LFG.HU

Szalontai Tibor
novellaCimkek

Kilépett az utcára, a kollégium ajtaja becsukódott mögötte. Ezt is letudta. Tulajdonképpen nem maradt semmi. A suli zárva, vasárnap van, Magdus néniék, a távoli rokonok elutaztak Miskolcra, a még távolabbi rokonokhoz, semmi fellelhető ismerős, semmi ereklye, amit még meg kellene látogatni. Vagy mégis? Igen, a fénykép. Azt még érdemes felkeresni, ha ugyan még ott van.
Órájára pillantott. A vonat indulásáig még több, mint másfél órája van. Azalatt kényelmesen kisétál az állomásra, s közben útba ejti a fényképet is. Elgondolkodva megindult a belváros felé.
A város, megyeszékhely kövezett utcái tejfölösen locsogtak a februári délután langyos napsütésében. Legalábbis neki úgy tűntek az olvadozó hóbuckák, mint a kifolyt tejföl, vagy inkább mint megannyi leborult 20-50 forintos fagylalt. Egyszóval locsogott a város, mint mindig, ősszel, tél kezdetén, tél végén, tavasz kezdetén. Ez volt az ő számára a mindig, a nyár más lapra tartozik, nyáron jóformán még nem is látta a várost, hisz a vakációt máshol töltötte mindig. Hát még amikor a fő utcát feltúrták, micsoda sár volt itt! De klassz kis latyakban tépdeltek a koleszból a suliba minden nap! Jó érzéssel emlékezett, hisz az emlékek, még a kellemetlenebbek is, megszépülnek.
Az emlékek megszépülnek. És valami feltartózhatatlan, ember feletti erővel törtek fel belőle, a szíve nagyot dobbant, és emlékezett…-amint meglátta két évvel ezelőtti önmagát a poros kirakatüveg mögött- egykori tablófényképét kinagyítva. “Hát még mindig itt van? Mikor szedik már be?” A műterem a régi stílusú ház második emeletén, kirakatuk pedig a homályos kapualjban kapott helyet, két falivitrinben. Nézte két évvel ezelőtti, Petőfi-pózban könyökölő önmagát és emlékezett.
Vadul csapongott emlékezete, úgy villantak fel agyában az emlékképek, mint egy őrülten szerkesztett diaporáma műsorban a diaképek. Egy volt osztálytárs arca, a tiszaparti sétány, a kollégium, a színház, az iskola, az állomás épülete, a világnézet tanár, az orosz óra, a tanműhely, a sportpálya , az igazgató, osztálybulik, kollégiumi bálok, a KISZ-klub diszkója, az ismeretterjesztő előadás, az első farmernadrág, az utolsó dolgozat, diákszerelmek, parkbeli ügyetlen csókolózások, félénk borozgatások, az uszoda nyugtató, acélos vize, a marcipán fagylalt íze, az írásbeli érettségi, a bankett, az első évnyitó…. Látta magát, amint kis hülye elsős fejjel buzgón lefetyeli a Tisza vizét, vajon milyen ízű -gyomorégés ízű-, amint lelkesen ünnepli Piróth Gyula szenzációs alakítását az Athéni Timonban -miközben lába görcsöl a szűk színházi széksorban-, hallotta dühödt “sztrájk”-ot ordibáló hangját, amikor torna órán a helyettesítő tanár nem akarta őket levinni, simogató tenyerével szinte érezte a lány selymes arcát, lágy szőke haját, apró, mosolygó csókjait…
A vetítés lelassult. Már csak két kép vibrált. Ott a kirakat mögött porlepte tablófényképe, és fejében egy angyali leányarc. Éva! Az első szerelem, az első igazi szerelem. Ha egyáltalán annak mondható. Jó volt. És nehéz volt. Az utolsó félév elején ismerkedtek meg. Valami bulin. Szalagavató, vagy tablóbál? Aztán tavasz lett. Az utolsó tavasz ebben a városban. Ő már készült. Mire? A csupa nagybetűs életre?… A felvételire, az érettségire, az utolsó felelésre, dolgozatra. Keményen készült. Akkor még érezte a megfeszített tanulás okozta fáradt, kéjes élvezetet, elégedettséget. Amit a seregben, a nulladik évfolyamon sikerült elveszítenie, elfelejtenie és azóta sem lelt rá újra az egyetemen, az első szemeszterben.
Abban az időben, ha két érettségi tétel kidolgozása közben néha a lánnyal randizott a sétányon, mindig egy kis lelkiismeret furdalása támadt. Úgy érezte, hogy Éva gátolja a tanulásban, a felkészülésben. Ezért is szakított vele a ballagást követő napok valamelyikén, még az írásbelik előtt. És ez a szakítás akkor nagyon könnyűnek tűnt, hamar megfeledkezett róla. Nemigen gondolt rá még a seregben sem, eleinte az egyetemen sem. De aztán valahol belül, magának sem bevallottan, elkezdett hiányozni, nem is csak maga a lány, de a vele töltött, biztonságot és szeretetet sugárzó percek, órák. Most is úgy érezte, milyen jó lenne megint középiskolásnak lenni és Évával lenni. Most jön rá, hogy talán még mindig szereti. Hogy akkor két évvel ezelőtt, ami köztük elkezdődött, az igenis szerelemnek indult, és ő ezt a lehetőséget jóvátehetet-lenül elmulasztotta.
Vajon milyen lehet most ő? Hogy nézhet ki? Biztos átkozottul csinos és ujja köré csavarja a fiúkat. Bár most biztos ő is készül az érettségire. Vajon megy-e, hová megy továbbtanulni? Vajon találkozhatnak-e még ők ketten ebben az életben?
Most jött rá, hogy azóta sem talált olyan lányt, akivel olyan jól érezte volna magát, aki jobban tetszett volna neki, akit szívesebben csókolt volna, mint egykor őt, és talán még sokáig nem is talál. Eszébe jutott valami. Elmosolyodott ötlete őrült, romantikus képtelenségén.
– Mi lenne, ha ideírnám a kirakat porába az ujjammal a kép alá, hogy “SZERETLEK, ÉVA!”? Csak ennyit, nem többet. Hogy tudja, kinek szól. Ha meglátná véletlenül, ugyan tudná-e, hogy ki küldte, és hogy neki küldte?
Egy töfögő-sziszegő Ikarusz busz zajára felocsúdott révületéből és a járókelők sűrű tömegében lavírozva elindult, befordult a sarkon balra, az állomás irányába.

Körülbelül ugyanekkor fordult be a fényképész szövetkezet utcájába a másik végéről, előkészítőről hazafelé jövet a lány.
Nehéz napja lesz holnap. Két dolgozatot is írnak, és a feszültséget, a szokásostól eltérően még az osztályfőnöki óra sem vezetheti majd le. Sőt. Ugyanis az osztályfőnökük ultimátumszerűen bejelentette, hogy most már egyszer s mindenkorra döntsenek és töltsék ki a felvételi kérelmeket. Ő pedig nem tud dönteni. Azt sem tudja, egyáltalán jelentkezzen-e, továbbtanuljon-e? Bár az utóbbi időben meglepően feljavult a tanulmányi eredménye, már nem esett olyan nehezére a leckére összpontosítania.
Bement a presszóba, vett egy dupla gombócos fagyit, azt nyalogatva ért a kirakathoz, a fiú tablóképe elé. Ő ugyan mit javasolna? Ő bezzeg nem tétovázott, de hát egy gépiparisnak könnyű. Hová is felvételizne, ha nem a műszaki egyetemre? De egy gimnazista lány mihez kezdjen magával? Lehet belőle ügyvéd, tanár, orvos, még mérnök is. De jó lenne, ha Ő most itt lenne! Segítene dönteni. És segítene tanulni, kikérdezhetné a tételeket. És megint együtt sétálnának, strandra, moziba járnának. Tiszta szívvel tudná szeretni. Nem furcsa, hogy már majd két éve nem találkoztak és mégis milyen szívesen gondol rá? Nem tudja elfelejteni. Úristen! Mi lesz, ha majd ezt a képet egyszer leszedik végre? Akkor végleg elveszíti.
– Mi lenne, ha az ujjammal ideírnám a poros üvegre, a fénykép alá, hogy “SZERETLEK, ÉVA!” Hogy tudja kitől szól. Hátha egyszer erre jár és meglátja. Eh, ez őrültség. Ő most előadást jegyzetel, zéhára készül, mással jár, rég elfelejtett, soha többé nem találkozunk.
Lenyelte a fagylalttölcsér utolsó darabkáját, továbbindult, az utcakereszteződésben jobbra át a zebrán, hazafelé.

Most a szemközti házak közötti kis hézagon keresztül egy-két vidám napsugár vetődött a fényképész szövetkezet kirakatára. A kedélyesen mosolygó tablókép azonban az előtte húzódó porréteg miatt már alig vehetett tudomást a napsugarakról. Azt sem tudta, hogy alig néhány perce a kirakatüveg túloldalán hogyan kerülték el egymást a fiú és a lány. És azt sem tudta a mosolygó tablókép, hogy holnap ilyenkor tisztára mosva, napfénytől fog csillogni a kirakat, de ezt ő itt már nem éri meg, mert átkerül egy sötét raktár poros polcára, vagy a szemétbe.

Szalontai Tibor


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához