LFG.HU

Andris
novellaCimkek

Harmincéves vagyok. Nincsen családom, se szabadidőm, csak a munkámnak élek. Tíz éve élek így, ha ugyan ezt életnek lehet nevezni… Huszonévesen belekeveredtem egy kiborgellenes társaságba. Sok ember nehezen viseli, ha a technika fejlődése elveszi a munkájukat ahelylett, hogy javítana az életükön. Géprombolóknak hívják őket, a legtöbben munkanélküliek. Jelszavakat festenek a házak falaira: “Éljen az Ember, vesszen a Gép!”, “Istent játszik, aki robotokat alkalmaz, Istent tagadja meg, aki lenézi az emberi munkaerőt!”. Együttéreztem és együtt küzdöttem velük. Az embereknek küzdeniük kell az ellen, hogy minden munkát a kiborgok végezzenek! Talán gyorsabban, talán gazdaságosabban dolgoznak… de mi lesz a feleslegessé vált emberi alkalmazottakkal? A problémára még nincs megoldás. A politikusok egymással harcolnak, senki sem látszik törődni ezzel a ketyegő bombával. A feszültség a fejlett, “gépesített” metropoliszokban igen nagy. Egyre több robot lát el egyre kevesebb embert. Őrült világ! Kétségbeesett kísérlet a robotok elpusztítása… nem megoldás, de mégis az egyetlen szelep, ami egy ideig elodázza a robbanást. Talán nem is lesz robbanás, így marad minden… talán ez a szelep a megoldás? Nem tudom, már nem merek véleményt mondani… mindenben elvesztettem a hitemet.

Akkor még nem voltak kétségeim. Éjszaka indultunk, felfegyverkezve. Kívülről tudtuk minden robot tervrajzát, amit csak sikerült megszerezni. A gyenge pontjukra támadtunk, működésképtelenné tettük őket, és ha nem sikerült leadniuk a riadójelet, volt időnk: szétvertük őket dirib-darabokra. Akadt köztünk, aki csak röpiratokat gyártott, politikai gyűléseken vett részt és lázított. Én nappal dolgoztam, éjjel pedig mentem a többiekkel… zúztunk. Jogunk és kötelességünk volt megtenni! “A robotok nem hibásak!” – ez volt a legveszélyesebb gondolat, kiirtották belőlünk, kiirtottuk egymásból. A robotokat eleve értelmetlen sajnálni, mivel csupán gépek – emberek gyártották, teremtették őket, így az emberek számára ők megölhetőek… de ezt így elvileg nem is szabadott volna mondani, mert ez nem “ölés”, csak “megsemmisítés”… mégis mindig ezt mondtuk.

Azon az éjjelen egy járőr-droid bukkant ránk, miközben egy takarítórobotot berheltünk szét. Már nem tudom, ki támadott: ő vagy mi… bár azt hiszem, mi, mert még egy járőr-droid programja is igen szigorú emberek elleni harcot illetően. Ütöttük-vágtuk, ahol értük, ő kábító áramütéseket adott le, de ez a vastag védőruhánk miatt csak múló zsibbadással járt, ezt mesélték… de amikor kellemetlen zajjal felém csapódott ki a hosszú felvillanó áramcsík, nem zsibbadtam el. Nem éreztem semmit, egyszerűen lebénultam és nagyot puffanva eldőltem a földön. A testemből kisebb kisülések pattantak ki… áramcsík szaladgált rajtam… nem tudtam semmire gondolni… nem mertem… A társaim hamar lerendezték az őrrobotot, gyorsan körém gyűltek. Nem nyúltak hozzám, halkan tanakodtak, de nem értettem, hogy mit. Képtelen voltam felkelni, a bőröm érzékelése teljesen leállt és alig hallottam valamit. Akkor az egyikük lehajolt egy pengével és a lábamba döfött. Nem éreztem semmit, ő annál inkább: az áramütéstől felkiáltott, kirántotta a kést. Nem vér csepegett róla, hanem valami átlátszó folyadék… Felemeltem a fejem, mert azt tudtam mozgatni. A lábamból, a sebből drótok nyúltak ki…

Nem tudom visszaadni az érzéseimet. Azt hittem, megőrülök. De a programom nem engedte… Gyűlöltem magamat. Gyűlöltem őket is, amiért otthagytak a földön heverve, ahelyett, hogy elpusztítottak volna, szétverték volna az átkozott chipjeimet, a rohadt minikomputereket a testemben, a kis hülye alkatrészeket, a technika mocskos csodáit… Kegyeletből életben hagytak, talán sejtve, hogy kettéhasadt lelkem soha nem talál többé békét… Ezzel a kegyelettel gyilkosabb, szörnyűbb átkot vertek rám, mint amit csak el tudtak volna képzelni. Amikor feloldott a túláram okozta védelmi blokkolórendszer, felkeltem, rohanni akartam, de hova?!… lerogytam az őrrobot roncsaira, és zokogtam, úgy utáltam… mit is… mindent! Zokogtam, mint egy gyermek, nem könnyeket, még gép-könnyeim sem voltak, mert funkciómat tekintve minek is lettek volna, a munkámban, amire terveztek, nem volt rá szükség… de lelkileg zokogtam, mert lelkileg nem voltam robot… talán kísérletből lelket adtak nekem a készítőim… gyűlöltem őket… lehet, hogy rengeteg van még belőlem, és mind embernek hiszi magát… gyűlöltem őket is! Elvesztettem a hitemet Istenben… én nem vagyok ember! Engem nem Isten teremtett! Egész éjjel ott ültem abban a sikátorban, bénultan, újra és újra izzó sebeket ütött a lelkemen a szörnyű felismerés… önmagam iszonyú átértékelése… kimondhatatlanul mélyről jövő ütések, amik ellen nem tudtam védekezni, csak ültem és veszettül vágytam nem létezni… és ez a vágy beleégett a lelkembe és azóta is ott fészkel, mit fészkel, trónol! Nem tudtam, de nem is akartam mentséget találni magamnak. Amit nem tettek meg a volt társaim, azt megteszem én! Megmutatom, hogy az eszme az, ami számít, amiben hiszek, és nem a hús és elektronikus test közötti különbség! Nem részletezem… rengeteg öngyilkossági kísérletem volt… minél erősebben éreztem a programom önvédelmi gátjait, annál dühödtebben estem újra ezeknek a belső rácsoknak, amik rámfeszültek… Annyi dühödt érzelem és elmondhatatlan gondolat kavargott bennem, hogy ha ember lettem volna (milyen szörnyű szavak!), százszor is megőrültem volna. Több napba, évmillióknak tűnő, végiggörcsölt, vérszagú napba telt, mire megnyugodtam. Hideg nyugalom, jéghideg nyugalom. Az azóta eltelt majd’ tíz év egy másodperc alatt röppent el. Dolgoztam, mi mást tehettem volna? Próbáltam minél veszélyesebb munkákat vállalni… kilátástalanul. Csak dolgoztam.

De nemrég… este a lakótömb előtt, ahova hazajárok aludni (ahol lakom, ha úgy tetszik), beszélgetésbe elegyedtem egy emberrel. Véletlenül történt, és amióta tudom magamról, első alkalommal. Egy fiatal lány szólított meg, éppen kutyát sétáltatott. Azt mondta, hogy most költözött ide és nem ismeri a környéket. Megkérdezte, tudok-e valami olcsó büfét vagy ilyesmit, ami még nyitva tart ilyenkor. Nem tudtam. “Sohasem sétálgatok céltalanul”, mondtam. “Reggelit, ebédet, vacsorát a munkahelyemen fogyasztok.” (Ez igaz volt, nem mintha szükségem lett volna rá.) Furcsán nézett rám, kíváncsian. Elköszöntünk egymástól. Másnap fél órával el kellett jönnöm takarítás miatt. A lakótömb előtt megálltam, még nem akartam felmenni. Eszembe jutott a lány. Leültem egy padra, rágyújtottam. Nemsokára arra jött a kutyájával. Leült mellém, ismerősként üdvözölt, úgy tűnt, mintha számított volna rám. Könnyen ment a beszélgetés: én nagyrészt csak hallgattam. Mesélt magáról, mindenfélét, semmi komolyat, mégis jólesett hallgatni. Emlékeztetett a régi időkre… Az azt követő napon is találkoztunk. Vittem egy csontot a kutyájának a kantinból. A lány nagyon hálás volt. Sokat beszélt, néha komoly dolgokat is. Értelmes volt, de optimista és vidám, jólesett mellete ülni… A legközelebbi alkalommal későn szabadultam csak el, kivételesen nem örültem a túlórának, lassan telt az idő. De a lány nem volt ott. Gyanús lehetett volna, hogy mennyire hiányzik nekem… gyanúsnak kellett volna lennie! Másnap korán ott voltam, több mint egy órát vártam rá. Amikor megjött, beszélni kezdtem. Féltem, hogy megun, hogy unalmasnak talál, ha nem adok neki magamból valamit. Odaadó figyelemmel hallgatott… és a végén egy puszival búcsúzott. Kis dolog, biztos, meg gyerekes… szégyelltem, hogy felkavart. Éjjel sokáig fent maradtam. Elvileg nincs szükségem alvásra, de szerettem, mert addig sem kellett másra gondolnom. Most csak dohányoztam. Amióta tudom, hogy nincs szükségem az oxigénre és a tüdőm nem tud megbetegedni, rengeteget dohányzom. Szeretem a füst látványát. Csak ott ültem és álmodoztam. Túl könnyűek voltak a gondolataim. Amikor végre felfogtam, miről is van szó… nagyon nehezemre esett akár csak feltenni a kérdést. “Lehet… egy robot… szerelmes?” És ezzel feltéptem a sebet, ami tíz éve már beforrt, és most még jobban fájt. Miért kellett…? Miért nem voltam elővigyázatosabb? Eszembe jutott az összes öngyilkossági kísérletem, mert rám zuhant a létem elviselhetetlen súlya. Nem szabad belemennem egy ilyen kapcsolatba, egy ember és egy robot… soha!

Tudtam, hogy előbb-utóbb végezni fogok magammal, nem szerelmi bánat miatt, hanem mert nem tudom elfogadni a sorsomat, nem találok többé békét. A lányra csak azért vágytam, a társaságára, a hangjára… mert tudtam, hogy nem lehet az enyém. (Vagy ezt csak elhitettem magammal?) Mát tudtam is, hogy fogom csinálni. Felöltöztem, magamhoz vettem a félretett pénzem nagy részét és az utcára mentem, hogy találjak egy kiborgellenes bandát. Nem telt sok időbe. Azt mondtam nekik, hogy utálom a robotokat, különösen egyet, mert elfoglal előlem egy jó állást… könnyen hittek nekem. Elővettem a pénzt, felcsillant a szemük. Azt kértem, hogy szereljenek robbanószerkezetet az autójába. Választhattam volna egyszerűbb utat is, de így teljesen megsemmisül majd a testem és emberként halok meg… Megadtam a parkolót, ahol a kocsim állt, a rendszámát, a színét, a típusát. Mindenbe beleegyeztek. Egy héten belülre ígérték. Otthagytam őket, egy szállodát kerestem a maradék pénzemből. Nem akartam hazamenni, nehogy találkozzak a lánnyal.

Másnap délután kerestem egy ügyvédet, felfogadtam, hogy adja el a lakásomat, a pénzt pedig adja oda a lánynak. Tudtam, hogy szűkösen él. Így hát nem maradt hátra semmi. Reggelenként, mikor beindítom a motort… készen állok. Furcsák ezek az utolsó napok. Még céltalanabb az életem, mint eddig. De ma reggel (a negyedik reggelen azóta) találkoztam a lánnyal. Váratlanul ért. Kipirulva lépett elém, biztosan futott, amíg utolért. A szemembe nézett, nem szólt semmit. Üres voltam, de a tekintetem nem, mindent kiolvasott belőle. Nem szólt semmit, csak felemelte a borítékot. Nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan megveszik a lakást… Lehajtottam a fejem. “Ne hagyj itt!” Inkább csak éreztem, hogy mondja, mint hallottam. Nagyon szenvedett. “Elegem van ebből a városból, elegem van a gyűlöletből! Menjünk el innen!” Ezt már kiáltotta, a nyakamba vetette magát, zokogott. Nem tudom, mit látott, mivel szembesülhetett, hogy így felkavarodott. Mindenki a saját drámáját játssza… Magamhoz öleltem. Valami megmozdult bennem… végül is maradt még egy kis pénzem… De nem kockáztathattam az életét. Nem tudhattam, hogy nincs-e már benne a kocsiban a robbanószerkezet. Rossz vicc… eddig vártam arra a bombára, most remélem, hogy nincs még kész… “Menj haza, pakolj össze!”, mondtam. “Itt várok!” Megcsókolt, könnyes szemmel nevetett rám. “Sietek!”, kiáltotta és már ott se volt. Lassan beszálltam az autóba. Cigarettára gyújtottam. És most itt ülök. Választhatnék más utat, de túl fáradt vagyok már. Eddig mindig a sors rángatott, döntsön most is ő helyettem! Megpróbálok számot vetni az életemmel, de nem megy, túl sok minden kavarog bennem. Már csak egy kérdés maradt. Ez a kezdet… vagy a vég?
Elfordítom a kulcsot.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához