LFG.HU

HammerTimeCafe
mg-b
novellaCimkek

Kilépett a férfivécé ajtaján: szokatlanul üres volt a folyosó, mintha kórházban lenne látogatás után, s a fülében még mindig ott zubogott az öblítés zaja.
Végighaladt a lépcsők felé, aztán le az első emeletre – gyűlölte a liftet, a közvetlen szorongást, az ismeretlen köszöngetés nyűgjeit -, végigsétált az irodák előtt (százhárom, négy, öt, száztizenkettő) egészen az utolsó előttiig, ahová aztán benyitott, beült, de üres emilfiók fogadta, sehol egy válaszreakció.
Közben kihűlt a kávé.
Lefőzött egy újabb adagot – türelmesen kivárta a kotyogást, mert a titkárnők nem voltak sehol, biztosan ebédidő és édességmajszolás és emésztgetés, belek recsegése, amikor nem éri meg zaklatni őket -, aztán vissza, ülés, klikkelés, de semmi, semmi, unalompornó, kihűl a kávé.
Esküdni mert volna rá, hogy az elektronikus óra kattog az asztalon, vagy legalábbis pittyeg vagy sípol vagy szívbillentyűt utánoz és szívmegállást is esetleg.
Ablakot nyitott, visszaült, becsukta, kávé, klikk, ablak, új üzenet, de csak hirdetés, kardiovaszkuláris kütyük, kósza elektronok, titkárnők viszont sehol, a munka áll, a folyosó még mindig üres, bár valaki mintha csoszogna, kinéz, de senki: magányos kolomp és Annuska néni a porta felől.
Visszaülés, kávé és klikk, aztán valamit pötyög, egynéhány szótagot, aztán hátradől.

Odakint csoszog és kopog a folyosó, az a hülye vénember botozott így az utolsó vizsga előtt, így megint kinéz, és a vén gebe az, már elszürkült a bőre és most hátranéz, “Maga még meddig?…”, kérdezi megint azt, amit ő azóta sem válaszolt meg, és most is csak nézi, nézi Annuska nénit, aki most visszanéz, “köpenyes vénember”, gondolja róla ő, amit ki is mondott akkor, évekkel korábban bizony kimondta: “Köpenyes vénember!…”, aztán kiment és otthagyta az egészet a francba a francnak, de most nem mondja ki, csak visszabújik az ajtó mögé, és Annuska néni csak nézi, nézi, semmit sem ért, rázza a kolompot, hiszen nem működött a csengő, sokszor volt rossz, öreg volt az iskola, kikoptak a műszerek, ezekkel már nem lehet életeket menteni, szívmegállás rezeg a falak között, aztán a néni indul tovább a másodikra az órák végét jelezni sípoló kolomppal.

Miután végigjárt minden folyosót, és a hátsó lépcsőn visszaérkezett a portára, ahol halkan sistergett a tévé, épp a hangyák háborúját adták, sokadik epizód, a fehérek álltak győzelemre, fakult a kép, letelepedett, sokáig nézte, aztán klikk, és felállt a monitor előtt, újabb adag kávéra volt szüksége, hogy ezt kibírja, vagy arra, hogy kiüssék, de már nem ütötte ki senki, nem lett volna értelme többé, és amíg lekotyogott a kávé, ő kifelé bámult az ablakon, az irodaerdőt figyelte és a számtalan üvegszemet, elüvegesedő tekintetet, mintha mindegyik egy haldoklóé lenne, és azon a vizsgán járt az esze, amin képtelen volt megfelelni, mert csak Annuskára tudott gondolni ott az ágyban, a forrón csorgó párnák között, ahogy hullámzott a tenger és perzselt a táj és szikkadt nap függött odafenn az égen egészen élettelenül, és a pincér azt kérdezte “Lemont?”, de sohasem kért, csak most tette volna, ha kérdezik, de már nem szólhatott bele semmibe, de a lemont szerette volna elszopogatni, mint a nőiséget, miközben kifelé bámul az ablakon, a folyosó pedig csoszog és sípolva kolompol.

Lefőtt a kávé, a postafiók még mindig üres, ő pedig kibassza a gépet, mert megunja, elindul haza, és az irodaajtón kilépve rögtön tisztaszobába érkezik, anyja a konyhában matat, háttal van neki, “Most már sohasem tudok majd felállni?”, kérdi tőle ő, és “Jaj dehogynem dehogynem”, sír az anyja hangja, “hogyne tudnál…”, s ő közben a gyermekágyba csimpaszkodik, térden csúszik, a porból néz felfelé, az őrmester ordít és fröcsög, tűz a nap, izzasztó a hőség, a nap sárgája odaégett az ólomüveg égre, a szakasz együtt tűr és hasal, “Porbafingó retkek!”, ordítja a katonaszleng és felpofozza, női hang és taxiút az éjszakában, aztán a zokogás, a szorongó lelkek, a végtelen ölelkezés és a perverz csókvihar és a béna násznak vérbefúló halotti vágya, miközben ég az erdő és üszkös fák csontujjai merednek az égre, mikor ismét a küszöbre lép és elindul a kórházszerű folyosón az irodák felé, hogy fehér falak és ajtók fogadják és úgy bókoljanak neki, mint egy nagyúrnak vagy királynak vagy mint tették azt Valens császár előtt a nevüktől és nyakuktól megfosztottak ezrei.

“Take a picture!”, vihog az angol lány a hóban, valós vigyor képre fagyva, utolsó jótett a száztizenhárom előtt, ahol kotyog a kávé, és titkárnők sehol, talán még korán van, habár az óra szerint fél perccel múlt tegnap, amikor frontálisan ütközött.
A ködszürke acélerdőt nézi az ablakból, “a vetítés szünetel”, hirdetik a neoncsövek, és sorra kiégnek az emlékek villanykörtéi is, Annuska felhőfoszlányból érett nővé cseperedik, hogy esőként sírja el vénkisasszony-könnyeit a fehérköpeny karjain.

Az üvegcserepek fölött mennydörög az ég, sípol a kolomp, edző fújja a sípot, vagy a bíró, egyik bíztat, másik beint, leint, “A gépek… csak azok éltetik még”, suttogja egy köpenyes szakorvos, és sötét felhők falják fel az eget, a szél vihart kavar, a huzat becsapja az ablakot, ő pedig visszaül, a postát nézi, a kávé hideg, a sípolás az agyát feszíti, nyakán duzzadnak az erek, a kávé hideg, üzenet, levél semmi, semmi semmi, unalompornó marad hajnalig, ha virrad még egyáltalán a gépek között lekapcsolásig, “Lekapcsol… kapcsolják le!”…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához