LFG.HU

HammerTimeCafe
nadire
novellaCimkek

Tom Rodriguez az emberi természet visszásságán töprengett, miközben a megadott címet kereste. Tavaszi este volt, az a fajta, mikor a fiatal párok sétálni indulnak, és a szülők hagyják sötétedésig az utcán játszani csemetéiket. Tom nem számított riasztásra – ilyentájt ritkábban akadt dolga. Most mégis megdőlni látszott házi gyártású elmélete, miszerint a szép idő nem kedvez a gyilkosságoknak.
A Central Park szomszédságában álló épület a felső középosztály igényei szerint kialakított lakásoknak adott helyet: éppen úgy hozzá tartozott az uniformist viselő portás, mint az alagsori parkoló, vagy fitnessterem. Tom a márvány falburkolat valódiságán tűnődött, miközben a lezárt előtéren vágott keresztül. Megállt a pult mellett, ahol a recepciós válaszolgatott egy unott arcú egyenruhásnak, és megkérdezte a lakás számát.
A lift ajtaja diszkrét pendüléssel nyílt ki a tizenhetedik emeleten, beengedve a folyosó zajait. Tom éppen elégszer látott már hasonlót: a társadalmi hovatartozás nem befolyásolta az emberek rosszhiszeműségét és kíváncsiságát – ugyanúgy pletykáltak és ájuldoztak a jól ápolt yuppie-k, mint akármelyik harlemi alkoholista, hasonló helyzetben. Rezignáltan furakodott át a lakás ajtajában fánkot falatozó kollégáin, magában azon fintorogva, hogy a filmek mennyire közel járnak a valósághoz.

Amint beljebb került, gondolatain eluralkodott a sokéves rutin: nem látta a helyszínelőket, az orvost, sem a fotóst – csak a bűntény körülményeit és a helyszínt. Halvány gesztenyeszín falak fogadták, és meleg, diófából készült, klasszikus bútorok. A festéssel harmonizáló, terméskő mintázatú járólapokon szobanövények pompáztak – a környezetbe otthonosan illesztve a terebélyes, levélzöld kanapét. A nappalival egybenyitott jókora konyha ugyanezt a kissé régimódi irányelvet követte: barna és zöld, fa és selyem. Az összképen nem rontott semmi: a beépített technikai eszközök és a meglehetősen újnak tűnő házimozi-rendszer matt-fekete vonalai eleganciát adtak csak, a hangulatot nem vették el. Tom egyetlen hosszú percig magába itta a környező otthonosságot – megtanulta már, hogy az emberekről sokat elárul a környezetük. Azután elkezdte megvizsgálni az oda nem illő részeket.
A kanapéhoz tartozó fotelben ült az áldozat. Testhelyzetéből ítélve tévét nézhetett: lába az ülőgarnitúra puffján, a papucsa kétoldalt; mellette, a dohányzóasztalon egy félig telt kóláspohár. A feje a mellkasára billent, a ruhája elöl csupa vér. Tomnak az jutott eszébe, hogy az alvadt vér barna foltjai milyen jól passzolnak a pácolt dió árnyalatához.
Továbbfordult, a gyilkosság egyéb velejárói után kutatva, de nem talált semmit. Sehol felborogatott székek, vagy törött tányérok – nem volt veszekedés. A mosogatóban egy kétszemélyes vacsora szennyes edényei, egy vízcsepp az egyik fikusz mellett a kövön. Tom aprót sóhajtott – jobb szerette az egyszerű, hirtelen felindulásból elkövetett ügyeket.
- Csak idetaláltál…! – a dörmögő hang valahonnan a bal válla felől érkezett.
- Bill! – az összeszokottság reflexével nyúlt a felé kínált papírpohár után. – Mi a helyzet?
- Hát öregem… fura egy világ a mai – az idősödő, termetes nyomozó lehuppant egy székre. – Hazamész este munka után, kényelmesen kiterülsz, hogy megnézd a meccset, az asszony meg fejbe lő – széttárta a karját, ösztönösen korrigálva a kávé löttyenését. – Azt hiszem, ideje nyugdíjba mennem.
- Szóval a nő a tettes? Beismerte?
- Ez a legrohadtabb az egészben! Ő hívott ki minket – lassan ingatta a fejét – Én még ilyet nem láttam! Egy böhöm pisztollyal kiloccsantja a férje agyát, aztán betelefonál, hogy ugyan jöjjünk már ki letartóztatni…

Tom érdeklődve fordult a konyha felé, ahol két egyenruhás mellett egy civilt látott az előbb. Tompán még hallotta a társa zsörtölődését, miközben alaposabban szemügyre vette a gyanúsítottat. A fiatal-középkorú nő az ebédlőasztalnál teázott: csendes nyugalommal épp újratöltötte a csészéjét. A porcelán kanna rezzenetlenül dőlt előre, majd egyetlen koccanás nélkül került ismét a terítőre. Az asszony halványan rámosolygott az egyik rendőrre, mikor az megkérdezte, kaphatna-e ő is. Ahogy felállt, hogy még egy poharat hozzon, Tomnak az az érzése támadt, hogy sokkal inkább illene egy cukrászda teraszára, mint ide – eltekintve persze a nyers színű, bolyhos fürdőköpenytől.
- Sima ügy – dörmögte maga elé.
- Az. Reggelre meglesz minden, szerintem ráérünk akkor kihallgatni. Nem úgy tűnik, mint aki le akarna lépni – Bill reménykedve nézett a társára.
- Rendben. Menj haza a kacsádhoz – vigyorodott el Tom. Alice minden gyilkosság után pecsenyét sütött, a férje kedvencét. A maga módján meg akarta könnyíteni a dolgát.
Megszorították egymás a kezét, majd Bill elsietett.

* * *

Tom nyűgös volt. Tegnap este későn ért vissza az étterembe, Clara már elment. Reggel két órát ült dugóban egy karambol miatt, és mire beért, a lány már terepen volt. Felhívta telefonon. Kiderült, hogy a ma estéből sem lesz semmi. Tom eldöntötte, hogy legközelebb megkérdi, mennyire is gondolja “nyitottnak” a kapcsolatukat – ő sem volt egy fészekrakó típus, de nem szívesen lett volna társbérlő.
Ráadásul egész nap a tegnapi eset jelentéseit olvasta. Legalább ez nem bonyolította az életét – a vallomások egybevágtak, a szakértői vélemények a nő bűnösségét támasztották alá. Csak a rutinkihallgatás volt hátra.

Tom becsapta az utolsó aktát és Billre nézett. Társa már vagy másfél órája a Times-t olvasgatta – előbb végzett, ő nem töltötte a fél délelőttjét benzingőzös araszolással.
- Kész?
- Ja – Tom hátradőlt – Szerinted?
- Tiszta sor: hazaértek, megvacsoráztak, aztán a nő lelőtte – Bill megvonta a vállát. – Kihívta a zsarukat, aztán elment zuhanyozni.
- Te ezt egyáltalán nem tartod furcsának? A szomszédok azt mondják, nem veszekedtek; a munkatársak szerint meg kifejezetten jól megvoltak. Aztán egyszer csak az asszony egy Colt Anacondával közvetlen közelről szétloccsantja a fickó fejét. Profi módon – véletlenül se halántékon lövi, hanem fejtetőn úgy, hogy a golyó a pasas álla alatt jön ki. Bocsánat, az állával együtt jön ki.
- Most mit vársz? A nő beismerte, a fegyver az övé, engedélye van, csak az ő ujjlenyomatai vannak a pisztolyon, és a lakás belülről volt bezárva, mikor kiértünk – újabb vállrándítás. – Mi kell még?
- Indíték… – hosszasan egymásra néztek, aztán az idősebb felsóhajtott.
- Rendben! Nézzük meg kicsit alaposabban.

A szórt fény érdekes dolgokra képes – Tom alig ismerte fel a gyanúsítottat. A kócos haj, a kinyúlt pulóver, és hanyagul a szomszéd székre vetett, kopott farmeros láb nem illett a képbe. Kipihentebbnek, boldogabbnak, fiatalabbnak tűnt az asszony, mint tegnap este. Csak a könnyed mosoly volt ugyanaz.
- Hol az ügyvéd? – Bill rosszallóan dörrent az őrre.
- A hölgy visszautasította…
A két nyomozó egymásra nézett, majd az idősebb sztoikusan belekezdett a formaszövegbe:
- Joga van ügyvédhez, aki jelen lehet…
- Tisztában vagyok a jogaimmal – a mosoly kiszélesedett – Nem ülnének le?
Bill zavartan elhallgatott, és tanácstalanul a társára meredt. Tekintetében benne volt kora minden tapasztalata, és a szabályok feltétlen szükségességébe vetett hite. Tom viszonozta a pillantást, azután leült. Végül is, az udvariasság ritka, de talán kellemesebb körülmény, mint a szokásos keménykedés.
- Tom Rodriguez nyomozó vagyok, a társam William Tyler. Mi végezzük a vizsgálatot a férje halálának ügyében – rövid ideig várta a reakciókat, de nem történt semmi. – Ha nincs ellenére, feltennénk néhány kérdést.
- Természetesen. De azt hittem, mindent elmondtam tegnap este – ugyanaz a nyugodt, társalgó hangnem.

A két férfi újra összenézett – és ezúttal Bill szólalt meg.
- Ezek szerint fenntartja a tegnapi vallomását?
- Igen – a soha szűnni nem akaró mosoly mintha egy pillanatra játékossá vált volna. – Miért? Vissza kellene vonnom?
- Nézze Mrs. Linea…
- Ann.
- Ahogy óhajtja – Bill arca kissé kipirult. – Azt hiszem nincs tisztában tettének következményével. Ön beismert egy gyilkosságot.
Tom kissé meglepődött a barátján, de nem szólt semmit. Bill tapasztaltabb volt nála, és megbeszélték, hogy a körmére néznek a nőnek. Tehát csendben várta a hatást.
- Pontosan tudom, hogy mit tettem, nyomozó – a mosoly halványult, és a huncut csillogás valami sötétnek adta át a helyét Ann szemében. – És mint jogász, a következményeket is ismerem – az asszony Tom felé fordult – Ennyire hihetetlen, hogy meg akarom kapni a büntetést, ami jár?
Tom a perifériáján érzékelte, hogy Bill zavartan elhallgat, de nem figyelt rá – fogva tartotta a nő szeme. Fekete csatornának tűnt, ami egy olyan világra nyílik, ahol mindig holdtalan az éjszaka, és a Nap sosem kel fel.
Bill feltápászkodott, magára vonva ezzel társa figyelmét. Indulni készült – számára a kihallgatás véget ért. Tom apró vállrándítással igyekezett lerázni az előző pillanatot, és kényszeríttette magát, hogy válaszoljon.
- Igen, meglehetősen szokatlan.
A nő nem reagált. Fejét félrebillentve vizsgálgatta a távozni készülő nyomozókat.
- Tehát fenntartja a vallomását?
- Igen.
- Ha mégis meggondolná magát, és ügyvédre lenne szüksége, csak szóljon az őrnek – Tom maga sem értette, miért nem megy már.
- Köszönöm – a nő arcára visszatért a mosoly.
Bill az ajtóban ácsorgott, és egyik lábáról a másikra állt. Halk köszönésfélét morgott a bajusza alatt, és türelmetlenül nézte a társát.
- Még egy kérdés – hirtelen csúszott ki a száján. – Miért?
- Számít?

* * *

Tom a számítógépe előtt ült, és az üres dokumentumot bámulta, amit már meg kellett volna töltenie a jelentésének. Hallgatta Bill lassú, ütemtelen pötyögését a szomszéd asztaltól, és tudta, hogy neki is meg kéne írni a magáét, és átadni az egészet az ügyészségnek. Egyszerű, tiszta, problémamentes.
Hangosat sóhajtott, és hátradőlt a széken. A monitoron bekapcsolt a képernyővédő.
- Gyakrabban is jöhetnél, Alice nagyon örült a vacsorának… – Bill ösztönösen érezte, mikor van szüksége a barátjának beszédre.
- Az almás lepényéért bármikor – Tom elvigyorodott. Aztán, mintha engedélyt kapott volna, folytatta. – Még egyszer beszélni kéne vele…
Bill aprót bólintott, szinte csak magának – mintha nyugtázná, hogy sejtése igaz volt.
- Te is tudod, hogy ő tette.
- Igen, de akkor is – a fiatalabb férfi feszülten meredt maga elé. – Van benne valami… valami furcsa.
- Azt hittem, ezt megbeszéltük tegnap – Bill hangja elmélyült. – Nem kéne bonyolítani a dolgot…
Tom felnézett. Annyira ritkán hallotta így beszélni a társát – szinte el is felejtette, hogy képes rá. A kerek, jóindulatú, ráncos arc még mindig az egyik legjobb zsaruhoz tartozott a városban. Ahhoz, akinek megérzései gyakran többet segítettek, mint a bizonyítékok.
- Nem tudom, Öreg. Láttam már gyilkost félni, és a szemünkbe röhögni. Láttam már dühöt, és kétségbeesést, sőt elmebeteg gyönyört is. De sose láttam még, hogy valaki kérje a büntetést. Az ösztönöm azt súgja, hogy meg kellene érteni…
- Nekem ugyanez az ösztön azt mondja, hogy hagyjam békén – Bill hosszan nézte a barátját, aztán visszatért megszokott önmagához. Vigyorogva kikapcsolta a gépét és felkelt. – Rendben. Ma korán haza kell mennem, úgyhogy azt hiszem, csak holnap lesz meg ez a vacak. Tudod, Alice régóta szeretne egy kiskutyát, és reggel láttam az újságban egy hirdetést.
- Kösz – Tom megszorított a ráncos kezet.

Az előzetes cellája kicsi volt, alig öt-hat négyzetméter: sima betonfalak, egyszerű vaságy szürke pokróccal letakarva. Tom mégis kellemesnek találta: talán a priccs melletti kopott, fém éjjeliszekrényen felejtett tálca miatt. Vagy azért, mert Ann az ágyon – kényelmesen, félig a falnak dőlve – olvasott. Edgar Allan Poe összes művei – a vaskos kötet valahol a felénél volt nyitva.
Az őr az ajtó elé állított egy széket, és elment. Tom megvárta, amíg a nő felnéz.
- Jó napot – csak ezután ült le.
- Nahát, nyomozó! Micsoda váratlan meglepetés – ugyanaz a kedves mosoly. A férfi úgy érezte, tényleg szívesen látják.
- Remélem, nem zavarom.
- Nem, dehogy. Örülök a társaságnak.
- Tudja, gondolkodtam azon, amit tegnap mondott – kis szünetet tartott, hátha kap valami kapaszkodót. Az asszony várakozóan nézett rá. – És azt hiszem, számít.
- Valóban? – egy biccentés és kiszélesedő mosoly, mint ahogyan a gyerek a pajtására nevet, mielőtt eldobja a labdát. Tom kissé feszengett a kettejük közötti rács miatt.
- A kíváncsiság szakmai ártalom – széttárta a karját.
- Csak tessék, kérdezzen!
Tom zavartan elnézett a nő mellett. Nem igazán tudta, mit is akar.
- Veszekedtek? – a legnyilvánvalóbbal kezdte.
- Nem – egy percig elhallgatott, mintha mérlegelné, folytassa-e. – Jackkel nem lehetett veszekedni.
A férfi nem felelt. Elég tapasztalatot szerzett a kihallgatásokon – néha a csend várakozása sokkal ösztönzőbb, mint a szavak.
- A legapróbb kritikán is megsértődött. Olyankor felsőbbrendű arccal közölte, hogy “ha te így látod…”, majd elvonult két helyiséggel távolabb – az örök mosoly keserűvé vált. – Néha napokig sem tudtam kiengesztelni.
A csend hosszúra nyúlt. Az asszony némán figyelt, és Tomnak úgy tűnt, nem annyira a múlton, mint inkább a jelenen töpreng.
- Akkor mi volt a baj?
- Mondja, nyomozó! Tényleg érdekli, vagy egyszerűen bosszantja, hogy nem érti?
A férfi kénytelen volt elismerni magában, hogy a kérdés talált. Legalább annyira a hiúság vezérelte, mint az ösztönös kényszer. Belekotort a zakója zsebébe egy cigarettáért.
- Nem akar megkínálni? – Ann az ágy végébe húzódott, egészen a cella elejéhez.
- Nem tudtam, hogy dohányzik.
- Nem is – nevetéssé lágyultak a vonásai, csak a szeme maradt komoly. – Sosem gyújtottam még rá.
- És most akarja elkezdeni?
- Igen – végre a tekintete is felderült.
Tom benyújtotta a dobozt a rácson, hogy a nő vehessen belőle. Rágyújtott, majd beadta az öngyújtót is. Eszébe se jutott, hogy ez tilos.
- Azért kissé furcsa időpontot választott.
- Nagyon sok mindent nem csináltam még az életben, amit ki akarok próbálni – a lángot a cigaretta végéhez tartotta. A parázs felizzott – és Ann köhögve dőlt előre. A következő percben még kissé fuldokolva, könnyesen, de boldog vigyorral nézett a férfira. – Köszönöm. De ne térjünk el a tárgytól: nem válaszolt a kérdésemre.
Tom nézte a kipirult arcot, és a gyerekesen csillogó szemeket.
- Komolyan tudni szeretném.
- Az életem tényeivel tisztában van – a nő visszacsúszott az ágy túlsó végébe, és újra a falnak dőlt. – De talán az én oldalamról kicsit máshogy néznek ki.

Mélyet szívott a cigarettán, aztán elmerült egy pontban, valahol Tom mögött.
- Egyetemi szerelem volt – lenyűgözött Jack szabadelvűsége. Azt hiszem, apámat láttam benne… – elhallgatott, a cigaretta mozdulatlanul parázslott az ujjai között. – Eleinte rengeteget jártunk színházba, moziba. Művészfilmeket néztünk, és napokat töltöttünk lepukkant sörözőkben. Végzős volt, link, és én imádtam. Az volt a legszebb év az életemben – újabb szünet, újabb mozdulatlan perc. – Aztán munkába állt, én tanultam, és a közös programok fogyatkoztak. Bíztam benne, hogy ha én is befejezem az iskolát, minden helyreáll. És úgy tűnt igazam lesz: alig néhány hónappal a diplomaosztóm után hihetetlen lehetőséget kaptunk. Mindkettőnket bevettek egy akkor induló irodába. Jött a hajtás: robot reggeltől-estig – és én azzal hitegettem magam, hogy e miatt ingerlékeny, ezért nem fogja meg a kezem, ha a parkban sétálunk.
Amikor néhány év múlva a cég felvirágzott, és nem volt ránk akkora szükség, megpróbáltam tudatosan a kedvére tenni. Tudja azt, nyomozó, milyen, mikor hónapokig hiába keresi a párja kegyeit?
- Nem – Tom kissé meglepődött. Már-már azt hitte, az asszony el is felejtkezett róla. – De csaltak már meg…
- Ó, nem – a nő vonása kiélesedtek. – Nem csalt meg, soha. Ő ahhoz túl… lusta volt.
- Hogyan?
- Lusta volt, jól hallotta. Az ilyesmit meg kellene szervezni, titokban tartani, rejtegetni – Jack nem szerette a bonyodalmakat – a férfi szemébe nézett, és Tom újra úgy érezte, hogy egy olyan helyre bámul, ahol nincsenek határok, csak végtelen üresség. – Még ezt sem adta meg nekem – hogy vádolhassam, vagy bosszút állhassak. Éltünk egymás mellett, nap-nap után, mint két idegen, akiket valami érthetetlen véletlen egyazon útra terelt. A közös programok végképp elmaradtak – Ann felemelte a cigarettát, de az már régen kialudt. Csalódottan visszaejtette a kezét az ölébe. – Egyszer kipróbáltam mi történik, ha nem szólok hozzá. Három napig nem beszélgettünk. Akkor jött a villanyszámlás, és ő megkérdezte, hol az óraszekrény kulcsa.
- Miért nem vált el?
- Jó kérdés. Öt évvel ezelőtt találkoztam egy férfival, aki már akkor érezte ezt – Tom először látott mást az arcon, mint beletörődést. Talán fájdalmat. – Nem volt bátorságom, ez az igazság. Az egész valóságom minden porcikájának része volt Jack. Közös lakás, közös kocsi, közös barátok, közös cég – mindennek a fele. Az életem fele…
- Mi történt azzal a férfival?
- Elment.
Tom sokáig nézte, ahogyan a nő a hideg cigarettát forgatja az ujjai között.
- Azt hiszem, értem – felkelt, és intett a folyosó végén várakozó őrnek. – Köszönöm, hogy elmondta.
- Én köszönöm – újra a régi, mindent elfedő mosoly. – Megkérhetném valamire, nyomozó? – Tom bólintott. – Elhozná a dolgozószoba asztalán lévő nagy, fekete mappát?

Tom átlépte a kifeszített, élénksárga hatósági védőszalagot. A bizonyítékok közül elhozott kulccsal kinyitotta az ajtót, bement és felkapcsolta a villanyt. Az előtér és a nappali plafonjába ágyazott spotlámpák derengős, mégis tiszta fénybe borították a helyiséget.
Látszólag alig változott valami az elmúlt két napban, talán csak a forgalom lett kisebb. Az edények a mosogatóban kibővültek két teáscsészével és egy kannával, a vízcsepp felszáradt a fikusz mellől és a vér szagát sem lehetett érezni már.
A nyomozót újra megérintette a hely otthonossága – talán most érzékenyebb is volt rá. Nem tudta elképzelni, hogy a házaspár együtt rendezte be. Valahogy nem illett Jackhez.
Odafordult a fotelhez, ami egyedül őrizte a történtek igazi bizonyítékát. Tom sokkal inkább érezte a foltok súlyát, mint első alkalommal. Néhány percig üres tekintettel bámulta a minta rendellenes megbontását, aztán megrázta a fejét és hátra indult.
A nyitott konyha szinte egybefolyt a széles folyosóval, aminek egyik oldaláról ajtók nyíltak, a mások fele meg egyszerűen hiányzott. Egy óriási boltív foglalta el a helyét, azon túl könyvespolcok szélei látszottak. A dolgozószoba így egyetlen óriási térbe tartozott a lakás nagyobbik hányadával. Tom átlépett a boltív alatt, ösztönösen behúzva a fejét – amire semmi szükség nem volt. A nyílás teteje vagy fél méterrel ásított felette.
Ezt a helyiséget is a barna uralta: a falak mentén zsúfolásig telt, vitrines könyvespolcok, az ismert, pácolt dióból. A jobb oldalon hatalmas panorámaablak, a sarokban mellette kényelmes fotel, olvasólámpával. A bejárattal szemben, faltól-falig, egyetlen hosszú asztal, rajta két számítógép. Mögöttük karos lámpák, felettük egy fotó. A fekete-fehér képen majd harminc centis nagyításban egy káposztalepke.

Tom megtorpant az asztal előtt. Valami furcsa volt a képen, és az agya ezt nem hagyta annyiban. Percekig nézte, és próbálta kitalálni, mi az. Aztán megtalálta a megoldást: a lepke színes volt – de a piszkos, szürkés-zöldes árnyalat alig ütött el a háttértől. Ami a város kevésbé turistabarát részének egy kormos, éjszakai lenyomata, oldalra dőlve, mintha a lepke szemszögéből néznék.
Lúdbőrözni kezdett a háta – a szürkeség úgy gubbasztott a képen, mintha arra várna, hogy valakit elragadhasson.
Csak nehezen szakadt el a fotótól, de végül az asztalra nézett. Az egyik felén alig akadt valami: szinte csak a számítógép, a monitorral tökéletesen párhozamosra fordított hangfalak, néhány szigorúan rendezett számla, a billentyűzet és a védő műanyag között vastag por. A másik oldalon összevisszaság: dossziék, mappák, papírok egymáson, a kupac tetején, mint szemétdomb csúcsán a friss dinnyehéj, egy fekete bőr irattartó.
Tom egyik kezébe fogta, amiért jött, a másikkal beletúrt a halomba. A kollégái átnéztek már mindent, de a berögződést nehéz felülbírálni. A lapok többségén egy cím, egy hely és egy dátum: rövid összefoglaló, mintha készítési körülmények lennének – semmi különös. Aztán valami motozni kezdett a fejében, és kinyitotta a mappát.
A kemény lapokon, áttetsző műanyag fóliában, fényképek – minden oldalon egy. És minden képhez egy szamárfüles papír az asztalon. Tom körbesandított, úgy érezte, rajtakapták. Becsapta a mappát, és vetett egy utolsó pillantást a káposztalepkére.

* * *

Reggel elaludt. Dél körül ért csak az irodába, ahol üzenet várta Claratól: estére mozit tervezett. Nem hívta vissza.
A délutánt a jelentéssel töltötte, Bill tűnődő tekintete mellett. Nem beszélt a tegnapi különlátogatásról, és hálás volt, hogy a társa nem kérdezte. A portfolió csendben pihent az asztala szélén. Kora este lett, mire befejezte – lassan haladt csak, kelletlenül. Az utolsó nyomtatott oldalt is beillesztette egy papírdossziéba, aztán felemelte a fekete mappát, és indulni készült.
- Nem kéne újra odamenned – Tom meg sem lepődött, hogy a társa tudja hová tart.
- Nyugi, Bill. Az ügyet lezártuk – a kész jelentés felé intett az asztalán – holnaptól az ügyészség problémája.
- Miattad mondom – az idős nyomozó fáradtnak tűnt. – Én is láttam már szépszemű özvegyet, de…
- Nem erről van szó!
- Nem?
- Nézd! Nem tudom, mit látsz a dologban, de én csak segíteni akarok.
- Éppen ez az – újra az a hang, amivel nem lehet vitatkozni. – Megértem, hogy jó oka volt, de az a nő akkor is csak egy gyilkos. A mi munkánkban fiam, nem nézheted a körülményeket, mert felemésztenek. Egyetlen gyenge pillanat, és elindulsz a lejtőn – felzabálnak mások kínjai. Ez volt az első, amire megtanítottalak – azt hittem, megértetted.
- Én is azt hittem, Öreg.

A cella ugyanolyan volt, mint tegnap. Ann is ugyanolyan volt, ugyanazt a könyvet olvasta – Tomnak mégis úgy tűnt, nem pusztán órák, évek teltek el. A portfoliót maga előtt tartva lépett a rácshoz.
- Jó estét!
- Nyomozó! Már azt hittem elfelejtkezett az ígéretéről – a férfi kezdte megismerni a mosolyok közti különbséget. Ez most azt súgta: a nő pontosan tudta, hogy jönni fog.
- Nem szokásom – benyújtotta a mappát a rácsok között. Ann letette a könyvet, előrecsúszott az ágyon és elvette.
- Köszönöm.
- Igazán szép képek. Ön készítette őket? – tudta a választ.
- Igen – halovány büszkeség. – Ezek a legjobbak.
Tom úgy érezte, terelgetik. Egy ösvény volt előtte, korlátokkal a két oldalán, csak előre mehetett – vagy vissza. Olyan volt, mintha be sem fejezték volna a tegnapi beszélgetést, mintha ez még annak a része lenne. Egy pillanatig Bill intelmei jutottak az eszébe, de elhessegette őket. Nem szeretett meghátrálni.
- A legjobbak?

Ann elégedettnek tűnt. Visszahuppant az ágy szélére, és lapozgatni kezdett a fotók között. Céltalanul, hol előre, hol hátra. Aztán megállapodott és felnézett. A képen, egy rozsdás fémkorláton esőcsepp függött. Domború felületén kifacsarodva tükröződött vissza az ég kékje és az eloszló felhők. Abszurd színfolt a kopár valóságban.
- Hat éve kezdtem fényképezni – a nő keze végigsimított a képen, mint anya a gyermeke haján. – Eleinte csak magamnak, abban reménykedve, hogy ha elérek valamit, Jack büszke lesz rám. De ő butaságnak tartotta, időpocsékolásnak. Soha nem nézte meg a képeimet.
Tom várt.
- Néhány hete megkeresett egy galéria – fiatalok képeiből rendeztek kiállítást. Ezek kerültek volna közönség elé – a simogató kéz ujjai begörbültek. – Azon az estén mondtam el Jacknek. Olyan boldog voltam…- a mosoly maradéka is eltűnt, az egész arcot eluralta a szemekből áradó tompaság. – Azt felelte: “Gratulálok. De ugye nekem nem kell elmennem a megnyitóra?”

Tom izzadtan ébredt. A gyűrött párnában összetapadt a toll, kényelmetlenül nyomta a nyakszirtjét. Üres fejjel, hosszú percekig bámulta a sötét plafont. Ránézett az éjjeliszekrény világító órájára: háromnegyed-kettő. Felkelt, felöltözött és kocsiba szállt.
Az irodába vezető utat a szokott idő fele alatt tette meg: a város kihalt volt, akár az őrs. Leült az asztalához, és sokáig nézte a jelentés iratkötegét. Azután legyúlt, és a legalsó fiókból előhúzott egy ritkán használt nyomtatványt. Kitöltötte, és a papírdossziéba csúsztatta.

* * *

Tom tudta az eredményt, mielőtt a telefonhívás befutott volna. Tudta, mégis reménykedett az elmúlt két napban, egészen az utolsó pillanatig. Amikor végül megkapta, kocsiba ült. Még egyszer meg akarta próbálni.
Nyikorogva emelkedett fel előtte az Állami Pszichiátriai Intézet helyi kirendeltségének sorompója. Egy nővér útba igazította – Annt a kórház parkjában találta, a cseresznyefák alatt. Alkonyult.
- Jó estét, nyomozó! – a mosolya ugyanaz, úgy óvja a lelkét, mint egy lovag páncélja.
- Jó estét! Gondolom sejti, miért jöttem.
- Igen – mintha a pajzs egy kissé félrecsúszott volna. – Sétálunk?
Tom bólintott. A kertben csökkent a forgalom, meggyújtották a lámpákat.
- Azt hiszem, meg kellene köszönnöm – az asszony hangja évődő volt. – Bár ha arra gondolok, hogy bolondnak tart…
- Tudja, hogy ez nem igaz.
- Tudom.
A csend megnyúlt közöttük. Mindketten ismerték a kérdéseket és válaszokat is, de nem akaródzott hangosan kimondani őket. Lassan teljesen besötétedett, és eleredt az eső.
- Be kéne mennünk.
- Szeretem az esőt – az asszony széttárta a karjait és körbefordult. – Elázik velem, nyomozó?
Tom elmosolyodott: nagyon régen nem csinált már ilyet. Tovább bandukoltak a cseresznyefák alatt; a súlyos vízcseppek elkezdték leverni az ágakról a fehér virágok törődött szirmait.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához