LFG.HU

Zyro
novellaCimkek

“…gyűjtsd egybe a hűségeseket, és köszöntsd egy tószttal
a közönyösség korát…”
(In Flames – Ordinary Story)

Csak ülök és bámulok magam elé. A képernyőt nézem. Zsibbadnak a tagjaim. A tarkómba illesztett kábel információkat közvetít, az agyalapon keresztül teremti meg az összeköttetést az elme és a gép között. E-maileket böngészek – ehhez nem is kellene a monitor, de szeretem, ha láthatom a kezelőfelületet is.

A képernyő mögött egy plan parallel ablakszárny remeg szélesre tárva a huzatban, ahogy egy-egy nagyobb széllökés befelé jövet a falhoz préseli. Odakint lassan alkonyba fordul a délután, a szmogon és a felhőkön keresztül aranysárgán érkeznek a napsugarak.
London. Nelson admirális és a Picadilly, otromba emeletes buszok és agresszív, fullasztó szmog. A szolid polgári jólét városa. Nem az enyém.

Egyedül vagyok a szobában. Agyamon egymás után villannak át a levelek, óránként két-háromszázezer darab. Megszűröm őket, mielőtt célba érnének – röptében a legyet… Hatékonyabb vagyok bármelyik számítógépnél: bármekkora is a kapacitás, az intuíciót még mindig lehetetlen pótolni. Le lehet másolni, hiszen egy teljes személyiség bedigitalizálása alig néhány terabájtnyi helyet foglal; a legtöbb webszerver ennek sokszorosát kezeli le, nap mint nap.
Én olcsóbb vagyok, mint a tárhely. Olcsóbb és megbízhatóbb – engem nem lehet feltörni, meghackelni, kitörölni. A magamfajtákat, akik valamely tulajdonságuk számítógép alá rendelésével keresik a kenyerüket, embergépnek szokták nevezni a “normális” emberek. Van, aki a testét nem, csak az ösztöneit vagy a tudatát adja oda. De akad olyan is, aki eltompíttatja a géppel az elméjét, és a testét bocsátja mások rendelkezésére, miközben boldog öntudatlanságban átalussza az egészet.

Én csakis egy ösztönömet engedem használni. Napi tizenkét órában összeforrasztottak a géppel. A tudatalattim szűri az e-postát, a decken futtatott program egyoldalúan használja az intuíciómat, miközben gondosan figyeli a szervezetem biokémiai egyensúlyát.
Mégis képes vagyok gondolkodni. A fejesek az M.I.6-nél azt mondták, a legtöbb ember kreatív képességeit teljesen lefoglalják az agyon átzúduló e-mailek. Az enyém azonban szemmel láthatólag jobb, mint az átlag. Ők azt mondták, szerencse. Én azt mondom, átok.

Az ember egyik legnagyobb ellensége a semmittevés, az unalom. Álló nap a tévét nézem, amíg a gép dolgozik. Ősrégi anime szériák követik egymást a képernyőn. Néha egy-egy ismerős arc is feltűnik a nagy klasszikusok közül – Ikari Gendo szigorú, sötét szemüveges tekintete a Neon Genesis-ből, vagy a szuperhülye Excel Saga Ilparazzo-ja… Vajon az animék írói mennyit gondolkoztak, mire megszülettek az ötletek?

Túl sok időm marad gondolkodni. Három hónapja mást sem csinálok, csak ülök egész nap, és gondolkodok – de legalább jól megfizetnek érte.
Remélem, nem fogok beleőrülni.

*

Este nyolc óra. A munkaidőm lejárt, érkezik a váltás. Fiatal nő, szőke hajú, mosolygós. Köszönök neki, és már megyek is – alkatrész ő is, ahogyan én. A cserélhető hardverek nem kommunikálnak egymással. Az ajtó előtt két öltönyből szabott figura, az a fajta, amelyik gyorsabban kapja elő a fegyverét, mint ahogyan pislog. Ők vigyáznak az odabent ülő test épségére.
Fel a lépcsőn, ki az utcára. A kétembernyi fémajtó iszonyatos zajjal vágódik be mögöttem – az automatika nem hall, csak cselekszik. A járda mellett céges kocsi parkol, céges sofőrrel: az M.I.6.-nek legalább van stílusa, nem úgy mint az amerikaiaknak (“…fogjál taxit, cseszd meg!“).

Átfurikázunk a városon; London nem csúnya, de nem is szép. A házak régiek, jellegzetesen angolok és feketék a kipufogók füstjétől; az emberek jólöltözöttek és apatikusak – amúgy a britek módján. Az egész városról csak úgy süt az elegáns, rusztikus érdektelenség.

A hotel neve Lingo. A határzónában fekszik, valahol a City és a külváros között. Elég jó, hogy itt lakjak, de azt például már senki sem kéri rajtam számon, ha hajnalban bömböltetem a tévémet. A portásnak nyúlszája van, a takarítónőnek állítólag aranyere. Amint belépek az ajtón, olyan érzésem támad, mintha fél évszázadot utaztam volna vissza az időben – a bútorok ormótlanok és porszagúak, a tapéta bordó, mintás és kopott.
Elkérem a kulcsomat, és felkocogok a nyiszorgó falépcsőn a második emeletre.

A szoba mindössze egy egérlyuk, amihez egy még kisebb fürdőt és konyhát toldottak. Ledobom a kabátomat az ágyra, sört és hideg rament kotorok a hűtőben, majd lerogyok a fotelbe, a tévé elé. Egész nap ültem, de jobban kifáradtam, mintha ugyanennyi ideig gyalogoltam volna. A tarkóm zsibbad, és a képernyőn futó, B kategóriás sci-fiben is több csillagot látok, mint amit a komputergrafikusok odaálmodtak.
Újra itthon. Körbeutaztam már az egész világot, de ez a szoba valahogy mindig elkísért. Bárhol is szálltam meg, mindig ez volt az otthonom. Néhány részlet persze változott – a függönyök színe, a tapéta mintája, a tv márkája, vagy a hűtőmágnesen vigyorgó, idióta Pokémon -, de az elrendezés és a többi részlet itt is csodálatosan összevág a többivel. Fotel, szemben a színes doboz, mellette a dohányzóasztal, amellett az ágy. A vécécsésze mindig repedt és/vagy eldugult.
Van, ami nem változik.

*

Nem tudom, mikor bóbiskoltam el. Arra ébredek, hogy nem vagyok egyedül a szobában. A tévé mögött feketébe öltözött árnyék lapul, éppen bezárja maga után az ablakot. Az álmosságtól lehet, hogy megkörnyékez egy gondolat: talán valamivel megharagítottam valami nagymenő jakuzát, aki most rámszabadítja az ő kis űber-szájber nindzsáját.
De ez már csak azért sem lehetséges, mert Londonban régen nincsenek már jakuzák. Az olaszok kiverték őket a városból a huszonhármas nagy háborújuk alkalmával – ezt csak az nem tudja, aki vak és süket.
Nem, sokkal valószínűbbnek tűnik a feltételezés, hogy ki akarnak rabolni. Ez esetben az illető csalódni fog – a ruhámon kívül nincs semmim. A pénzem a bankban van, a hotelszobából meg azt visz el, amit nem szégyell, majd a biztosító kifizeti – ha kifizeti…

A sötét sziluett rám néz. Nem takarta el az arcát: amennyire a félhomályban, a tévé fényétől félvakon láthatom, fiatal nő rövid, fekete hajjal és jeges kék szemekkel (biztos, hogy kontaktlencséket hord).
- Helló – mondja fesztelenül. – Épp’ csak beugrottam. Maradhatnék egy kicsit?
Ha lopni akarna, nem így viselkedne. Hanyatt-homlok menekülne, amint észreveszi, hogy felfedeztem. És vajon mi másért is mászhat még be éjnek évadján a szobámba…?

Rögtön világos: a lányt valószínűleg üldözik. Valószínűleg meg akarják ölni. És ahogy ránézek, úgy hiszem, valószínűleg rá is szolgált.
Vállat vonok.
- Csak bátran. Úgyis ritkán van szerencsém társasághoz.
Elmosolyodik:
- Édes pofa vagy.
- Ne ítélj elsőre.
Elhallgatunk; lekapcsolom a tévét.

A tűzlépcsőn csizmatalp koccan. Váratlan látogatóm a falhoz lapul az ablak mellett, én maradok a fotelben, és kifelé figyelek. Mivel nem oltottam villanyt, nem lehet odakintről belátni, a város fényei azonban elegendő megvilágítást nyújtanak, hogy tisztán lássak kint minden mozgást: az ablak előtt egy másik nő árnyalakja jelenik meg, akkora pisztollyal a kezében, hogy el sem tudom képzelni, hogyan képes egyáltalán megtartani azt a fegyvert.
Az üldöző beles a szobámba, az üldözött lapul.

Néhány hosszú pillanat – a fürdőben halkan csepeg a víz, a hűtőszekrény kompresszora apró csörrenéssel megkezdi az éjszakai műszakot.

A kinti alak elkezdi feszegetni az ablakot.
A falnál lapuló lányra nézek, azután a távirányítóért nyúlok. A tévé felkattan. Mielőtt a fénye elvakítana, még láthatom, ahogyan az üldöző összerezzen odakint és fedezékbe húzódik. Feltápászkodok, és odalépek az ablakhoz. Noha lelki szemeimmel csak a pisztolyt látom magam előtt, és a szívem majd kiugrik a helyéről, azt hiszem, egészen meggyőzőre sikerül az alakításom.
- Ezek az átkozott kukkolók! – kiáltom jó hangosan, hogy odakint is lehessen hallani, és egy erőteljes rántással elhúzom a függönyt. Váratlan látogatóm fojtott hangon kuncog idebent, de még mindig a falhoz lapul.

Nagy levegőt veszek, eltámolygok a székemhez, és leroskadok. Lehalkítom a tévét.
- Köszike! – sutogja a lány.
- Igazán nincs mit. Úgyis állandóan unom magamat, legalább volt egy kis izgalom a focimeccs alatt… – bökök a képernyőre. A lány még mindig kuncog, én pedig megpróbálok megnyugodni.

- Hogy hívnak? – kérdi.
- Adam. Téged?
- Myuki. Örvendek.
- Szintúgy. – Szóval japán. Felsóhajtok, és a szék támlájára ejtem a fejemet. – És meddig akarsz itt maradni, Myuki?
- Zavarlak?
- Nem.
- Meddig maradhatok?
- Ameddig akarsz, de én reggel nyolctól dolgozok.
Bólint. Az ablak felé néz, és fülel egy keveset. Úgy tűnik, elégedett, mert kis idő múlva elindul felfedezni a “lakosztályomat”.

- Ugye nem csensz el semmit? – kérdem tőle. Fogalmam sincs, miért kérdeztem ezt, hiszen nincs is mit ellopni tőlem…
- Nem – feleli a hűtőmben kotorászva. Láthatóan nem sértődékeny típus. – Azok után, hogy megmentettél, meg főleg nem.
- Jó. Akkor én most lefekszem.
- Akkor maradhatok éjszakára? – kérdi, immár a fürdőből.
Vállat vonok, noha tudom, hogy nem látja.
- Maradj.

*

Reggel.

Ételmaradékok a pöttöm asztalon, reklámok a tévében és Myuki a fürdőmben. Mindezeket a fogyasztói társadalom csodáiként foghatom fel – az ételmaradékok a túlfogyasztás, a reklámok a piaci verseny egyenes következményei. Myuki az elidegenedésnek és az attól való félelemnek köszönhetően lehet még itt. Meg a bűnözés miatt. Ha nem rettegném az egyedüllétet, valószínűleg elhajtottam volna már a lányt a fenébe.

- Myuki! – kiáltom neki, miközben feltápászkodok.
- Mondd ki!
- Mennék fürödni.
- Egy perc.

És valóban. Egy perc múltán a lány már két törülközőbe csavarva grasszál a szoba közepén. Hamar berendezkedett nálam, noha láthatóan csak rövid időre. A bőre fehér, az arca kipirult a meleg víztől. A teste szép látvány, még így, többé-kevésbé eltakarva is.
Észre veszi, hogy nézem, és rám mosolyog:
- Mi az, mit nézel?
- Téged.
Kuncog.
- Mondd csak, Adam, mikor voltál utoljára nővel?
Meglep a kérdés, lesütöm a szemem. Azután erőt veszek magamon, és vállat vonok:
- Ki tudja…

Kacajától kísérve mászok be a fürdőbe. Elhúzom a zuhanyfülke ajtaját, és néhány percre magamra maradok a forró vízzel.
Mire kijövök, Myuki már elment. Nem maradt utána semmi, csak egy félig elrágott szendvics és két nedves törülköző. Csalódott vagyok, bár nem igazán értem, miért. Talán mert újra egyedül maradtam.

*

A kocsi a bejáratnál vár. Az jut eszembe, talán egész éjjel el sem mozdult onnan. A sofőr szemei karikásak, szájában barna szűrős cigaretta lóg. Nem szólunk semit, még csak nem is köszönünk a másiknak. Beszállok, ő meg a gázra lép.

Végiggurulunk a városon. Azt hinné az ember, hogy reggel másképpen néz ki az egész – de nem, London az London, és a látványa ugyanolyan fakó, akár nappal, akár éjjel nézem. Csak a fény színe és ereje más.
Na meg a forgalom: a ködös Albion centruma mindig is hírhedt volt reggeli dugóiról. Az autókürtök fülsértő kórusában a taxisok a prímások, de a hivatali patkányok is ráfekszenek olykor a tülökre. Araszolunk. Az időt nézem: még fél óránk van, hogy odaérjünk.

Hirtelen új zaj csapódik a hangzavarba: valami kerepel.
Még lebukni sincs időm. A kocsi ablakai berobbannak, a bőrhuzatot golyószóró szántja végig. Ahogy pánikomban menekülni próbálok a túlsó ajtón, egy pillanatra látom, ahogy a sofőr fejét egyszerűen kettényesi néhány pontosabban érkező lövedék. Az egész jármű remeg, rezonál. Az ajtó csak félig nyílik ki, mert egy balfék taxis rögtön mellettünk állt meg. Kipréselem magam a szűkös résen. Az ajtószárny felhorzsolja az oldalamat, de most nem érdekel semmi más, csak egy dolog jár a fejemben: menekülni, el innen, minél messzebb! Fedezéket keresni!

Ehelyett lefekszek az aszfaltra a taxi és a rommá lőtt kocsi közé. Kezeimmel leszorítom a fejemet, ahogyan az akciófilmekben láttam, és lapulok, remegve, mint egy kocsonya.

A fegyver még robajlik egy darabig, azután elhallgat. Az aszfalton fém- és üvegszilánkok csillogó miriádjai. A távolból szirénák fanfárja hangzik fel, és a környező autókhoz lassan visszaóvakodnak a vezetőik. London gyomra erős, gyorsan megemészt mindent.

A mentők és rendőrök motoron érkeznek. Fehér bukósisakok és biohazárd-zöld színű mellénykék lepik el pillanatokon belül a szétlőtt kocsit. Feltámogatnak és sebtében megvizsgálnak. Miután látják, hogy semmi bajom, a rendőrök vesznek górcső alá. Vallatnak, kérdezgetnek. Szemem sarkából látom, hogy újabb, az elpusztítotthoz megszólalásig hasonló fekete kocsi parkol le a jócskán megrikult forgalom közepén.

Nem sokkal később szürke Armanik vitáznak a zöld műanyag mellényekkel, majd betuszkolnak az imént érkezett kocsiba. Nem telik bele tíz perc, és újra becsatlakozva ülök az ismerős képernyő előtt: cserélhető vagyok, de nem pótolható

*

Az ember magányos. Akkor is magányos marad, ha van párja, ha van kivel beszélgetnie, ha vannak barátai. Magányos – mert a problémáit senki sem oldhatja meg helyette, és ha öröm éri, annak is csak ő egyedül tud igazán örülni.
Én kétszeresen is egyedül vagyok. Egyedül ebben az állott szagú szobában, és egyedül az életben. Nincs senkim és semmim, nomád vagyok egy sivatagi úton, amin végig kell mennem.

Mégis, csak most, hogy mepróbáltak megölni, érzem igazán, mennyire magányos is vagyok. Kihez fordulhatnék? Kitől kérdezhetném meg, hogy kit haragítottam meg?
Persze, a “miért”-re a válasz egyértelmű: elbújtattam és megvédtem Myukit. Talán meglátták, ahogy elment tőlem reggel, talán ő maga uszított rám valakit, valamely érthetetlen okból.

A monitor mögötti ablak ma zárva van. A szobában elhasznált levegő és női parfüm kavarog gyomorforgató elegyben – talán a váltótársam nem bírja a hideget. Bolond voltam reggel, hogy nem nyitottam ablakot, mielőtt beültem a gép elé. Most már ide vagyok láncolva, és csak gondolkodni tudok, mozogni nem – esetleg, ha nagyon muszáj, a beszéd talán még menne.

Hogy ez az utolsó gondolat miért jutott eszembe, nem tudom, talán megérzés volt: nyílik az ajtó. A szemem sarkából egy sötétbe öltözött férfit látok belépni. Mivel ide mindenkor csak a válaszott kevesek léphetnek be, két lehetőség adott: az első, hogy fontos ember jött. A második, hogy a két férfi az ajtóm előtt kevésnek bizonyult, hogy megvédjen.

Látogatóm leül ez egyik üres székre a fal mellett, úgy, hogy továbbra sem látok belőle semmit. A nevemet kérdezi. Erőltetem a torkomat, köszörülöm, de csak suttogni tudok. A férfi (mélyen zengő, kissé rekedt hangja van) így is megérti.
- Rendben van, Adam… ugye szólíthatom Adamnek?
Kínkeservesen igenlek.
- Jó. Lényegre törő leszek, mert látom, hogy elfoglalt. Maga tegnap este elbújtatott a lakásában egy lányt…
Bingó!
- …és ahogy az a kis affér is mutatta ma reggel, ez valakinek nagyon nem tetszik. Mármost… az a lány fel fogja magával venni a kapcsolatot. Maga szól nekünk, ha ez megtörtént, és mi cserébe megvédjük magát a nyolcórási incidenshez hasonló zűröktől.
- Miért? – nyögöm alig hallhatóan. Nem vagyok képes sem mozogni, sem rendesen beszélni.
- Túl sokat kérdez. Inkább válaszoljon.
- Még… gondolkodom…
Hallom, ahogy nyekereg a szék az öltönyös alatt. Nem látom, de valahogy érzem, hogy kíváncsian méreget.
- Egy vadidegen lány… betör magához az éjszaka közepén… és maga aggódik miatta… hovatovább, védi őt…ugye, nem akarja magát gyanúba keverni, Adam?
- Miben…?
Az öltönyös most igen furcsán reagál: kuncog.
- Maga tetszik nekem – mondja. – Estig kap haladékot. Kint fogom várni, a vasajtó előtt. Szeretném, ha jól válaszolna, mert (talán rájött már azóta) az a két marcona fickó odakint nem fog magának segíteni, ha feldühít. Viszlát, Adam.

Feláll és kimegy az ajtón.
Szóval egy “V.I.P.” fazon. Ez kezd érdekes lenni.
Unalmas életemnek pedig nem feltétlenül tesznek jót az érdekes dolgok.

*

Odakint már sötétbe fordult a nappal, mikor kilépek az utcára. A fémből szabott ajtó most is ugyanúgy felzördül, mint máskor, ha becsukódik. Egy higyanygőz lámpa gyengélkedik közvetlenül az épület előtt, a díszes bura alól halottsápadt fény árad.

A lámpa alatt újabb céges kocsi, újabb karikásszemű sofőrrel. A kocsinak dőlve Mr. Fekete Öltöny várakozik. Az arca enyhén borostás, a szeme szigorú.
- Tudja, azon gondolkodtam, hogy’ nem unja meg, hogy egész nap a falat bámulja odabent. – Ahogy rám néz, az arca ugyanazt a betongrimaszt mutatja, a szeme azonban vigyorog, a hatalmi helyzetben lévők sajátos vidámságával.
Mélyet sóhajtok, és odasétálok mellé. Mikor felelek, megvonom a vállamat.
- Megunom.
Félredönti a fejét, mint egy bulldog, ha nem ért valamit. Kezeivel közben cigarettát bűvöl elő belső zsebéből. Kínál, én pedig elutasítom.
- Még alig beszéltünk két szót, én mégis egyre kevésbé értem magát. Jöjjön, sétáljunk egyet, mielőtt hazamegy.
Elindulunk az utcán. Ahogy hátranézek, a sofőr egykedvűen dohányzik, eszében sincs utánunk jönni azzal a böhöm batárral.

- Mikor délelőtt ideértem, még minden tiszta volt – mondja az öltönyös. – Adott egy fickó, aki álló nap kómázik, közben a tudatát egy gép használja, terroristaszűrésre. Ehelyett azt kell látnom, hogy maga ébren van, gondolkodik, mi több: beszél. Véd valakit, akiről azt sem tudja, hogy kicsoda… – rágyújt, nagyot pöfékel. – Azt kell higgyem, belezúgott abba a nőbe.
Elmosolyodok. Ez szemlátomást megnyugtatja valamelyest beszélgetőtársamat – talán a gesztusaimból következteti ki, mennyire hülyültem el a nagy falnézés közepette.
- Ha így lenne, ennyi erővel akár egy hirdetőoszlopot is választhatnék magamnak.
- Ezt hogy érti?
- Csak annyit tudok róla, ami kívülről látszik.

Ezúttal már az összes arcizmával vigyorog.
- Azt hiszem, magának nemhogy nem kárára, de inkább hasznára vált az a sok szellemi üresjárat. Kár lesz magáért.
Ha eddig nem tudtam, milyen is az, amikor valakiben “megfagy a vér”, most azon kapom magamat, hogy pontosan ezt érzem.

Megtorpanok. Az öltönyös is megáll, és végigmér.
- Maga nagyon keménynek látszik egy átlagemberhez képest, Adam – mondja. – Eldöntött valamit, hogy megvéd egy ismeretlen lányt, pusztán szimpátiából… vagy tudom is én, miért… Ez becsülendő. De aki nem hajlik, az megtörik, ahogy mondani szokás. Az erősebb pedig én vagyok.
Szív egy slukkot a cigarettájából:
- Figyeltetem magát, akár kollaborál, akár nem. Az előbbi esetben jobb állás, és talán jobb élet várja. Ellenkező esetben pedig egy pisztolygolyó. – Félrehúzza zakója bal szárnyát, én pedig még a félhomályban is látom a csillogó fegyveragyat. – Válasszon bátran. De itt és most.

Nyelek egyet, a torkom száraz. Alig bírom kinyögni a szavakat:
- Mondja el, mi ez az egész.
Elengedi a zakója szélét, és ismét felveszi az értetlen bulldog fejtartást:
- Miért tenném?
Próbálok higgadtan felelni – nem sok sikerrel.
- Miért ne? Ha együttműködök, úgyis benne leszek, ha nem, úgyis megöl.
Elvigyorodik:
- Okos érvelés. Legyen. De csak akkor, ha utána elmondja, miért akarja megvédeni a nőt.
Bólintok.

- Jó, de köztünk maradjon! Tehát akkor először én… – pár pillanatig gondolkodik, azután újabbat szív a cigarettájából. – A helyzet nem új, és nem is szokatlan. Tudja, én is ugyanazoknak dolgozok, mint maga.
- Az M.I.6-nek? – kérdem, nem mintha meglepne a dolog. Az öltönyös elvigyorodik:
- Papíron igen. Az M.I.6, nos… üzleti kapcsolatban áll bizonyos olasz származású személyekkel.
- Úgy érti a maffiával?
- Maga mondta, nem én. Az a lány – Myuki, ugye? – a jakuzáknak dolgozik, akik persze vissza akarják maguknak Londont. Maga megvédte Myukit egy olasz bérgyilkostól, aki üldözte. Beengedte a jakuzát, az olasz nő meg persze nem tudhatta, mi várja odabent, ezért nem ment utána. Ezzel lekötelezte Myukit, aki úgy érzi, tartozik magának. – Széles vigyor. – A japcsikat mindig is a hagyományaikkal lehetett csőbe húzni. Szóval az én dolgom, hogy levadásszam a csajt.
- Mit tett a lány, amiért meg kell halnia?
Értetlenül néz rám:
- Egy jakuza ügynök. Az olaszok legfontosabb területén. Tényleg nem érzi a súlyát?
Azt érzem, hogy beégtem, úgyhogy gyorsan intek, hogy folytassa. Olyan érzésem támad ettől a beszélgetéstől, mintha egy moziban látnám magamat a vásznon. És szorítanék, nehogy kinyírjanak.
- Szóval Myuki valamilyen úton-módon érintkezésbe lép majd magával. Akkor az olaszok elkapják. Rajta keresztül fel tudjuk göngyölíteni a londoni ügynökeiket. Ha maga befújja, könnyű lesz. Ha nem, akkor kergethetjük, és nem is biztos, hogy sikerül megcsípni.
Majdnem tiszta a kép, egyvalami azonban sehogy sem illik bele:
- És ki lőtt rám a kocsiban?
- A jakuza.
- De hát miért?!
- Hogy ne tudjon velünk együttműködni.
- Hogy ne köpjek, mi? – Gunyorosnak szántam a hangsúlyt, ő azonban a lehető legkomolyabban veszi.
- Így is mondhatjuk. Ez lett volna az egyetlen módja, hogy a lány ne legyen többé az ön lekötelezettje. Vagy az, ha őt ölik meg. Ugye, nem kell részleteznem, melyik a kevésbé kellemetlen lehetőség?
- Szóval Myuki nem tudott róla, hogy meg akarnak majd ölni…?
- Valószínűleg sejtette. De maga alighanem egyáltalán nem tett őrá olyan mély benyomást, mint ő magára. Szóval, miért akarja annyira megvédeni?

Most rajtam a sóhajtás sora:
- Nézze, miszter… Nekem nincs időm az emberekre. Sehol sem maradok annyi ideig, hogy nagyon barátkozhassak bárkivel is. Tudja, a cégek, amiknek… kölcsönadom az ösztöneimet… túlságosan is féltik az információikat, ezért fél évnél tovább nem foglalkoztatják semelyik szabadúszó embergépet sem.
- “Embergép”… ez jó… – vigyorog. Talán még nem találkozott a kifejezéssel.
- Emellett reggeltől estig be vagyok csatlakozva, és a nap végén már arra is alig van erőm, hogy felmásszak a hotelben a lépcsőkön. Még saját lakásom sincs. Szóval el tudja képzelni, milyen benyomást tesz rám az, ha egy csinos ázsiai nő egy szál törülközőben végiglejt az én vackom elkopott szőnyegpadlóján?

- Szóval mégiscsak belezúgott egy kicsit, mi?
- Nem. Ez nem a megfelelő szó. Én csak megengedtem neki, hogy adjon nekem egy illúziót, ő pedig megtette. Ezért úgy érzem, én tartozom neki, nem pedig fordítva.

Elkomorodik. Egy darabig csendesen lépkedünk, már visszafelé a kocsihoz. Megkerültük a háztömböt; így visszatekintve nem volt nagy séta. Többet kellene sétálnom, de komoly az esélye, hogy már nem lesz rá lehetőségem.

- Miféle illúziót, Adam? – kérdi végül az öltönyös.
- A nő illúzióját. A társét, valakiét, akihez szólhatok. Annak, aki magányos, ez mindennél többet ér, miszter.

- Hívjon csak Jakobnak, mint mindenki. – Egy kis ideig hallgat, azután még hozzáteszi: – Maga tényleg nem mindennapi figura, Adam. Képes pár másodpercnyi társas nyugalomért cserébe kockára tenni az életét?
Vállat vonok.
- Oké – mondja. – Látom, kicsit mégiscsak magába fordult attól a sok bölcs gondolattól. Szóval, mi a válasza?
- Az üzlet halszagú, Jakob. Nem tudom, mit mondjak.

Visszaérünk a kocsihoz. A sofőr ugyanúgy bagózik, egy pillanatig úgy tűnik, ugyanazt a cigarettát szívja, és semennyi sem fogyott belőle, mióta távoztunk. Jakob nem szól semmit.
Beszállunk, és elindulunk az ismerős útvonalon, a lakásom felé.

*

A kocsi alig érezhető döccenéssel áll meg a Lingo előtt.
Velem együtt Jakob is kiszáll, és nem tudom, hogy miért nem ölt még meg. Nem hiszem, hogy szimpátiából – a kocsiban simán golyót repíthetett volna a fejembe, nem vette volna észre senki. Talán át akarja kutatni a szobámat, nem hagyott-e valamit maga után Myuki. Azután majd kivisznek valahová a városon kívülre és eltűntetik a hullámat… Ez legalább logikus magyarázatnak tűnik.

Lépek egyet a bejárat felé.
Talán igent kellett volna mondanom?
Talán nemet?

Fellépek a lépcsőre.
Mögöttem fékcsikorgás hallatszik, majd tompa puffanások sorozata. Egy pillanatig azt gondolom: végem, elkapnak, értem jöttek. A pillanat addig tart, amíg hátra nem fordulok, és nem látom Jakobot elzuhanni. Az utcáról hirtelen eltűnnek a járókelők; az autók is lefékeznek, a tülkök azonban ez alkalommal némák maradnak..

Az út közepén motoros áll. Jobb kezében hangtompítós géppisztolyt tart – hogy minek a hangfogó, szerintem ő sem igen tudja. A fején sötétített üvegű bukósisak, bő szabású bőrdzsekijéből formás, hosszú női lábak nőttek ki.
Kétségem sincs, hogy Myuki az.

Egy pillanatig rám szegezi a fegyvert, azután felemeli, sisakjához koccintja, mintha csak elköszönne, vagy tisztelegne.
“Egy neked, egy nekem: kvittek vagyunk.”
A motor úgy lő ki, mintha rakéta hajtaná. Néhány pillanatig bénultan állok. Az utcán gyűlnek a jajveszékelő népek, valaki rendőrért kiált.

Lehajolok, kitapintom a lépcsőn fekvő Jakob pulzusát. A jakuza csaj tiszta munkát végzett: az öltönyös nem is lehetne halottabb. Pillantásom a sofőrre téved: félhosszú, vértől csatakos haja kilóg a kocsi ablakán.

Úgy tűnik, az én sofőrjeim sorsa már csak ez…

Bemegyek a hotelbe, és elkérem a kulcsomat. Végigcaplatok a nyiszorgó lépcsőkön, belépek a szobámba, lehuppanok a tévém elé.

Aztán csak ülök, és bámulok magam elé.

(Scriptórium 2. Kör feladatmegoldás. Téma: “Piszkos üzlet”)

Script2 honlap


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához