LFG.HU

Beholder
hírekCimkek

Az orosini törzsben minden fiúnak részt kell vennie a hagyományos férfivá avatási szertartáson, hogy megértse helyét a világegyetemben, és megtudja felnõtt nevét. Kielianapuna egy távoli hegycsúcson, Shatana Higón küzd a túlélésért, és várja, hogy az istenek látomást bocsássanak rá. Kieli már négy napja és négy éjszakája vár; mostanra teljesen átfagyott, magányos, kétségbeesett és nagyon-nagyon fáradt. Rémisztõ élményre ébred: éles karmok marnak a bõrébe. Egy ritka madár, ezüstsólyom ül a karján. Ebben a zavarba ejtõ pillanatban a fiú nem is bizonyos benne, hogy a dolog valóban megtörténik, vagy látomást él át.

Névtelenül és még mindig gyermekként tér vissza falujába, ahol szörnyû kép fogadja. Faluját felégetik, népét lemészárolják. Bár a biztos halálba megy, Kieli beleveti magát a csata forgatagába…

Minden valószínûség ellenére túléli a harcot, bár az utolsó szál emberig legyilkolják az orosinikat: rajta kívül minden férfi, nõ és gyermek meghal.

Távoli hang visszhangzik elméjében: Kelj fel, és légy néped karma!

A madár odafönn Shatana Higón valóban a névadó látomása volt. Már nem a Kielianapuna nevû fiú többé. Õ Ezüstsólyom Karma, a férfi, akinek bosszút kell állnia népe pusztulásáért, bármilyen hosszú út is vezet odáig.


A nap már lement, mire a fiú visszaindult a dombra. Néhány rövid perc alatt kifogott két nagy lazacot – ez több mint elég volt vacsorára. Fémnyársra húzva, faparázs fölött fogja őket megsütni, persze kicsit megszórva a fűszerekkel, amelyeket Magnus egy kis ládikóban tartott. Azt kívánta, bárcsak lenne egy kis rizse is mellé, s erről rögtön eszébe jutott, micsoda aranyélete volt Leo konyhájában. Karom édesanyja is gyakran készített halat, köretként pedig a nők által gyűjtött bogyók és gyökerek szolgáltak. A vadak mellé néha mézzel, bogyókkal, vagy csonthéjasokkal ízesített süteményt szolgáltak fel otthon. Karom azonban mostanra sokkal többre értékelte a jó ételeket, mint azt édesanyja valaha is sejthette volna. Mulatságos volt arra gondolni, hogy alighanem ő lett népének valaha élt legjobb szakácsa.
Ahogy a dombtetőhöz közeledve befordult egy kanyarba, a fiú megtorpant. Az eget még megvilágította az éppen csak lenyugodott nap, de gyorsan sötétedett. Karom érzett valamit.
Fülelni kezdett. A kunyhó körüli ligetben csend honolt. Máskor mindig hallatszott valami nesz, ahogy a nappali állatok visszahúzódtak vackukba, és előbújtak az éjszaka ragadozói. Az éjjeli madarak is röpködni szoktak, ahogy rovarok után kutattak.
Most azonban olyan csönd volt, ami csak egy dolgot jelenthetett: emberek jártak a közelben. Karom eltűnődött, vajon Magnus tért-e vissza, de valahogy tudta, nem ez a helyzet. Rossz előérzete volt.
A fiú gyanította, hogy mások is élhetnek a szigeten – a hegygerinctől délre. Magnus egyelőre nem akarta, hogy Karom találkozzon velük, és a fiú valószínűtlennek tartotta, hogy az illetők váratlanul beállítsanak a kunyhóba. Karom letette a horgászbotot, meg a szákot, s ekkor ébredt rá, hogy fegyvereit a házban hagyta.
Előkotorta pikkelyező kését a szákból. Gyenge fegyver volt, de így is jobb a semminél. Minden érzékszervével figyelve lassan közeledett a kunyhóhoz. Hallgatózott, a szemét meresztette, a levegőbe szimatolt.
Úgy tűnt, valami van a kunyhó közelében, mégpedig olyan szokatlan dolog, amilyet a fiú még sosem tapasztalt. Eredetileg úgy gondolta, hogy valaki várakozik odabenn, vagy a ház környékén, most azonban már inkább valamire tippelt.
Valami kilépett az ajtón, szinte túl gyorsan ahhoz, hogy észlelni lehessen a mozgását. Karom azonnal látta, hogy egy emberszerű, de valahogy elnagyolt, arctalan alak érkezett. A tetőtől talpig egységesen fekete valami körvonalai rögtön beleolvadtak az éjszaka sötétjébe.
A fiú megállt, igyekezett a lehető leghalkabban lélegezni, és minden érzékét megfeszítve próbálta megállapítani, merre jár a lény. Egy enyhe légmozgás figyelmeztette, hogy valaki gyorsan és zajtalanul a háta mögé került, ezért a fiú gyorsan térdre vetette magát. Habozás nélkül hátraszúrt pikkelyező késével; a döfés egy embert valahol a térde és az ágyéka között érte volna.
Nem emberi, bugyborékolásszerű sikoly hasított az éjszakába, ahogy a penge eltalált valamit, és Karmot felborította a jobb vállát ért hatalmas ütés – mintha valami nagy test zuhant volna rá.
A fiú az esést is kihasználva egy bukfenc után talpra ugrott. A levegő rezdüléseiből érezte, hogy véletlenül sikerült elsiklania egy másik támadó elől. Ösztöneitől vezérelve tudta, hogy ketten voltak mögötte, ezért aztán a kunyhó felé szökkent. Ha valahogy túl akarta élni, szüksége volt a kardjára.
A nyitott ajtóhoz közeledve viszketni kezdett a tarkója, ezért vissza sem nézve a földre vetődött. Nagyot nyekkent a padlón, de valami láthatatlan dolog még nagyobbat csattant ott, ahol a fiú mellének kellett volna lennie.
Hason csúszva bemenekült az asztal alá. Megfordult, és karddal a kézben bukkant elő a túloldalon. Félrehajította a hüvelyt, majd az asztalt az ajtó felé rúgta, hogy lelassítsa, aki bejön.
A bútordarab nekiütődött valaminek – még a bejárat belső oldalánál -, és Karom látta, ahogy megmoccan a nyílásban a sötétség. Egy alak rajzolódott ki az ajtókeretben. Csak azért lehetett egyáltalán észrevenni, mert a látóhatáron még volt némi fény, és ezen a háttéren körvonalat öltött a feketeség.
Aztán a lény már a kunyhóban is volt. Karom mindössze egy vonástalan, fekete emberalakot látott, mintha a fény nem verődött volna vissza a testéről. A fiú azt is tudta, hogy még egy ilyen teremtmény van odakinn, ezért a tűzhelyhez hátrálva bal kézzel kiragadott egy égő ágat a tűzből.
A támadó keze Karom felé villant. A fiú jobbra szökkent. Fájdalom hasított bal vállába. A lény keze visszahúzódott, és Karom egy röpke pillanatra úgy vélte, lát valami mozgást a levegőben – mintha egy ostort rántottak volna vissza. Az orosininek nem kellett megnéznie, hogy tudja, valamilyen láthatatlan fegyver megsebezte. Érezte, hogy ég a válla és egyre nedvesebb a ruhája, ahogy a sebből szivárgó vér átáztatja.
Halványan felvillant valami az ajtónál, és Karom tudta: újabb orgyilkos érkezett a szobába. Egy másik villanás a szeme sarkában figyelmeztette a veszélyre, ezért jobbra vetődött. Újból fájdalom hasított a karjába, mindazonáltal biztos volt benne, hogy ha nem mozdul, a torka vérezne a karja helyett.
A fiú nekivágódott a kondért tartó háromlábnak, ami felborult, és a maradék ragu a tűzre ömlött. A szobában gőz- és füstfelhő támadt.
Karom hirtelen meglátott egy lábat közvetlenül maga előtt. Habozás nélkül lesújtott rá. Ugyanaz a bugyborékoló fájdalomüvöltés ismétlődött meg, amelyet már odakinn is hallott, csak ezúttal sokkal hangosabban.
A helyiséget teljesen betöltötte a füst; így a fiú már világosan látta a három alak körvonalait. Ember formájúak voltak, és fegyvertelennek tűntek, bár Karom tudta, hogy nem azok. A fiú a falhoz lapult.
A lények forgolódni kezdtek, mintha nem találnák őt. Karom nem törődve bal válla sajgásával kardját szorongatva, hátát a falnak vetve felállt. Részben elrejtette őt a mennyezetig érő polc, amelyet Magnus csináltatott vele a tankönyvei számára.
A két teremtmény, ami bejött az ajtón, előrelépett. Egyikük elállta a kivezető utat, a másik a fiú felé indult. Amelyik közelebb volt az ajtóhoz, az láthatóan sántított; Karom feltételezte, hogy ezt sebezte meg a pikkelyező késsel. Mindazonáltal karddal a kézben sokkal magabiztosabbnak érezte magát. Legjobb lett volna, ha sikerül kijutnia, és közvetlenül az ajtó előtt, egyesével küzdhet meg a lényekkel.
A legközelebbi ellenség úgy húzta hátra a karját, mintha ismét le akart volna csapni az ostorral. A fiú, fegyverével nagyot suhintva ugrott előre, hogy visszariassza a teremtményt. Átugrotta a felborult asztalt, és lehajolva ép vállával az ajtónál várakozó lény törzsrészébe öklelt.
Fájdalom száguldott végig a hátán, egészen a bal csípőjéig. Levegő után kapkodott fájdalmában. A hátrahagyott ellenfélnek sikerült eltalálni őt. Karom térde megroggyant.
Ahogy a földre zuhant, lesújtott. Jutalmul fegyvere húsba harapott, a válaszul felhangzó nememberi sikoly pedig nagyon hamar elhalt.
Félregurulva megpróbált talpra állni, amikor valami bevillant az ajtón. A támadók hárman voltak! Hátralódította kardját az ajtó felé, és már majdnem állt, amikor fájdalom hasított bal arcába, vállába és mellébe.
Karom kapkodta a levegőt, tocsogott a tunikája és remegett a térde – vagyis túl sok vért vesztett túl rövid idő alatt. Csak úgy dübörgött a szíve, és tudta, hogy ha nem sikerül valamiképpen megölnie a két megmaradt teremtményt, sorsa bevégeztetett.
Újból felvillant valami az ajtónál, és a fiú biztos volt benne, hogy mindkét támadója odakinn van vele. Pislogva forgatta a fejét, hátha meglát valamit sötét alakjukból az éjszakában, de hiába az eltökéltség, a lények láthatatlanok voltak.
Karom jobbról mozgást érzékelt, ezért aztán balra vetődött. Eredetileg talpra akart érkezni, de bal lába nem engedelmeskedett, így elvágódott. Égető fájdalom hasított jobb lábába. Karom elejtette a kardját, és bármennyire is próbált arrébb gurulni, hogy messzebb legyen a két lénytől, nem járt sikerrel.
Most a jobb vállába mart a tűz, és Karom felordított. Úgy gondolta, hamarosan meg fog halni.
Senki sem fog bosszút állni a népéért, és ő sem tudja meg, kik voltak a gyilkosai, és miért épp ő volt a célpont.
Végső gondolatai a mélységes elkeseredés és sajnálkozás voltak, miközben vakítóan fehér fény ragyogott fel körülötte, és ő a semmibe süppedt.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.