felvirágoztatásán, hogy az mindenki megelégedettségére szolgáljon!
Az idősebb testvérről leperegtek a mézes-mázos szavak.
- Akárhogy is csűröd-csavarod, elintézem én a saját megelégedésemre a dolgot szívesen, ha az neked nem megy! De annak nem fogsz örülni!
Bertrand-nak már mehetnéke volt. Rövidre fogta hát.
- Adj legalább egy kis időt a doktornak!
- Egy hetet kaptok! És mindkét szemem rajtatok!
A fiatalabb férfi erőtlenül bólintott. Csak magában válaszolt bátyjának miközben keze már a kilincsen volt.
“Hát persze, te ostoba ökör, csak figyelj! Olyat fogsz látni, amit sosem felejtesz el!”

A vacsora némileg hűvös hangulatban és gyorsan zajlott le. A családfő rosszkedve elnyomott minden társalgási kezdeményezést. A maradék Vermandois-k egyébként is nehezen viselték, hogy a közös vacsorák alkalmával újra és újra a családot ért csapásra emlékezteti őket a szalon nagysága. A hatalmas teremben szinte elveszett a négy ember: Philippe, Bertrand, a kis Godefroy és dédnagyanyjuk, Henriette néni. Mivel Bertrand-ék anyját nem lehetett az ágyból felkelteni, ezért már csak ők négyen gyűltek össze minden nap az asztal körül. Bertrand azon javaslatát, miszerint költözzenek át a vacsorák alkalmával egy kisebb terembe, bátyja súlyos szemrehányások közepette, a hagyományokra hivatkozva elvetette.
Ma este a Kísértetdoktor is velük költötte el a vacsorát, habár inkább csupán udvariasságból vett a tányérjára egy-két falatot – szinte egyáltalán nem evett. Talán érezte a családfő rosszallását a jelenléte miatt, vagy esetleg valóban a várható éjszakai események izgatták, mint ahogy közölte is vendéglátóival, és az izgalom vette el étvágyát.

Étkezés után a család megmaradt tagjai visszavonultak lakosztályaikba. A Kísértetdoktor Bertrand vendégének számított, ezért nála szállt meg. Nem kellett már sokat várakozniuk a szellemjárásra a szokás szerint igen késői vacsora után; a megmaradt időt fecsegéssel, szivarozással, és konyakivással – Bertrand -, valamint sokatmondó hallgatással, sóhajtozással, és izgatott mocorgással – a Kísértetdoktor – töltötték. Éjfélkor megkopogtatták halkan az ajtót: Jacques jelezte az utasításnak megfelelően, hogy itt az idő.
Mikor kiléptek a szoba ajtaján, már ott találták Philippe-et is teljesen felöltözve, karddal az oldalán. Valószínűleg le sem feküdt még. Most nem volt vele Gérard, aki a kis Godefroy nyugalmát vigyázta.
Bertrand meglepődött bátyja jelenlétén.
- Nocsak, kedves bátyám, nem is tudtam, hogy érdekelnek a transzcendentális jelenségek. Eddig igyekeztél tudomást sem venni a szellemekről!
- Fontosabb volt nekem, hogy a kis Godefroy-t megóvjuk ettől az élménytől. Viszont mióta sejtem, hogy valahogy benne van a kezed ebben a mocsokságban, megjött a kedvem az efféle tudományokhoz. – vágott vissza Philippe. És hát a magiszter úr bölcsessége előtt is szeretnék ez alkalommal fejet hajtani. – Egy életveszélyes mosoly a doktor felé.
- Kérem, én megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ismét nyugalom költözzön az önök hajlékába! – tördelte kezét a doktor. – Azonban, ha javasolhatom, most már ne késlekedjünk, foglaljuk el megfigyelőhelyünket, uraim!
Bertrand mutatta az utat, Jacques az idős tudós oldalán haladt, a sort a családfő zárta. Bertrand beszámolója alapján már előre eltervezték, hogy a fiatal férfi szintjén a lépcsőfordulóban, a folyosó végén foglalnak állást, ahonnan jól látható az ezen a folyosón materializálódó túlvilági processzió, és később is könnyen követhető majd a többi szintre.
Hozzávetőleg egy fertályórát kellett még csendben várakozniuk a gyertyafénynél, aztán a folyosó homályában halvány derengés jelezte a szellemjárás kezdetét. A sötétből egyre-másra bontakoztak ki a nem evilági alakok; s a különös világosság is számuk gyarapodásával nőtt. A szellemekből sugárzó zöldes fény, valamint az egyre erősödő zsolozsmázásra emlékeztető moraj hátborzongató atmoszférát teremtett a palotának ezen a szintjén.

A megfigyelők vérmérsékletük szerint reagáltak a látottakra: a félelem leginkább a fegyverhordozót kerítette hatalmába; idegesen pillantott hol társaira, hol a kísértethadra. Ideges topogása jelezte, legszívesebben elfutott volna. Gazdája, Bertrand karba font kézzel, szinte egykedvűen figyelt, míg testvére torz arcán a hegek ideges rángása jelezte csak annak megdöbbenését. A doktor pedig egy okulárét a szeme elé tartva, erősen előre hajolva igyekezett minél részletesebben megvizsgálni a jelenséget.
Ahogy a felvonulás közelebb ért, kibontakoztak a részletek és erősödött a moraj. Nyilvánvalóvá vált a szemlélők számára, hogy a kísértetek mind borzalmas állapotban lévő testek képmásait viselik. A rengeteg féle sérülés, csonkulás és a bomlás nyomai árulkodtak a nyilvánvaló tényről: rég elhunyt emberek lelkei tartanak valamiféle pokoli körmenetet a házban. Habár – talán szerencsére – nem lehetett a zöldes derengéstől és a testeket takaró ruhafoszlányoktól kivenni minden részletet, Bertrand-ék az elmúlás számtalan formájával találkoztak a menetben: fej nélküli alakok ugyanúgy lépdeltek a sorokban, mint olyanok, kik a beleiket maguk után húzták a földön, vagy éppen olyanok, kik férgekkel borított, félig elbomlott testüket változó sikerrel próbálták egyben tartani és a széthullástól megóvni.

Természetesen a szörnyű sebek és a bomlás ellenére nem maradt a talajon semmi nyoma a túlvilági körmenetnek: a lehullott testrészek, rongyok, a várhatóan hátramaradó mocsok a menet továbbhaladtával eltűnt. Nem is igazán érintett egy kísértetláb sem talajt. Jóllehet, a testek láthatóan mozogtak, közvetlenül a talaj fölött mindent erős zöld köd takart. Az élmény mégis felkavaró volt egy hétköznapi lélek számára: a szellemek kinézete, az érthetetlen hangos zsolozsmázás, valamint a testekből áradó bűz – rothadó hús és föld, penészes ruha szaga – sokakból őrültet csinált volna. A jelenlévők szerencséjére ők nem voltak hétköznapi lelkek: Saint Sanguéban az olyanok élete gyorsan véget ér.
- A Sátán szakállára! Honnan került ide ez a sok borzalmas lidérc?!
Philippe láthatóan feldúlt volt. Habár természetesen megtapasztalta már a felvonulást máskor is, ilyen részletesen még soha nem figyelte meg. Inkább eddig azon volt, hogy az egyetlen megmaradt fiúörököst megkímélje a pokoli látványtól. És nagyon úgy tűnt Bertrand-nak, hogy ő maga sem bírta a jelenséget megemészteni.
- Remélhetőleg a magiszter úr hamarosan válaszol majd a kérdésünkre. – Bertrand hangja nem árulkodott semmiféle feldúltságról.
- Igen, meggyőződésem, hogy megoldjuk a rejtélyt. E jelenség nagyon ritka, azonban mégsem ismeretlen. Már vannak sejtéseim, uraim. Ha nincs ellenükre, kövessük a menetet!
A doktor viselkedése most először mutatott magabiztosságot és erőt. Szinte meg sem várta a többiek beleegyezését, már indult is a szellemek után.
- Nincs ellenünkre, hogy is lenne! Kifejezett örömet okoz, hogy mindenféle hullákat követek a saját házamban!
A félelmetes Philippe-től az efféle halk morgás igen szokatlan volt, Jacques mégis csak arra tudott gondolni, hogy tökéletesen egyetért vele.

Ahogy végigjárták a folyosókat hol a szellemek mellett, hol mögöttük, az addigi borzalomhoz képest már semmi újdonságot nem tapasztaltak. A túlvilági felvonulás a palota minden szintjét érintette, azonban ezen kívül nem történt más. Végül a kísértethad visszatért Bertrand szintjére.
Azután egyszerre az összes lidérc megállt.
Elhallgattak.
Visszafordultak követőik felé.
Figyelték őket és vártak.
Azok pedig mozdulni sem bírtak; ki az ijedségtől, ki az izgalomtól. Bertrand a szeme sarkából figyelte társait.
A Kísértetdoktor szeme összeszűkült, majd elkerekedett és fejét kapdosva a többieket kezdte vizsgálni.
Philippe egyetlen keze görcsösen markolta a kardját. Ugrásra készen várta, mi fog történni. Látszott, hogy valami istentelen harcra számított.
Jacques verejtékezett. És remegett. És hátrálni kezdett.
Bertrand ellenben nyugodt volt. Ő minden este végignézte ezt a hajmeresztő látványosságot, már tudta, mi fog következni.
Igazából semmi. Fel fognak szépen lassan oldódni a sötétben.
Igaza lett.
Mikor már nyoma sem maradt a kísértethadnak, az idő újra elindult a maga útján. Újra lehetett levegőt venni és mozogni. Megszólalni csak később bírtak.
- Magiszter? – Philippe dühös volt magára, amiért gyengének mutatkozott. Dühös a többiekre, amiért ezt látták. Külön dühös az öccsére, mert valahogy biztos ő az oka ennek az egész felfordulásnak.
A megszólított Kísértetdoktor a homlokát ráncolta.
- Most még nem mondhatok semmit uraságodnak, de erős a gyanúm arról, hogy mivel is állunk szemben. Még néhány alkalom és…
- Azért csak próbálja meg elmagyarázni! Igazán kíváncsivá tett!
A torz testű férfi épp karjával megragadta a doktor vállát. Az megdöbbenve nézett rá. Bertrand gyorsan közbelépett. Jacques-nak is intett, azonban az nem mert ujjat húzni a családfővel.
- Bátyám, ezt azonnal hagyd abba! A magiszter úr segíteni fog nekünk, ne felejtsd el!
Feleletképpen egy gyilkos pillantást kapott bátyjától. A szorítás a doktor vállán nem enyhült.
- Feltéve, ha hagyok rá neki időd! Nem tetszik ez a titkolózás!
- Amint biztosat mondhatok, közölni fogom uraságoddal Most pedig jobban teszi, ha elenged! Habár nem akarom megsérteni vendéglátóimat, azért talán tudják, nem szenvedhetem az engem ért indignációt!
Ismét mozdulatlanná dermedt az idő.
Jacques ereiben megfagyott a vér. Elkészült a legrosszabbra: azt hitte, most majd megtudják, mitől legyőzhetetlen a tudós úr és annak az őrült Coronado sorsára jutnak mindannyian.
Lehunyta a szemét, a szája kiszáradt.
De még a következő pillanatban is életben volt mindenki.
Meg az azután következőben is.

Volt valami mérhetetlen hidegség a doktor hangjában, ami megzabolázta Philippe Vermandois dühét. Legalábbis annyira, hogy elengedje az idős férfi vállát. Majd sarkon fordult és egy vészjósló morgás kíséretében távozott.
Jacques pedig végre megint tudott levegőt venni. Csak akkor tűnt fel neki, hogy már egy ideje elfelejtette ezt.
Bertrand egy szabadkozó vigyor kíséretében megvonta vállát.
- Ez az én bátyám, magiszter uram! Nézze el neki a faragatlanságát, kérem!
A doktor a fiatalabb Vermandois-t figyelte elgondolkozva.
- Hogyan? Ó, persze, semmiség az egész! Biztos vagyok benne, hogy a bátyja az események hatására vált ilyen feldúlttá. Nem tesz semmit!
Elindultak Bertrand lakosztálya felé. A nemes miközben lehajtott fővel, elgondolkodva kísérte vendégét a folyosón, néha hátrasimította hullámos vörös haját. A sokat megélt fegyverhordozó mögöttük ballagott.
- Azt mondta kegyelmed, hogy már sejti, mi lehet ez az egész.
- Igen, de ha emlékszik uraságod, azt is említettem, hogy nem szeretnék még addig semmit mondani, amíg nem vagyok biztos a dolgomban.
- Nos, igen. Mégis, mikorra várhatunk valami eredményt?
- Az egy hét leteltével, amit bátyja szabott meg határidőként, mindenképpen megoldódik majd a rejtély, ezt garantálhatom uraságodnak.
A doktor megtorpant és Bertrand-hoz fordult.
- Na de mondja csak, kedves házigazdám, nem voltak ismerősök a szellemek önöknek? Nem lehetséges vajon, hogy valamiféle kapcsolatban álltak önökkel, vagy teszem azt a család idősebb tagjaival ezek az elhunytak?
A fiatal nemes felhúzta szemöldökét.
- Hát, nem is tudom, magiszter uram. Mégis mire gondol? Tudja, elég nehéz lenne felismerni bárkit is a feje nélkül, vagy éppen úgy, hogy félig már megrohadt. Márpedig, lássuk be – mosolyodott el gunyorosan Bertrand – a derék kísértetek közül sokan előszeretettel mutatkoztak e kevésbé előnyös külalakokban. Így valahogy nem tűntek ismerősnek. Sajnálom.
- Igen, hát persze… Érthető, hogy uraságod… Na, de majd akkor… – motyogta az orra alatt a Kísértetdoktor és közben lassan visszatért a befelé forduló, magának való különc szerepébe.
Időközben megérkeztek a lakosztályhoz. Jacques nyugodalmas jó éjszakát kívánt – gondolatban magának is -, aztán az ura engedélyével aludni tért. A nemesnek még nem volt kedve egyből elaludni.
- Az a véleményem, hogy ma már eleget terheltük elménket és szívünket e borongós kísértethistóriával! Elalvás előtt nemde jót tenne a magiszter úrnak is egy kevés finom konyak és valami könnyedebb beszédtéma. – ajánlotta felélénkülten Bertrand.
A doktor arca felderült és kapva kapott az alkalmon.
- Jól látja, kedves vendéglátóm! Talán mesélhetne két szemrevaló szolgálóleányáról, és a velük folytatott szerelmi játékairól! Persze távol álljon tőlem a tolakodás! – emelte fel védekezőn kezét a doktor. – Csak annyit akarok hallani, amennyit uraságod jónak lát megosztani velem.
Bertrand elmosolyodott.
- Nohát, magiszter uram, csak nem megbabonázták kegyelmedet a leányaim? Nem csodálnám egyébként, ugyanis mindkettő bővelkedik bizonyos talentumokban!
A doktor hamiskás mosoly közepette megsimogatta az állát.
- Hogy úgy mondjam, nagyon figyelemre méltó az a két bájos teremtés, igazán figyelemre méltó! Komolyan érdekelni kezdtek! Meséljen a “talentumukról”, Bertrand úr!
Bertrand kényelmesen elhelyezkedett egy fotelben.
- Akkor elmondom, ha már ennyire szeretné! Hallgasson ide kegyelmed!

Az egy hét igen gyorsan telt, az eredményeknek pedig híján voltak a rejtély megoldására kíváncsi lakók. Ezt a tényt persze ki-ki másképp dolgozta fel: Bertrand Vermandois lakonikus nyugalommal viselte a feszült várakozás és a kísértetjárás megfigyelése keltette izgalmakat, bátyja viszont napról napra dühödtebben fakadt ki a Kísértetdoktor vélt eredménytelensége miatt. Persze annyit tanult az első éjjel eseményeiből, hogy haragját ne közvetlenül a doktorra zúdítsa, hanem inkább a család többi tagjára – elsőként és legfőképpen öccsére -, valamint a szolgálókra. Számára is megmagyarázhatatlan volt és egyben félelmetes tény, de tartott a tudóstól – maga sem tudta miért. Jacques pedig, aki kényszerből, parancsra vett részt az éjjeli borzalmas körmeneteken a palotában, némileg hozzászokott a szellemek látványához, de annyira megrázta őt mégis ez az élmény, hogy egészen beleőszült, másrészt nappal maga is szinte tétova lidércként támolyogva járt-kelt a palotában, és valami tompa félálom-szerű állapotban végezte feladatát.
A doktor pedig figyelt, kikérdezte az események szemtanúit, és gondolkodott. Hosszú órákat töltött egyedül gondolataiba merülve. Bertrand egyébként szívesen hagyta magára vendégét: azokban az órákban legalább Sophie és Giselle társaságában tudott kikapcsolódni.
A harmadik nap aztán az idős tudós jelezte vendéglátójának, hogy utána szeretne nézni néhány dolognak a könyveiben otthon, ezért ha Bertrand nem haragudna meg, hazamenne egy pár órára, de aztán estére természetesen visszatér a palotába. A nemes hozzájárult ehhez, csak arra kérte a doktort, alkonyat előtt térjen vissza, nehogy valami kellemetlenség érje őt sötétedés után az utcákon.
- Ó, csak nem a Strázsamestertől félt engem uraságod? – legyintett könnyedén az idős tudós. – Még sosem okozott nekem problémát az az úr, jóllehet nem is állok egy nagy éjszakai vagabundus hírében. Inkább otthon szeretek ücsörögni. A lényeg, hogy estére itt leszek.

Ezután a Kísértetdoktor kilépett a palota kapuján és könnyedén, hanyag léptekkel elindult hazafelé. Kezét háta mögött összetéve halkan fütyörészett, mintha egy kellemes erdei sétán lenne, nem pedig Franciahon legveszettebb hírű városának utcáin kellene keresztülvágnia. Jacques és néhány csatlós egy darabig elképedve figyelték a doktor távolodó alakját. Az idős csatlós úgy érezte, most keresztet vetne, ha valaha is hitt volna a keresztények istenében. Mivel azonban az efféle babonaság nem volt szokás Saint Sanguéban, így csupán hitetlenkedve csóválta a fejét.
A doktor persze visszaért estére. A fogadásával megbízott Jacques sejtette, hogy így lesz: alkonyat után érkezett, mikor a távolabbi utcákon már igen fura zajok vertek visszhangot. Fegyverzörgés, kiabálás, mormogás, kaffogás, majd sikolyok, és végül elégedett csámcsogás és vihogás: a Strázsamester és csapata munkához látott.
Aznap este az volt az egyik változás, hogy a tudós megkérte a kísértetjárásnál jelenlévőket, figyeljék a szellemek megmaradt vonásait: hátha észrevesznek egy ismerőst a menetben. A másik pedig, hogy Philippe belefáradt a szerinte haszontalan kísértetbámulásba, és nem volt hajlandó tovább részt venni az éjjeli eseményeken, viszont, ahogy baljós hangon bejelentette, négy nap múlva várja a magiszter beszámolóját. Philippe helyét roskatag dédnagyanyjuk, Henriette néni vette át, akire hogy mi szükség volt, azt Bertrand sem nagyon értette: a dédnagyanyja szemén hályog volt – alig látott világosban is -, elméjét pedig már kikezdte az idő. Mindenesetre a doktor ragaszkodott egy másik családtaghoz Philippe helyett és a család maradványaiból más nem jöhetett szóba.

Aztán eltelt a negyedik, majd az ötödik nap is eseménytelenül. Mindenki arra számított, hogy a hatodik és hetedik is így fog elmúlni, és akkor a hét leteltével már csak a Kísértetdoktor lesz adós a válaszokkal. Azonban a hatodik éjjelen történt valami. A majdnem teljesen vak Henriette néni, akinek semmi hasznát nem vették az első két alkalommal, felfedezett valakit a szellemek között.
Tulajdonképpen egy véletlen apró baleset következménye volt minden. Amikor a férfiak halkan beszélgetve vonultak a kísértetek mellett felfelé a lépcsőn a következő szint felé, egészen elfelejtkeztek Henriette néniről, aki felbukott egy lépcsőfokban és beesett a túlvilági körmenetesek közé. A zajra mindannyian hátrafordultak, de nem mertek a gyengeelméjű vénség után nyúlni. Bertrand is csak a fogai között mormogott szitkokat csatlósa felé, akinek a feladata lett volna, hogy vigyázzon az öregasszonyra.
Nem tudta senki, mi fog történni, még Bertrand is tanácstalan volt: olyan még nem történt az elmúlt két hét alatt, hogy valamelyikük testi érintkezésbe is lépjen e borzalmas figurákkal.
Legnagyobb meglepetésére a szellemek elhallgattak, megálltak, majd… felsegítették félig vak dédnagyanyját! Aztán mintha alaposabban szemügyre akarnák venni, közel hajoltak hozzá és kézről kézre adták.
Bertrand-nak és Jacques-nak felállt a szőr a hátán! A doktor viszont csak bólogatott és magában mormogott.
- Igen, igen. Ez az! Ahogy gondoltam!
- Ó, te ostoba fiú, hát nem érezted? De hát távolról hogyan is érezted volna! – Henriette néni fogatlan mosolyra húzta ráncos száját, miközben hályog takarta szemével a körötte állók arcát próbálta felismerni.
– Ők nem idegenek, hanem a véreink! Ez itt mind Vermandois! Érzem a vér hatalmát! Átsüt az ereje az érintésükön!
Bertrand és Jacques még minidig csak földbe gyökerezett lábbal figyelte, ahogy Henriette néni valami pokoli keringőt botorkálva jár egyik kísértetkézről a másikra. Nem válaszolt senki az öregasszonynak.
- Még szellemként is a Vermandois vér szól belőlük, ha hozzámérnek! Rokonok ezek, elhunyt régi ősök szellemei! A családunk, Bertrand, a családunk!

Ahogy a következő szellem kezét megérintette az öregasszony, megállt, száját még szélesebb mosolyra húzta. Habár nem láthatott semmit az őt körülvevő hajmeresztő forgatagból, a kezét fogó viszonylag jó állapotban lévő, zöldes fénnyel derengő holtestre úgy nézett, mint régi kedves ismerősre. Az pedig várakozva tekintett vissza rá, mint aki kíváncsi, vajon felismerik-e. Henriette néninek sikerült.
- És itt van François is! A nagybácsid! Az én drága unokám!
A szellem feléjük fordult. Arcán ugyan már nem sok hús maradt, de valami tényleg mintha a három éve meggyilkolt rokonra emlékeztetett volna a tartásában. És az a sok még mindig látható kardvágás a testén és a fején – a Maldieu-szolgák munkájának nyoma! Igen, talán valóban François volt.
A néni a szellemet karonfogva közeledett feléjük. Bertrand csak kíváncsian felhúzta vörösesbarna szemöldökét, de Jacqes-nak ez már sok volt. Hányni kezdte magára a keresztet. Megütközve bámultak rá a többiek, habár ő maga is meglepődött később magán, amikor kibukott a száján:
- Uram, irgalmazz!
A Kísértetdoktor azonban nem vesztette el lélekjelenlétét. Határozott hangon utasította Bertrand-t:
- Parancsolja meg uraságod a rokonának, hogy maradjon, ahol van!
A fiatalabb Vermandois gondolkodás nélkül engedelmeskedett a tudósnak. Dédnagyanyja oldalán a szellemmel megállt.
- És most? – vetette oda fogai közül a kérdést a doktornak Bertrand.
- Küldje el őket uraságod! – A doktor le nem vette volna a szemét a várakozó szellemekről.
Bertrand lassan bólintott és odalépett a dédnagyanyjához. Óvatosan odébb vonta François szellemétől majd a többi várakozó lidérc felé fordult.
- Távozzatok!
A hangja halk volt, viszont a tekintete határozottságot sugallt.
A szellemek ott helyben, a lépcsőfordulóban lassan semmivé foszlottak.
Bertrand hátra fordult a doktorhoz. Az kezét hátratéve elgondolkodva mosolygott. Elégedettsége láthatóan egyre nőtt.
- A rejtély megoldódott, Bertrand úr. Minden világos.
- És mikor árulja el végre nekünk is, hogy mire jutott, magiszter uram?
- Amikor csak uraságod óhajtja.
A Vermandois szája késpengényire keskenyedett.
- Még ma éjszaka. Most. Azonnal!
A doktor udvariasan meghajolt; ezzel jelezte, a nemes rendelkezésére áll.

A kései időpont ellenére nem látszott senki sem fáradtnak Bertrand lakosztályában. Philippe az asztalnál ült, háta mögött az őt árnyékként követő Gérarddal. A családfő már hallott az eseményekről, és tudni szeretett volna végre mindent minél előbb, de várnia kellett; türelmetlenül dobolt hát megmaradt kezének az ujjaival az intarziás asztallapon. Öccse a vörös brokáttal borított falnak támaszkodott és az idősebb Vermandois által behozott fegyverkészletet tanulmányozta: a nemes és testőre egy-egy kardot, régimódi négy élű olasz tőrkardot viselt, valamint a testőr ráadásnak két pisztolyt hordott magánál. “Szép kis elővigyázatosság” – biggyesztette le a száját Bertrand, – “és még ki sem mozdult a házból. Nem csoda, hogy eddig életben maradt ebben a városban” – tette hozzá továbbra is magában. Ő ezzel ellentétben nem viselt fegyvert, habár Jacques-nál – a kényszerből kinevezett testőrnél – ott volt rövid, széles pengéjű kardja. Ő ura mellett topogott egyik lábáról a másikra.
Mindannyian a doktor beszámolójára vártak, aki még nem kezdte el; ehelyett szemüvege felett nyugodtan nézegetett néhány papírost. Egy kis idő múlva elrendezgette kezében a teleírt lapokat és felnézett.
- Azért gyűltünk most itt egybe, hogy végre fényt derítsünk a Vermandois-házban zajló kísértetjárás okaira. – kezdte ünnepélyesen a tudós, miközben tekintetét körbejáratta a jelenlévőkön.
- Nos, uraim, pontosan hat… vagyis immáron hét nappal ezelőtt keresett meg engem Bertrand Vermandois úr, hogy a segítségemet kérje a kísértetjárás orvoslásában, amit természetesen én fel is ajánlottam. Az úr testvérbátyja, név szerint Philippe Vermandois úr – tekintett a férfire a Kísértetdoktor – ideérkezésem első napján egy hetet biztosított számomra a jelenség okainak feltárására. Jómagam – az úr részéről többször megmutatkozó nyilvánvaló ellenszenv ellenére – a feltételt elfogadtam, jóllehet nem holmi iparos, vagy bűbájos vagyok, aki pénzért árulja portékáját, hanem köztiszteletnek örvendő tudós és segítségemért semmiféle jutalmat nem kértem, tehát némileg sértőnek találtam a képességeimet megkérdőjelező bántó megjegyzéseket.

Philippe egy rövid időre abbahagyta a dobolást és megmerevedett, arcán összerándultak a hegek. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy bárki is rendre utasítsa, pláne nem a saját házában. Gérard ugrásra készen várta parancsát, de feleslegesen, mert ura még bírta türtőztetni magát; nyilvánvalóan kíváncsi volt a rejtélyre.
A doktor szeme elé emelte ismét okuláréját és a papírosokba nézett.
- Ha megengedik, jegyzeteimet hívom segítségül a magyarázat során. Öreg vagyok már ugyanis, igencsak vén, memóriám pedig néha cserben hagy, ezért mostanában jegyzeteimből kell felidéznem néhány apróbb eseményt.
- Először is Bertrand úr nagy vonalakban volt szíves tájékoztatni a tényleges eseményekről. Eszerint a kísértetjárás hívásom előtt tíz nappal kezdődött és különössége abban áll, hogy – ezt nekem is volt szerencsém megtapasztalni az itt töltött hét nap alatt – minden éjjel ugyanabban az időpontban, nevezetesen éjfél után úgy egy fertályórával igen nagy számban szellemek jelennek meg Bertrand úr folyosóján, hangosan, jóllehet érthetetlen nyelven zsolozsmáznak és, mint egy körmenet végigvonulnak a palota folyosóin, majd visszatérve kiindulási helyükre eltűnnek.
- Ezt mind tudjuk, térjen a lényegre, magiszter – csikorogta Philippe.
A doktort nem zavarta meg a közbeszólás.
- Már az első rövid beszámolót is roppant érdekesnek találtam, uraim, ugyanis nagy számban kísértetek felbukkanása egy helyen igen ritka. Kezdettől fogva egy bizonyos jelenségre gondoltam, ez pedig a Hellequin, amiről néhány tiszteletre méltó tudós említést tett, és jómagam is nagyon ritkán találkoztam vele már régebben. Nos, uraim, a Hellequin a halottak felvonulása, ami nem véletlenül és nem csak úgy magától támad. Kell hozzá egy varázsló, aki egy kettős varázskörben bizonyos formulák segítségével megidézi a holtaknak e túlvilági seregét. Sejtettem, hogy itt is lesz nekünk egy varázslónk, és ő többet tud majd a jelenségről mesélni.
- De nekünk nincsen varázslónk! – vágott közbe türelmetlenül Philippe. Öccse eddig még egy szót sem szólt.
- Igen, én is értesültem róla, sőt meglepődve tapasztaltam, hogy, lám, a Vermandois család nem tart a szolgálatában magus hermeticust. Ez viszonylag ritka itt Saint Sanguéban, általában minden erős család rendelkezik egy ilyen varázslóval, vagy ha mégsem… nos, akkor a család egyik tagja műveli az efféle mágikus művészeteket.
- Nálunk nincs ilyen sem, mi alkalmankénti megbízásokat adunk bizonyos személyeknek, akikről most hadd ne beszéljek – válaszolt Philippe egyre kíváncsibban. Még mindig nem sejtette, hová vezet a doktor gondolat menete.
- Bocsásson meg, hogy ismét ellent kell mondanom uraságodnak, azonban én arra az álláspontra jutottam, hogy mégis csak van itt valaki, aki ért a mágiához.
A Kísértetdoktor sokatmondóan Bertrand-ra pillantott. Ekkor már annak bátyja is értette a célzást.
- Hogy Bertrand varázsló? Ez a mihaszna gyáva kukac? Aki még soha nem merészkedett ki a város utcáira, ha kardcsörgést hallott? – az idősebb Vermandois nem akart hinni a fülének. – Még hogy varázsló!
Bertrand szerényen mosolygott az orra alatt.
- Jogos a bírálat, kedves Philippe. Botcsinálta varázsló vagyok, kétbalkezes kontár. Nem így gondolja, magiszter uram?
- Minden kezdet nehéz, Bertrand úr, nincs miért szégyenkeznie! – mosolyodott el a doktor. – Hacsak azért nem, amiért nem vetette belém bizalmát, és így sok mindent magamnak kellett kisilabizálnom gondolkodva hosszú órákon át.

A fiatal nemes megadóan tűrte a szelíd korholást. Bátyja már megint nem értett semmit, és ez kezdte dühíteni.
- Beavatnának engem is a titokba az urak? Mi ez, Bertrand? Mégis te vagy az oka ennek?
- Majd a magiszter úr lesz szíves és folytatja. Aztán minden kiderül, nyugodj meg!
- Már alig várom!
Philippe kényszeredett, gúnyos mosolya borzalmas mintázatot rajzolt hegekkel borított arcára. A doktort viszont ez nem zavarta a beszámolójában. Papírosaiba mélyedve folytatta.
- Tehát, amint mondottam volt, rá kellett ébrednem, hogy egy varázsló ügyködése okozta a jelenséget. A leginkább esélyes persze Bertrand úr volt több okból kifolyólag is. Egyrészt a kísértetjárásban az ő lakosztálya környékének központi szerepe volt: onnan indult, és ott is fejeződött be minden éjjel a felvonulás, másrészt, ahogyan azt magam is láthattam, a kísértetek, miután körbejárták a házat, megálltak, és vártak. Ha emlékeznek még uraságtok, felénk fordulva álltak egy darabig. Azután eltűntek. Könnyen rájöttem, hogy valójában az őket megidéző varázsló parancsára vártak. Vagyis az ott jelen lévő négy ember valamelyikének a szavára. Persze nem kaptak utasítást botcsinálta varázslónktól – ugye nem haragszik, Bertrand úr -, ezért azután köddé váltak. Négyünk közül pedig már igazán könnyű volt rájönnöm, ki is lehet a mi emberünk.
- Mire volt jó ez a színjáték, öcsém? Miért csaptál be minket? – Philippe-nek egyre nehezebben ment, hogy féken tartsa haragját. A három évvel azelőtti tragédia óta nem csupán az idegenekre, hanem a mágiára is nagyon haragudott. Bertrand már kétszeresen is gyűlöltnek számított.
- Engedje meg, hogy én válaszoljak az öccse helyett, Monsieur Vermandois! – vette vissza a szót a Kísértetdoktor. – Meg kell, hogy védjem Bertrand urat, ugyanis nem színlelt, nem csapott be senkit. Egyszerűen nem tudta, hogy ő idézte meg ezeket a szellemeket is. Így volt, Bertrand úr?
- Maga előtt nincsenek titkok, magiszter uram! – Bertrand elismerően meghajolt a doktor felé.
- Várjunk csak! Hogy érti azt, hogy ezeket a szellemeket is? Hát még milyen szellemeket?
Philippe felemelkedett ültéből. Öccse megadóan sóhajtott.
- Mondja el neki az egész történetet, magiszter úr! Feltételezem, még jobban is adja elő, mintha magam mesélném.
- Igenis. Ahogy uraságod óhajtja. Philippe úr öccse ugyanis – fordult az idősebb Vermandois felé a fura tudós -, eredetileg csupán két szellemet akart megidézni, azokat is, ha jól sejtem, hosszabb időre, nem pusztán alkalmakra.
- Sőt – tódította Bertrand -, örök időkre marasztaltam volna őket. De hát egy kétbalkezes varázsló, ugye…
- Még semmi sincs veszve, nyugodjon meg, uraságod! – biztatta a doktor.
- Kikről van szó, elmondanátok végre? – Philippe már szeretett volna tisztán látni. Úgy érezte, a doktor és az öccse készülnek valamire, sőt eddig is sok mindenről tudtak, amiről ő nem. Márpedig nem akarta hagyni, hogy varázslat és idegenek diktáljanak ebben a családban, ahol eddig is már rengeteg kárát látták mindkettőnek.
- Az elhunyt rokonaikról van szó, Monsieur Vermandois, a kis Marie-ról és édesanyjáról, Marie-Ange-ról. Őket idézte meg uraságod öccse, és biztosított számukra testeket a két szemrevaló szolgálóleány, Giselle és Sophie személyében. Csak hát Bertrand úr még nem teljesen jártas a mágia művészetében – feltételezem egyébként, hogy az idézéskor romlott szövegekkel dolgozott – és a műve félresikeredett. A két rokon szelleme csak ideig-óráig tudta megszállni a leányok testét, viszont a többi rég elhunyt rokon szelleme is megjelent, sőt itt ragadt az uraság parancsait várva – persze hiába.

A családfő már értette a szellemek ittlétének az okát. De az igazság csak újabb kérdéseket hozott elő.
- És mit akartál te szegény Marie-Ange és a kis Marie szellemétől?
Philippe szeme résnyire szűkült és Bertrand érezte, most neki kell beszélnie. De úgy is tartozott ezzel magának és a családnak is: szembesíteni fogja bátyját alkalmatlanságával. Egy nagy sóhaj kíséretében belekezdett.
- Mond, Philippe, elgondolkodtál már azon, mi lesz a mi családunk jövője, ha nem születnek további örökösök?
- Hiszem, hogy többet is, mint te! Az egész életem, minden napom a családért élem! – Bertrand bátyjának szemében gyilkos tűz lobogott.
- Ez, úgy látszik, az a nap, amikor mindenben meg kell, hogy cáfoljunk, bátyám! – Bertrand a fejét csóválta. – Nem mondom, a harcokból sokkal inkább kivetted a részed, mint én. Mert én is támogattam a harcokat, ha nem is személyesen: emlékezz a csatlósaimra, Philippe!

Az idősebb testvér keze a kardjának markolatára szorult, de nem szólt semmit; maradt úgy, ahogy volt – félig előre hajolva, az asztalon ülve -, így hát öccse folytatta.
- Nos, mint említettem az előbb, a harcban jeleskedtél, de mi a helyzet az utódnemzéssel? A harc csak a halottakat gyarapítja, az élők számát ellenben csak az utódok növelik. Te pedig sosem gyarapítottad családunkat gyerekekkel, sőt, már megbocsáss, nem is voltál képes rá egy idő után a sérüléseid miatt.
Philippe tekintete egyszerre megkeményedett és kihűlt. Valami eltört benne; ennyi sértést még testvérétől sem viselt el. Tudta, csak egy halott az, aki beszél hozzá. Most még mozgó, beszélő hulla. Csak percek kérdése már, hogy megszűnjön mozogni és beszélni. Hogy csatlakozzon a többi szellemhez. “Bertrand, az új jelölt a holtak menetébe” – gondolta keserűen.
- Én ellenben megpróbáltam fenntartani a családot – folytatta az öccse. Először Marie-Ange volt erőfeszítéseim támogatója, habár sajnos, míg élt, nem fogant meg tőlem. François szerencsére teherbe ejtette, és azután megszülte Marc-ot és Marie-t. A halálával viszont dugába dőltek a terveim. Mert gyerekeket szerettem volna! Sok gyereket a házba, és Marie-Ange megfelelő lett volna az anyaságra: erős, egészséges teremtés volt. Hidd el, nem csak te gyászoltad az elvesztését!
- Szóval Marie-Ange és François, meg a gyerekek halála után nyilvánvalóvá vált, hogy a családban nem maradt igazán nemzőképes nőrokon. Hiszen csupán összesen öten maradtunk: a vén Henriette néni, anyánk, te, a kis Godefroy és én. És bár te néha szorgalmaztad, hogy próbálkozzak szegény nyomorék anyánkkal, én mindig úgy véltem, nem lennék rá képes a gyorsan romló állapota miatt.
- Mindig is gyenge, erőtlen pondró voltál. Bezzeg az idegen vérhez volt gusztusod, ahhoz éreztél erőt. – Philippe hangja nem árult el érzelmeket, mintha csak az időjárásról beszélt volna.
- Nos, a szolgálólányok, akiket rengeteg aranyért hozattam ide Párizsból: Sophie és Giselle. Igen, be kell vallanom, hogy velük hálni sokkal vonzóbb lehetőségnek tűnt számomra, mint anyánkkal. De nem akartam megsérteni a vér törvényét és ezért áthidaló megoldás után kellett néznem. Ekkor fordultam a mágia felé, ami nem volt túl nehéz itt, Saint Sanguéban. Találtam a könyveink közt néhányat, melyekről úgy véltem, segítséget nyújthatnak. Azt találtam ki, hogy a két lány testét felajánlom Marie-Ange és a kis Marie szellemének, és így amikor velük hálok, valójában rokonaimmal fogom ezt tenni. Nem sértettem volna meg a legszentebb törvényt, és még szívesen is teljesítettem volna kötelességemet. Csupán a hiba következtében, melyet már a magiszter úr is felvázolt, nem sikerült a tervem: nőrokonaink lelkei csupán ideig-óráig maradtak itt, aztán eltávoztak a lányokból, cserében viszont megjelent éjszakánként az egész elhunyt rokonság, ugye – habár arról, hogy e két dolog összefügg, én sem tudtam a mai éjszakáig.
Philippe felállt az asztalról és megkerülte azt. Elhaladt Gérard mellett, majd az asztal másik oldalán öccse felé közeledett.
- Mit akartál te a kis Marie-tól? Egy gyermek szellemétől?! Csak nem vele is…?!
- Hiszen Marie az idézések alkalmával egy felnőtt testbe került! És, hát, hogy is mondjam. – Bertrand az orra alatt sokat sejtetve mosolygott. – Élvezte annak, hm, minden előnyét.
Az idősebb testvér öccse előtt megállt. Aztán hirtelen a Kísértetdoktor felé fordult.
- És most mi lesz rokonaink szellemeivel? Folytatódik az éjszakai felvonulás?
- Ó, ahogy óhajtják az urak! Tulajdonképpen Bertrand úr, mint a varázsló, aki megidézte őket, parancsolhat nekik bármit. Habár jobbnak vélem néhány hatásosabb és pontosabb formulával megerősíteni az idézést, de utána valójában Bertrand úr belátására van bízva az ügy. És természetesen a két elhunyt hölgy szellemét is örökre a csinos szolgálóleányok testébe zárhatjuk; szívesen segítek ebben is az uraságnak!

A Kísértetdoktor mindezeket megkapó természetességgel adta elő, nem gondolva arra, hogy ezzel Philippe-et hozzásegíti a végső lépés megtételéhez. Az ugyanis az elhangzottakból leszűrte a megfelelő következtetést. Szerinte az öccse a legdögvészesebb praktikákba keveredett: szellemeknek akar parancsolni, halott rokonokkal gyerekeket nemzeni, és ezzel a sátáni tudóssal át akarják venni az uralmat a család felett. Mágia és idegenek! Ismét a család vesztére törnek!
Könnyű volt hát cselekedni.
Minden követhetetlenül felgyorsult.
Egy mozdulat: intés Gérard-nak. Az pisztolyával célba veszi a doktort.
Egy másik mozdulat: kard a kézben. Az acél hegye Bertrand torkának mutat.
Aztán megakadt valami: az idő fenyőviaszba hullt rovar.
A két támadó mozgása lelassulni látszott, mintha víz alatt mozogtak volna.
Gérard pisztolyt tartó keze csukló alatt elvált a karjától: Jacques csapta le széles, rövid kardjával. A sebből kilövellő vér beborította kettejüket, és mire a testőr összerogyott, a rövid kard a szívét is átjárta.
Míg Philippe testőre halálát figyelte, öccse eltűnt valahová a kardjának hegye elől. Az idősebb testvérnek még egy bosszús horkantás sem jött ki a torkán, valami rettenetes a torkára forrasztotta a hangot.
A doktorból sötét füstként szivárgott elő valami.
Valami gonosz.
A füst alakot öltött, de Philippe még sosem látott olyan formákat. Mégis sikoltani akart.
Késő volt. A füst elérte, belé mászott, még hallotta magában az ezernyi hangot: vihogást és morajt, bömbölést és őrült kántálást.
Aztán már nem tudott parancsolni a testének: keze a kardot saját torkához illesztette. Kikerekedett szemmel bámulta, ahogy torkon döfte saját magát.
Reccsenés. Hideg és forró. Vér. Fuldoklás. Sötét.
Jacques arra eszmélt, hogy a kardját szorongatja, de úgy, hogy belefájdult a keze és ruhája-arca tiszta vér. Előtte Gérard hullája feküdt. Ahogy körülnézett, meglátta Philippe Vermandois-t is, szintén halottan; a feje majdhogynem elvált a törzsétől. Bertrand úr a földön ült, hátát a falnak támasztva maga elé meredt. Úgy nézett ki, ő is akkor kezdi felfogni, mi történt körülötte. Egyedül a Kísértetdoktor állt, karjait mellén összefonva. A fejét csóválta és halkan morgott hozzá valamit az orra alatt.
- Ejnye, hát hová vezet a forrófejűség!
Jacques tagjai ólomsúlyúak voltak, mozdulni sem bírt. Valamiben rettenetesen kifáradt. Jobbnak látta, ha nem küzd hiábavalóan az eszméletért: elájult.

Bertrand Vermandois ünnepi hangulatban volt: tudta, hogy a család történetében új fejezet kezdődik. Ismét gyarapodásnak indulnak a Vermandois-k, és hatalmas tudás birtokosai lesznek: a régiek ismerete az övék! És még annyi minden más!
Nem tudott elég hálásan gondolni a Kísértetdoktorra, aki mindehhez hozzásegítette őket! A magiszter még egy napot maradt náluk, addig megtanította az új családfőt néhány sikeresebb idéző formulára, melyek valóban működtek. Bertrand óvatos kérdéseire, melyek a doktor múltjára és hatalmának eredetére vonatkoztak, csupán homályos válaszokat kapott, amelyekből azt szűrte le, hogy a tudós már jóval túllépte az átlagos emberi korhatárt, de még mindig él, tehát nem csupán egy szellem, ahogy Bertrand néha gondolta róla. Viszont nagyhatalmú, és – legalábbis többnyire – békés szándékú segítői is vannak odaátról, az biztos. E segítők mellett fog létezni tovább Philippe lelke is, nyugtatta meg a doktor Bertrand-t, tehát nem fog vele szembetalálkozni a következő felvonulásán a szellemeknek. Csupán az nem volt világos Bertrand számára, hogy a doktor az ura-e segítőinek, vagy ezek a segítők esetleg már jóval többek, mint szolgák.

Mindegy is mifélék, hessegette el magától a borúsabb gondolatokat. A lényeg, hogy általuk megerősödhet most a család. És erre szükség is lesz, gondolta a Vermandois család új feje, mert az utóbbi években igencsak megfogyatkoztak. Ahogy most szétnézett a szalonban összehívott rokonain – Henriette néni, Bertrand anyja, akit a jeles alkalomra lehoztak a szobájából, és a kis Godefroy -, úgy vélte, elkel majd az erősítés. De hát az lesz most már bőven!
- Drága rokonaim! – kezdett bele mondandójába. – Az utóbbi napok zűrzavaros eseményei alaposan felforgatták életünket, közben elvesztettük Philippe bátyámat is, de csodálatos dolgok kezdetéhez érkeztünk el ezáltal! Később még mindent elmondok részletesen, de hadd kezdjem a legnagyobb örömhírrel! Visszakaptuk sok rokonukat!
Jacques, urának intésére kitárta a szalon ajtaját. Aztán újonnan felvett rossz szokása szerint keresztet vetett, ahogy kinézett a folyosóra, de ez nem tűnt fel akkor senkinek. Bertrand kimérten az ajtóhoz sétált.
- Szeretném, ha velem együtt örvendeznétek, mert íme, újra köztünk van Marie-Ange és a kis Marie, valamint annyi régi ősünk is. Remélem, már örökre itt maradnak velünk!
Az új családfő kilépett az ajtón, majd az egykori Sophie és Giselle testében lakó szeretteivel a karján tért vissza.
Mögöttük a folyosón zöldes derengés.
A szalonban lévő három rokon – az öregasszony, a gyermek, és a beteg, megnyomorodott asszony – még nem értették, mi történik.
Aztán az ajtón teljes csendben elkezdett befelé jönni a sok rokon.
Akkor megértették.
A szalont lassan betöltötte teljesen a zöldes fény. A nagy asztal körül felsorakoztak a régi családtagok.
Kísértetek mind.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához