LFG.HU

Küzmös Imre
novellaCimkek

Tél volt. Hosszú és hideg. A fagyos északi szél belemart jeges ujjaival a Hildera folyó völgyét övező dombvidéket borító hólepelbe, és az így kiszakított hódarát dühödt üvöltéssel vágta az úton vánszorgó postakocsi lovainak és hajtóinak szemébe. A látótávolság méterekre csökkent, ám a kocsis nyugodt maradt; tudta, hogy néhány percen belül meg kell érkezniük a Sánta Rókához, a fogadóhoz, ahol immár évek óta pihenni szokott, és amely kiválóan alkalmas a közelgő ítéletidő átvészelésére.

*****

Fél óra múlva már a Sánta Róka kandallója elé helyezett padokon ülve a száraz bükkfahasábok által gerjesztett vidáman ropogó tűz mellett melegítették elgémberedett és átfagyott tagjaikat a kocsi utasai.

- Nem is emlékszem mikor volt utoljára ilyen kemény telünk. – mondta egy vastag, kecskebőrből készült kabátba burkolódzó, negyven körüli férfi, kihez egy jó húsz évvel fiatalabb nő bújt hozzá, akinek alig észrevehetően, de folyamatosan mozgó állcsúcsa kétséget sem hagyott afelől, hogy még mindig vacog.

A közben megérkező kocsis egy horkantással adta jelét egyetértésének, majd hozzátette:
- Ammá’ igaz. Az imint, míg á lovákat csutakoltam, éreztem, hogy szegíny párák csontig fagytak át’tal. Amúgy meg, ahogy az eget elnízem, hónap dílig áligha megyünk tovább.

A távolból furcsa, azonosíthatatlan hangot hozott a szél. Éppúgy lehetett farkasvonyítás, mint a szélvihar üvöltése.

- Félek, apa. – mondta az ifjú nő a kecskebőrkabátosnak, eloszlatva minden kétséget kapcsolatuk milyensége felől a többi tűz előtt kuporgóban.
- Ne féljen hölgyem. – vágta rá azonnal egy bélelt posztóköpenybe burkolózó, prémes sapkát viselő, bajuszos fiatalember. – Meg tudjuk védeni bármitől. – tette hozzá, és míg balja félrehúzta köpenyének szegélyét, jobbja a köpeny alatt viselt kardjának markolatához ért. A mozdulatnak magabiztosságot kellett volna sugároznia, ám a hidegtől elgémberedett ujjak nem engedelmeskedtek tökéletesen az őket mozgató akaratnak, így az kissé sutára sikeredett.
- Bizony, télen sok mindentől kell tartania az embernek. – kapcsolódott be a társasághoz lépő fogadós, miközben egy réztálcán fűszerezett, forralt bort szervírozott az utazóknak. – Hideg, fagy, farkasok, orkok, és ki tudja miféle földmélyi pokolfattyak mászhatnak elő ilyenkor odúikból. De ez az ital jót fog tenni, meglátják.

- Emlékszem gyermekkoromból egy ugyanilyen, ha nem keményebb télre. – kapcsolódott be a beszélgetésbe egy eddig csendben lévő borostás, idősebb férfi, akinek bal arcfelén mély és hosszú vágás éktelenkedett. A kackiás bajszúval együtt szállt fel a kocsira, ő is afféle fegyverforgató lehetett. Csendesen, halkan beszélt, és közben folyamatosan a tűzbe bámult, mintha annak beszélt volna. Mégis, volt valami tiszteletet parancsoló megjelenésében, hanghordozásában, ezért senki sem szólt közbe, hogy megzavarja az öreg gondolatait. – Hét-nyolc telet láthattam akkor még csak. Apámmal és anyámmal fenn éltünk a Daffes hegységben. Akkora hó volt, hogy nekem a nyakamig ért. Apámnak vittem fel aznap az ebédet a kitaposott ösvényen a hegyoldalra, amikor megláttam az idegent. A gerinc felől közeledett felém, pontosan szembe jött velem. Magas volt, az arca egészen fakó, már-már szürke színű. A hátára szíjazva jókora pajzsot viselt, és kardot, amelynek hüvelye mélyen szántotta fel tőle balra a keményre fagyott tetejű havat. Lábán messzire feltűnő vörös szattyánbőr csizmát viselt, rajtuk csóvát húzó csillagokat formázó sarkantyúval. Féltem, hogy el akarja venni a kosaramat, amiben apám ebédje volt, ezért elővettem a bicskámat, hogy megvédjem ami a mienk, de ő nem jött oda hozzám. Megállt pár méterre tőlem, és azt kérdezte:
- A szüleid hol vannak?.
- Itt a közelben. -feleltem.
- Vezess oda. -mondta, és én elvezettem apámhoz. Apám két marokra fogott baltával állt a tisztáson, a nemrégiben kidöntött faóriás mellett, úgy várt minket.
- Jó napot adjanak az istenek.- mondta a jövevény.
- Annak is, aki ezt akarja. – felelte apám.
- Van-e szállás egy fáradt vándornak pár napra?
- Akadhat.
- Akkor jó.- felelte az idegen majd arccal előre elvágódott a hóban.

Nehéz volt lecipelni a hegyről, apám mégis megtette. Nekem a pajzsát és a kardját kellett levinnem; majd megszakadtam alatta, de nem mutattam jelét fáradtságomnak, és csodáltam apám erejét, aki anélkül vitte súlyos terhét, hogy hangosabban vette volna a levegőt. A házban anyám vette át az irányítást. Takarókba csavarta az idegent és vizet forralt, amibe nyáron gyűjtött gyógynövényeiből szórt egy keveset. Lassan vörös tócsák áztatták át a takarókat, és ekkor láttuk meg, hogy az idegenen összefagyott vágott, tépett sebhelyek vannak. Anyám ezeket a sebeket is bekötötte.
Öt nap múlva tért magához az idegen, addig folyamatosan aludt. Apámmal kívánt szólani, és mikor apám belépett, csak rápillantott az ágy szélén ülő idegenre, és azonnal kiküldött a szobából. Kíváncsi voltam miről beszélhetnek, ezért az ablak alatt ténferegtem, hátha meghallok valamit, de nem sok eredményre jutottam.
Mikor apám kilépett a szobából, arca sápadt volt. Még sosem láttam ilyennek, ezért én is megrémültem.

-Mennem kell.- mondta az idegen.
- Veszélyes ilyen állapotban elindulnia, még nem gyógyult meg teljesen. – mondta anyám, és apámra pillantott, aki nem szólt semmit, csak bólintott, de kerülte mind anyám, mind az idegen, mind az én pillantásomat.
- Veszélyes az is, ha maradok. – válaszolta egy félmosoly kíséretében az idegen. – Mindenkinek az lesz a legjobb ha most elindulok.

Anyám segítségkérően nézett apámra, aki még most is csak hallgatott. Anyám ekkor megsejthette, hogy nem bölcs dolog tartóztatni az idegent.

- Köszönök mindent. A segítséget, sőt, az életemet, de most mennem kell tovább jóemberek. A jót azonban jóval kell viszonozni, ezért hadd fizessem meg a szállást. – mondta, és egy hatalmas aranypénzt vett elő, amelynek egy furcsa, hasított szembogarú szem volt az egyik oldalán. Én még soha nem láttam ilyet, de a szüleim sem sokat, ebben biztos vagyok.
- Nem pénzért segítettünk. Tegye csak el, magának nagyobb szüksége lesz rá. -mondta apám, anyám értetlen pillantásától kísérve.
- Akkor az istenek fizessék meg a jóságukat, azok óvják magukat. – mondta az idegen, és megütögette a vállamat, apámmal kezet szorított, majd elindult a hegyek felé.

Egy ideig néztük, majd apám bement a házba, anyám is dolga után nézett. Én sapkán hajtókáját nehéznek érezvén megigazítottam azt, és ekkor meglepetésemre kicsúszott belőle az aranypénz. – Bácsi, bácsi, ezt itt felejtette. – kiáltottam utána, de ő már messze járt, és a szél is erősödött, vihart ígért.

A tavasz későn érkezett meg abban az évben. A Békás tó mellett játszottam a kutyánkkal, amikor felfigyeltem a piros színű valamire a sarjadó nádas szélén. Odafutottam, és egy pár vörös szattyánbőr csizmát pillantottam meg, rajta csóvát húzó csillagokat formázó sarkantyúval. A csizma azonban nem volt üres. Sárgásfehér színű csontok álltak ki belőle, és némi rongyokba burkolt, oszlásnak indult büdös húscafatokat rejtett. A csizmát harapás és karmolásnyomok csúfították, jelezve a karmok tulajdonosának haragját, amiért nem férhetett hozzá a csizmában rejtező húshoz. Sokat jártam az aranypénzért vásárolt teheneket legeltetni azon a tavaszon és nyáron a tópartnak azon a részén, ahol a csizmákat találtam. Szokatlanul dús fű nőtt ott abban az évben.

*****
A sebhelyes arcú öreg harcos előadását követően csend ülte meg a ropogó tűz környékét. Az emberek gondolataikba mélyedtek.
- A nagyapám marhakereskedő volt Zolderez városában, de élete utolsó évében megőrült. – törte meg a sebhelyesarcú beszédét követő hosszú csendet a kecskebőrkabátos férfi. – Apám mesélte, hogy egy fura aranypénz vette el az eszét, amely szokatlanul nagy volt, s egy nem emberi szem ábrázolása volt az egyik oldalán. Apám nem tudta, hogy nagyapám honnan szerezte a pénzt, de egyre furcsábban viselkedett. Állandóan nézegette, forgatta a pénzdarabot, majd forrasztatott rá egy kis aranyhorgot, hogy a nyakában hordhassa. Már nem foglalkozott az üzlettel, naphosszat a szobájában ücsörgött, a pénzdarabot simogatta, a családja sem érdekelte többé. Apám egyszer el akarta venni tőle a pénzt, de nagyapám úgy feldühödött, hogy kis híján megölte. Kitagadta és kiüldözte a házból.

Másnap reggel a szolga, aki a reggelit vitte fel nagyapám szobájába, az ajtót zárva találta, és nem kapott választ amikor urát szólította. Csak este merték rátörni az ajtót, miután egész nap nem válaszolt senkinek, még nagyanyámnak sem. Ahogyan rábukkantak, a szoba közepén feküdt, a mellkasa fel volt tépve, a szíve és térdtől lefelé mindkét lába hiányzott, és az egész szőnyeg csatakos volt a vértől. A szemes nyaklánc pedig eltűnt. Semmi más, csak az. Behatolásnak nem volt semmi nyoma. Bárki, vagy bármi volt is a támadó, semmiféle nyomot nem hagyott maga után, csak néhány durva, erős és vastag, majd egy arasz hosszú mélyszürke szőrszálat, és egy ragacsos váladékcsíkot a karosszék szövetén. Anyám hívására apám még aznap visszatért, és mindent megtett, hogy a gyilkos nyomára bukkanjon. Húsz arany jutalmat ígért annak, aki felkutatja és elpusztítja a gyilkost, akárki, vagy akármi volt is az. Sok kalandor jelentkezett a feladatra, de egyikük sem tudott eredményt felmutatni. A legtöbben közülük egy farkasemberre gyanakodtak.

*****
- Velem két éve, télen történt egy furcsa eset. – szólalt meg a bajszos fiatalember. – Apám kalandozó volt, a világot járta, de még gyermek voltam, amikor meghalt egy kaland során. Mint mondottam, két éve történt. Egy bál után hazafelé tartottam, kissé kótyagosan, de a hideg gyorsan kijózanított. A házunk előtt leültem a padra, és előkotortam a zsebemből a tégelyt, amelyben sárga gyökérke szárított, összetört szálait tartottam. Ezt dohánnyal keverve, és elszívva elkerülhetjük a másnaposságot. Épp ezen igyekeztem, atmár dohányt és a gyökérke szárait gyömöszöltem bele a pipámba, és tűzszerszám után kutattam, amikor egyszer csak ott állt mellettem az az alak. Nem láttam, vagy hallottam, hogy közeledett volna az utcán, de túlságosan el voltam foglalva a pipámmal, ezért nem foglalkoztam vele, hogy milyen hirtelen került oda. Velem egymagas, vékony alak volt, homokszínű hajjal, arca, bár borotvált volt, kétségtelen bizonyosságát adta annak, hogy nem veti meg az alkoholt viselője. Most is kissé spiccesnek láttam, gondoltam, ő is egy mulatságról tart hazafelé. Még ismertem is valahonnan, úgy emlékeztem az utcánk végén lakik, de a neve csak nem ugrott be.

- Bocsáss meg nekem. – kezdte az alak. Ezt kissé meglepett túlzott udvariasságnak tartottam, gondoltam némi pénzt akar belőlem kiszedni, vagy egy kis dohányt. Felnéztem rá, várva, hogy folytassa.
- Bocsáss meg. – ismételte meg. Ekkor már sejtettem, hogy nem erről van szó, és kissé nyugtalan lettem, ami csak erősödött, amikor az alak szeme sarkában könnycsepp jelent meg. – Bocsáss meg. – mondta harmadszor is, és elkezdett zokogni. Erre már lépnem kellett valamit, bár roppant kényelmetlenül éreztem magam.
- Nem haragszom, miért is haragudnék, hisz nem is ismerjük egymást, csak látásból. – motyogtam zavartan, nem igazán tudva, hogy mit is kellene csinálnom.
- Ott voltam, amikor apád meghalt. – mondta az alak, mire én meghökkentem. – ott voltam, de nem segítettem rajta, pedig megtehettem volna. Együtt vadásztunk egy szörnyű bestiára. Azt hittük, hogy egy farkasember ellen küzdünk, és csapdába ejtésének tervét is ennek megfelelően készítettük el. Apád jó harcos volt, a legjobb közülünk. Neki kellett maga után csalnia a bestiát, elénk a lövészek elé, akik ezüsthegyű nyílvesszőkkel vártunk. Sokáig vártunk, elmúlt éjfél is, de a préda csak nem jött, ezért apáddal elindultunk felderíteni a környéket. Felülről rontott rá, hatalmas volt. Ott álltam felajzott íjjal, miközben apád élethalálharcot vívott a fenevaddal, ott álltam, és nem tettem semmit. Nem lőttem, nem avatkoztam a küzdelembe, meg sem szólaltam, és meg sem mozdultam. Aztán a szörnyeteg egy hihetetlen ívű ugrással egy háztető felé vetette magát és eltűnt. Én pedig ott álltam, továbbra is, pedig már nem voltam zöldfülű. Ekkor még bekötözhettem volna apád sebeit, talán nem vérzett volna el, nem halt volna meg, de amikor láttam feltépett mellkasát, rosszul lettem, és öklendezni kezdtem. Mire befejeztem, a társaink már odaértek, és apád halott volt. Bocsásd meg nekem, hogy gyenge voltam és nem segítettem amikor megtehettem volna. Legalább te bocsásd meg, mert én és mások képtelenek erre.

Nem tudtam mit válaszolni neki. Anyám azt mondta, apám balesetben halt meg. Őszintének éreztem az alakot, tudtam, hogy igazat mond, de nem tudtam mit felelni neki. Utólag annyi okos és bölcs dolog jutott eszembe, amit akkor mondhattam volna neki, de nem mondtam semmit, csak bólintottam. Ott állt könnyes szemmel, és én zavarban éreztem magam. Haragudtam rá, amiért nem segített apámon, de a gyengeség nem bűn, és igazán megbánta, amit tett. Beleszívtam a pipámba, és a felizzó dohányt néztem, miközben gondolkodtam, mit mondjak. Közben eszembe jutott a neve: Anred. Felnéztem, de az alak már nem volt ott. Kissé meglepődtem ezen, de mivel sötét is volt, és az utcánk is kanyargós volt, elfogadtam, hogy könnyen eltűnhetett a szemem elől. Bementem, és lefeküdtem aludni.

Másnap anyám ébresztett. Rosszalló pillantást vetett rám; nyilvánvalóan sejtette, hogy fia előző este ismét berúgott. Valami semleges témát kerestem, ezért azt mondtam neki:

- Képzeld, kivel beszélgettem tegnap. Anreddel, aki az utcánk végén lakik. – Éreztem, hogy ez hiba volt, most jön majd a “Nagyszerű, már iszákosokkal barátkozol!” válasz. Ezt el kívántam kerülni, ezért belevágtam a nehezébe: – Azt mondta, ott volt apám halálakor, és nem balesetben halt meg, hanem egy bestia végzett vele.

Anyám azonban nem úgy reagált, mint az várható volt tőle. Kissé összehúzta a szemét, és fürkészően nézett rám, jellegzetes vesébe néző pillantásával.

- Mit mondtál, mikor beszélgettél vele? – kérdezte.
- Tegnap este. – feleltem értetlenül. Anyám tekintetébe riadalom költözött. – Mi a baj? – kérdeztem aggódva.
- Anred valóban ott volt apád halálakor. Magát hibáztatta, és az italhoz menekült, hátha felejtést nyújt neki. Három éve múlt, hogy felakasztotta magát.

*****
- As’szem ideje vón lefekünni. – szólalt meg a kocsis, kissé feszengve a padon. – Köszönnyük a bort fogadós uramnak, de hosszú napunk vót, s a hónapi is a’ lesz. Hosszú még a tél is, pihent ember kén hozzá. – nem említette, hogy néha hosszú, szürke hajszálakat talál a vánkosán, holott neki rövidre nyírt, barna haja van, és az Istenek kegyelméből nem őszül. Sőt, hosszú – hosszú évek óta mintha nem is öregedne.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához