LFG.HU

Ágota
novellaCimkek

- …hogy a választópolgárok mindegyike úgy érezhesse, ugyanazok a jogok illetik meg, mint gazdagabb és magasabb pozícióban lévő polgártársaikat! – mondta Donald nagy hangerővel.
Végigtekintett a parkban összegyűlt közönségen. Fejek, fehér és fekete arcok erdeje fordult felé. Mindenki őt nézte.
- A teljes egyenrangúságot a törvény előtt! – kiáltotta.
- Ez az! – hallotta lentről a felröppenő választ. – Ez az!
- Az egyenlőséget! – folytatta Donald.
- Éljen…! – zümmögött alatta a tömeg.
“Mi?”
Látómezejének szélén észlelte a környező fákat és az emelvény oldalát, a fölszegezett trikolorokat, piros, fehér, kék színeket. Meglebegtette őket a szél.
“Sok! Nagyon sok ember!” gondolta megrettenve.
Érezte, hogy homloka megnedvesedik. Verejtékének kibukkanó cseppjei elárulták izgalmát.
- A teljes egyenlőséget! – kiáltotta vadul.
- Éljen…! – ismételte a tömeg.
- A teljes…!!!
Tüdeje nagy erővel szívta magába a levegőt. Zihált. Érezte, hogy véglegesen elhagyta a hangja. Hogy kimerült. Hogy nem tud többé megszólalni.
- A teljesss…!
“Nem megy!”
Feje megemelkedett, a teste megfeszült, majd visszahanyatlott az ágy párnái közé. Pórusaiból apró izzadtságcseppek szivárogtak bőrének felszínére. Egészen elborították és összefüggő, tapadós réteget képeztek rajta.
- A fenébe!
Homályos, álomtól kába pillantása végigszaladt a gyér berendezésű szobán.
“…Választógyűlés!” gondolta összeszorított szájjal. “…Választógyűlés!”
Remegő lábait leengedte a szőnyeg nélküli padlóra. Ócska papucsait próbálta kitapogatni velük.
“Polgármesteri szék! Mi?”
Ekkor történt.
Bejárati ajtaja felől erős berregés hallatszott. A hang szétáradt a kis padlásszobában és nem akart abbamaradni.
Donald nagyokat fújtatva fölkapta a fejét.
Ereiben gyorsabb ütemben kezdett áramlani a vér. Agya lüktetett.
Belebújt a papucsába és pizsamában végigvánszorgott a szobán. Kikerülte a kopott ebédlőasztalt, kilépett az előtérbe, nekitámaszkodott a külső ajtónak és föltépte a biztonsági zárat.
“Levegőt!”
Megragadta a kilincset és vadul befelé rántotta.
-Maga?!
Mozdulatára a kinti levegő behatolt az előtérbe és a kis szobába. Egész testén érezte verejtékének hűvös párolgását. Fázósan összehúzta magán a pizsamát.
- Maga?! – kérdezte zihálva. Rámeredt éjszakai látogatójára.
Az ajtó mögött a doki állt.

A doki ócska posztókalapja és gyűrött ballonkabátja ismerős alakot formált a gyéren megvilágított lépcsőházban. Arcának ismerős vonásai rég megszokott mosolyra húzódtak. A doki szürkés pillantása egyenesen Donald szemeit vette célba. Az idősödő férfi ajkai alig mozdultak, amikor megszólalt.
- Már megint AZT álmodtad! Ugye?

Gyorsan öltözködött, de úgy érezte, nagyon lassan halad. A nadrág érdes felülete sértette a bőrét, a nadrágszíj csatját csak többszöri próbálkozás után tudta megragadni.
A doki ott ült az ő egyetlen foteljában a szoba egy homályos sarkán és mosolygott.
- Én régóta ismerem már az ilyen jelenségeket, fiam. – mondta higgadtan.
Donald még mindig izzadt az izgalomtól.
- Polgármester akarsz lenni. – mondta a doki a sarokban. – Talán nem tudsz róla, de… van tehetséged hozzá, hogy az emberek érdeklődését magadra irányítsd.
- Nem akarok polgármester lenni! – tört ki Donald. Dühösen küszködött a nadrágszíja csatjával. – Soha nem is akartam. Az üzletben…., a húsok fölött…, tudja…. Az üzletben mindig arról álmodozom, hogy egyszer sikerül majd egy kis farmot vennem a város szélén.
Donald magára rántotta az ingét, amit még tegnap készített ki az ágy támlájára. – A szabad levegőn akarok élni, doki! Hiszen ismer… Szeretem a természetet.
- Amikor még a történelemtanárod voltam… – kezdte a doki a sarokban.
- Szeretem a magányt! Szeretnék…
- Emlékszem…! – vágott közbe a doki.- Emlékszem egy esetre…
- Igen?
- …amikor még a történelemtanárod voltam.
- Régen volt, doki! – Donald sietősen igazgatta a nadrágját.
- Ott álltál a srácok előtt, miután Jost megvédted a Bések csoportjától és egy farönkön előadást tartottál az osztálynak.
- Tényleg? – Donald betűrte ingét a nadrágjába.
- És nem csak az osztály, de a Bések is odagyűltek a tisztásra, hogy téged meghallgassanak.
- És? – Donald kissé csapzottan fölegyenesedett a szoba közepén. – Mit akar ezzel mondani?
- Hogy a visszatérő álmod a polgármesterségről nem is olyan ostobaság, mint gondolnád. A tudatalatti éned jelzése. Arról tanúskodik, hogy van olyan képességed, amire nem figyelsz oda. Valami olyat akarsz, amiről nem is tudsz. – A doki előrehajolt a sarok mélyén. – Szükséged lesz a kezelésemre, fiam.
Donald körbefordult a szobában. A zakóját kereste.
“És mért pont az éjszaka kellős közepén?!”
A zakója egy szék támlájára volt terítve.
- És… Mért pont MOST, doki? – kérdezte élesen. – Mért pont az éjszaka kellős közepén? – megcsóválta a fejét. – Ezt is csak a maga kedvéért teszem meg, hogy…
- Az álmokat a felébredés utáni pillanatokban kell elkapni, fiam. – szólalt meg a doki.
Donald magára húzta a zakóját. Készen állt arra, hogy a másik kíséretében elhagyja a házat.
- És… Mit csinál, miután elkapta az álmokat? – kérdezte iróniával.
A doki mosolyogva fölállt a fotelból. Lassan bólintott.
- Valóra váltom az őket, fiam.

Ahogy sietősen haladtak az úton, ritkás eső csapott az arcukba. Szél fújt az utca apró házai közt, az éj sötét volt, a járdaszélen a lámpák sárgán világítottak. Fénykörükben a vízcseppek szaggatott csíkokat húztak.
- És… De tényleg! – szólalt meg Donald. Kabátjának gallérját a nyakára fogta. –
Honnan tudta, doki, hogy nekem ismétlődő álmaim vannak?
- Ó, fiam! – a doki léptei halkan csosszantak.
- És… Azt honnan tudta, hogy erről az izé… polgármester választásról szoktam álmodni?
- Nemsokára mindenre rájössz, fiam!
- Honnan tudta, hogy MOST kell jönnie? Hogy MELYIK pillanatban kell csengetnie az ajtómon? – Donald úgy érezte, az esőcseppek az ő védtelen agyán kopogtatnak.
“Tényleg! Az öreg HONNAN TUDTA…?”
- Mi ketten… – szólalt meg mellette lassan a másik férfi. – Mi ketten… össze vagyunk kapcsolva, fiam.
- Tessék?! – Donald fölemelte a fejét. Egy közeli lámpa fénykörét bámulta. Agyának lüktetése nem maradt abba. “Eső.” gondolta. “Valóság! Valóság!”
- Összekötöttek minket, fiam. – mondta a doki halkan. Léptei ezúttal mintha visszhangzottak volna.
Donald megtorpant az esőáztatta fényben.
- Ez meg mit jelentsen, mi?! Nézze, doki! Én eddig bíztam magában. Most is…
- Most is bízhatsz bennem, fiam!
- De mi az, hogy összekötöttek minket? Kik? És hogyan?
A doki fölnézett az égre.
- Pszichikailag. – mondta határozottan.
- Tessék?
- Ők!
- Micsoda?
- Na, indulj már, fiam! …Megmondtam. Ha eljössz hozzám… Megmutatom neked a… Azokat…!
- Kiket, az ég szerelmére?
- Azokat, akik összekötöttek minket.

A lény olyan volt, mint egy nedves időben előbújt meztelen csiga. Mint egy nagyon hosszú meztelen csiga. Szürkés bőrét pikkelyszerű mintázat borította, a lila világításban ezüstösen csillogott rajta a testéből kiütköző nyálka. Mozdulása lassú volt, közepéből kiindulva két irányban siklottak testén az apró rándulások, melyek helyváltoztatásait okozták. Alig észlelhető helyzetváltoztatásokat.
- Ő az! – mondta a doki az üvegfalú terráriumhoz hajolva. – Látod? – vonásai áhítatos mosolyt villantottak fel, amikor ezt mondta. – Ő az!
- Mi-cso-da?! – Donald a lényre pillantott, majd a dokira. A lila sugárzás, mely a mennyezetből áradt, mintha külön ingerelte volna. – Mi-cso-da?!
Donald nem a lénytől riadt meg. A doki átszellemült tekintete gerjesztett benne pokoli gondolatokat. – Mi a fene ez? Mit akar vele? Mit őrizget itt a laká… ebben a fura laboratóriumban?
A doki mosolya nem tűnt el Donald szavaira. A doki a féreg lassú rándulásait tanulmányozta.
- Doki…!
- Be-csap-ta-lak! – szólalt meg az idős férfi kedéllyel hangsúlyozva a szótagokat. – Be-csap-ta-lak! – Ez a … dolog nem ő maga… – mondta. – Csak egy kis részlete. …Érted, fiam? Személyiségének egyik informátora.
- Miii?
- Arra való, hogy az agyadba másszon és benned feloldódva állandó kapcsolatot tartson VELE.
- …Hogy belém másszon? Soha! – Donald hátralépett a terráriumtól, de a doki egy mozdulattal visszrántotta. “Ez az ember nem is…” A doki szorosan tartotta őt a kabátjánál fogva.
- Hé! Tanár úr!
- A Szkennek. – szólalt meg az idősebb férfi egy újabb mosollyal. Szürkés tekintetét Donald tekintetébe fúrta.
- A …mik?
- A Szkennek világa csodálatos világ… – súgta a tanár hangsúlyosan. – A Galaxis egy másik szeletében van. A Szkennek, fiam, …ideküldik Földünkre letapogatóikat, hogy velünk, a kiválasztottakkal összeforrhassanak.
Donald megrántotta a karját.
- Na én megyek! Semmiféle Szkennek nem fognak beférkőzni a tudatomba! Semmiféle letapogatóknak nem leszek a … a szállásadója!
- Hová mész, fiam! – a doki csak a fejét ingatta. – A laboratórium ajtaja kívülről záródik. …Nem emlékszel? A kód, ami az ajtót nyithatná… A kód már a te agyadban van!
Donald megtorpant a csupasz falnál. A lilás fény egészen beburkolta.
- Na, idefigyeljen, tanár úr! …Ezzel…
- Kiválasztott vagy, fiam! – suttogta felé az idősebb férfi. Kiegyenesedett az asztal felett. A féreg az üvegkalitkában lassú kígyózással tekergett alatta.
- Ki a fenét…!
- Hát nem érted, Donald? A zár kódja a TE fejedben van. Ebből a szobából csak akkor jutunk ki, ha a lény már elfoglalta az agyad!
Donald halottfehéren, merev arccal bámult a dokira.
- Sohasem fogja… Az a dög… – rámutatott az asztalon álló terráriumra. – Az a dög sohasem fogja elfoglalni az agyam!
A doki csak mosolygott felé. Bólogatni kezdett.
- De igen. De igen, fiam. – mondta. – Azért leszel polgármester.

- Doki!
Donald egy nagydarab, fehér bútordarabban ült, mely fogorvosi székre emlékeztetett. Kezei és lábai le voltak szíjazva.
- Doki!
Az idősebb férfi kedélyesen toporgott körülötte.
- Csak nyugalom, fiam.
- Maga karatézik, vagy mi?
- Tanultam valamikor, fiam!
- Ezt… Ezt nem hiszem el! – kiabálta Donald és vadul rángatta lekötözött végtagjait. – Én… Ha nem tudná, én mindig becsapom magát a boltban!
- Tudom, fiam! – mondta a doki nyugalommal.
A laboratórium egyik beugrójában voltak. A nagy, fehér székkel szemben egy tükör szikrázott a falon, hűen verte vissza Donald eltorzult arcát, testének kétségbeesett vonaglásait. Szemből mutatta a tanár fehérköpenyes alakját, a háttérben húzódó laboratórium belső tereit, az asztalt, mely a lilás fényű lámpák alatt állt. Az asztalt, ahol a lény tanyázott.
- Maga mindig olyan… álmodó tekintetű kis senki volt! – kiabálta Donald. – Már akkor is, amikor a történelemtanárunk lett, már akkor is nyálasképűnek csúfolták! És én is…
- Igen, fiam.
- Én is… – lihegte a lekötözött Donald. Fejét a karfás szék támlájának ütögette és igyekezett kiszabadulni a szíjak szorításából. Hiába tette. – Mióta nyugdíjas lett és én dolgozni kezdtem, mindig többet számoltam magának a boltban, amikor a nyomorult heti adagját vásárolta a marhahúsból és maga…
- Ó, persze, fiam!
- Maga… mindig hagyta magát! Átvertem! Érti? Sose jött rá, esküszöm! …Soha! …Hogy másfélszer többet fizet a megszabott árnál.
- Mindjárt másképp fogsz érezni, fiam.
- …Mert tudtuk, hogy iszákos, hogy jobban imádja a piát, az átkozott történelemtanulmányait meg az istenverte pszichológiát, mint az osztályát és… Szóval… Az istenit! – rikoltotta Donald. – ….Hogy a fenébe lett képes idecipelni engem ebbe a rohadt székbe?! Maga senki! Maga sose…
- Ő segít nekem ma éjszaka, fiam. – szólalt meg a doki csöndesen. A székben őrjöngő fiatal férfi vállára helyezte a karját. – Ő! – mondta áhítattal.
- Maga őrült! – kiabálta Donald.
- Tudod, fiam… – folytatta a fehérköpenyes alak. – …én már rég nem vagyok ember… – elmélyült tekintettel a tükörbe nézett. Ingatta a fejét. – Ó, nagyon rég volt az már…
- Na, még csak EZ hiányzott! – Donald előrevetette magát a székben, de a rászoruló szíjak visszarántották.
- A karakter, amelyet az imént leírtál, amit úgy hívsz most, doki…,amiről azt hiszed, emberi alkotás… Nos, a karakter, amit immáron harminc éve formálok számukra… – bólogatott a tanár. – …egész jól bevált. Igen. – nézte magát a tükörben. – Egész jól bevált…
- Micsoda? – Donald megmerevedett. Lassan elértek tudatáig a másik szavai. Beleragadtak az elméjébe, megismétlődtek benne és egy rémálom körvonalait bontogatták. – Micsoda?
- Igen, fiam. Jól értetted.
- Maga nem ember?
- Nem vagyok az.
- Hát micsoda?
- Szkenner vagyok. – szólt a tanár. – Már 30 éve.
- Maga is így kapta a fertőzést? – kiabálta Donald. – Ahogy nekem akarja átadni? Ilyen undorító férgek segítségével?
- A Szkennek…
- A Szkennek, mi?!
- Leküldik személyiségük egy-egy darabját a mi világunkba, hogy a kiválasztottakat átformálják.
Donald hallgatott. A másik férfi szavai megbénították.
- Te is ilyen kiválasztott leszel, Donald.
- Soha!
- Tudod, ők adják a Gondolatot a fejünkbe. Igen, igen. Ezeknek az … ahogy te nevezed,
…férgeknek a segítségével.
- A Gondolatot! Mi?
- És ez a Gondolat tesz minket emberből Szkennerré. Hordozóvá. A Szkennek részeivé. Különleges életű szerepjátékossá.
- Mivé?
- Szerepjátékossá. – ismételte a doki higgadtan. Még mindig Donald mögött állt. – Tudod…
- Szép kis szerep a magáé… – vágta oda Donald.
- Tudod, fiam… – folytatta a fehérköpenyes alak, míg a tükörben szemlélte önmagát. – …a Gondolat ad nekünk parancsokat, hogy azzá váljunk, amit az általuk kijelölt szerepünk diktál. A Gondolat, ó! A Gondolat tesz minket kiválasztottá! Felsőbbrendűvé. Kapunk tőle hitet. Eszméket. Önbecsülést vagy annak hiányát. Győzelmet vagy bukást. Kapunk tőle hatalmat és legyőzöttséget. És erőt.
- Na, ne mondja!
- Erőt, hogy elviseljük a bukást.
- Hát azt elhiszem, hogy magának erő kellett…! – ordított fel Donald. – …A saját gyengeségeit és hülyeségeit elviselni! Nem lehetett könnyű dolog, ha TUDTA, hogy csak egy ostoba…, egy ostoba…
- Egy felsőbbrendű…!
- …gondolat irányítja magát!
Donald lihegve hátarahanyatlott a székben. Végre rájött, hogy nem képes kiszabadulni. Eszébe jutott a doki váratlan ereje és hihetetlenül gyors mozgása, melyet rövid párbajuk folyamán produkált.
“Nem ember?”
- És most, fiam…
“A doki nem EMBER?”
- …mivel te is kiválasztott lettél….,
“Csak ELJÁTSSZA, hogy AZ?”
- …amit a korábbi sorozatos álmaid is bizonyítanak, melyek arra utalnak, hogy a te szereped egy olyan választás eredménye, mely… – a doki elengedte Donald vállát. Elfordult a tükörtől és lassú, öreges léptekkel elindult a laboratórium belsejébe. A lény felé. – … nem tagadja meg önmagát.
- Nem akarok polgármester lenni! – ordította Donald. A lényre gondolt, mely az asztal
tetején az üvegfalú edényben várt és az ő agyát kívánta birtokolni, hogy megossza egy
csillagok távolában lakó, ismeretlen teremtménnyel az ő gondolatanyagát. – Nem játszom polgármesterséget semmilyen ostoba…, semmilyen felsőbbrendű …izé kedvéért!
- Épp erről beszélek, fiam. – mondta a doki, amikor elérte az asztalt. Lassan és gyengéden a terrárium fölé hajolt. Donald a tükörben látta a mozdulatát.
- Nem akarok…!
- Ó, a Szkennek igen játékos fajtája a Világegyetemnek. – a doki újra mosolygott. Az üvegedényben fetrengő lényre koncentrált. – Ők… Ők azok, akik megszerettetik veled, amit te nem szeretnél. Ők azok, akik eljátszatják veled az emberi lét számtalan szenvedésének millió variációját.
- Miii?
A doki mindkét kezét a terrárium belsejébe süllyesztette. Óvatos mozdulat volt. Lassú. Gyengéd.
- Ők…! Ők azok, akiknek szolgálatáért vállalod majd megváltozott önmagad. A megújult lét minden küzdelmét és kínját.
- Jos akar polgármester lenni! Nem én!
Ekkor a doki ujjaival megérintette a lény síkos testét. A lény testén az érintés pillanatában vibrálás futott át. Olyan volt az, mint egy kellemes borzongás.
Donald kiabált:
- Jos foglalkozik a közösség ügyeivel! Jos ír beszédeket a nehéz helyzetűek érdekeiről. Jos…
- Jos… Jos… Jos… – a doki lassan ingatta a fejét, míg két tenyerét a lény hűvös teste alá csúsztatta. – A szegény, kedves kis Jos. Ő sosem lehet az, ami lenni szeretne. – A lény emelkedni kezdett a doki két tenyerének támaszán. – Jos. Egész életében szenvedni fog beteljesületlen vágyai miatt.
Donald dermedten figyelte a tükörben a doki mozgását.
- Neked viszont könnyebb lesz megbarátkoznod a hatalom gondolatával, mint hinnéd, Donald.
A doki emelkedő tenyerén a lény lassan a terrárium fölé került. Ernyedten várta a szabadulást.
- Úristen! Ne! Doki! Mit akar azzal? Nem tudom elhinni.- a fiatal férfi a székben gátlástalanul kiabált. – Ember… Ember akarok maradni! Szarok a Szkennjeire! Szarok arra a dögre! A Gondolatra! A felsőbbrendűségre. Nem árulom el az emberiséget soha! Hiába reménykedik benne. Inkább meghalok! Érti? Maga barom! Inkább meghalok!

- Áááá…!
- Nyugalom, fiam. Egyáltalán nem halsz bele.
- De igen! De igen!
Donald félrerántott, elfordított feje jól látszott a tükörben, de a tanár fehérköpenyes alakja eltakarta vadul rángó tagjait. A tanár a tükör előtt állt.
- Neee! Doki!
- Ne félj, fiam. Ez a… Ez csak a beavatás. A titok, melynek birtokába kerülsz…
- Ki a fene kíváncsi a maga titkára? Vegye el a fülemtől azt a dögöt! …Áááá!
- Nem fáj… Nem fáj…
A csiga-szerű lény egyik vége elérte Donald jobb fülét és a nyílásba tapadva rögzítette magát. Másik vége a Doki kezében kalimpált.
Donald már érezte fejében a nyálkás, hűvös, kegyetlen varázst, az érintés jeges ígéretét, a borzalmas átváltozás előjátékát.
- Ez az… Ez az… – mondta lassan a tanár és bal kezének ujjaival masszírozni kezdte a féreg oldalát.
- Megőrültem! Megőrültem! – kiabálta Donald. – Ez nem lehet igaz!
A fejét rángatta, teste a székből kidagadva feszegette szoros kötelékeit. Mindhiába.
A féreg lassú mozgással megkezdte útját Donald agyába. Teste felpúposodott egy helyen és a dudorodás siklani kezdett a ragacsos bőr felszíne alatt. Olyan volt, mint egy felcsapódó hullám. A hullám elérte a lény végét, Donald fülét, s ott előrelökte magát.
A fiatal férfi érezte már lüktető agyának bal peremén a nyálkás támadást.
- Hideg! Ááááá! Jéghideg! Doki! Megölöm! Kiátkozom! Nem fogok engedelmeskedni neki! Ááááá…
- Ó, fiam. – súgta felette a doki. Lehajolt, hogy csodálja a lényt és annak nem evilági mozgását.
- Ó, fiam, csak hópihék szikrázó érintését érzed majd, jeges racionalitást, mely szétárad a fejedben, mint egy mindent elsöprő megtisztulás. A Gondolat…
- Ez nem…
- A Gondolat felszívódik benned és átadja neked a titkot, a teljes megbizonyosodást, hogy ők VANNAK…
- Nem leszek áruló! Érti? Óóóó…! Ááááá…!
- … és hogy te már az ő részük vagy. Nem emberi lény.
- Ha túlélem ezt és…
- Túléled, fiam. Nem okoz majd fájdalmat az informátor jelenléte.
- …maga elenged engem, akkor én…
A doki kezéből kicsúszott a lény vége. A köpenyes férfi fölegyenesedett.
- Csak ha ellenkezel vele, – mondta hirtelen elkomorodva a tanár. – csak akkor fáj. – Lenézett a vergődő Donaldra. – Igaz is. – tette hozzá. – Akkor FÁJ!

A féreg szabadban rángatózó vége vadul ficánkolt. Nem akadályozta mozgását, hogy Donald feje jobbra-balra csapódott a félelmetes szék párnás támláján.
A doki állt Donald felett és figyelte őket. Szemlélte a fiatal férfi reménytelen harcát. Merev arccal nézett lefelé, ezúttal nem látszott rajta meghatódás.
- Áááá… Doki! Kérem! Kérem! Esküszöm, nem fogom többé becsapni magát! Soha. Nem fogom nyálasképűnek nevezni még magamban sem! – kiabálta Donald. – Vegye ki… Húzza ki belőlem ezt az izét!!! Istenem! Áááá…! Ez fájt! Mi történik? Ez fájt!
A doki lassan bólintott fölötte.
- Mindjárt vége, Donald!
És figyelte, ahogy a lény ficánkoló vége egyre rövidebb lesz, olyan, mint egy csökevényes féregnyúlvány, míg végleg eltűnik a fiatal férfi fejében a fülön át.
- Ahhh…
- Vége, Donald.

- Üdvözöllek, Donald.
- Mi…? Mi…? – Donald feje mozdulatlan pihent a szék párnáján.
- Gratulálok. – a doki a fiatal férfi fölé hajolt és megkezdte szíjainak kicsatolását.
- Mi…?
- Szkenner lettél! Szerepjátékos vagy.
- Mi…?
- Ha magadhoz térsz majd… Persze lesz még benned ellenkezés…, – “Katt.” szóltak a szíjak csatjai Donald csuklójánál. “Katt.” – …de ez, ….hidd el, fiam, – szólt a doki – …nem fog sokáig tartani.
- Mi…?
- Szkenner leszel. Azt teszed ezután, amit a Gondolat diktál. Hatalmad lesz az ösztönök felett. Fantasztikus élményben lesz részed. EMBERT fogsz játszani! JÁTSZANI fogod az embert!
- De…!
- Az érzékeid felszabadulnak majd és meglátod azt is, amit eddig nem láttál. – a doki folytatta Donald csatjainak felszabadítását.- A szagok, fiam, – mondta lassan és csöndesen. – azok lesznek a legérdekesebbek. – “Katt.” szólt ekkor a csat Donald bokájánál.
- Mi ez a szarság! – szólalt meg végre Donald.- Maga bekölnizte magát?
- Látod, fiam? Érzed, fiam? Ezentúl érzékelni fogod a Kiválasztottak ILLATÁT!
- Mi? – Donald sápadt arccal, ernyedt vonásokkal ült a székben. Szabaddá lett kezeit önkéntelenül a tarkójához emelte. – Hiszen ez… Hiszen ez fáááj…
- A Kiválasztottak közössége az azonosulás illatáról ismeri fel önmagát.
- Mi…?- Donald dörzsölte a tarkóját.
- És megkapod a hatalmat is, Donald. Pontosan felismered majd a Kívülállók szagát!
- Szagok? …Illatok?
- Ó, igen, Donald. Ezentúl ölhetsz, Donald.
A fiatal férfi a fejét fogta.
- Ölni? …Minek?
- Ó, fiam. Megkapod a hatalmat és az erőt, …ahogy én is megkaptam…, hogy a Kívülállók közül BÁRKIT büntetlenül elpusztíthass ezután. – “Katt.”
Az utolsó csat zárja is kipattant a fiatal férfi lábán.
A tanár megint Donald fölé emelkedve állt.
- Érted, fiam?!
Donald kábán meredt a doki arcára. A fejét ingatta, karjai elernyedtek, nagyot csapódtak a szék karfáján. Szemeiben könnyek jelentek meg. “Hiszen ez fáááj. Egyre jobban fáááj.”

Deeeee…miiiéééért?…Meeeg…seeem….tuuu….dooook…..moooooz…duuuul….ni…aaaa….fáááj…..daaaa…..loooom…tóóóól….Miiiiéééért?
- Mert most meg akarsz ölni engem, Donald. Ha mozogni tudnál, kirontanál a ajtón és kikiabálnád az utcán, hogy nem vagy ember.
- Hááát…iiigeeeeen….eeeez….ééén ….Áááááá – a fiatal férfi arcán könnyek folytak megállíthatatlanul. Donald nem hitte eddig, hogy létezik ekkora fájdalom, amit ember ép ésszel kibír. Aztán egészen elszorult a torka a pániktól, mert belényilallt a gondolat: Ő már nem EMBER!
- Mert ellenkezel. – szólalt meg felette a tanár. Lassan ellépett a tükör elől és Donald mellé állt. Nekitámaszkodott a félelmetes széknek.
- Áááá…- üvöltötte Donald. – Neee….ééér…..jeeen….hoooozzz …zám! ….Kééééé….! Ááááá…
- Nézd meg magad a tükörben, fiam! – szólalt meg keményen a tanár.
- Miiii…?
- Nézd csak meg magad!
- Áááá…!
- Engedelmeskedj! Koncentrálj!
És ekkor Donald nagy erőfeszítéssel föltartotta fejét és fölemelte szemhéját, hogy megláthassa a tükörben önnön arcát.
- Ahhh…- mozdulatára a fájdalom enyhült a fejében. Tiltakozásának iszonyú kínja az arcába vándorolt és mintha koponyájának csontjait feszegette volna. – Uhhh… Áááá…
- Figyelj most, Donald!
Az arc a fényes felületen egy torz tükörkép látványát mutatta.
“Mi?”
A fiatal férfi láthatta, amint állkapcsai recsegve ugranak előrébb orrának szélesedő íve alatt, az arccsontok megemelkednek, felfújt léggömbökként dagadnak ki a disznószerű teremtményt formázó vonások közül.
“Miii?”
- Áááá! Neeee…mmmm! Neeee….m….vaaaa.gyooook….eeeeem…
- Figyelj, Donald! – csattant a doki hangja a szék oldalánál. – Koncentrálj! Ember vagyok! EZT mondd!
“Mi?”
“Reccs!”
“Neee…!!!”
- EMBER VAGYOK! – kiabálta a doki valahol Donald oldalánál. EZT mondd! EZT!
- Eeeeem…beeee…rr….vaaaa….Eeeem….ber….vaaa …gyok. – hörögte a fiatal férfi a székbe tapadva. Szemeit a saját tükörképére szegezte. Koncentrált. – Em…berr! – lihegte nyugodtabban. – Em-ber…va….gyok… Ahhh…gyok…
Mielőtt elvesztette az eszméletét még látta a tükörben, hogy vonásai lassan visszarendeződnek a régi Donald megszokott arcvonásivá.
…És nem hallotta már, amint a doki megszólal fölötte.
- Jól van, fiam! Most már VA-LÓ-DI Szkenner lettél!

A kampókról lógó húsdarabok és a pulton elrendezett hússzeletek halványpirosan tükröződtek a falon. Nyitás előtt egy órával a bolt már a vevőkre várt. Jos a pulton heverő árut igazgatta, Donald a tükörfal felé fordulva állt. Donald látta maga előtt Jos előrehajló alakját. Látta maga előtt a hátul húzódó pult hófehér asztalát.
“Jos akar polgármester lenni. Nem én.” gondolta, ahogy a tükörben nézegette magát.
Fájdalom hasított a tarkójába. “Ahhh…”
“Miért is? Miért is jutott ez most az eszembe?”
- Másnapos vagy. Ugye?
- Tessék? – Donald megfordult Jos felé. “Mi vaaan?”
- Úgy nézel ki, mint aki éjjel leitta magát. – mondta Jos. – A pult fölé hajolva állt. Hangjában nem volt szemrehányás. – A szemeid karikásak, az arcod meg van dagadva… Látom én! Valami nagy bulin lehettél. …Nem akarsz hazamenni, Donald?
- Ne… Nem. – felelte bizonytalanul Donald. Arra gondolt, hogy ő tulajdonképpen szereti ezt a boltbeli munkát. És arra is gondolt, hogy nem akarja feladni. Semmilyen ostoba rémálom kedvéért.
Jos feléje fordult, a szemébe nézett, megfogta a karját.
- Tudom, hogy az apósom szigorú ember, de most az egyszer elnézné neked, ha egy napra odébbállnál. – Jos izgalommal fürkészte Donald arcát. A szemeit. – Legalább jót mulattál?
Erre a kérdésre megrándult Donald.
- Egy hülye rémálom miatt van az egész! – mondta hirtelen. – Nem aludtam jól. – megrázta a fejét. – Jos tekintetét nézte. – És egyáltalán nem mulattam. Érted? – a hangja ingerültté vált.
Jos elhúzódott tőle.
- Ó, persze… Én nem… Nem is azért mondtam, hogy bántsalak vele! Hiszen mindenkinek van joga egy évben egyszer kitombolni magát. Nemde? …Úgyhogy…
- Ál-mod-tam! – vágott közbe idegesen Donald. – Fogd már fel!
- Jó, jó…
- Rossz éjszakám volt! Ennyi az egész! – tette hozzá Donald. Nagy lélegzetet vett és beszívta a kirakodott hús jól ismert szagát.
“Ó, igen! EMBER vagyok” gondolta némán. “Miért…? Miért is jutott ez az eszembe?”
A szorgalmas Jos sietősen indult a kampón függő húsok sorához. Mutatóujjának egy-egy gyors mozdulatával számba vette az azonos fajtákat.
Donald nézte őt és vigyorogni kezdett.
- Gondolom, te meg beszámolót írtál az éjjel.
Jos fölkapta a fejét.
- Na, igen. Tudod Ellen nem örült neki, hogy későn feküdtem le, de… Igazság szerint el kellett készülnöm a szombati beszédemmel, mielőtt… Valami baj van? …Donald!
Donald álmodozó tekintettel dörzsölgette a tarkóját. A kérdésre fölnézett és a fejét ingatta. “Miért is? Miért is akarom megkérdezni tőle?!”
- Nem. Dehogy. Azt hiszem, kicsit álmos vagyok, deee…
- Igen?
- Mondd! Mit csinálnál, ha…
- Ha?
- Ha egy székbe kötöznének és erős fizikai fájdalommal arra kényszerítenének, hogy…
Jos fölemelt fejjel, szótlanul figyelt.
- …hogy megtagadd az emberségedet, az álmaidat, a terveidet és… – folytatta Donald. – …és hogy új életet vállalj egy földönkívüli, idegen faj kedvéért, amelyik szórakozásból egy… szerepet osztott ki rád?
Jos csak állt a tükörnél a húsok sora előtt. Elgondolkozva állt. Hirtelen koncentráltsággal összevonta szemöldökét.
- Fizikai fájdalomról beszéltél? – kérdezte élesen.
Donald izmai megfeszültek. A fiatal férfi Jos szemébe nézett.
- Igen. Arról.
- Kínoztak álmodban?
- Na, idefigyelj! – szólalt meg agresszíven Donald. Ketten álltak a néma üzletben egymással szemben. – Azt kérdeztem, TE mit csinálnál?
Jos hallgatott.
- Na? Te ILYEN helyzetben mit csinálnál?
- Rosszul vagy? – Jos kicsit lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye Donald arcát.
- Felelj! – csattant fel Donald.
- Marhaság! – Jos megint fölegyenesedve állt. -Marhaság! Fizikai fájdalommal semmire nem lehet rávenni az embert! Érted? Semmire, amit a lelke legmélyén erkölcstelennek tart és…
- Te nem törnél meg, mi? – vágta oda Donald.
Jos feszülten szemlélte őt.
- Nézd… Nézz a tükörbe! Mi van az orroddal? Talán …valaki elkapott és… Talán MEGKÍNOZTAK, Donald?
“Ahhh…”
Donald a fejét ingatta, újra a tarkóját dörzsölte és bal kezével megérintette az arcát.
“Reccs.”
“Mi?”
Határozottan az volt az érzése, az álla kiugrik helyéből, hogy megfeszülve felfelé nyomja az orrát. Erős fájdalmat érzett a fejében.
“Reccs!”
- Az orrod is olyan dagadt, mintha… – Jos még mindig mozdulatlanul állt.
Donald a tükör felé perdült. “A fenébe is! Ember vagyok!”
- Csak álom volt! – tört ki váratlanul. – Csak egy hülye, kiborító álomról pofázok itt neked, te szerencsétlen!
Jos megdermedt.
- Akkor jó. – szólt óvatosan. Keskeny alakja szoborrá merevedett a felé irányuló támadástól. – Akkor jó. – ismételte. – Persze, Donald.
Donald a tükörben tanulmányozta magát. Az állát tapogatta és szemeivel önmaga szemeire koncentrált.
- Szóval… – kezdte újra lassan. – Csak az akartam tudni, TE mit csinálnál, …olyan helyzetben,…amit… ööö ….amit elmondtam.
Jos lopakodva előrébb lépett Háta mögött megingott egy kampóra akasztott, csontos sertésdarab.
- A földönkívüliekkel kapcsolatban?
- Igen. -felelte Donald.
- Hát… – Jos elgondolkodott.- Fura álmaid vannak, az egyszer…
Donald szembefordult vele.
- TE mit csinálnál?!
Jos megtorpant
- Én nem… – vállat vont. – Én nem törnék meg semmiképpen. – mondta. Úgy mondta, mint egy nyilvánvaló tényt. – Én nem mondanék le az álmaimról, az emberségemről semmiért. Én… – megint felrántotta a vállát. – Én az életemet is feláldoznám az emberiségért!
- Aúúú…
- Mi a baj, Donald?! A FEJED fáj?
- A fenébe! – felelt indulattal Donald. – EZ a hülye álom az agyamra ment! Legjobb, ha elfelejtem! És… te is! Persze, hogy az ember… Az EMBER …nem árulja el önmagát!
Jos hallgatagon figyelte őt. Nem merte megkérdezni: “Biztos, hogy jól vagy, Donald?”
- Na, most már azt hiszem, minden rendben lesz. – szólalt meg hirtelen Donald. Kezét levette a tarkójáról. – Indulás melózni, fiú! – elvigyorogta magát. – Várnak a szép kis oldalasok meg a marhák. – Nagy levegőt vett. – Imádom ezt a boltot, fiú! Imádom!

- Mi a fenéről sutyorogtok már megint!
Joseph Smidth magas teste felbukkant az ajtóban és benyomult a pult mögötti térbe. Megjelent a tükör előtt és megtorpant. Friss, fehér köténye szinte világított, piros, húsos arcát őszülő haj keretezte. A tükör megkétszerezte az alakját.
- Na, fiúk! Donald! Mindjárt jön a kettes kocsi. Hallod? Hogy nézel ki? Mi a fenét csináltál az éjjel?
- Jó reggelt, Miszter Smidth. – mondta élénken Donald.
- Jó reggelt, papa. – szólalt meg Jos. A hangsúlya olyan volt, mint egy illedelmes gyereké. Tisztelettudó.
- Na, állj csak meg Donald…
- Igen, uram.
- MEGTILTOM…- mondta Joseph Smidth. -, hogy Jos-t provokáld! Érted?
- Nem provokálom, uram. – felelte gyorsan Donald. Alakja megmerevedett a tükörfal előtt.
- Nem? Mi a fenéről suttogtatok az előbb?
- Semmiről, uram. – mondta feszülten Donald.
- Szóval semmiről, mi? Jos!
- …Ööö…Általánosságokról beszélgettünk, papa.
- Na, persze! – csattant fel Joseph Smidth. – Akkor nem sutyorogtatok volna! Akkor nem bámulnátok rám ilyen bűntudatos képpel! Na, ki vele! Miről folyt a duma?
A férfi csípőre tette a kezeit. A két fiatalember némán összenézett.
- Aaaa…
- Ezerszer megmondtam, hogy nem lesz belőled sem polgármester, sem semmiféle politikus barom, aki a családját föláldozza, hogy megmaradhasson a pályán! Hülye egy szakma, az hétszentség! – Joseph Smidth piros arca még pirosabb lett az indulattól. – …Nincs is ilyen szakma! A szentségit! – Jos felé fordulva beszélt. – …Valami rendes munkáról álmodozzál, fiam! Ellennek is megmondtam, hogy próbáljon az eszével hatni rád. Ki…foglak…készíteni…kölök…, ha nem hagyod abba a hülye beszédeid kapirgálását…
- De papa…
- …És ki foglak rúgni az üzletből is, ha tovább jársz a gyűlésekre. Világos?
- Papa!
- Világos?! …Miszter Donald?
- Nem értem, uram… – hebegte Donald elfehéredve. “Már megint rájött a szarházi hatalmaskodás! …Szegény Jos! Én…!”
“Reccs!” “Aúúúú…”
“Én…” gondolta Donald. “…egyszer megölöm Jos apósát!”
Joseph Smidth már Jos-szal kiabált.
- …És szarok rá, hogy történetesen a lányom férje vagy! Érted?
- Donaldnak agyába villant egy hang emléke. Egy mondat a tegnap éjjeli álomból. “Ezentúl ölhetsz! Donald!”
“Mi?”
- …nekem a legfontosabb. – nyögte Jos Donald közelében. – Igen, papa! Ellen a legfontosabb nekem a világon és…
- És te szépen befejezed ezt a szarakodást a politikával, amit most csinálsz!
Donald a szemét forgatta, ahogy figyelt.
“Megkapod a hatalmat, …hogy a Kívülállók közül BÁRKIT elpusztíthass ezután.” mondta benne valaki más.
“Mi?” kérdezte magában Donald.
Joseph Smidth éppen őfelé fordult
- Szóval? Tudni akarom, miről társalogtatok az előbb!
Donald sápadtan állt. “Féltem a munkámat.” villant belé a gondolat. Eszébe jutott az éjszakája. Tudta, hogy az álma nem lehet valóság. Tudta, hogy Szkennek nem léteznek, mint ahogy őrült dokik sem léteznek, akik éjnek idején Szkennerként járják az utcát
- Szóval? – hallotta az após éles hangját Donald. – Miről társalogtatok az előbb?
Donald sápadtan állt. “Féltem a munkámat.”
Hirtelen fájdalmat érzett az arcában.
“Reccs!”
- Semmi köze hozzá, uram.- szólt higgadtan és nem mozdult meg. – Csak az mondhatom, hogy NEM Jos politikai terveiről volt szó.
Az após csípőre tett kézzel előrébb lépett. Donaldot nézte.
- Szóval nem? – Jos-ra mutatott. – Kirúgom a haverod, ha még egyszer…
Jos megszólalt.
- Csak… Csak Donald álmáról beszéltünk, papa!
- Mi? – Joseph Smidth Jos felé fordította magát. – Mi?
- Donald azt álmodta az éjjel… – mondta Jos szaporán. -, hogy valami föndönkívüliek megtámadták.
- Mi?
- …És erről a rémálomról suttogtunk, papa.
Az após arca mintha megszelídült volna ezekre a szavakra. Joseph Smidth elgondolkozva nézte a vejét. Aztán csak ennyit mondott.
- Aha… – megperdült a pult mögött. – Na gyerünk, fiúk! …Donald! Ne felejtsd a kettes kocsit! Indulás!
Donald még mindig nem mozdult. Rámeredt Jos-ra.
“Méghogy ő nem törne meg!” gondolta. “Most is milyen könnyen beadta a derekát!” Furcsa gondolat villant belé. “Jos sosem lesz polgármester! Túl könnyen megadja magát!”
- Donald! – hirtelen rémisztően ISMERŐS illat csapott az arcába. Csak állt. “A kiválasztottak közössége az azonosulás illatáról ismeri fel magát.” mondta benne valaki más.
- Donald! – Joseph Smidth egészen közel került hozzá.
Az ILLAT, amit Donald a doki testén észlelt az éjjel, az ILLAT ezúttal a főnökéből áradt hozzá. “A kiválasztottak közössége…”
Hirtelen megszínesedő emlékezés itatta át. Olyan volt, mint hópihék szikrázó érintése, mint egy mindent elsöprő megvilágosodás.
“Hát mégis igaz?!” gondolta egy döbbenettel Donald. “Hát mégis igaz?! …Ez a barom Smidth SZINTÉN Szkenner és én most érzem az ILLATÁT?”
- Na, gyerünk, Donald! – kiabálta Smidth és megragadta a fiatal férfi karját. – Jön a kocsi. És… – hirtelen sziszegve suttogni kezdett. – Legközelebb mosakodj meg rendesen! Ma olyan mosdatlan SZAGOD van!

“Szagok? Illatok?” Amíg hordta a húsokat a kocsiból, Donald feje egyfolytában fájt.
“Szóval mégis igaz és én Kívülálló lettem? Nem VÁLTOZTAM ÁT?”
Eszébe jutott a főnök megjegyzése: “Mosakodj meg rendesen, Donald!”
Eszébe jutott az álma: “Pontosan felismered majd a Kívülállók SZAGÁT.”

És jöttek a vevők. Donald feszülten figyelt. Merev arccal vágta az árut, merev arccal adta ki a számlát.
“Ember vagyok!” mondogatta magában. “Hazugság az egész! Nincsenek Szkennek!” Fájdalom hasított belé. “Aúúú…”
“Nem! Nem hazugság!”

Egy kalapos férfi volt a vevője.
- Igen, uram, a soványabb részéből. – ismételte udvariasan Donald.
Egyszercsak megérezte az előtte álló férfi… ILLATÁT.

És jöttek a vevők. Donald már csak a szagokra és az illatokra koncentrált.
Érezte a hús ismerős szagát.
Érezte a gyerekek friss-levegő-szagát.
És megérezte a felnőtt vevők tegnapig nem ismert ILLATÁT.
“Szkennerek vagyunk? Mind? Mindannyian?” sikoltotta belül Donald.
“Az egész Emberiség a Szkennek hatalmában van?!”
Megjött a válasz.
“Reccs!” Fájdalom. Pokoli szorongás.
“Ember vagyok!” bólogatott némán Donald.
Egy új vevő érkezett a boltba.
“Nincs is Emberiség!” gondolta ekkor fellázadva Donald. “Az Emberiség történése csak egy …egy Nagy… Közös…Szerepjátszás! …A történelem nem más, mint…”
“Reccs!” “Ááá…” A tarkójához kapott.
- Valami baj van, fiam?
Donald fölemelte a fejét. Szemben vele, a pult másik oldalán a ballonkabátos doki állt.

-Hello, doki! – szólalt meg vigyorogva Donald. – Adhatom a szokásos fél kilót?
“Most mit vigyorgok itt, mintha semmi sem történt volna?” kérdezte közben önmagát.
A doki az ismerős, szelíd félmosollyal közeledett hozzá.
- Jól vagy, fiam? – öregesen toporgott a pult előtt. – Fél kiló felsált adjál.
“A fenébe!” gondolta magában Donald.
Szimatolt. ÉREZTE az idősödő férfi átható ILLATÁT.
- Száztizen… Százkilencvenkettő lesz, tanár úr. -mondta gyorsan Donald.
- Köszönöm, fiam. – felelte a doki a szokásos mosollyal a szokásos hangján.
Donald izmai megfeszültek. Gyors pillantással fölmérte az üzlet belsejét. Az ajtónál két 10 éves-forma gyerek álldogált. Nyilván az anyjukat várták.
“Egy nap Szkennerek lesztek ti is!” gondolta indulattal Donald. “Várjatok csak! Ha felnőttök, titeket is elkap majd valami… tanár!”
- Tanár úr!
- Igen, fiam.
A doki egy csosszanással visszalépett a pulthoz.
Donald feszülten leste az arcát. Lehajolt, hogy suttogva beszélhessen vele.
- Mondja! Jól aludt az éjjel?
- Igen, fiam! – a doki arcán a mélyülő ráncok kedélyes mosolyba húzódtak. – És te? Te hogy vagy, fiam?
- Tanár úr… – Donald izgalommal fürkészte a másik vonásait. – Emlékszik? Maga a történelemórákon az emberré válásról szeretett beszélni. Arról, hogy az embert… valami Gondolat tette felsőbbrendűvé. Emlékszik rá?
A doki arcán a ráncok összeszaladtak. Szemeiben feszültség jelent meg. Ideges visszahúzódás.
- Emlékszem. – mondta ridegen. – Miért kérded?
Donald az ajtó felé vetett egy gyors pillantást, majd kitört belőle a lázadás.
- Szóval ezek szerint az Emberiség a születése óta a Szkennek informátora? Minden egyes tagja egy idegen faj parancsára játssza el ráosztott szerepét? A történelem egy… másik bolygó népességének látványos … játéktere?
- De fiam…!
- Szóval egy Hitler nevű szobafestőből vezéralakot csinált a Szkennek játékos fantáziája…?
- Miről beszélsz, fiam?
- …és sok millió emberi lénynek álcázott Szkenner JÁTSZOTTA EL hozzá a megalázottak mellékszerepét?
A doki szemeiben hideg fény villant. Donald nem vette észre.
- Nem is tudtam, hogy ennyire érdekel a történelem, fiam…
- Igaz is, doki! Maga mondta tegnap éjjel, hogy a Szkennek szívesen játszatják velünk az emberi lét sokféle szenvedését! Ilyesmit mondott, nem? Ááááá… A fenébe!
“Reccs!” Donald az állkapcsához kapott. Iszonyú fájdalmat érzett. A vonásai mintha szétfolytak volna.
A doki váratlan élességgel rászólt.
- Te rosszul vagy, fiam!
“Mi?”
- Az éjszaka fura álmom volt, tanár úr. Egy féreg a fejembe mászott és… és reggel a párnámon vércseppeket találtam! Ahhh…
- Biztos magas a vérnyomásod, fiam! – felelte ridegen a doki. Vonásaiba alattomos agresszivitás költözött. Egészen álváltozott az arca, ahogy ezt mondta. – Talán jobb lenne, ha bevitetnélek a klinikára, hogy kivizsgáljanak! Ott pontosan tudják a kollégák, mit kezdjenek VELED.
“Mi?” Donald rámeredt a dokira. “Ez nem ő!” gondolta. Megrettenő lelkét pánik és halálfélelem öntötte el. Nézte a másik férfit. “Ez a.. izé ITT ÉS MOST nem az a doki, akit ismertem!” Nézte a másik férfit.
“Miért olyan disznószerű az arca?”
-Nem is mosakodtál. Ugye, fiam?
- Én…
- Bevitetlek a klinikára. – mondta újra a doki. – Rendben? Ott…
“Megölnek” sikoltotta Donald fejében egy gondolat. Eszébe jutott egy másik hang. “Megkapod a hatalmat, … ahogy ÉN IS megkaptam…, hogy a Kívülállók közül BÁRKIT elpusztíthass!”
- Nem! – tört ki Donald kétségbeesetten. – Nem megyek oda! Ember va… Jobban vagyok már, tanár úr!
A doki szürke szemei ridegen fürkészték őt.
- Biztos vagy benne, fiam?
- Biztos, biztos, tanár úr. Azt hiszem… Talán mindannyiunkkal előfordul, hogy van egy rossz éjszakája és…
- Aha…
- …és utána minden rendbe jön. Igaz?
A doki szájszögletében megjelent a helyeslő mosoly.
- Reméljük, minden rendbe jön, fiam. – mondta halkan.
- Tudja, egy ideje… – Donald az állkapcsát tapogatta. – …egy ideje foglalkoztat a történelem és ezért… – “Mért mondom ezt neki?” – …ezért sok időt töltök bizonyos könyvek mellett. Ugye doki, az még nem baj?
A doki arcán lassan megjelent egy régi, szelíd kifejezés árnyéka.
- Dehogy baj, fiam! – mondta élénken. – Mindig is gyanítottam, hogy neked politikusi képességeid vannak.
“A fenébe!”
Donald felrántotta a fejét. A fájdalom enyhült az arcában.
- Go… Gondolja?
A doki a pultra hajolt és azt suttogta:
- Van most egy vendégem. A középosztály egy politikusa. Gyűléseket szervez. …Talán összehozhatnálak vele. …Mit szólsz hozzá, fiam?
Donald és a doki nézték egymást a pulton át.
- Jónapot Donald! – az üzletbe belépett egy asszony. Mrs.Gabe volt az, a kétgyerekes anyuka. Egészen a pultig érződött rajta a Kiválasztottak ILLATA.
Donald hallgatott, a doki figyelte őt.
- Politikus is lehetnél… Mit szólsz hozzá, fiam?
- Én nem is…
A pulthoz a két gyerekkel odalépett Mrs.Gabe.
- Én nem is…
A doki ekkor fölegyenesedett. Arca egészen olyan lett, mint máskor szokott lenni, amikor az üzletet elhagyta.
- Most mennem kell – mondta öreges-lassan – , de ha holnap este ráérsz…, gyere el hozzám, fiam. – Donald szemébe nézett és Donald bólintott neki.
“Miért is?”
“Reccs!”
- Köszönöm, doki. Viszlát! És… ott leszek, uram! – a fiatalember tréfásan biccentett egyet. “Ott leszek, uram!”
Amikor a tanár kilépett az üzletből, Donald enyhe undorral tapasztalta, hogy érzi már a saját …ILLATÁT.
“Ott leszek, uram!”

A kampókról lógó húsdarabok és a pulton elrendezett hússzeletek halványpirosan tükröződtek a falon. Nyitás előtt a bolt már a vevőkre várt.
Jos a pulton heverő árut igazgatta. Hirtelen ránézett Donaldra.
- Már megint rossz éjszakád volt? Visszajött a rémálmod?
Donald a kampók mellett állt. A tükörfal felé fordulva válaszolt.
- Rémálom? Miféle rémálom?
Jos vállat vont.
- Olyan fáradtnak látszol. – mondta halkan. – Arra gondoltam, talán megint azt álmodtad…
- Nincsenek álmaim mostanában. – szólt közönyösen Donald. – Tudod te is, hogy gyűlésekre járok.
“Rémálom?”
Donald az állát tapogatta. A szemeiben ingerült kis fények vibráltak.
“Borotválkoznom kellett volna reggel.” gondolta. “Ez a politika…”
Hirtelen megfordult.
- A politika nem álmodozás dolga, fiam! Viszont igen fárasztó. – mondta. – Te aztán igazán tudhatnád! …Na, gyerünk! Vár a munka!
Miközben indult, hogy a kettes kocsit bevárja, az jutott eszébe, ez a Jos milyen naiv gyerek még és hogy igazán felnőhetne már. Ahogy ő is felnőtt egy ideje. “Mindenki felnő egyszer!”
Kilépett a hátsó ajtón és az utca túloldalát bámulta.
“Gyerekek… A gyerekek még nem tudják.” tűnődött.
“Mit is?”
“Hogy milyen felelősségteljes dolog – felnőttnek lenni!


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához