LFG.HU

Nagy G. Olívia
novellaCimkek

1.
Concerto Exitus Lethalis
(A hegedűtanár)

Sidney megállt a 22-es terem ajtaja előtt. Fülelt, hall-e bentről hangokat, és mivel meglehetősen csönd volt, bátran kopogott. Bentről egy jellegzetes magas hang szólt ki.
- Gyere be!
Ms. Gibbs egyedül ült egy asztalnál, szemben a bejárattal. Kicsit messzebb tőle balra egy zongora állt lecsukva, előtte pedig egy kottaállvány. Sidney elhúzta a száját. “Persze”, gondolta, “az örök kedvenc Emma játszott előttem, nyilván kifogástalanul. Az állvány tökig kihúzva, csak hogy Ms. Gibbs meg legyen elégedve a tartásával. Micsoda egy talpnyaló disznó!”
De hangosan csak ennyit mondott ki:
- Jó napot, tanárnő!
- Szervusz, Sid. Úgy emlékszem, későbbre beszéltük meg a találkozót, amikor Kate és Emmácska is jelen van.
- Így igaz, tanárnő, de én négyszemközt akartam önnel beszélni. – Nyomatékosan nézett, de a tanár nem figyelt rá, egy kottát látott el ujjrendekkel. Sidnek beugrott Emma mindig nevető arca, amikor meglátta a fénymásolt lapon az “E. S.” monogrammot, és úgy érezte, felfordul a gyomra.
- Kérlek, gyere vissza később – mondta Ms. Gibbs, miközben észre sem vette, hogy a lány letette a hangszerét, levette a kabátját és ott magasodott előtte.
- Nem. Én most akarok beszélgetni.
Ms. Gibbs felkapta a fejét. Sid lehajolt, és azt mondta:
- Igazán nem szép dolog itthagyni három jövőre végző növendéket.
Gibbs nyugodt maradt. Azt mondta:
- Már elmagyaráztam…
- És igazán nem szép – vágott a szavába Sid – elhappolni az utolsó esélyt a legfiatalabbtól és legvédtelenebbtől. – Mosolygott. De semmi kedves nem volt ebben a mosolyban. – Mert ugye Kate megáll a lábán. Emma meg aztán végképp. De egy ilyen szegény védtelen…
- Én csak a megfelelő emberhez akartam küldeni a legmegfelelőbbet. Ugyan, Sid…
- NE VÁGJON A SZAVAMBA! – Sid szeme elfátyolosodott, de aztán újból visszatért belé az a veszélyes csillogás, amit Ms. Gibbs annyiszor vélt már nyugtalanítónak.
- Szeretném végigmondani. – Hangja halk volt. – Elfogadtam volna ezt is, ha nem én adtam volna a tanár ötletét. Így volt, igaz?
- Hát, igen. – Ms. Gibbs kezdett összemenni a székében. Sid jóval fölé magasodott, ormótlan nagy tenyerével az asztal két szélét markolta.
Sidney nagyon tehetséges volt. Fantasztikus memóriával rendelkezett, és rendkívül intelligens volt. Egy hibája volt csak: könnyen elborult az agya, és ilyenkor nem igazán tudta, mit tesz. Amúgy is rossz tanára legújabb húzása pedig nem igazán tisztította ki a fejét.
Ott állt, szinte tornyosult a vékony, alacsony, ülő tanárnője fölött, és várta, mit hoz fel a mentségére Ms. Gibbs. De az meg sem mert szólalni. Annyira megrémítette a lány hirtelen kitörése, hogy alig tért magához. Sípolva szedte a levegőt, asztmája kezdte kínozni. Még nem volt vészes, de néhány kétségbeesett pillantást vetett a táskájára, amelyben ott lapult az életet adó szerkezet.
Sidney egy kicsit hátrált. Kezét levette az asztalról, és hátat fordított a tanárnőnek. Az lassabban lélegzett, és a sípoló hang eltűnt. Újból a táskájára nézett, és egy kicsit közelebb húzta. Majd gondolt egyet: kinyitotta, és kutatni kezdett benne, miközben komoly hangon azt mondta:
- Sidney, be kell látnod, Emmának több esélye van arra, hogy… – elharapta a mondat végét, mert a lány megfordult és rámeredt. Tekintete fátyolos volt. A tanárnő be akarta fejezni, de nem tudta. Csak oldalt döntötte a fejét, és gyanakodva nézett Sidneyre. Az pedig – termetéhez képest fürgén és hangtalanul – megindult feléje. Ms. Gibbs még mondani akart valamit, de a lány belefojtotta a szót. Odalépett az asztalhoz, irdatlan mancsaival megragadta az asztal két szélét, és minden erejét összeszedve a tanárnő felé lökte. A súlyos asztal megbillent. Ms. Gibbs szemei elkerekedtek, halk sikoly hagyta el ajkait… és szinte még abban a percben sípolni kezdett a levegő a tüdejében. Még egy gyöngécske lökés, és az asztal rádőlt a tanárnő mellkasára, maga alá temetve ezzel őt. A táska valamivel messzebb tompa puffanással ért földet. Ms. Gibbs a meglepetéstől és a fájdalomtól moccanni sem tudott, ezt kihasználva a szinte öntudatlan Sidney felkapta a kulcsot a zongoráról, és bezárta az ajtót. Ekkor kissé tisztult a tekintete és az agya is. Körülnézett a teremben, és ekkor már a szeme élesen ragyogott. Ránézett a tehetetlenül vergődő Ms. Gibbsre, és elvigyorodott. Lassanként megindult feléje, agya és tekintete kezdett ismét elfátyolosodni…

2.
A Csirkecsont és a Penge
(A tornatanár)

- Örülök, hogy megjelent az órámon, Sidney! Öltözzön át, azután várom egy kis beszélgetésre az irodámban!
Sid az évben először jelent meg a testnevelés órán – önhibáján kívül. De persze ezt hiába is próbálná megmagyarázni, mentségei minden bizonnyal süket fülekre találnának. Két érzés motoszkált benne: az egyik a bűntudatos kislány gondolatai voltak; szégyellte magát. Tudta, hogy ha nagyon akart volna, akkor bejárhatott volna az órákra, és mégsem tette. A másik énje, a céltudatosabbik, követelte a megértést.
Halkan lépdelt az iroda nyitott ajtaja felé, gumitalpas cipője nem csapott zajt a padlón. Megállt az ajtóban, és figyelte a sebesen jegyzetelő tornatanárnőt. Néhány másodpercig hallgatta még a papíron futó töltőtoll kellemetlen sercegését, azután hirtelen megunta és megszólalt:
- Hallgatom, Ms. Smith!
A fiatal tornatanár ijedten kapta föl a fejét. Egy ideig csak bámult Sidre, majd egy közeli székre mutatva így szólt:
- Üljön le kérem, máris befejezem és beszélhetünk.
- Rendben – mondta Sid könnyedén, és leült. Hideg kék szemei kiváncsian fürkészték Ms. Smith jegyzetét, azután, mikor meggyőződött róla, hogy számára érdektelen a telefirkált papírlap, elfordította a fejét. Oldalra nézett, tekintetét más kötötte le. Meredten nézte az ajtót. Kívül gombos kilincs volt rajta, ami egyértelmüvé tette, hogy a helység csak belülről nyitható. Sid szeme elfátyolosodott. Agyában egy jelenet egy darabkája ugrott be – mint egy mozifilm kockája – és vele egy mondat, amolyan igazán ijedt, vékony, magas,
fájdalmas hangon
(jézusom Sidney mit)
azután a kép tisztult valamelyest, és Sid megint az ajtót látta. Azután tekintete újra elborult, és megint hallotta a hangot, látta a bugyborékoló vért,
(mit csinálsz miért csinálod ne bánts)
és nem csak az emberi hangot hallotta, hanem valami mást is, mint mikor kitörik a ceruza hegye… igen… tompa roppanás. Sid megrázta a fejét. Azután eszébe jutott, mi ad ilyen hangot: a csirkecsont, mikor a kés
(“kés-kés… mondj egy szinonímát rá, ami szebb… igen, a penge szó megfelel” Sid magyartanárának hangja futott át az agyán)
mikor a kés
(penge)
áthatol a csirkecsonton és megrepeszti.
Sidney felugrott ültéből. A tanárnő rámeredt a lányra, aki zavartan nézett vissza, és óvatosan azt kérdezte:
- Ne csukjam be az ajtót?
A tanárnő bólintott és folytatta az írást. Sid becsukta az ajtót, majd újra a tanárnő felé fordult. Figyelte apró tenyerét, és hosszú vékony ujjait
(csirkecsont)
ahogyan körbefogták az aranyló töltőtollat. Nem bírta ki és újra megszólalt:
- Milyen szép ez a
(penge)
- töltőtoll!
Ms. Smith megállt, letette a tollat, és gyanakvóan mérte végig a lányt. Majd hátradőlt a széken, és azt mondta:
- Sid, miért nem látogatta eddig az óráimat? Egy minimális mozgásra mindenkinek szüksége van.
- Mozgok én eleget – mondta Sidney, és megvonta a vállát. Lassú, de ruganyos léptekkel a tanár íróasztala felé haladt.
Ms. Smith azonban rendíthetetlen maradt.
- Fontos a heti egy testnevelésóra. Értse meg, Sidney, látszik magán, hogy le van gyengülve – mondta, kezét az asztalra helyezte és bizalmasan előrehajolt.
- Szóval le vagyok gyengülve? – mondta a lány, és egy ügyes mozdulattal megkerülte az asztalt, így az ülő tanárnő fölé magasodott. – Ha le lennék gyengülve, akkor meg tudnám ezt tenni vajon? – hirtelen megragadta a töltőtollat, és a hegyét beleszúrta Ms. Smith kézfejébe.
A tanárnő üvöltött a meglepődéstől és a fájdalomtól.
- Jézusom, Sidney, mit…
Egy gyors mozdulattal kihúzta a tollat, aminek a vége egy kicsit meggörbült, majd egy új mozdulattal pár centivel arrébb újra döfött, és ezúttal a toll
(penge)
csontot talált. Egy tompa roppanás, és a fájdalmas ordítás
- Mit csinálsz? Miért csinálod?
És a tintától kékesen bugyogó vér látványa.
Sidney tekintete elködösödött.
Ms. Smith szeme kitágult.
A lány kihúzta a már eléggé elgörbült tollat a tanárnő kezéből, és lassan egyenesíteni kezdte a hegyét.
Eközben Ms. Smith kétségbeesetten kapkodott a telefon felé, de már nem érte el. Látta, ahogyan Sid vigyortól eltorzult arccal felemeli a tollat.
- Ne bánts… – rebegte, de már utoljára. A toll pontosan az álla alatt fúródott be a torkába.

3.
“Love in an Elevator”
(A házmester)

– Állj! Forduljon meg!
Sidney hangájba beleremegett a sötét lépcsőház levegője. A házmester tétován megállt, majd hátranézett. Nagyképűen felvonta szemöldökét, és némán a lányra bámult. Mr. Jay volt Sidneyék házmestere, üreslelkű, rosszindulatú, pletykás öregembernek ismerték.
- Mit terjeszet maga rólam és a barátomról, Jakeről?
- Én nem szoktam terjeszteni semmit. Távol álljon tőlem bármilyen pletyka.
Sid csak állt, és meredten bámulta a férfit. Két napja hallotta a szomszédjától, hogy Mr. Jay azzal rágalmazza – no persze a háta mögött – őt és a barátját, hogy a liftben “élnek nemi életet”. Nem ez volt az első alkalom, hogy váratlanul Sidre támadt a férfi, minden ok nélkül. A lány most érezte úgy, hogy betelt a pohár. Szeme eszelősen csillogott. Halkan szólalt meg némi hallgatás után. A hangja rekedt volt a haragtól és a gyűlölettől.
- Maga hazudik. Rossz színben tüntet fel az össze többi itt lakó ember előtt. Mi oka van erre?
- Fogalmam sincs miről…
Sid karja kiegyenesedett, megmarkolta Mr. Jay állkapcsát, és tiszta erejéből nekilökte a liftajtónak. A nehéz vasajtó megkondult, ahogyan a férfi koponyája nekiütődött. Feljajdult, majd szeme összeszűkült és fogai közt azt sziszegte:
- Ezt még megbánod ócska ku…
A lány ez alkalommal a térdét használta: minden erejével a férfi ágyékát célozta meg. Az hangosan felordított és rábámult Sidre. Sikolya abbamaradt, mikor meglátta Sidney tekintetét. Üres volt, a tudat legkisebb szikrája sem látszott benne, egyedül a liftlámpa fénye tükröződött benne, mint a téboly csillogása. Ezúttal mind a két keze fellendült, egyikkel a fiftajtót ragadta meg és tépte föl, másikkal az elnémult házmestert. A tehetetlenül kapálódzó Mr. Jay még egyszer utoljára felsikoltott, mikor Sidney a férfi fejét a lift bejárata és ajtaja közé szorította, majd teljes súlyával hirtelen rázuhant az ajtóra.

4.
Eutanázia
(George)

Sid leült mellé az ágyra. Egy pár pillanatig csak figyelte, ahogyan a fiú szuszog, azután gyengéden megérintette az arcát. Hátrasimította a fiú homlokába hullott tincset. Néhány hajszál odaragadt a láztól csatakos bőrhöz, ezeket Sid különleges gyengédséggel igazgatta el. Különös kifejezés ült az arcán; egyszerre tükrözött szeretetet, elkeseredettséget és aggódást. Nem gondolt konkrétan semmire, nem vágyott zenét hallgatni, vagy bármi mással elütni az időt. Amíg várta, hogy a fiú felébredjen, beérte azzal, hogy figyelte őt. Figyelte a ráncokat a homlokán, amit a fájdalom húzott össze, figyelte a félig nyitott ajkait.
Azután a fiú egy kissé megrezzent, száját becsukta, és egy picit oldalt fordította a fejét. Egy izzadságcsöpp szánkázott végig a homlokon, hogy azután megálljon az egyik kis barázdában. Ekkor a homlok kisimult, nem tudni, talán, hogy utat adjon annak az apró gyémántcsöppnek. Az arc furcsán nyugodtnak tetszett, Sid pedig emlékezett. Pontosan ilyen volt azon az éjszakán, amikor először látta aludni. Akkor a dolgok még olyan felhőtlenül szépek voltak, hogy Sid – akinek egyébként elképesztő érzéke volt a veszélyhez – nem sejtett semmit. Olyan szép volt; hosszú, véget nem érő őszinte beszélgetések, és mindennek vége szakadt, mikor a fiúról kiderült, hogy rákos. És most itt ült, figyelt, és végül fény gyúlt az alagút végén. Mint mindig, mikor jelzett a belső riasztórendszer: Sid tudta, mi a teendő. Tekintete ezúttal tiszta maradt. Otromba tenyerét a fiú szájára tapasztotta, hüvelyk és mutatóujjával az orrot csippentette össze. Egy könycsepp gördült ki a szeméből, életében először úgy érezte, nem képes megtenni azt, amire hivatott. Ennek ellenére továbbra is elszorította a levegő útját. A fiú szeme felpattant, Sidre meredt. A lány azt suttogta:
- Szeretlek, drága barátom!
Azzal vége is volt. A szemek fennakadtak, a kéz nem mozdult többé. Sidney még ült egy darabig halott barátja ágyán, könnyei záporoztak. Azután lehajolt, gyengéd csókot lehelt az élettelen arcára, majd azt suttogta:
- Ég veled, George – és kiment a szobából.

5.
Csak egy kis vakolat
(A felső szomszéd)

– A francba! – mondta Sidney, és lesöpörte a port a karjáról. Fölpillantott, és meglátta a baj okát: a mennyezetről egy kisebb részen levált a vakolat. Figyelte az egymásba ágazó repedéseket, és azok egy pontban gyűltek össze: egy beázási pontnál. A felső szomszédban lakó Ms. Field megint beáztatta. Sid összehúzta a szemöldökét. Eszébe jutott a sopánkodó öregasszony, amint azt mondja:
- Jaj Sidney, te is tudod, hogy nincs pénzem vízszerelőt hívni!
Később Sid megtudta, hogy Ms. Field felújíttatta az egész lakást, csak a repedt vízvezetéket nem javíttatta meg.
Egyre tombolóbb düh fogta el, végül fogta az éppen mosogatott poharat, és minden erejével a földhöz vágta. Apró szilánkokra tört. Súlyos léptekkel indult meg Ms. Field lakása felé. Megállt az ajtó előtt, csöngetett. Az idős asszony résnyire nyitotta az ajtót, és kikémlelt. Sid kedvesen elmosolyodott, de szemét már kezdte elfedni a jótékony homály.
- Sidney! Gyere be, miben lehe…
A lány hatalmas mancsa nekivágódott az ajtónak, és kiszakította az ajtóláncot. Ms. Field egy sikolynak szánt halk szusszanást hallatott. Többre nem tellt. Sid megragadta az őszes hajköteget, és annál fogva rángatta ki a folyosóra. Ekkor már az öregasszonynak is megjött a hangja, ordított, jajveszékelt. Az eszeveszett hangokra nem reagált senki, mióta a házmestert holtan találták a liftnél. Megérkeztek Sid ajtajához, ami tárva-nyitva állt.
A lány betaszította Ms. Fieldet az ajtón, aki egyensúlyát vesztve eldőlt odabent. Mindkét lábáról lehullott a papucs, mezítelen talpakkal próbált fölkecmeregni. A konyhában a padlón heverő üvegszilánkokon megcsillant a déli nap fénye.
- Ne – suttogta Ms. Field – ne…
De Sid nem hallotta meg. Újra megragadta a haját, és annál fogva hurcolta a konyhába. Az ő papucsa alatt ropogtak a szilánkok, de mikor az öregasszony lódult be, léptét nem kísérte zaj. Csak a saját ordítása.
- Nézz föl, te vén rongy, nézz föl! – üvöltötte Sid. – Látod?? Rámszakasztod a házat!
Felrúgta az asszonyt, aki arccal zuhant a szilánkokba. Ordított. Könyörgött. Fölnézett Sid arcába, ettől azonban elállt a szava. Üres volt, sem düh, sem más érzés nem tükröződött rajta. Szeme kidülledt és üveges volt. De úgy mozgott, mint egy macska.
Hatalmas kezeivel kinyúlt, megragadta a vékony öregasszonyt, felemelte, és kilökte a konyhaablakon. Két emeletet zuhant, odalent pedig egy vaskerítés karója fogta föl a testét. Ott halt meg felnyársalva, üvegszilánkokkal az arcában.

6.
Hugocskám
(Jake húga)

- Szia, Jessica!
- Szia, Sid!
Jake húga lenézően mosolyogva pillantott fel Sidre. Keze ügyében egy hamutartó volt, benne rengeteg elnyomott csikkel, előtte a bevetetlen ágyon egy Cosmopolitan hevert; épp egy személyiségtesztnél volt nyitva. Szinte egyszerre alkottak gondolatban véleményt egymásról immár sokadszorra: “pszihopata trampli, csoda, hogy Jake még él”, gondolta Jessica, “divatmajom szajha, ráadásul még annyi melle sincs, mint a bátyjának”, így Sidney. Látszólag kedves csevejbe kezdtek, Sid Jess kutyáiról érdeklődött, az meg a másik macskájáról. De Jessica nem bírta sokáig. Elpanaszolta, hogy mekkora barom az ő bátyja – Sidben már ettől kezdett felmenni a pumpa (gondoljunk csak Mr. Jay-re) – de ezt még csak-csak tűrte, mert már ezerszer hallotta. Végighallgatta siralmait a kölcsön nem adható CD-kről (Jake nem engedte, hogy az ő lemezeit Jessica minden kérdés nélkül kölcsönadogassa), meg hogy Jake nem kínálja meg a saját pénzéből vett chipssel – “Ahhoz képest, hogy te egyenesen eltiltod még a saját zsömlédtől is, eléggé felvágták a nyelved”, gondolta mogorván Sid, de hallgatott. Akkor viszot Jessica előhozakodott a “témával”:
- Ja igen, és igazán rábeszélhetnéd, hogy hagyja itt a mobiltelcsijét, míg nyaraltok, neki úgysem fog kelleni – nyafogta Jess, és apró száját fehér vonallá szorítva figyelt. Veszélyes pontot talált, tudta, de úgy gondolta, hogy csak azért is végigviszi az akaratát. Eddig mindig sikerült, vagy kinyafogta, vagy kihisztizte, vagy egyszerűen csak kinyalta valakinek a seggét; csak a módszer volt más, a többi maradt.
- Hogy mit akarsz tőlem? Minek neked az a telefon? Menj, vegyél egy kártyát, aztán telefonáld le.
- Nahát ha tudni akarod – mondta durcásan Jess, mert úgy érezte, sínen van -, bár kötve hiszem, hogy rád tartozna, munkát fogok keresni. Nyugi, nem hívom fel a “Titkos vágyak vonalát”!
- Munkát telefonon? Meg vagy huzatva Jessica? Talán el kéne menni munkát keresni! Mégis hogy gondoltad? Az öledbe hull a meló a bájos kis hangocskádtól?
- Pofa be! Ez az én szobám, te itt engem nem sértegethetsz! Különben is; sok olyan munka van, amit telefonon is el lehet intézni.
- Hogy mit mondtál? Azt mondtad, hogy pofa be, vagy csak a fülem csengett?
- Jól hallottad! – sipította Jess, és karjait összefonta alig-mellecskéin.
- Na jó – mondta lassan, szándékosan lassan Sidney. – Állj föl.
- Minek? – kérdezte az, de már nem volt olyan biztos abban, hogy tényleg mindent képes elérni.
- Azt mondtam, fölállni! – most már emelt a hangján.
- Már mondtam, hogy ez itt az én szobám, és…
- Kuss! – üvöltötte Sid, és egy kisssé elborult a tekintete – EMELD FEL AZT A CSONTOS KIS SEGGED, DE RÖGTÖN! – és azzal még mindig üveges szemekkel mustrálva a lányt, öklével az arcába csapott.
Jessica már nem akart telefont. Eredetileg arra kellett volna, hogy a három fiúját hívogassa, és legyen őt hol felhívni, de ebben a percben azt se bánta volna, ha inkább maradt volna szűz. Jessica inkább dícsérte volna a bátyját naphosszat (akire egyébként féltékeny volt; Jake és Sid már majdnem egy éve jártak és csodás volt a viszonyuk, míg Jessicát folyamatosan csalták, és persze őt sem kellett félteni), kifizette volna helyében a számláit, csak ezzel a tekintettel ne ismerkedett volna meg. Amit Sid szemében látott, az maga volt a puszta semmi. Botladozva fölállt. Sid lehuppant az ágyra “még ez is milyen rendetlen, képzelem, milyen háziasszony lenne ebből”, két kézzel elkapta Jess derekát, és a térdére fektette, mint verős anya rossz gyerekét.
- Most megkapod a magadét, rosszéletű ribanc!
- Ne… – nyögte a lány a Sid karmai közé kerülők utolsó szavát – ne…
Sid Jessica nyakát könyökhajlatába illesztette, öklét a lány hátára helyezte; pont oda, ahol a gerinccsatorna véget ér. Jessica sírt, könyörögni próbált.
- Elég! – üvöltötte Sidney – Dögölj meg tisztességgel, ha már élni nem tudtál úgy!
Fölemelte öklét, és miközben lecsapott vele, másik kezével megemelte a lány csontos testét. Jessica gerince egy borzalmas roppanással tört ketté. Sid ledobta magáról az élettelen testet, és mosolygott.
- Nesze neked telefon!


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához