LFG.HU

Defekt
novellaCimkek

Solaris hatalmas volt, már a kezdetektől fogva. Hatalmas és méltóságot sugárzó. Büszke, hófehér márványból készült tornyainak csúcsai a felhők között vesztek el. Felettük, ahol a felhőpamacsok vattacukrától édes az égbolt, sárkányok szelték az eget. Arany, bronz, ezüst és ón testük csillogott az égbolt türkizkék fátylán. Táncolva szálltak; mágiát szőve, ablakokat nyitva odafenn, vagy másokat bezárva parancsolták a felhők táncát, kavarták a szelet, vagy csak a csillagoknak engedtek bekukkantani Solaris életébe.
Épületeinek ólomüveg cserepein a színek miriádjait verve vissza esett hasra a napsugár. Utcái szélesek voltak és vidámak. Az időtlenséget sugárzó falak mentén apró ivókutak csobogtak; kádnyi márvány vagy épp cserép kaspókban díszfácskák, virágok. Lombjaik között kicsiny tündérek fogócskáztak egymással, vagy ha dolguk akadt, cikázva szálltak, apró kezecskéik között szorosan fogva a pergameneket; vitték, vagy épp hozták a híreket. Az emberek egymással kedélyesen beszélgetve, mosolyogva járták az utcákat. Társuk létét élvező párok andalogtak egymásba karolva, vagy kísérték apró csemetéiket.

Mindannyian büszkék voltak a városra, ahol éltek. De legbüszkébb minden solarisi a kikötőre volt. A kikötőre, mely az egész világon a legbiztonságosabb és legvédettebb volt. Ráadásul a földkerekség leghatalmasabbja is. Százezrével fordultak meg benne a hajók minden nap. Büszke karavellák, karcsú szkúnerek, lomha gályák. Néha felbukkant pár tutaj és csónak is, de mit lehet tenni… Nem attól hatalmas egy kikötő, ha gigászok érnek benne partot, hanem attól, ha mindenkit tágra nyitott, becsületes szívvel fogad. A kikötőben külön hely illette meg a teherhajókat és azokat, akik utasokat szállítottak, vagy épp a postát. Külön helyen pakolták ki portékáikat a halászok és külön rész volt a városiak apró, fecskeszárnyú vitorlásainak fenntartva.
A kikötő kijárata előtt fésűfogként két egymást fedő, komor, tépett hullámtörő magasodott. Az óceán mélyén bányászott kövek testéből emelt, villámoktól folyamatosan ostorozott építmény. Magányos, elhagyatott és vészjósló hely. Sokak szerint Solarissal egyidős, talán a sárkányok építették, hogy az emberek ne féljenek a viharos óceán erejétől. Kevesen úgy sejtették, hogy a két marconán magasodó Falat Gauntlet építette a gondolataiból. A beavatottak tudták csak, hogy Gauntlet – melyet a felszínes tanítók Solaris atyjának hisznek – csak Solaris egy része. És Gauntlet, akárcsak Solaris, Ő műve. És nem Gauntlet teremtette a Falat, hanem Gauntlet maga a Fal.

Sokan remegtek a Falak láttán, mert volt már számtalan példa, hogy hajókat roppantottak össze, vagy idegen halászokat nyomtak örökre az óceán mélyére. A Falaktól a külhoniak féltek. A kívülről jövők a kikötői kocsmákban magasztalták Ípét, a fiatal tengeristent, hogy épségben partra segítette őket, és áldották Pinget, a világítótorony apró, öregedő gnómját, aki felügyelte és karbantartotta a hatalmas szerkezetet.
- Igen, a világítótorony – sóhajtják a hajósok, amikor a fénypászma a biztonság apró, majd egyre melegebb és erősebb fényével szúrja szemen a kinti óceán éjének sötétjét, hogy az vinnyogva iszkol el. A kikötő világítótornya a nyugati látóhatár peremén túlra lát, emeletein több gyémántfáklya is fénynyalábokkal hirdeti a Solarisba vezető kurzust. Külön pászma mutatja az utat a hajósoknak, a grifflovasoknak, a kóbor sárkányoknak, és valljuk be őszintén, külön fáklya világít a démonoknak is.
Most nem kell semmi rosszra gondolni, mert a démonok igenis jók. Solarison legalábbis… Vannak, akik a város csatornáiban dolgoznak, vannak köztük gyors kezű nyomdászok, éles eszű könyvtárosok, van, aki a szemétért felel, és van, aki vigyáz. Példának okáért: a Rendre.

Első nap

Norton P. Vega arcára apró szarkalábakat vésett az idő, de még mindig szálfaegyenes tartással járt-kelt a kikötőben, balját tőrkardja markolatán nyugtatva, jobbjával néha csibészesen megpödörve kackiás, viaszozott bajszát. Hatalmas, fehér forgós fekete kalapja alól cinkosan kacsintott az üdén viruló fiatal lányokra és az éretten szemrevaló, édesen vonzó asszonykákra. Ujjasa és nadrágja rikító sárgában pompázott. Magas szárú, vasalt csizmája alatt szinte szikráztak a kikötő kövei, ahogy a Prefektus rezidenciája felé sétált.
Amikor a kastélynak is beillő épület kapujában az őrök feszes vigyázzba merevedve fogadták, Vega halványan elmosolyodott, és barátian intve lépett át köztük. A rezidencia közepén vörös márvány szökőkút szitálta a négy égtáj irányába a vizet halványan, apró kelyheiben rikító erkölcstelenséggel színpompás trópusi virágok kellették magukat. Almányi tündérek repkedtek a falakon felfutó vadszőlőtörzsek, -indák és -levelek dzsungelében. Néhány démon szokásához híven rohant épp az aktuális dolga után. Némelyik hatalmas palatáblát és krétákat cipelt, volt, aki súlyosan vaskos, foltokban penészedő fóliánsokkal a hóna alatt szaladt rejtélyes célja felé. Mások homokórával a kezükben méricskéltek valamit egy szabócentit szorongató társukkal. A virágokat, a köveket, a levegőt. Látszólag teljes rendszertelenséggel.

Azonban, amint Vegát megpillantották, csend ereszkedett közéjük. Néhányan halkan sóhajtottak, és a fagyos némaságot, a kifakuló időt még a tündérek szárnyának finom vibrálása sem törte meg. Pár másodpercnyi, kényelmetlenné váló csend után Vega vidáman rájuk mosolygott, és mély, asszonylábakat remegősre lágyító hangján csak ennyit mondott:
- Sebaj!
Aztán fiatalokat megszégyenítő lendülettel felszaladt az udvarból emelkedő, széles vörösmárvány lépcsőn. Időtlenséget sugárzó alakját elnyelte a prefektus fogadótermének tömör, pácolt, kétszárnyú tölgyfaajtaja.

A démon a világítótoronyban ült, az érkezők újonnan elkészült várójában. Mellette egy téglavörös sporttáska és egy piszkos zöld tengerészzsák. Kezében egy színes, turistacsalogató prospektus, Solaris címmel. Egyedül volt. A palotányi várócsarnok kongott az ürességtől. Vele szemben egy apró terminálablak, az ablak mögött egy üres karosszék. A háta mögött húzódó üvegfal felől feltámadó Vihar zörgette a vastag táblákat. A démon a füle botját sem mozdította. A Vihar türelmetlenné vált, és egyre jobban rázta a közönyös lapokat. A mutatványához különféle hangszínben vonyított és hörgött. Néha dörrent is egy cseppnyit. A démon arcán szemrehányó utálat kezdett eluralkodni, keze enyhén megremegett. Szemöldökét felvonva állt fel a székből. Lassan fordult meg, nehéz, fekete bőrkabátját testéhez simítva. Mélybarna szemében egy kitörni kész tűzhányó pihent. Hangosan sóhajtott, és az üvegfalhoz lépett.
A Vihar kezdte kellemetlenül érezni magát, mivel kiterjedése nem haladta meg a fél métert, és a fölé magasodó démon csokorba ugró szája nem sok jóval kecsegtetett. Halkan vonyított tovább, már korántsem gondolva komolyan a dolgot.
- Mért itt csinálod a feszkót, kispamacs?
- Takarítás, takarítás!
- Akkor takaríts máshol! – dörmögte a démon – Épp olvastam.
A vihar arrébb lebegett aprócska felhőpamacsain, nedvesen csillogó, steriltiszta üvegfelületet hagyva maga mögött. Még látszott a távolban, ahogy halkan dörög magában, jégkék villámai elvesztek a torony gömbölydeden végtelen üvegsíkságán. A démon háta mögül halkan csendült a lift, majd diszkréten csusszantak egymásba a vaskos fémajtók.
A belépő teremtés aprócska volt. Finoman ráncos arcocskáján tónyi pápaszem trónolt. Lencséi mögül a szúrós, mandulaszabású, zöld tekintet hidegen vizsgálta a démont, vastag, sötétbarna csuhája alól hangosan kopogott bakancsa, ahogy hozzá lépett.
- Ping vagyok. Önben kit tisztelhetek?
- Sir Kaspersky. Sir Alekszej D. Kaspersky.
- Egyedül, lovag?
- Nem. A társaim már megérkeztek. Engem a Tornyon keresztül küldtek. Kiemelt prioritással – hangsúlyozta.
A gnóm sokat sejtetően bólintott az utolsó mondatra, de értelemtől csillogó szemének fénye mintha alábbhagyott volna egy árnyalatnyit.
- És… Sir Kaspersky… Az a kiemelt prioritás gyorsabb, mint egy sárkány?

Alekszej nyugodt léptekkel sétált a városban. Solaris lenyűgözte a démont. Az a kézzelfogható mesebeli nyugalom, amely mindenkiről sugárzott. Még a falak is visszasimogattak, amikor hozzájuk ért. A tetők üvegcserepeiről visszaverődő, lemenő napfény tarka színekbe öltöztette. Mosolyogva áztatta arcát a nyugtató színorgiában, és óvatlan, boldog tekintete megpillantotta Ő-t, ahogy egy sárkány nyitotta ablakon át letekint imádott városára. Ő rámosolygott és megérintette. A démon tágra nyílt lélekkel nézett körül. A felelősség áldott terhétől fűtve kovácsolódott az elhatározás. Itt Rend lesz. De Rend ám. Vidáman andalgott, egy kellemes kilátóhelyet keresve. Végül egy fák sátrától óvott, kényelmes padra lelt. Alatta a hatalmas kikötő. Ezer és ezer hajó vitorlája ragyogott, akár a hó a napfényben fürdő hegyek fagytól rázkódó csúcsain. Ezer és ezer apró ember, tündér és démon fulladt kusza kavarodásba a kikötőben. Szaladtak, tettek-vettek, mindannyian fontosnak és állandónak álmodva magukat. A hatalmas nyüzsgésben elvesző, mólókkal karéjozott mesterséges öbölben hasonló forgalom zajlott, mint kint, a parton. Gigászi, több árbocos hajók között, óvatosan lavírozva tűnt fel egy aprócska csónak. A démon a csónakra fókuszált, a kikötő többi része halvánnyá mosódott, csak a csónak és a benne evező ember létezett. A démon megszédült egy pillanatra. Olyannyira, hogy levegőt is elfelejtett venni. Egy nedvesen meleg, reszelős kutyanyelv nyalta végig lehulló kézfejét. A démon erőlködve fordította el a tekintetét a kikötőről, és pillantott a pad mellett fegyelmezetten ülő, megtermett, német dog szukára.
- Mit lát, Alekszej? – kaffantott a kutya.
- Üdvözöllek, Scanny – sóhajtotta merengve. – Csak egy csónakot láttam lent, de azt hiszem, közelebbről is meg kellene néznem.
- Én megnézem. Nekem ez a dolgom. Tudja, Alekszej, hogy nekem mi a dolgom.
- Tudom. Tudom, Scanny – válaszolta ismét a távolba veszve.
Mire a karcsú csónak és utasa egy bárka mögött végérvényesen eltűnt látóteréből, visszazökkent ismét a valóságba. Kábultan pillantott körbe, de Scanny akkor már nem volt sehol.

Második nap

Alekszej a toronyszobájában ült az Erőd egyik legmagasabb pontján, a felkelő nap fényébe mártózva. A Napfény megcirógatta álmos, csupa borosta arcát, majd halkan a fülébe súgta:
- Gyöngyhalász.
A démon megremegett.
- Tényleg?
- Igen – válaszolta büszkén a Napfény az ablakpárkányra ülve. – Messziről érkezett, és rengeteg gyöngyöt hozott a városba.

A démon a Napfény mellé telepedve, tűnődve hallgatta a friss kora reggel csendjét, a hűs, ébredő város sokatmondó, a távolságtól lággyá olvadó zajait. Erei lüktetésében érezte a tündérek szárnysuhogását, a szélben csattogó vitorlák hangját, a kisgyermek mosolyát, amikor anyjára pillant. A halpiac végeztével rámoló kofák perlekedését, a sirályok rikoltásait, a frissen sült kenyér illatát, a révkapitány nyugalmát, ahogy kávéjába kortyol, majd bólintva köszöni meg a frissítőt a szeméből még az éj édes álmát dörzsölő hajósinasnak. Érezte Solarist. Minden lakójával együtt. Csak a lányt nem. Elbújt előle, akár egy igazgyöngy az óceán méhében.
A toronyszoba vastag, vasalt tölgy ajtaja halkan, olajozottan tárult ki, áporodott levegőt ásítva a hajnal illatába. Egy bozontos, fiatal démon érkezett. Koszos arcáról pilótaszemüvegét a homlokára tolta, és a kezében tartott naranccsal teli kosarat egy udvariasnak egyáltalán nem nevezhető mozdulattal – azért ügyelve tartalmára – a padlóra vágta, a démon lába elé. Alekszej mélyet sóhajtott.
- Te vagy a Futár? – fordult a jövevényhez.
- Én vagyok, kedves barátom – felelte az széles mosollyal. – Ő küldött, egyenesen hozzád – karjait széles, színpadias mozdulattal tárva szét fejezte be a mondatot.
- Akkor tudod, ki vagyok.
- Tudom – vigyorogta.
- És mi a becses neved, Futár?
- Ápdéta.
- Kedves Ápdéta – huppant nála egy fejjel alacsonyabb társa mellé Alekszej. – Mostantól egy csapatban dolgozunk. Érted?
- Értem – vigyorogta Ápdéta, szájába egy rágót nyomva. A lezserül eldobott alupapír lassan vitorlázott a padlóra. Lapján néha fel-felcsillant a robbanásig feszült hangulatot figyelő Napfény.
- Vannak szabályok, melyeket be kell tartanod.
- Hallgatlak – vigyorogta Ápdéta.
- Először is, mielőtt belépsz, kopogsz.
- Értem – vigyorogta Ápdéta.
- Másodszor, nem dobálod a Narancsaimat.
- Értem, értem – vigyorogta lesütött fejjel, a padlót nemtörődömül figyelve a fiatal démon.
- Harmadszor, nézz rám, ha hozzád beszélek.
Ápdéta fülig érő, kihívó, cinikus vigyorral “könyökölt” Alekszej arcába. A rágó lassan csócsálódva mozgott szája egyik szegletéből a másikba. Alekszej homlokán lassan lüktetni kezdett egy ér. Arca árnyalatnyival vörösebb lett. Lassan, tagoltan sziszegte a szavakat:
- Köszönöm, hogy elhoztad. Most mehetsz.
- Oké – vigyorogta Ápdéta, sarkon fordulva. A háta mögött hangosan csattant az ajtó.
- Emlékezz a szabályokra! – szűrte Alekszej a távozó után.
A Napfény halkan köhintett.
- Azt hiszem, én megyek.
Alekszej szótlanul bólintott, majd egy narancsot kiemelve a kosárból halkan enni kezdett. Képzeletében Ápdéta húsát tépte. Lassan, élvezettel. Nem kapkodta el a dolgot.

Az árnyak hosszúra nyúltak a kicsiny szobában. A szoba… Igen. Apró, szürke és koldulja a fényt. Kopott, egyszerű hajópadló, faltól falig. Légypiszoktól mocskos, vágásnyi ablak. Lelakott, kopott bútorok, és hét Elcserélt.
Az Elcseréltek körben ülnek. Akár indiánok tábortűz fényénél. De itt nem lángolt semmi. Nem volt se fény, se meleg. Csak az Elcseréltek, és köztük dagadt erszényben, túlbuggyanón szétguruló gyöngyök. Sötétség. Tapintható, élő sötétség. Szűk, krehálva lélegző, torkot roppantó sötét. Az egyik Elcserélt gyertyákat gyújt, bal kezének ujjbegyeit egy apró, pengényi késsel felvágva, vérével kusza rajzot vet a padlóra. Kántálni kezd valami torokhangú, gyomorba markoló, reszkető förtelmet. Az árnyak karmos ujjakká nyúlnak. A kántálás felerősödik. Az egyik Elcserélt egy pillanatra hátat fordít a körnek, égkék szeme félve pillant az egyik sarok felé. Hosszan néz, majd ismét a gyöngyökre fordítja tekintetét. Hosszú, selymes, fekete haja felhőként libben utána. A kántálás felerősödik, és vad hullámzásba kezd, az árnyékkarmok a furcsa hangok ritmusára simogatják az Elcseréltek testét, akik artikulátlan szűköléssel dicsőítik a formát öltő förtelmet… Narancsillat szivárog éteri könnyedséggel a padló résein át. A gyertya utolsót lobbanva huny ki. A fekete, tündérarcú Elcserélt riadt kétségbeeséssel pillant ismét hátra. Néma villanás, átvágott torokból felbuggyanó, szárnyaszegett, vérben fürösztött, tompa sikoly…
És narancsillat. Végtelen narancsillat.

A démon undorodva dobta át az ablakpárkányon az utolsó Elcserélt testét, egyenesen az ablak alatt várakozó Viharba. Vihar mohón törölte ki Solaris életéből a létező valahai emlékét is. Halkan, szinte böffentve dörrent egyet, és sietve távozott, érthetetlen tisztasághóbortjától vezérelve.
Scanny fegyelmezetten ült a démon lába mellett, és az orrát vakarta jobb mellső mancsával.
- Még jó, hogy időben megtaláltam őket.
- Igen, Scanny. Még jó – válaszolta Alekszej, a padlón heverő gyöngyökért nyúlva.
- Azt hiszem, megnézem magamnak azt a gyöngyhalászt.
- Helyesen teszi, Alekszej. Csak figyelmeztetem…
- Mire? – vágott a szavába a démon ingerülten.
- Az örök hibájára, Alekszej. Az örök hibájára. Ő túl nő. Ön pedig túl férfi. Túl férfi, Alekszej.
- Hülyeség – válaszolta sértődötten a démon, és ahogy érkezett, már el is tűnt. Nem maradt utána más, csak finoman szitáló narancsharmat. Aztán az is elenyészett.
Scanny elmélyülten ásított egyet, hatalmas tépőfogai vészjóslóan csillantak a napfényben. Szemében annyi pajkos játékszenvedély bujkált, mint vérebében, ha kisnyúlra kacsint. Nyugodt ügetéssel indult el, tudván: neki lesz itt dolga még elég.

A démon lassan haladt egészen a kikötő pereméig. Hajára vízpermet szitált, ahogy a Falak árnyékába ért. Édesen sós pára volt. Keveredett egymással az óceán széltől ragadott fátyoltajtéka és a lassan szemerkélő eső. Nem hallott mást, csak mennydörgéseket. A villámok folyamatosan tépték a Falakat, belemarva az időtlenség terhétől nehéz sziklákba, vagy céljukat tévesztve téptek a birkatürelemmel hullámzó óceán bamba testébe.
Egy fehér csónak imbolygott a hullámok hátán, jó háromszáz méternyire a lassan járdává szűkülő mólótól. A démon várt. A csónak üres volt, a lány sehol. Felhajtott gallérú bőrkabátjába gubódzott, kicsit meggörnyedve próbálta felmelegíteni fázó tagjait; kezét mélyen a zsebébe dugva figyelte az aprócska csónakot. Normális dolog, ilyen nyomorék időben kavicsokra pecázni a tengerfenéken? Én lassan megfagyok, ő sehol. Hülye egy meló őrdémonnak lenni. Több az időpocséklás, mint a tényleges munka. Aztán a gondolatfüzért elvágta az arc, ami már akkor is rabul ejtette, amikor a kikötő felé magasodó padok egyikéről megpillantotta a lányt. Szőkésbarna, egyenes szálú, félhosszú haja alig ért a válláig. Szemében a viharos tenger szürkéje, ajkai érett gyümölcsként vonzották a démon tekintetét. Alekszej diszkréten fordult el – majd rövid vívódás után vissza – amikor megpillantotta a tünemény feszes, kerek kebleit. A lány széles, gömbölyű csípőjét egy méreten aluli bőrdarab takarta, még jobban kiemelve azt, amit takarni lett volna hivatott. Alekszej zsibbadni és szédülni kezdett egyszerre. Aztán úgy döntött, most nem lesz rosszul. Mit lófrál egy szál semmiben, amikor én majd megfagyok? A fene se érti…Még a gondolat is a démonba szakadt, amikor a lány, csónakját a parthoz kötve elé penderült.
- Keres valakit? – kérdezte édesen bűnös hangon.
A démon fülig vörösödött.
- Azt hiszem, ez az öné – hebegte alig halhatóan, a lány felé tartva a gyöngyökkel teli erszényt.
A lány izgatottan vette át és óvatosan túrt bele.
- Ezek az én gyöngyeim – ragyogta. – Köszönöm, hogy megtalálta őket. Tudja, ma reggel rabolták el tőlem, buta fejjel a csónakban hagytam – duruzsolta, hosszú szempillái alól a démont figyelve.
Alekszej úgy érezte, agya helyén forró kavicsok bizseregnek, nyelve ólomsúllyal tapadt kiszáradt szájpadlásához, teste mozdult volna, de nem tudott. A lány mosolyogva hozzá lépett, átölelte, és minden sietség nélkül a démon nyakába mélyesztette hatalmasra nőtt szemfogait. Közben vékony, formás ujjaival a démon tarkóját cirógatta, és úgy simult hozzá, mint kéjre szomjas szerető vágyra éhes kedveséhez. A szemét Férge, gondolta Alekszej utolsót lobbanó tudatának néma szikrája.

Harmadik nap

Alekszej egy napfényben fürdő, meleg narancssárga szobában ült, egy kényelmes fehér bőrfotelben. Előtte apró dohányzóasztalka, rajta egy nyersfém tálcán trónolva, hófehér tányéron falatnyi, édes sütemények. Mellette egy szintén fehér, dísztelen, elegáns ívű teáskanna és két teáscsésze. A meleg tónusú, narancs és rózsasárga függönyökkel keretezett, hatalmas négyszögletes ablakokon keresztül a kikötőre látni. Háta mögül lépteket szűr a vastag, bolyhos, fehér és narancs mintákkal szőtt szőnyeg. Két élőmeleg, finom kéz cirógatja arcát és vonja hátra Alekszej fejét. Friss, fodormenta ízű csók, a lány haja a démon arcát csiklandozza. Bőre selymes, illata jázmin. Aztán a démon ölébe huppan, a fehér selyem köpenyke takarna ugyan, de képtelen. A vékony anyagon átsejlenek testének édes, gömbölyded vonalai. Rózsaszín mellbimbói szinte átütik a vékony szövetet, ahogy a démon fejét a nyakához húzza. Tevékeny tud lenni a reggel, ha a vágy ébreszti.

Harcos, hosszan nyújtott percek után a lány borzas hajú kedveséhez fordul.
- Most lemész a Falakhoz, drágám – búgja.
- Természetesen, szívem – feleli szolgaian a démon.
- Aztán, amint kinyitod a Falakat, a flotta szabad utat kap a kikötőbe. Eltűnik ez az optimista, bárgyú söpredék. Új értelmet nyer Solaris.
- Ahogy szeretnéd, kedves.
- Nagy nap lesz a mai.
- Kedvesem!
- Igen, Alekszej?
- Köszönöm a gyöngyöt. A szívemen hordom.
- Tudom. Tudom, hogy a szívedben hordod – mosolyogja a lány, megcirógatva a démon boltozatos mellkasát. Aztán lágyan megcsókolja, majd megsimogatja a démon arcát. Halkan súgja Alekszej fülébe:
- Menj, lovagom. Indulj!

“Gauntlet”, állt az apró sárgaréz táblán. Alatta dísztelen fémcsengő. Körülötte a Fal az Elcseréltet ölelő síkja. Bármerre nézett, a Falat látta a távolba veszni. Egy pillanatnyi borzongás fogta el, a hideg szél kabátja alá kapott. Csendesen, Vihartól kergetve csöpögött az eső, és az Elcserélt szerelmes volt. Nagyon. Szórakozottan nyomta meg a csengőt. Többször, hosszan. Válasz csak kisvártatva érkezett, a feje felett kétalaknyira nyíló ablakból:
- Mi van? – nyúlt a kérdés flegmán.
- Be kell engedned – válaszolta fel sem nézve.
- Mért?
- Mert én vagyok, az őrdémon.
- Igazold magad.
Az Elcserélt a lány mosolyától fűtötten tenyerelt a csengőre ismét.
- Ne csengess már! A falra tenyerelj! Te…!
Az Elcserélt engedelmeskedett, és még mindig az ébresztőn járt az esze. Ajtó nyílt a Falon. A fekete márványpadlóra víz fröccsent, ahogy a valahai démon belépett. A folyosó hosszú volt, nyílegyenes, és a vége a távolba veszett. Narancsvörös fényt adó fáklyák álltak arany tartóikban a folyosó mindkét oldalán, füst nélküli lánggal égve. Előtte néhány méterrel ajtót könnyezett a folyosó, és egy jóképű, vastagon zselézett hajú, fiatal férfi lépett elé. Rikítóvörös, hosszú ujjú pólót viselt, fehérre koptatott farmert, és az együttest egy neonsárga, traktortalpú, légpárnás cipő tette teljessé.
- Te szóltál ki az ablakon, kölyök? – kérdezte, fejét oldalra billentve az Elcserélt.
- Én. Me’, mé’?
Az Elcserélt kezében megjelenő penge alkarra támasztva vágta le a fiatal férfi fejét. Vér spriccelt a sebből, koponya dubbant halkan. Me’, bunkó vagy. Szórakozottan rugdalta maga előtt a srác fejét a folyosón, apró tócsák és pemzlinyomszerű foltok sorát hagyva maga mögött. Megelégelve a játékot unottan a fejre lépett, ami reccsenve toccsant a padlón. Csendesen cuppogó bakancsokkal távozott, mert az agyvelő azért egy kicsit ragadós tud lenni, pláne még melegen.
Aztán ráérősen kigombolta kabátját, és egy régi gyermekdalt dúdolva haladt tovább végcélja felé. Csak a kabát gőzölgött közönyösen a fáklyák meleg, együgyű fényében.

- Átírta a Kavot!
- Na ne!
- Mondom – mutatott ingerülten a monitorra a fiatal férfi, tüskére nyírt hajába túrva. – Nem frissítetted?
- De…
- Frászt, api. Elfelejtetted.

Az Elcserélt elemében volt. Helyesebben talpig vérben. Körülötte csonkoltra darabolt emberi torzók, néhol gnómok tetemei. A kezében tartott, szelíden ívelt, dísztelen vakizasit combja mellett tartotta. A rövid pengéről csendesen csöppent az első vércsepp a padlóra, majd társai saját súlyuk rabjaként, esetlenül gyorsulva vetették magukat utána. Az Elcserélt érdeklődve nézte a lassan növekvő tócsát, majd tekintetét a liftajtóra emelte. Az ajtó mellett két kaspó, bennük gyertyára nyírt, mélyzöld díszcserjék. Elmosolyodott. Innen feljutok a Terembe. Aztán lehajolt, egy holttest sárga ingében megtörölte a pengét, és a liftajtóhoz lépett.

- Bent van a tűzfalban.
- Nem lehet.
- Pedig bent van. Itt üvölt a scanner.
- Töröld ki a férget.
- Nem lehet, mert rendszerállománynak álcázza magát. A hülye rendszer meg védi.
- De ez nem Longhorn G.
- Még szép, hogy ez nem az, de vannak biztonsági prioritások, amit itt is be kell tartani.
- Akkor mi lesz?
- Bemegyek. Küldj utánam rendszermag frissítést a Kavhoz.
- Rendben.
A srác cigijét elnyomva állt fel a konzol elől.
- És nigger – fordult hátra -, ezt ne szúrd el.

A liftajtó halkan záródott be a démon háta mögött. Szemében furcsa láng parázslott fel, amikor Vegát megpillantotta. Ellépett az ajtótól, vakizasiját egy katanára cserélve.
- Őrdémon?
- Az, fiam. Fordulj vissza – mondta Vega atyaian
- Nem tehetem, szerelmes vagyok.
- Akkor meg kell, hogy öljelek.
- Elképzelhető – válaszolta belegyezően az Elcserélt.
- Kezdjük – felelte Vega, kardjával tisztelegve.
Az Elcserélt egyetlen felesleges mozdulat nélkül csusszant vágástávolságba.

Az ajtó párnázott csenddel záródott be a háta mögött. A pasztellzöldre festett szoba közepén egy kényelmes fotelágy trónolt. Az ágy háta mögött magas, karcsú, krómacél lámpa állt. A fekhely melletti, krómlábú asztalkán egy Cyberdine D4-es katonai interface. Az asztalon, hűtött pohárban víz, és két apró pasztilla. A srác a fotelágy mellé lépett, és egy hanyag mozdulattal vetette rá magát. Az ágy letapogatta testét, a legoptimálisabb fekvési helyzetet kínálva.
- Biztonsági azonosító? – kérdezte egy megnyugtató, lágy női hang.
- HT7199 – válaszolta.
- Jelmondat?
- Ő itt az arc – válaszolta mosolyogva. Két pasztillát tolt a szájába, mélyet kortyolt a színtelen, hűs, fanyar, narancs ízű folyadékból. Izotóniás vacak. Elfintorodott. Kényelmesen hanyatt dőlt a fotelágyban. Halkan köhintett, és a füle mögötti csatlakozóba illesztette a Cyberdine optikai csatlakozóját.

Alekszej átszellemült arccal vágta át Norton P. Vega torkát. Az idős démon sápadtan ejtette ki kezéből a tőrkardot és rogyott a terem fekete márványpadlójára.
- Gyönyörű véred van öreg. Szép, vörös – mondta mosolyogva az Elcserélt, miközben átlépett az idegek morbid játékától rugdalózó holttesten.
- Jó napot, gnómok! – dalolta. – Alekszej vagyok, az új őrdémon. Senkinek sem esik bántódása! -vigyorogta kedélyesen, nadrágja mellett lóbálva a véres pengét.
A gnómok a fal külső kezelő szervei előtt ültek. Sápadtan és remegve bólogattak, várva az elkerülhetetlen, biztos véget. És mint minden gnóm ilyenkor, tengernyi zsebük egyikéből előkerülő csokoládérudat kezdték el majszolgatni.
Az Elcserélt elmosolyodott. A flotta már a Fal előtt járt. A kedvese nagyon boldog lesz. Elintézett mindent egyedül.
- Gnómok. Nyissátok ki a falat! – intett feléjük katanájával.
- Rendben – mondták szinte egyszerre, ahogy a fegyverről Vega vérének cseppjei az arcukra freccsentek. Aztán belemerültek a lázas munka elmét bódító, áldott kábulatába.
A gnómok háta mögött egy apró sárkány jelent meg a Teremben. A sárkány zöld volt. Khekizöld. Szúrós, arany szemei leplezetlen utálattal néztek az Elcseréltre. Az ablakból, melyet sistergő undorral köpött a démon elé, Ő sétált ki. Az Elcserélt félredöntött fejjel pillantott rá.
- Ki vagy te?
- Mi az, hogy ki vagy te?! – üvöltötte Ő. Idegesen a zsebébe túrt, egy gyűrött, puha dobozos cigarettát véve ki belőle. Kihalászott egy hajlott szálat, és rágyújtott. Mélyen, élvezettel szívta a cigarettát, szemének sarkából pillantva a zavarodott Elcseréltre. Elélépett, és a nála egy fél fejjel magasabb, valahai démon arcába fújta a füstöt.
A gnómok a földre borulva még pillantást sem mertek vetni Ő-re. Csak a cipőjén lévő Converse felirat maradt meg emlékeikben.
- Meg foglak ölni! – dörmögte az Elcserélt.
Ő hanyagul elpöckölte a félig égett cigarettát, és még ezzel a mozdulattal húzta az Elcserélt bőrkabátját mindkét karjára. Aztán nemes egyszerűséggel arcon fejelte a néhai démont, úgy, hogy az a padlótól felemelkedve Vega holtteste felé vette az irányt. A kezéből kicsúszott katana hangosan csörömpölt a padlón, miközben gazdája puffanva zuhant az átvágott torkú őrdémon tetemére.
- Rendbe szedlek – jelentette ki Ő, visszafordulva a sárkány által tépett hasadék felé, egy hűtőtáskát emelve ki belőle.
A háta mögül az Elcserélt nyöszörögve állt talpra. Kezében megjelent a vakizashi.
- Na nem. Ezt azért nem – nyüszögte hisztis fejhangon Ő.
Az Elcserélt nem válaszolt, csak a vér folyt szilánkosra tört orrából. Sziszegve szelte a vakizashi a levegőt. Alattomosan alulról vágott, egészen Ő elé csusszanva. Ő, akár egy robbanás, lépett oldalra és be. Kicsapta az Elcserélt lábait, majd kardot markoló karjánál tolva a földhöz vágta a meglepett valahai démont. Szilánkosra tört márványdarabok és por szitált a levegőben. Egyetlen olajozott mozdulat, fülsértő, gyomorkavaró száraz reccsenés, és Ő markában tartotta az Elcserélt még lüktető szívét.
- Hát igen, komám. Ezt jól beszívtad – dörmögte, véres kezével a füle tövét megdörzsölve. A fejét csóválva állt fel a cipőit vörösre festő démonvérben. Kettétépte az Elcserélt szívét, és fintorogva dörzsölte porrá ujjai között a szívből kifeslő, hatalmasra hízott, fekete gyöngyöt. Zsebéből cigarettát kotort elő, rágyújtott, majd a cigit a szája sarkába tolva, résnyire húzott szemekkel a hűtőtáskához hajolt. Kiemelt egy másik szívet és két narancsot. Az új szívet visszagyömöszölte a mellkas közepén tátongó hatalmas üregbe, a narancsokat pedig nemes egyszerűséggel a sebbe facsarta.
Elégedetten szemlélte, ahogy a seb burjánzó cuppanások kíséretében, szélsebesen gyógyulni kezd. Vértől gőzölgő kezekkel tartva a cigarettát, szívott egy mély slukkot, és szélesen elvigyorodott, ahogy a liften belépő gyöngyhalászlányt megpillantotta egy tucatnyi Elcserélt kíséretében.
- Ezt elpacsáltad, csibém. De el ám! – kacsintott a lányra, cigarettáját a gyöngyhalász lába elé pöccintve. – Csókoltatom a programozód – vigyorogta gúnyosan, miközben átlépett a sárkány által támasztott rés szövetén, úgy illanva el közülük, akár teából a meleg.

Tibor lassan tért magához. Kihúzta a füle mögötti apró csatlakozóból az optikai kábelt. Félig felnyílt szemhéjai alól undorral nézett az izotóniás itallal töltött, hűvösen párás pohárra, pár másodpercig szemezve vele. Sört… Aztán elfordította a tekintetét, nadrágzsebéből egy gyűrött cigarettát halászott elő. Feltápászkodott a fotelágyból, és az ajtót kinyitva kilépett a folyosóra. Háta mögött halkan csukódott az ajtó. Csak az őr bakancsa koppant, ahogy a Runnert megpillantva vigyázzba ugrott.
- Uram, ez nemdohányzó zóna, fá … – folytatta volna az őr, de a lassan bezáródó ajtó tejüvegén át a felvillanó öngyújtó láng jóval beszédesebb volt minden oktalanul elpazarolt szónál.

Alekszej értetlenül nézett szét a körülötte elterülő mészárszéken. Remegő térdekkel tápászkodott fel. Háta mögül jázmin illatát és Elcseréltek néma bűzét érezte, sós, langyos vérszaggal keveredve.
- Kedvesem! – mosolyogta a lány, a démonhoz lépve.
- Gyönyörű vagy ma – mosolygott vissza a démon, megcirógatva a lány illatos,szőke haját.
A gyöngyhalász karjaival szorosan átölelte, lágyan cirógatva a démon tarkóját. Ajkai a démon nyakára tapadtak. Alekszej egy szobor némaságával állt. A lány arca eltorzult, kezei remegni kezdtek, arca elfehéredett. Homlokát hideg veríték verte ki, szemébe a halál lopta a jég tompa fényét. Szorítása elernyedt, már Alekszej tartotta átölelve. Ízlik, “kedves”? Kedves… A démon megtörten lökte el magától a nő remegő testét.
Az Elcseréltek, látva mesterük bukását, a démonra vetették magukat. A harc rövid volt és heves. Alekszej úgy csapta szét őket, mint orvosi centrifuga a vérplazmát. Miután az Elcseréltek ronggyá verve hörögtek a gránit padlón, felkapta a fal mellett heverő katanát, majd egyetlen lendületes mozdulattal a Falba döfte. Nyugodtan levette a legutolsó divat szerint szabott fekete bőrkabátját, és a kardmarkolatra akasztotta. Aztán egyenként a halkan nyöszörgő, aléltan heverő Elcseréltekhez lépve, nyugodt mozdulattal tépte ki mindegyikük szívét. A kitépett szerveket az Elcseréltek mellkasára helyezte, és üdvözült arccal morzsolta szét a belőlük kiemelt fekete gyöngyöket. Visszarakta a szíveket a lassan kihűlő testekbe, majd kezét az ég felé emelve halkan mormolt egy imát Ő-höz, akár mindenki más a saját teremtőjéhez. Kezei között fehér fény gyűlt össze, lefolyt alkarján, ragyogó foltokban csöppent a padlóra, válogatás nélkül öntve el az Elcseréltek és az Élők tetemeit.
Norton P. Vega zavartan állt fel, vakon pislogva a hirtelen támadt fényességben. Körülötte egymás után támadtak életre az eddigi halottak. Emberek, gnómok és néhai Elcseréltek. Zavartan néztek körbe, nem értve, mi történt velük. Megpillantva Alekszejt, minden kérdés nélkül siettek a dolguk után. Vega némán mérte végig a démont, majd egy lendületes mozdulattal hüvelyébe taszítva kardját eltűnt a teremből. Végérvényesen.

A Falak árnyékában zuhogott az eső. Az ég szürke volt, a levegő hideg. Végtagot maró, kegyetlen, sós párától vert, több száz méteres hajókat ostorozó hullámverés tombolt odalenn. A démon lobogó ingben állt a külső Fal peremén, aprócska pont a végtelen égbolt tükrén. Szótlanul állt. Az eső, mint a könnycseppek, csorogtak arcáról. Valami végleges, korlátolt, mégis az önhibájából végtelen érzés fonta körül. A befejezetlen vágy lefejezett vágyakozásaként szitált ereiben az önsajnálat. Sajnálta a lányt, megvetette, de reménytelenül imádta. Furcsa, amikor sejtjeidben vergődik az érzés, aztán tovaszáll, de zsigereidben marad. Tudod, hogy értelmetlen, de vágyakozol utána, mint sorkatona az őrmesteri váll-lap után az ellenség zárótüzében. Értelmetlen baromság…
Vihar repült mellé szemérmetlen óriásként. Hatalmasra nőtt teste éhesen meredt a hullámok között imbolygó hajóhadra. A mélyben Elcseréltek százezrei várakoztak bebocsátásra. A hajóhad csupán mennyiség volt. Rozzant teherbárkák, ócska ladikok. Nem feladat, csupán tömeg. A tömeg csak korlát. Önmaga előtt is.
Alekszej szótlanul bólintott, és elfordítva tekintetét a széltől korbácsolt Óceán látványába menekült, és szemébe nem csak a ködlő sós pára csalt cseppeket.
A falak között tombolva üvöltő Vihar hangja elnyomta a mélyről feltörő halálsikolyokat. Aztán csend. Végleges, liliomillatú csend. Akár fájdalomtól nehéz ravatalozó, fénytől áldott magányában.

Negyedik nap

A Démon a világítótorony legfelső szintjén ült, és narancsot evett. Lassan megrágva minden falatot tépte a gyümölcshúst, a termés héjával együtt rágva össze a lédús gyümölcs minden darabját. A magokat a dísztelen gránit padlóra köpte, halkan csámcsogva és néha diszkréten böffentve feledkezett bele a táplálkozásba. A démon nyálától sistergett a gránit, a felfelé tétován nyújtózó füstharmat párapászmák között roppanva eresztettek gyökeret a narancs magvai. Mire a Démon befejezte a táplálkozást, már miniatűr narancsliget ölelte körül a gránitkockát, melyen eddig csücsült.
A felkelő Nap fénye narancsillattól volt édes. Barátságosan simított végig tekintetével az újonnan kikelt fácskák friss zöld levélkéin, megcsiklandozta a Démon lábát, aki láthatóan ridegen fogadta a közeledést.
- Van valami új? – kérdezte napszemüveget húzva görög isteneket mintázó orrára.
- Semmi – felelte a Napfény. – Jól aludtál?
- Én sosem alszom.
- Jó, jó. Csak vicceltem. Ideje indulnod.
- Én mindig úton vagyok – válaszolta. Fekete, bokáig érő hasított bőrkabátja halkan suhant utána, ahogy a toronyszobát elhagyta.
- Morcosan keltél ma! – dörmögte a Napfény, majd vállát vonva követve atyját, a Napot. Széles, jó kedélyű mosolya bearanyozta az egész világot.

(Script5)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához