LFG.HU

Vaszilij
novellaCimkek

- Ciki – ennyit mondott Helga, mikor közöltem vele, hogy megbuktam az államvizsgán. Álmaink a közös jövőről kártyavárként omlottak össze. Pár napig bírta még velem – utólag már elismerem, hogy nem lehetett könnyű, annyira átadtam magam az önsajnálatnak – aztán egyik délelőtt összepakolt, és elment.

Nem emlékszem, hogyan szedtem össze magam végül, csak annyit tudok, hogy valószínűleg az utolsó pillanatban tisztult ki az agyam. A telefont már kikapcsolták, és egyre több befizetetlen számla gyűlt össze ez előszobai kisszekrényen. Lebattyogtam velük a postára, feladtam nagyjából az utolsó fillérjeimet is, aztán elhatároztam, hogy újragondolom ezt az egész dolgot.
Munkát kellett keresnem, és hiába jártam öt évet az egyetemre, záróvizsga nélkül ez pont annyit ért, mintha soha be sem tettem volna a lábamat a mérnöki karra. Biztonsági őr lettem, akkoriban erre kifogyhatatlan volt a kereslet.

Szörnyű volt. Nem a munka, ami voltaképp csak ácsorgásból állt, mert a H&H ruházati áruház szerencsére nem volt a tolvajok és rablók fő célpontja. Utáltam, hogy “majdnem-diplomásként” ezzel kell eltöltenem az időmet, holott sokra többre vagyok hivatott. Legalábbis én úgy éreztem.
És az emberek… Vagy keresztülnéztek rajtam, mintha ott sem lennék, vagy feltűnően végigmértek. Némelyik zavartam elfordította a fejét, ha találkozott a tekintetünk, mások kihívóan az arcomba bámultak, mintha provokálni akarnának. Nem szerettem az embereket.

Aztán beosztottak az éjszakai műszakba, és minden megváltozott. Mikor az utolsóként távozó dolgozók mögött elfordítottam a kulcsot a zárban, és zseblámpámmal világítva végigsétáltam a néptelen eladótérben, mindig olyan érzésem volt, hogy egy egész birodalom ura vagyok – napnyugtától napkeltéig, akár valami mesebeli vámpír. Nem kellett az eladók és raktári munkások megvető tekintetét elviselnem, akik minden pillanatban azt sugározták felém, hogy én a semmittevéssel keresem a pénzt, miközben ők majdnem beleszakadnak a munkába.

De az éjszaka megszabadított mindettől. Szerettem a csendet, ami körülvett, szerettem a vadonatúj holmik illatát. Keresztül-kasul járni a roskadásig töltött polcok között, megszemlélni a próbababákat, akik hétről hétre új ruhákban pompáztak előttem. Mindig csütörtökön volt a váltás, akkor érkezett az új kollekció. Azokon az estéken fokozott izgalommal mentem a munkába, és alig vártam, hogy egyedül maradjak végre.

Azt hiszem, Rebecca döbbentett rá, hogy nem kell feltétlenül ragaszkodnom a kirakatrendezők elképzeléseihez. Becca sötét hajú, mandulaszemű, vékony csípőjű bábu volt asszonyosan telt mellekkel; talán őt szerettem a legjobban az összes közül. Hosszú, egyenes szempillái alól mindig megértően tekintett rám, mikor esténként megálltam előtte, és megcsodáltam őt. Épp az ellentéte volt Helgának, a hirtelenszőke, lobbanékony, akaratos lánynak – kezes volt, szelíd és türelmes.
Akkor este azonban nem tetszett a ruha, amit avatatlan kezek aggattak rá: a citromsárga trikó, a zöld miniszoknya és a vállára vetett vörös kendő papagájjá tették hasonlatossá. Nem bírtam volna elviselni, ha ilyen ízléstelen öltözékben kell töltenie egy egész hetet, kitéve a látogatók éles, megvető pillantásainak.

Tétován indultam el a polcok között, cipőm kopogása érzéktelenül visszhangzott mögöttem. Éreztem, hogy Becca figyel. Hosszasan válogattam a ruhák között, mire ráakadtam a megfelelőre. Egyszerű, elegáns szabású fekete miniruha volt, tudják, az a fajta, amit bármikor felvehetnek, mégis divatosak lesznek benne.

Elégedett mosollyal tértem vissza a lányhoz.
- Gyere, szépségem, átöltöztetlek – súgtam neki. Lassan vetkőztettem le, finom mozdulatokkal hámoztam le róla az ízléstelen göncöket, aztán rásegítettem a fekete kis ruhácskát.
- Gyönyörű vagy – léptem hátrébb aztán, hogy megcsodáljam a lányt, aki elégedetten mosolygott rám, mintha szavak nélkül szeretné megköszönni nekem, hogy segítettem rajta.

Másnap is átöltöztettem, aztán attól kezdve minden este. Egyszer szende kislányt csináltam belőle: fekete szoknyával, fehér matrózblúzzal, masnival a hajában; máskor vadító dívának öltöztettem tűzpiros, mélyen dekoltált ruhát adva rá. Mindig más volt, de mindig gyönyörű, olykor egész éjjel csodáltam. Leültem a földre vele szemben, és csak néztem őt, ő pedig engem nézett. Szerettem őt, és azt hiszem, ő is szeretett engem.

***

Egy júliusi éjszakán történt, ma is emlékszem minden pillanatára. Igazgatósági ülés volt az áruházban, ami eléggé elhúzódott. Máskor már kilenckor egy lélek sem volt rajtam kívül az üzletben, aznap azonban tizenegy óra is elmúlt már, mire az utolsó ember is eltávozott egy elgyötört takarító személyében.
Meg sem vártam, hogy a férfi alakja eltűnjön a sarok mögött, egyből rohantam Beccához.
- Ne haragudj, drágám – simogattam meg bársonyos haját. – Ígérem, kiengesztellek valahogy. Kitalálok valami különlegeset a számodra, kedvesem.

Becca rezzenéstelen arccal nézett vissza rám, azt hiszem, tényleg megsértődött. Nem akarózott egyedül hagynom őt, de muszáj volt. Nehéz léptekkel kóvályogtam a polcok, fogasok között, de valahogy egyik ruha sem volt az igazi. Mikor már vagy a századik darabot dobtam vissza fanyar képpel a helyére, jutott eszembe a megoldás. Úgy loholtam a fehérnemű-osztály felé, mint akit kergetnek, elemlámpám fénycsóvája őrült táncot járt előttem a padlón.
Vadító volt. Remegett a kezem, ahogy ráadtam a borvörös tangát, ahogy bekapcsoltam a hátán a leheletnyi csipkemelltartót, ahogy óvatosan ráadtam a harisnyát. Még akkor is remegtem, amikor elhátráltam tőle, hogy megcsodáljam gyönyörű alakját.

Végigfuttattam nyelvem taplószáraz ajkaimon, miközben fel-le járattam rajta a szenvtelen lámpafényt. Emlékszem, ahogy egyre hevesebben vert a szívem, mintha szabadulni akarna mellkasom börtönéből. Szaggatottan vettem a levegőt, és hosszú idő telt el, mire meg tudtam szólalni.
- Szeretlek, Becca.
A lány nem válaszolt, de a mosolya magában hordozta a feleletet. Ő is szeret engem, ezt súgta minden porcikám. Tétován léptem felé, nem akartam megtörni a pillanat varázsát – talán annak örültem volna, ha megfagy az a pillanat, és örökre ott állhatok vele szemben.

Aztán Becky felém nyújtotta a kezét, és én nem gondolkodtam tovább. Felléptem mellé az aprócska emelvényre, és a karjaimba zártam. A csókja hideg volt, de édes, érintése tétova, de puha, mint a bársony. Végigsimítottam a testét, aztán leemeltem a pódiumról. Folyamatosan csókoltam őt, miközben lassan haladtunk a raktár felé, különös, érzéki tangót járva.
Néhány kartondoboz között teljesedett be a szerelmünk. Becca kezdeti hidegsége lassan felengedett, s mire lekerült róla az összes fehérnemű, már ő is ugyanolyan tüzesen ölelt engem, mint én. Csodálatos volt.

***

Azt hiszem, elvesztettem a fejem. Talán nem kellett volna őrjöngenem, meg lehetett volna oldani másképp is a dolgot, de nem bírtam elviselni, amikor megláttam Beccát egy ócska kirakatbábu ölelésében. A lány egy egyrészes, halványkék fürdődresszt viselt, és gyönyörű volt, mint mindig, de a lenyalt hajú ficsúr a divatos, feszülős bokszerben, amint hátulról átölelte a drágámat, kihozott a sodromból. Ütöttem-vertem, még védekezni sem tudott – de nem érdekelt.

Becca viselkedése bántott a legjobban. Közönyös volt, érzéktelen. Azt hiszem, nem is igazán bántam, hogy másnap reggel azonnali hatállyal elbocsátottak. Még aznap kivettem a bankból a spórolt pénzemet, és berendeztem a pincében a műhelyt.

Az első munkáim még ma is mosolyt csalnak az arcomra, de sokat tanultam az évek alatt. A bábukat veszik, mint a cukrot – mindenkit lenyűgöznek, azt hiszem, holott fogalmuk sincs róla, hogy a külcsín egyáltalán nem minden náluk. Talán jobb is így. De én nem vagyok elégedett. Nem leszek elégedett addig, míg meg nem csinálom a tökéletes Beckyt.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához