LFG.HU

Richard T. Engels
novellaCimkek

Az évezredek során új királyságok emelkedtek fel, hanyatlottak a porba. Azonban létezik egy legenda egy olyan rég elveszett királyságról, ami minden évezredben feltűnik ősi helyén, és pár napig földi paradicsomként virágzik. Azután eltűnik, és újabb ezer évet kell várni rá, hogy megjelenjen. Tartományok szerte sötét hírek és mondák terjengtek a városról, miszerint az egy elátkozott hely, maga a földi gyehenna. Mások szerint a paradicsom, ahol minden aranyból van, és tökéletes jólétben élnek az emberek. Ezeket persze csak az őrültek hangoztatták; ép eszű ember nem ment volna az elveszett városba, ahol kalandorok tucatjai tűntek el nyom nélkül éveken át.
Jól ismerte Wulf a ruoli legendát, hisz egy egész évezredig volt ideje ismerkedni vele. No persze nem volt idősebb százötvennél. Korához képest fürge volt, mint a fiatal vadászok és bölcs, mint az öreg vének. A tiltott tekercsek – amiket Gizmo, a “Patkányképű” lopkodott neki össze az évek során – voltak a leghasznosabbak. Habár használatuk magas kockázattal járt, Wulf nem foglalkozott ezzel különösebben, hisz mágiája révén védve volt egy bizonyos szinten. Őt csak egyetlen tárgy érdekelte az aranyváros gazdag kincstárából. Az ősök pengéje, Sárkányfog. Ha megszerzi, gyorsan eltűnik, és ott hagyja a többieket.
A Hold ezüst fénye világította meg az iszapos, mocsaras dzsungelt, ahogy az utazók nevezik: a Lápföldet. A kaik lassan haladt, annak ellenére, hogy a halászon kívül Dante, a duzzadó izmokkal rendelkező harcos is evezett. Sodronyinge csörögve mozdult testével. Minden erejét belevetette a mozdulatokba, kopasz fején, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, de a csónak alig mozdult a fekete, ragacsos vízen. Az erdő errefelé már eltorzult. A torz, fekete fák közül furcsa hangokat hozott a szél, mire Gizmo idegesen összerezzent.
- Mi van Patkányképű? Tán’ félsz? -tette fel gúnyosan a kérdést Dante. Gizmo visszahúzódó természetű volt, de ha sokáig ingerelték, agya elborult és akkor jaj mindenkinek! Amúgy sem szerette, ha Patkányképűnek szólították. Aminek persze megvolt az oka: arca egy patkány ravaszságát és szépségét tükrözte egyszerre. Szemei barnák voltak, apró kis gombszemek, mint a patkányoknál, hosszú, fekete haja csapzott volt. Két elülső foga, pedig kilógott a szájából, mint egy rágcsálónak.
- Nem! -jelentette ki harciasan – Ha eveznél, gyorsabban odaérnénk, izomagyú!
Dante szeme vérben forgott. Gizmo nem tudta eltalálni, miért hozták magukkal a harcost. Habár, amit Wulf mesélt neki Ruolról, minden kard elkelhet. Dante hosszú, kétkezes pallosa a hátára csatolt tokban pihent. Furcsa jelenség volt ez a tar kopasz, befont szakállú, nagydarab, városi kalandor. Attraktivitása vetekedett a Patkányképűével.
- Majd mindjárt kapsz egyet a szemed közé az evezővel, te kis girnyó!
- Gyere, hájfej!
Már mindketten feltápászkodtak a helyükről, hogy az ingó csónakban egymásnak essenek, azonban Wulf leintette őket.
- Fejezzétek be ostobák! Megérkeztünk.

*****

A kaikos, miután kifizették bérét, eszement menekülésbe kezdett. A “bátor” kalandorok szóra sem méltatták cselekedetét. A sötét romok közül különös hangok áradtak; vadállatszerű üvöltések és csámcsogás. Dante előrántotta emberméretű kétkezes kardját, és maga elé tartva lassan körbefordult. A város nem volt több néhány málladozó kőnél, amik össze-vissza emelkedtek ki a sötét talajból. A kövek már évezredek óta itt feküdtek. A szétmálló és kormos falak között elkorhadt fadarabok hevertek, házakba beszakadt és elrohadt nádfedelek bűze versengett a Lápéval. A köveket a vastag gyökerek és indák már rég benőtték. Embermagas oszlopok meredeztek a régi kövekkel rakott út mellett, néhol boltívek roskadoztak magányosan. Gizmo idegesen markolta az övébe tűzött rövidkard díszes markolatát. Mindketten idegesek voltak, míg a vörös ruhás mágus elégedetten forgatta a fejét ide-oda. A part mellett a bűzös vízből néha nagy, fekete buborékok szöktek fel és mikor szétdurrantak, apró lángcsóva látszott. Dante csalódottan emelte meg a hangját.
- Ez a romhalmaz lenne a híres aranyváros? Mágus, hova a fenébe hoztál?!
- Türelem, harcos – mondta Wulf, majd megérintette a hideg kőfalat. – Nemsokára meglátod, hogy igazam volt.
Wulf felnézett a kőfalról.
- Ez itt Ruol, az aranyváros. Semmi kétség. Az éjszaka folyamán majd meglátjátok a varázst. – Közben megvakarta a hosszú, ősz szakállát. – Erős mágia van itt, érzem.
Két társa szótlanul vizsgálta meg a helyet, ami nem nyerte el a tetszésüket, de hittek a mágusnak. Elvégre, ha valami mágia van a dologban, akkor Wulf megvédheti őket.
- Most gyújtsunk tüzet. – Azzal felemelte jobb karját, ajkai hangtalan imát mormoltak, olyan ősi nyelven, amit senki sem értett volna társai közül. Lángcsóva csapott ki kezéből, mint egy forró kígyó körbeölelt egy kisebb farakást és fényesen égni kezdett. Wulf vigyázott rá, hogy a lángcsóva gyenge legyen, mert nem akarta felgyújtani Ruolt.
A csapat a tűz köré gyűlt. Hideg éjszaka volt, ezért jól esett nekik a tűz melege. Dante a kardját élezte, ami már így is borotva élességű volt. Wulf hümmögve tanulmányozta az ölében kiterített régi tekercset. Nem vette észre, hogy Gizmo őt figyeli óvatos pillantásokkal. Köd ereszkedett le a mocsárra. Nemsokára enyém lesz a Sárkányfog! Akkor legyőzhetetlen leszek! Tomboló tűzcsóva! Egyenest halhatatlan! A tekercs szerint a tőrt a kincstárban őrzik, a többi arany kacat között. Nem baj, felmarkolom aztán tűnés! Itt hagyom ezt a két idiótát, és átveszem a hatalmat a tanács fölött! Megbosszulom, hogy kidobtak! Engem, a nagy Wulfot! De szép is lesz! Közben elmosolyodott. A tolvaj arcának minden rezdülését figyelte. Reakcióit nem nagyon rejtette el az öreg vajákos; ez veszélyes lehet még rá nézve.
Gizmónak volt egy tulajdonsága, miszerint megérezte a halottakat, a halált és az erőszakot. Egyre gyakrabban látott halott embereket, ami lassan felmorzsolta ép elméjét. Nemrég fejlődött ki ez a képessége, talán a talizmán óta, amit egy nekromantának lopott. Tudta, hogy valami nincs rendben az aranyvárossal. Halotta a mendemondák nagy részét, amik sötét dolgokról szóltak, de most már érezte is. Holtakkal voltak körülvéve. Társainak nem szólt erről. Inkább hallgatott. Nem vagyok normális, hogy elkísértem őket! Itt halottak vannak, tisztán érzem őket! De ha a fele is igaz, annak, amit a mágus mond, gazdag leszek, és soha többé nem kell félnem, ha tolvajt kiált a nép. Nem is tudom, lehet, hogy veszek egy házat délen, talán Haaevenstaadtban. A Fényre és Ibbrathilra, azt teszem!
Dante lustán húzogatta a fenőkövet a kard élén. A többieket vizslatta, mintha a gondolataikban próbálna olvasni. Vajon mire gondolhatnak? Nem baj, ha meg lesz az arany, nem fognak sokáig gondolkodni. Erről a penge és én majd gondoskodunk! Ostobák! Ezek tényleg azt hitték, hogy megelégszek nyamvadt kétezer arannyal. Ezért kétezer? Legalább hetvenkétezer! Annyi szent, hogy ez az idióta vajákos nem fog sokáig vigyorogni, az a hülye Patkányképű meg ordítani fog, mikor elevenen megnyúzom. Mit képzel ez? Engem nem lehet sértegetni! Úgy ölöm le őket, mint a Worlokokat! Meg azokat a hülye restaurátorokat!
A csendet mély, torokhangú morgás törte meg, majd hatalmas árnyak lendültek mozgásba. Dante felpattant ültéből és nagy lendülettel lesújtott az egyik árnyra. A kard nedves reccsenéssel találta el a célt, aminek még nyikkanni sem volt ideje. Kiesett az árnyékból, bele a tűz fénykörébe. A fekete bundás furcsaság leginkább egy hatalmasra nőtt gorillára hasonlított. Testét mindenhol vastag, hosszú szőrzet fedte. Izmos felépítése és tőrszerű agyarai elárulták, hogy nem a növények rágcsálása a kedvenc időtöltése. Mancsain megkeményedett szarukarmok csillogtak, mocskos kardpengékre emlékeztetve a jelenlevőket. Úgy látszott, a fényt mindennél jobban félte; ha rá vetült, bundája bűzösen füstölögni kezdett. A mágus szeme elkerekedett.
- Homálylakó! – jegyezte meg undorodva a harcos, közben leköpte a hullát és erősebben markolta a kardját. A Homálylakó, vagy más néven Halálmajom agresszív szörnyeteg volt, főleg falkában vadászott. Gizmo idegesen rántotta elő a kardját, a mágus igét mormolt, majd mindkét keze lángolni kezdett, a lángok átterjedtek a ruhájára, hajára és szakállára. A tomboló fáklyává változott férfit mindkét társa messze elkerülte. A Homálylakók egyszerre szakadtak a nyakukba minden irányból.
Dante üvöltve esett nekik, miközben Gizmo inkább meghúzta magát egy épületben. Wulf karjaiból hatalmas lángcsóvák törtek elő, és ráfolytak a közelében levő három szörnyre. Fekete bundájuk azonnal lángra kapott és visítozva szaladtak vissza az erdőbe, vagy ugrottak a mocsárba. Dante kardja kettéhasított még egyet, de úgy látszott, hogy a Homálylakók egyre többen lettek. A mágust már teljesen bekerítették, amikor eldöntötte, alkalmazni fogja a legerősebb varázslatát, a tűzférget. Aki már egyszer is látta, az valószínűleg fejvesztve menekülni kezdett volna. Gyorsan imát mormolt, majd a föld felrepedt, és megmutatta tüzes belsejét, ahonnan hatalmas tűzkígyó bújt elő. Lángteste a magasba emelkedett és mindhárom fejéből tüzet fújt a meglepett Halálmajmokra. A levegő vibrált a hőségtől, a tűzféreg keltette lángok nappali világosságot teremtettek. Hatalmas robajjal zúdult az ellenségre a fergeteges és mindent elsöprő lánghullám. A Halálmajmok rémülten, nyüszítve és megperzselten szaladtak, amerre csak tudtak. Az egyik beleesett a mocsárba, ahol tovább lángolt. Dante az utolsónak is kiontotta a beleit, majd elégedetten nézett fel a hulla fölül.
- Hol van a tolvaj?
- Keressük meg.
Gizmo a hideg falnak vetette a hátát, és fohászkodni kezdett, hogy ne történjen semmi baja. A következő pillanatban egy Halálmajom termett előtte, és arcon csapta. Karmai véres barázdákat szántottak a Patkányképű arcára. A tolvajt meglepte a támadás, ettől dühös lett, agya elborult, és döfött. A rövidkardot a fekete lénybe mártotta, közben kiabált, káromkodott és döfött, döfött. A lény halálsikolya után a földre roskadt és kilehelte a lelkét, de a vékony férfi a hullán termett, és szurkálta tovább. Ekkor találtak rá társai.
- Azt hiszem, már meghalt, kis barátom – mondta Wulf, miközben elmosolyodott. A tolvaj keze a magasban állt meg, mikor újból szúrni akart.
- Szemét dög! – azzal lekászálódott a hulláról. Arca vérben úszott, a vér átitatta az ingét is. Kilépett a szabadba a tűzhöz, ahol Dante törölgette a kardjáról a sötét vért. A környék bűzébe az égett hús szaga is belekeveredett. Gizmo a sebét kezdte tisztogatni. Wulf lazán lefeküdt a tűz mellé. Vörös ruháját nem akarta bemocskolni, de ha már idáig eljutott, semmi sem állíthatja meg. A rendben megbüntették azokat, akiknek nem volt megfelelő a ruházata. A rend! Milyen szép is volt. Kellemes emlékekre lelt. Szemetek! Meg fogjátok bánni, hogy kidobtatok! A világ leghatalmasabb tűzmágusát!
- Aludjunk. Reggelre minden megváltozik.
- Aludni? Ilyenkor? – lepődött meg Gizmo. Dante harcra készen a tűz mellé feküdt.
- Hallottad a mágust – dörmögte.
- Védővarázst fogok készíteni. Ha megjelenik itt a város, tartsunk össze, ne hagyjátok a másikat eltűnni – fészkelődött az öregember egy kicsit. – És ne fogadjatok el semmit ezektől az emberektől.
Sötétséggel a sötétség ellen? Ostobák, szóval ezért őrült meg mindenki…
Ajkai imát mormoltak, mire a tűztől két méterre egy kör jelent meg a földön, fényesen izzott, majd méteres lángoszloppá vált. Tűzfal, gondolta a Patkányképű mielőtt elnyomta az álom. A Homálylakók mozgolódását egész este lehetett hallani. Itt-ott ágak roppantak, szörcsögő és csámcsogó hangok hallatszottak a sötétből. Aztán reggelre minden elcsendesedett.

*****

Gizmo arra ébredt, hogy valami bökdösni kezdi az oldalát. Felnyitotta csipás szemeit, amiket eleinte elvakított a reggeli napfény. Madarak őrült éneke fogadta. Egy lány térdelt felette, kezével bökdösve a büdös rongyokban fekvő férfit. A lány karcsú volt, sokkal karcsúbb, mint azok a nők, akikkel Gizmo eddig találkozott. Barna bőre csillogott a napfényben. Ruhája, ami állatbőrből lehetett, még jobban kihangsúlyozta zsenge, mégis gömbölyödő idomait. Fekete haja fonatokban gazdag volt, nyakában egy színes tollal díszített nyaklánc fityegett. Barna szemét Gizmo tekintetébe fúrta, majd gyerekes örömmel szólalt meg:
- Szia idegen! – mosolyodott el. – A nevem Rya. És te ki vagy?
- Én meg Patkány… ööö… izé Gizmo.
A tolvaj elvesztette a fonalat: még mindig ott tartott, hogy este megtámadták őket. Felkelt a földről, mire Rya a nyakába ugrott és megölelte. Patkányképűnek elkerekedtek a szemei. A nők általában kerülték, ő meg ölelgeti? Használd ki! – súgta belső hangja. Még ölelték egymást pár másodpercig, azután a tolvaj elengedte a lányt, és döbbenten nézett körül.
A nagy kiterjedésű város főépülete a templom volt. Lépcsőszerű emeleteivel tornyosult a kőházak fölé. Magassága még a dzsungel fáit is túlszárnyalta. A hozzá vezető, kikövezett út mellett három ember magas, díszesen faragott, ruoli viseletű embereket mintázó szobrok álltak. A templom kopott kőlépcsőit, amelyek legalább nyolc ember szélesek voltak, a harmadik emelet után szűkebb, aranylépcsők váltották fel. Az aranyfokok a templom bejáratáig vezettek, ami szintén teljesen a nemesfémből készült. A bejárat mellett két oldalon szobrok guggoltak engedelmesen. A bejárattal szemben egy nagy, téglalap alakú oltár helyezkedett el, rajta egy kígyóval, aminek mindkét oldalán feje volt. A szimbólum az oltár többi részével ellentétben sötét fémből volt. A szél friss levegőt hozott a bűz helyett. A Nap játékosan világította meg a várost. Az egész város aranyból volt. Csodálatos! A földi paradicsom! Az istenekre és a Fényre! Ez csodaszép! Várjunk csak, hol van Wulf és Dante? Mivel már napközépre járt, kezével leárnyékolta a szemét és körbenézett.
Dante néhány kereskedővel beszélgetett, amíg Wulf egy nagy, madártollas fejdíszt viselő emberrel sétált végig a városon. A pillanat műve volt, aztán Dante is eltűnt.

*****

- Gyere, megmutatom Ruol szépségeit! – mosolygott a lány, és karon fogta a tolvajt. Hangja olyan kedves volt, mint a szerelmeseké. Elindultak a városba. Elhaladtak a piactéren sorakozó kofák között, akik hangosan kínálták furcsábbnál furcsább, különleges portékáikat. Az emberek barna bőrét különféle állatprémek fedték, csak a papoknak volt díszes vászonból a felöltőjük. Gizmót teljesen magával ragadta a látvány. Megfelejtkezett a benne tomboló furcsa érzésről, miszerint halottak vannak a közelben. Rya végigvonszolta a városon, minden fontosabb helyet hosszú magyarázattal bemutatva, de Gizmo nem figyelt teljesen a lányra. Lekötötte figyelmét a sok arany csillogása. Házat? Palotát! Városnegyedet! Gazdag vagyok!
Már mélyen az erdőben jártak, mikor Rya mondott valamit. Gizmo nem figyelt, nem értette. Gondolataiban már messze járt.
- Megtennéd? Kérlek, tedd meg!
- Mit… ja, ööö… persze, szívesen…
Akkor lepődött meg, mikor Rya az ingét kezdte gombolgatni. Szeme megint elkerekedett, mikor lágyan megcsókolták. Micsoda?? Ez le akar velem feküdni? Nem! Nem használhatom ki! - aztán a másik fele leintette – Miért is ne? Hiszen csak pár napig van itt, és valld be, hogy ronda vagy, mint a bűn, ő meg szép! Hmm…
Azzal nem ellenkezett tovább. A lány forró csókjai közben már a nadrág korcán matatott, mikor Gizmo összerándult. Hirtelen hideget érzett maga körül, minden átváltozott körülötte. Fekete fehéren látott mindent. Elhatalmasodott rajta a hálál érzése. Tudta, hogy most is be fog következni, halottakat fog látni.

*****

Gizmo félt. Sőt, rettegett, hogy mindenütt elmúlással és erőszakkal találkozik, de legnagyobb meglepetésére nem történt semmi. De az érzés megmaradt. Idegesen forgatta ide-oda a fejét, de egy holt lelket sem látott. Kifújta magát. Szíve kezdett visszavenni a vágtából, a fejfájása is elmúlt. Kezdte jól érezni magát. Rya felnézett rá:
- Jól vagy? Minden rendben? – kérdezte szelíden. Gizmo bólintott és elmosolyodott, aztán arcára fagyott a mosoly. Rya nyakán lassan egy hosszú vágás kezdett kibontakozni. A bőr felrepedt, véres szélű seb mutatta a belsejét a külvilágnak. Gizmo üvöltve taszította le magáról.
- Mi a baj? – Rya közelebb lépett, a tolvaj hátrált.
- Te… – nyögte, közben egyre jobban meghátrált a hozzá közeledő lány elől- te… te…
- Micsoda?
- Halott vagy! – ordította elkínzottan a tolvaj, de ordítás helyett csak suttogásra tellett tőle. A lány arcán mosoly jelent meg. Leráncigálta a felsőjét, amitől Gizmo még jobban rosszul lett. Mintha hidegzuhany érte volna. Megfagyott az ereiben a vér. A lánynak hiányzott a szíve, mintha valaki vagy inkább valami kitépte volna.
- Igen. Halott vagyok – közeledett, arcán grimasszá torzult mosollyal. – Feláldoztak a Sötétség Urának; az Ősellenségnek. A vérem áztatta a templom lépcsőit, szívemet démonok falták fel.
- Ibbrathilra! Ki lenne ilyesmire képes? – kérdezte Gizmo.
- A főpap, Grolik; aki mellesleg az apám. – Gizmo a földre köpött. – Ruolt már rég megérintette a sötétség. De azelőtt maga volt a földi paradicsom. Jólétben éltünk mindannyian, mígnem eljött a Sötét Úr. – Hangja torzulni kezdett; léten túli démon beszélt a lány szájából. – Nem volt gazdagság, szegénység, mindenki egyenlő volt. Aztán megjelent a gyűlölet, mi pedig gyűlölettel harcoltunk ellene. Tűz ellen tűzzel!
- Az aranyra gondolsz? -nyelt egyet.
- Bizony, az arany is. Addig fajultak a dolgok, amíg az emberek egymást kezdték el gyűlölni, és kezet emeltek egymásra. Átkozottak lettünk, és örök szenvedés az osztályrészünk. – Visszatért a lány hangja, és mellkasáról és nyakáról eltűntek a sebek – Sajnálom Gizmo, túl sokat tudsz. Ezért velünk kell maradnod… örökre…

*****

Wulfot a város uralkodója kísérte a kincstárba. Ahol minden fénylett a sok aranytól és a drágakövektől. A nagy aranyhalmok között egy kis oltárra egy kristálypengés kés volt állítva. Wulf egyből felismerte. Hosszú, díszes markolat, gondosan megmunkált keresztvas és a kristály penge, ami erősebb még a gyémántnál is. Sárkányfog, az ősök pengéje.
- Tekintélyes a kincstáratok tartalma Grolik – ámult a mágus, majd megsimogatta ősz kecskeszakállát.
- Válassz valamit Wulf, amit csak akarsz, a tiéd lesz – mondta az elöljáró, közben háta mögött összekulcsolta kezét.
- Nem fogadhatom el ezt a nagy ajándékot – játszotta meg magát a mágus.
- Nekünk van bőven mindenből. Vidd magaddal, ami megtetszik.
- Ez esetben a Sárkányfogat kérem!
Grolik szeme sem rebbent.
- Szóval ezért jöttél mágus. Tudtál róla?
- Igen, és már nem kell játszanod magad Holtak királya! – Grolik arca félmosolyra húzódott. Eszerint már régen kitudódott, mi történ annak idején Ruol falai között. Kiderült, hogy megidézték a sötétséget. Pár ezer év alatt sok minden változhat, de ezentúl is lesznek majd, akik idetévednek, és örökre itt maradnak.
- Jól van, mágus. Vedd el, ha tudod! – kiáltott rá Grolik és kezében tartott botját suhogva megforgatta maga körül. Díszes felöltője és sastollakkal díszített fejdísze lobogott. Válasz helyett Wulf felfordított tenyerében láng lobbant. Egyenesen a feléje közeledő Grolik arcába dobta. Óriási hőség támadt, a lángok a mennyezetet nyaldosták, mire kialudtak csak egy nagy halom hamu maradt Grolikból. Az öregember laza léptekkel az oltárhoz sétált és leemelte róla az áldozó tőrt. A mágus nem volt benne biztos, hogy tényleg megölte Grolikot. Hogy is lehetne egy halottat megölni? De a hamuval nem történt semmi, csak a tetőn lévő nyílásból áradó szellő táncoltatta, majd szétszórta a szélrózsa minden irányába.
- Nem is volt olyan nehéz! – mosolyodott el. Már elindult kifelé, mikor a semmiből egy susogó hang hallatszott és az embernyi penge beletépett a férfi ruházatába. Gyorsan hátra ugrott, a következő csapás a földet érte. A fenébe is! Dante! Mit keres itt ez az idióta?
- Mit csinálsz te barom? Meg akarsz ölni?
Válaszként a harcos előre lendítette a kardját. A máguson tűzcsóvák keltek életre, vörös ruházata égett. A harcos kardja egyszerűen szétfröccsent a máguson.
Az aranypiramis bejáratából sikoly és egy hosszú lángoszlop szakadt ki, megolvasztva a körülötte lévő aranyat. Wulf bokáig gázolt a forró fémben. Lassú, kimért léptekkel sétált le a lépcsőkön. Bőrén, ruháján alábbhagyott az izzás, majd a lángok is eltűntek. Ruol látképe kezdett elmosódni, az arany nagy része már eltűnt, helyette a romos falak és a Láp bűze tért vissza. Folyamatosan satnyult el a város képe; mire Wulf leért, újból a kőtemetőben volt. A holtak tucatjával rohamozták meg a mágust, körbeölelték. Wulf újból a tűzkígyót alkalmazta, de úgy tűnt, az sem tudja feltartani a mágust körbekerítő holtakat. Sötétedett. A véres napkorong lebukott a magas fák árnyékába. A sötétség ellenére a tűz nappali fény teremtett a mocsárban, fényes izzásba taszítva a környéket.

*****

Rya, vagyis a lény, aki úgy nézett ki, mintha ő lenne közelebb húzódott Gizmóhoz. A tolvaj nem tudta, mit tegyen. Félt, de dühös is volt. Magára, és arra a hülye mágusra.
- Wulf! – kiáltotta. – Légy átkozott!
Azzal lendületből megütötte a lány arcát. A fej elbicsaklott, majd a mosoly még szélesebb lett és földöntúli hangon nevetni kezdett. A nevetésbe társult a Halálmajmok penge éles rikoltása, akik a fák sötétjéből figyelték őket, de közelebb, már nem mertek jönni.
- Mi az, Patkányfejű Gizmo, csak ennyire telik tőled? Szánalmas vagy!
Gizmo újból ütött, ezúttal jobb kezével. Minden erejét beleadta az ütésbe, elkeseredettsége és haragja egyszerre sújtott le Ryára. Hideg sírboltban érezte magát, ahonnan sötétség és bűz szakadt rá. Sírbolt! Halott vagyok…
Térdre esett a lány előtt. Lehajtotta a fejét, hosszú hajtincsei arcát takarták.
- Ha nem győzhetsz…
- Csatlakozz! – fejezte a mondatot a démon. Ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt fényes lángokkal át nem változott egy nagy kupac hamuvá.

*****

Wulfot elnyelte a halottak áradata, harapták, tépték, ahol érték. Mágikus lángja az életével együtt távozott a testéből. Esni kezdett. A lángfolyam utolsó megmaradt foszlányai világították be az ősi romokat, kísérteties árnyjátékot játszva a falakon. Gizmo támolyogva lépett ki az erdő fái közül. Térdig gázolt a víztől ragadós hamuban, pernyét és égett hús szagát hozta a szél magával. Feje egyre jobban lüktetett, szíve vad rohamban dobolt mellkasában. Inge foszlányai hamutól és elmúlástól mocskosan lebegtek a szélben. Odaért a mágushoz. Ruháját saját vére áztatta vörösebbre. Kezében egy kést markolt. A tolvaj remegő kézzel vette el tőle és csúsztatta nadrágja korcába. Mindenütt halál, erőszak, gyilkosság…
Egy fényes alak jelent meg a térdelő férfi mögött. Ő is az erdőből lépett elő. Hosszú, rozsdabarna haja a szélcsend ellenére hullámokat vetett. Arca, a megtestesült szépség, szemei igézően zöldek, testét fehér színű, tunikához hasonlítható ruha fedte. Körülötte fényes aura örvénylett. Mikor odaért Gizmóhoz, fényárban úszó kezét a férfi vállára tette.
Mégiscsak van Fény a sötétben is! - gondolta Gizmo. – Legalább egy lelket sikerült megmenteni a bűnöktől. Szerencse, hogy tudtam az igét!
Gizmo.
Gizmo a hang hallatán összerezzent. A hang a fejében szólalt meg.
Ki vagy? - megfordult és tudta, hogy kérdezni fölösleges volt. A jelenés szépsége emberi mértékkel leírhatatlan volt. A vállaiból hátul két fényben úszó, puha, tollakkal díszített szárny lebegett az ég felé.
- Angyal vagy?!
… Igen… Olyasmi…
- Azért küldtek, hogy beszéljek veled Gizmo.
- Miért?
- Mert feladatod van. Menj, hagyd itt ezt a fertőt és indulj Asgarba! Nagy átok sújtja a várost az ottaniaknak szükségük lesz rád! Ne habozz!

A jelenés eltűnt, csak a tolvaj sétált egyedül a romvárosban. A tőr; az ősök pengéje; a ruoli áldozókés; Sárkányfog; magas ívet írt le a levegőben, hogy aztán puhán érjen földet a ragacsos mocsárban. A kristálypenge belehasított a fekete mocsokba, szétfröcskölve azt, aztán egyszerűen alámerült. Legalább egy lelket felszabadított. Megsimogatta a nekromantától kapott varázsgyűrűt. Eltűnt a sötét, csökevényes fákkal teli dzsungelben. Halál és elmúlás szagát hozta a szél…

Ne feledd, Gizmo! Ahol a legfényesebb a fény, ott a legnagyobb és legsötétebb az árnyék!


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához