LFG.HU

Hanna
hírekCimkek

Július 15-én megjelenik az új szerepjátékos Fanfár!

Tartalom

Várak és erődítmények
A várak és erődök építészetének fejlődéstörténete az ókortól napjainkig. Megtudható, hogyan védekeztek őseink az ostromlók ellen, milyen eszközökkel igyekeztek megnehezíteni a vár elfoglalását.

Iltkazar: A Mithril királyság
A Forgotten Realms világának egyik elfeledett törpebirodalmának leírása új kaszttal és részletes történelemmel.

Vámpírtörténelem
A Vámpír szerepjáték legfontosabb eseményeinek és szereplőinek történelme Káintól kezdve a Gyehennáig. Olyan titkokra is fény derül, amelyekre eddig még nem!

7Tenger mesélői akadémia – Hogyan építsünk csapatot
Nem csak 7Tenger mesélőknek hasznos módszerek a csapatjáték megteremtéséhez. Ötletek a közös cél és motivációk megteremtéséhez. Hogyan elégítsük ki minden játékos igényeit?

A mumus, avagy a Gonosz ábrázolása a szerepjátékokban
Részletes kultúrtörténeti összefoglaló a szerepjátékokban megjelenített Gonosz gyökereiről és megjelenési formáiról. Hogyan formálj meg gonosz karaktereket?

Kalózvilág – Kikből lettek a kalózok
A kalózok igaz története, híres kalózok a történelem folyamán. Megtudhatjuk, hogyan éltek, küzdöttek ezek a tengeri haramiák, és milyen legendák szövődtek köréjük.

Híres ragadozók
A Középkor: Vámpír leghíresebb vámpírjainak története és sorsuk a közeljövőben. Constancia, Lucita, Anatole és Myca Vykos élete.

John Done: Burkolat
Cyberpunk novella

A tehetség ára
Önjelölt és gyermek kalandozók a D’n'D szerepjátékban. Szabályok és ötletek kaszton kívüli és gyermek kalandozók készítéséhez és fejlesztéséhez.

Sabriel – Garth Nix világa
Garth Nix díjnyertes író nekromanta fantasy sorozatának átirata szerepjátékra. Leírások, kalandötletek, hátterek egy különös világhoz.

Szörny a szeretőm!
Szörnyek és humanoidok nászából származó játszható fajok és leírásuk a D’n'D rendszerében, avagy mi történik, ha a közös párnán doppelganger, nimfa, szatír vagy minotaurusz alszik?



Iltkazar
A Mithril Királyság

(részlet)

A felszínen mindenki ismeri a törpék népét. Ha csak nem a világtól elzárva él, még a legtanulatlanabb ember is tud néhány dolgot mondani róluk: hogyan élnek, kik az ellenségeik, milyen szokásoknak hódolnak. Ez nem is tűnik olyan nagy feladatnak, mivel a legtöbb törpe egyforma: szeretnek inni, verekedni, bányászni; fontos nekik a becsület és a klánhoz való hűség. Léteznek persze műveltebb emberek is: ők azokról a hatalmas királyságokról is tudnak, amelyeket a törpék valaha birtokoltak, és amelyeknek a nagy része azóta az enyészeté vagy idegen fajok otthonává lett. Vannak végül igazán nagy bölcsek, elsősorban maguk a törpék között, akik meg tudják nevezni a legelső északi királyságokat, melyekből a mai törpe klánok legtöbbje kirajzott, akár évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt… itt azonban a tudós fők kénytelenek megtorpanni. Az emberek civilizációi egyszerűen nem elég idősek ahhoz, hogy fel tudják idézni a törpék fénykorának idejét. A törpék persze nyilván többet is tudnának mondani erről, de a téma iránt érdeklődő emberbölcsek általában makacs hallgatásba ütköznek, ha erről próbálnak kérdezni. Ez a némaság már sokakat gondolkodóba ejtett, és számos találgatásra adott okot. Talán valami nagy katasztrófa történt, amiről a túlélők utódai nem akarnak beszélni? Esetleg a törpék azért védik a titkot, mert nem akarják, hogy más fajok arra vetődjenek, és valami olyanra bukkanjanak, amely mindörökre rejtve kell, hogy maradjon? Vagy talán a törpék maguk sem emlékeznek arra, hogy honnan jöttek?
Mindhárom állítás igaz egy kicsit.

Shanatar

A törpék is csak halandók, akármilyen messzire nyúlik az emlékezetük, így ők sem tudják megmondani, merre van a titokzatos őshazájuk – a Yehimal hegység – ahonnan őseik szétrajzottak Toril planétáján. A nyugat felé indulók megalapították Bhaeryndent, és a legtöbb bölcs számára itt egy több ezer éves kihagyás következik egészen addig, amíg a törpék megjelentek északon is. A dél-faerűni törpék azonban tudnak mondani egy nevet, amely erre az időszakra vonatkozik. Egy több mint tizenkétezer éves nevet, és egy birodalmat, amelyet ez a személy kovácsolt össze: ezt a birodalmat pedig Shanatarnak hívták.
Taark Shanatról a nevén kívül nem maradt fenn sok minden, de az kétségtelen, hogy ő vezette a törpéket Dél-Faerűnbe. A nagy népvándorlás a felszín alatt zajlott, így az odafent élő népek nemigen vettek tudomást róla; annál inkább a Mélysötét lakói. A Mélysötét ezen részét akkoriban a köpönyegférgek uralták, és Taarknak sokáig kellett harcolnia, amíg elég nagy területet tudott kihasítani a népe számára a mai Amn, Tethyr, Calimshan és Gőztó alatt. Végül azonban sikerrel járt, és mielőtt meghalt, nyolc fiának nyolc várost alapított, hogy azoknak ne kelljen összeveszni atyjuk örökségén. Ez a terve azonban kudarcot vallott, és a nyolc királyságot közel egy évezreden keresztül testvérviszály fordította egymás ellen.

A polgárháború alatt (melyet valami fura okból csak Ivadékháborúkként emlegettek) új fajok jelentek meg a Mélysötétben, és rögtön neki is láttak, hogy a háborút a maguk hasznára folytassák. A sötételfek elpusztították Bhaeryndent, és rendszeres portyákat indítottak nyugaton, míg keleten az agyszívók vívtak csatákat az ottani városokkal: Iltkazarral, Drakkalorral és Barakuirral. Nem tudni pontosan, vajon ezek a támadások, vagy valami más, sötétebb oka volt-e, de az évszázadokon át marakodó törpék egyszer csak beszüntették a harcot, egy röpke hónap alatt békét kötöttek, és az alapító ősatya emlékére megalapították a Shanatar birodalmat. Az uralkodás kérdését egy vándortrónnal – a Sárkányféregkoponya Trónnal – oldották meg, amelyet minden városállam egy adott ideig birtokolt a trónnal járó nagykirályi hatalommal együtt.
A birodalom ezután hosszú ideig virágzott, és úgy tűnt, örökké fennmarad. A külső ellenségek egyszerűen nem voltak elég erősek ahhoz, hogy Shanatar ellen támadjanak, még akkor sem, ha mindannyian összefogtak volna. Egy birodalmat azonban nemcsak kívülről, hanem belülről is fenyegetheti veszély: az erkölcsi hanyatlás, vagy éppen a túlzott önbizalom, amely bárkit óvatlanná tehet. A törpenép ellenségei jól kihasználták a gőgjüket, és ott csaptak le, ahol a leggyengébbnek tűntek: Barakuir városára és lakóira, a Duergar klánra. Barakuir soha nem bocsátotta meg a többi városnak azt, hogy nem ő kapta meg először a Sárkányféregkoponya Trónt a nyolc város közül: az első nagykirálysággal együtt ugyanis az adott város patrónus istene a panteon vezetőjévé vált volna, így viszont a Duergar klán istene, Laduguer is hoppon maradt. Az idő elteltével a város egyre jobban magára maradt és bezárkózott. Évszázados csönd után aztán a többi város küldötteket indított hozzájuk, azok azonban úgy találták, Barakuirt lerohanta és kifosztotta valaki. A Duergar klánt annak rendje és módja szerint megsiratták, de mást nem igazán tettek az érdekükben; ez, mint később kiderült, igen súlyos hiba volt.
A jelenkorig még mindig hátra volt vagy kilencezer év.

Barakuir bukása után Shanatar még virágzott egy ideig, de a birodalom már nem volt a régi: a megmaradt hét királyság is egyre jobban magába zárkózott, így azokat a többi faj egyenként is meg tudta támadni. A törpék még így is erősek voltak, és évezredekbe tellett, amíg a nyugati városokat a sötételfek el tudták pusztítani. Keletre már nem ért el a befolyásuk, és a megmaradt városok úgy hitték, ők ki tudnak tartani, legalábbis egészen a V. e. 1800-as évekig, amikor az elveszettnek hitt Duergar klán ismét felbukkant. A klán megszámlálhatatlan évet töltött el az agyszívók fogságában, akik sötét kísérleteikkel végérvényesen eltorzították rabszolgáikat: a duergar külön fajjá vált, sötétté és megkeseredetté, akik sanyarú sorsukért a rokonaikon akartak bosszút állni. A Rokonháborúk volt az utolsó csapás, amely megroggyantotta a hajdan nagyszerű Shanatar Birodalmat. Bár évezredeken át dacoltak mindennel, Ultoksamrin, Holorarar, és talán Drakkalor is elesett a duergar fejszék csapásai alatt, méghozzá néhány éven belül. A túlélők szétszóródtak a szélrózsa minden irányába, hogy megvigyék a hírt a többi rokonuknak: Shanatar, a törpék ősi birodalma immár teljesen elpusztult.
Teljesen? Nos, nem egészen.

Iltkazar
A Mithril Királyságot valami oknál fogva elkerülték a Rokonháborúk, de ettől az élet nem lett könnyebb az ott élők számára. Az egyedül maradt királyságot most már az összes mélysötéti nép prédálni kezdte, ráadásul nem sokkal korábban megjelent az alagutakban a szemzsarnokok népe is, mint a legfrissebb földalatti faj. Az Iltkazari Légióra igen nagy teher nehezedett, hogy megvédjék a várost és a körülötte fekvő kisebb telepeket, így a törpék kénytelenek voltak új megoldásokat keresni, hogy a védelmet hatékonyabbá tegyék. Már korábban is kísérleteztek a rúnamágiával és a pszionikával, most azonban, hogy a veszteségek egyre nagyobbak lettek, sürgőssé vált a dolog. A cél az volt, hogy a királyság köré felhúzzanak egy védőrendszert, csapdarúnák hálóját, amely lelassítja a támadókat; és hogy a megzavarodott ellenségre hatékonyan le lehessen csapni, a törpe csapatok között a mozgást jobban össze kellett hangolni, amelyben a csapatokhoz kirendelt pszionisták nyújtottak felbecsülhetetlen segítséget. A védműrendszer, melyet Kazardaernnek hívtak, lassan, de biztosan kezdett kiépülni, és egy idő után úgy látszott, hogy Iltkazar, egyedül a nyolc shanatari királyság közül, képes lesz megmaradni. Ekkor következett be a völgyi időszámítás szerinti 66-ik év.
A Megkötött Király évében Iltkazart megtámadta egy óriási sötételf sereg, amelyet a messzi Gualidurth indított a törpék ellen. A két sereg a kis előretolt törpe település, Merimmar mellett találkozott: kezdetben csak az elővédeik csatáztak egymással, a következő nap azonban általános támadásba és végül őrjöngő mészárlásba torkollott. A sötételfeket valószínűleg az utolsó szálig elpusztították, legalábbis nem tűnt úgy, hogy Guallidurth hírt kapott volna a csata eredményéről. A közel háromezer fős Iltkazari Légióból azonban csak hetvennyolc harcos tért haza – és a légióban szolgált a város szinte összes fegyverforgató törpéje. Egész klánok haltak ki egyetlen nap leforgása alatt, és a királyság teljesen védtelenné vált. A helyzetet csak tetézte, hogy az utolsó iltkazari király már hónapok óta haldoklott, és nem maradt utána örökös. Úgy tűnt, mindennek vége van, hacsak az istenek nem tesznek csodát a várossal. Az isteneknek azonban úgy tűnt, még van tervük Iltkazarral.
Néhány órával a király halála előtt egy idegen törpe érkezett Iltkazarba. Klánnélküli Mith Baraknak nevezte magát, furcsa akcentussal beszélt és aranyszínű volt a bőre. A haldokló király valahonnan megérezte, hogy jön, és rögtön maga elé hívatta. Néhány perces beszélgetés után a király összehívta a megmaradt klánok vezetőit, és kinyilvánította, hogy az utódja a trónon ez a senki által nem ismert törpe lesz. A többi klánvezér nyilván szeretett volna feltenni neki néhány kérdést, de erre nem kerülhetett sor, mivel a király – mintegy dolga végeztével – mélyet sóhajtott, mint aki súlyos terhet vet le a válláról, és meghalt.

A botrány természetesen azonnal kitört, elvégre ki hallott már olyat, hogy egy ismeretlen, furcsa külsejű törpe csak úgy elfoglalhatja a Mithriltrónt? A király akarata szent volt, ennek ellenére a nagyobb klánok szervezkedni kezdtek, és úgy tervezték, lemondatják az új királyt, ha máshogy nem megy, hát erőszakkal. Az akciójukat a koronázási ünnepségre tervezték, illetve tervezték volna, mivel a ceremónián olyan dolog történt, amely minden résztvevőt megdöbbentett. A koronázáson megjelent egy avatár: a törpe panteon vezetőjének, Dumathoinnak a megtestesülése, és saját kezűleg rakta fel a koronát a Mith Barak fejére. Az istenekkel nem lehet vitába szállni, így mire a klánvezérek magukhoz tértek a döbbenettől, Iltkazarnak új királya lett.
A király végül is jó választásnak bizonyult, és uralmának első két évtizede alatt sikerült kiépíteni a Kazardaernt. Útmutatása alapján a törpék átalakították a rúnarendszert, érzékelőrúnákkal egészítették ki azokat, és Iltkazaron belül felépítettek egy központi termet, ahová minden rúnának felvésték a jelpárját: az Iltkazar körüli alagutakat így egyetlen helyről is szemmel lehetett tartani. Mivel a merimmari csata szörnyű veszteségét már nem lehetett kiheverni, az alagutak őrzésére csak maroknyi harcos jutott. Ezt a problémát a pszionika segítségével oldották meg: a telepatikus képességekkel bíró törpék már nem a csapatok mellett szolgáltak, hanem az iltkazari rúnateremben, ahol a rúnarendszer minden rezdülését nyomon tudták követni, és a tudományuk segítségével a kevés harcost mindig a megfelelő helyre tudták irányítani. A rendszer alapjai így készen álltak, csak néhány dolgon kellett változtatni, ahogy a következő nemzedékek tökéletesítették atyáik művét: ilyen volt a pszionisták és a rúnamágusok képzésének összevonása, vagy a titkos raktárak létesítése szerte a Kazardaernen belül, hogy az alagútvadászoknak ne kelljen teljes felszerelésüket magukkal hordozni. A rendszer legfényesebb sikerét V. sz. 679-ben, a Skarlát Öv esztendejében aratta, amikor sikerült elhárítani egy nagy hatalmú élőhalott – a Sápadt Nagyúr – támadását, és eltérítette Iltkazartól az általa elindított népvándorlást.

Mith Barak megjelenésével Iltkazar ismét megmenekült; megmenekülésének azonban ismét súlyos ára volt. A Mithril Király jó uralkodónak bizonyult, ám huszonöt év elteltével egy különös átváltozáson esett át, amelyre senki sem talált megfelelő magyarázatot. Amikor az egyik klánvezér felkereste a királyt, a trónusán ülve találta őt. Az uralkodó szemmel láthatóan mithrilszoborrá dermedt, és a papság, bár megállapította, hogy a király szelleme nem hagyta el a testét, képtelen volt kapcsolatba lépni vele. A klánok tanácstalanok voltak: ha a király akadályoztatva van kötelessége végrehajtásában, egy régenstanács kormányozhat helyette, bár új törvényeket nem hozhatott. De mit kezdhet egy régenstanács ezzel a helyzettel? A papok szerint a király nem volt halott, de vajon meddig marad ebben az állapotban? Új királyt nem lehet választani, amíg a régi él – nem is szólva arról, hogy az iltkazari korona, még kimondani is groteszk, ráfagyott a régi király fejére.

A helyzet hetvenöt év múlva megoldódott, amikor a király visszaváltozott rendes – bár továbbra is aranyfénnyel ragyogó bőrű – törpévé, és folytatta az uralkodást, mintha mi sem történt volna. A többi törpe nem merte megkérdezni, mi történt, elvégre ki merte volna felelősségre vonni az istenek kiválasztottját? Tartották hát a szájukat újabb huszonöt évig, amikor a király ismét szoborrá dermedt – megint csak hetvenöt évre.
A ciklusok azóta is folytatódnak. A király huszonöt éves uralmai alatt a városnak esélye volt a fejlődésre, de az évszázad hátralévő részében a társadalom megmerevedett. A királyság képes arra, hogy fenntartsa magát, ha semmi olyan nem történik a külvilágban, amelyre reagálnia kéne; ugyanakkor a király “álma” alatt Iltkazar sebezhetővé válik, bár a lakosok ezt nem érzékelik. A királyságban megállni látszik az idő. Az átlagos iltkazari soha nem hagyja el a várost, sőt, egyesek már abban sem biztosak, hogy egyáltalán létezik valami a kapukon túl. Ott vannak persze az alagútvadászok, akik egy évből tizenegy és fél hónapot töltenek a városkapukon kívül, hogy megvédjék a várost a kívülről érkező fenyegetéstől. A két csoport: az iltkazari polgárok és az alagútvadászok – mintha két külön világban élne, egyik sem képes megérteni a másik problémáit. Ez mindaddig persze nem okoz gondot, amíg a várost nem fenyegeti olyan veszély, amelyhez a teljes lakosságnak össze kéne fognia; egyes fenyegető előjelek azonban már vannak. A királynak V. sz. 1367-ben fel kellett volna ébrednie, de nem tette meg; a feszültség nő az alagútvadászok és otthoni klánjaik között. Néhány hónappal ezelőtt a Kazardaern északi határán különböző fajú betolakodók jelentek meg. Egyesével, kisebb csapatokban, de minden nap egyre többen érkeznek; akárcsak a népvándorlás alatt a Skarlát Öv esztendejében…
És elérkezett a V. sz. 1372-es esztendő.
(folytatás a Fanfárban)


KALÓZVILÁG
(részlet)

A “kalóz” szót hallva valószínű, hogy a trópusi szigetek jutnak eszünkbe, mindenek előtt a Karib-térség. Az Újvilág kincseivel teletömött hatalmas vitorlás hajók Európába tartva gyakran haladtak el errefele, a Bahama- és a Szélcsendes-szigetek szirtektől övezett, félreeső öblei pedig kiváló búvóhelyül szolgáltak a tengeri haramiáknak. A rablók előszeretettel telepedtek meg olyan szigeteken, ahol biztosítva volt a friss ivóvíz, a lagúnákban hemzsegtek a halak, s az erdők bővelkedtek a vadállományban. A szigetek között pedig egyre-másra bukkantak fel a gyanútlan áldozatok. Az európai fregattok különféle iparcikkekkel megrakodva, az Afrikából érkezők rabszolgákkal, arannyal és elefántcsonttal a fedélzetükön, de a legbecsesebb zsákmánynak a Spanyolországba tartó hajók számítottak – Közép-Amerika ezüstjével megrakottan.
A gyakori hurrikánoktól eltekintve a Karib-tenger valóságos kalózparadicsomnak számított. A 18. század elején már vagy kétezer martalóc garázdálkodott a térségben. Persze ez idő tájt nem csak ebben a térségben fordultak meg kalózok, hanem az egész világ valamennyi tengerén dívott a kalózkodás. A Földközi-tenger békés kereskedőhajóinak biztonsága hosszú századokon át az evezős gályáikkal a vizeket uraló berber korzárok kénye-kedvétől függött. A tengeri haramiák Észak-Európa partjainál, a Vörös-tengeren, a Malaka-szorosban és mindenütt, amerre jelentős kereskedelmi útvonalak vezettek, lesben álltak, várva az alkalomra, hogy lecsaphassanak.
Nem egy bandita kiváló tengerésznek bizonyult, ahhoz pedig mindannyian remekül értettek, hogyan lehet túljárni a hatóságok eszén. A kapitányt legtöbbször a legénység választotta, sőt bizonyos helyzetekben meg is foszthatta a hivatalától. E különös, az adott korban szokatlan demokrácia a zsákmány igazságos elosztásában szintúgy érvényesült. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy az 1920-as és ’30-as évek kalandfilmjeinek romantikus hősei /Mint a mindig vigyorgó Errol Flynn./ hasonlítottak a valódi kalózokra. A sajtó hasábjain gyakran rettenthetetlen hősöknek ábrázolt, idealizált figurák a valóságban többnyire kíméletlen gyilkosok voltak, akiknek alantas, embertelen s meglehetősen rövid élet jutott osztályrészül.

Kik és miért lettek kalózok?
Aligha túlzás az az állítás, amely e mesterséget egyidősnek tekinti magával a hajózással. Akár az ókori evezős gályák, a kétárbocos fregattok vagy a modern motoros naszádok kalózairól beszélünk, többnyire hasonló mozgatórugók rejlenek az egyes emberi sorsok mögött. Az előre sejthető viszontagságok és megpróbáltatások, a halálbüntetéssel fenyegetettség dacára számtalan reményvesztett fiatalember lépett egy-egy kalózhajó pallójára. Rendszerint ezeknek az embereknek, mire idáig jutottak komoly hajózási szaktudása és gyakorlata volt, melyet kereskedelmi hajókon vagy a haditengerészetnél sajátítottak el. Nem kevesen hatósági engedéllyel működő – azaz csak ellenséges állam hajóit fosztogató – kalózhajók matrózaként kóstoltak bele a törvényen kívüliek kalandos életébe.
Az okok vizsgálatakor nem feledkezhetünk meg az ember olthatatlan szabadságvágyáról sem. A korabeli társadalmak szigorú hierarchiájában a tengerészeknek csak a legalsó fokokon jutott hely. Az egyetlen reális esélyt a meggazdagodásra az jelentette számukra, ha elszegődtek egy-egy hírhedt tengeri haramiavezér zsoldjába. A kalózok ugyanis saját zsebre dolgoztak. A legtöbb hivatásos tengerész mégis csak akkor választotta ezt az utat, ha a kalózok fogságába esett. Aztán, amikor a hatóságok kezébe kerültek, sokuk védekezett erre hivatkozva. A bíróságok olykor figyelembe vették az efféle érvelést, enyhítő körülménynek tekintve, hogy a vádlottak nem önszántukból, hanem kényszer hatására cselekedtek.
A kalózzá váláshoz vezető utak egyikén az első lépés még teljesen törvényesnek számított. Gyakran megesett, hogy egy kapitány a korona engedélyével támadott meg kereskedelmi hajókat, de csak olyanokat, melyek árbocán ellenséges állam lobogója lengett. A zsákmányszerzés lehetősége már önmagában igen népszerűvé tette a hatalom által támogatott rablást a tengerészek körében, noha sem szabadabb életet, sem társadalmi felemelkedést nem hozott számukra. Ám a békeévek eljöttével szükségképpen nőtt a munkanélküliség, s vele együtt a nyomor a kikötők környékén. Márpedig az éhezéssel, koldulással, tolvajlással vagy az éhbérért való alkalmi munkákkal szemben a kalózsors sokak szemében jelentett kiutat, amivel szemben a halálbüntetés kockázata alig bizonyult elrettentő erőnek.

Egy kalózhajó legénységében sokféle náció, bőrszín, társadalmi csoport, sőt néha-néha mindkét nem képviseltette magát. Mint az a korabeli bírósági jegyzőkönyvekből kiderül a Karib-tengeren 1715 és 1725 között garázdálkodó mintegy hétszáz kalóz szinte mindegyikének az anyanyelve az angol volt. Több mint egyharmaduk az anyaországból származott, egynegyedük Észak-Amerikából, ötödrészük az Antillákról, minden tizedik Skóciából és nyolc százalékuk Walesből. Más tengerész nemzetek, így a svédek, hollandok, franciák és spanyolok jelentéktelen számban fordultak meg közöttük. Legtöbbjük a húszas éveiben járó fiatal férfi volt, átlagéletkoruk – hasonlóan a tengerészekéhez – alig érte el a huszonhét évet. E meglehetősen heterogén társaságban szép számmal akadtak afrikai származású feketék, főként az amerikai partok mentén portyázó fregattokon ahol egy-egy kalózhajó legénységéhez csatlakozhattak felszabadult feketék, vagy szökött rabszolgák is. Bartholomew Roberts például 1721-ben 187 fehér és 80 fekete matróznak biztosított megélhetést. A tengerek útonállóira számtalan veszély leselkedett, azonban legtöbbjük tudta mit vállalt azzal, hogy kalóznak állt. Fogságba eséskor elég egykedvűen fogadták azt is, ha a fejük felett kimondták a halálos ítéletet.
(folytatás a Fanfárban)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához