LFG.HU

HammerTimeCafe
Bajomi-Nagy Attila
novellaCimkek

“A Gyermekek félnek a saját árnyékuktól,
de az árnyék eltűnik az utolsó fénysugárral
együtt…”

Valahol a sötétbe zárva álmából ébredt gyermek vár arra, hogy megszülethessen. Vár, hogy részese lehessen az angyalok és démonok idők kezdete óta tartó harcának. Vékony pengeélen fog táncolni a dicsőség és az örök kárhozat közt.
De addig is vár és tanul.
Életében alkotó kezek gyümölcsét gondozza majd, és testet ölteni képtelen eszméket őriz meg tudatában, hogy később ő is átadja megőrzése saját gyermekének, ezáltal életben tartva azokat.
Céljaiért küzd majd, míg végül e küzdelem lesz a célja.
De most még kiszolgáltatott, és anyja méhének védelmére szorul.
Később nagy tettek dicső vezére, vagy a vezért dicsőséghez juttató névtelen katona lesz a harcmezőkön. Szárnyakat növeszt, és angyalként hasítja majd a kék eget, vagy angyalok letépett szárnyaiból készít vasvillát magának.
Tudja, a Sors szenvedést hoz majd, örök kísértést.
Álmaiban annak a nőnek a hangja mesél azokról a dolgokról, melyekért érdemes élni, aki a szíve alatt hordozza.
És néha ez a hang nagyon bizonytalan.
Nem a külvilággal, hanem vele kapcsolatban.
Mintha nem is hozzá, hanem magához beszélne.
A gyermek megmoccan. Most is álmodik.
“Túl mély a kút… Nem tudok felmászni… Újabb Viharfelleg a felhők fölött, Báránynak álcázott Farkas. A Gyermekek… a Gyermekek, mindent tudnak… látnak mindent… De ez nem elég… Félnek a saját árnyékuktól… De az árnyék eltűnik az utolsó fénysugárral együtt… és akkor rájönnek, hogy létezik sokkal rosszabb is.”
Izzó, fehér gyűlölet húzza görcsbe a gyomrát. Először érzi ezt az érzést, de mohón falja magába.
De nem belőle jön.
Az anyjából árad, és ő is átveszi.
Megállíthatatlanul áramlik szét testében, kilökve kicsiny elméjéből minden mást.
Élete első harcát máris elvesztette. És az első lett egyben az utolsó is.
A harcot, melyet önmagával és anyjával szemben vívott.
Anyja kitaszítja magából, mint valami fertőt.
Az ember így védekezik: hogy az újnak teret engedjen, elpusztítja mindazt, mi régi.
És úgy tűnik, ő már elavult.
Fájdalomtól torzult arcán mint hívatlan vendég jelenik meg a kétségbeesés. Szemeiben a téboly tüze ég. Dundi kis ujjaival beletép arcába. A fájdalom sikolya keveredik a káröröm végtelen gúnyával. Keze mélyre hatol a húsban, ökölbe szorítva kezét tépi ki arcának nagy részét.
Érzi, a fájdalom anyját is megtalálta.
Érzi, hogy neki is fáj.
Széles vigyorra nyíl, mi arcából megmaradt
Vesztett. De mindent visszafizet.
Újult erővel sújt le magára, ezúttal szívét célozza meg. Csont roppan, ahogy matató ujjai megtalálják a heves húscsomót.
Dobbanásának hangja fokozatosan elhal.
Hirtelen lelke kiszakad testéből, és egy tükör túloldalán találja magát. Vele szemben egy fiatal, túladagolással küszködő tizenéves lány áll. Kisírt szemei alatt elkenődött fekete szemfesték ad életszínt hófehér, csontos arcának.
Ebben a fájdalmas pillanatban hasít belé a felismerés. Azt kívánja, bárcsak korábban feladta volna.
Akkor nem vitte volna magával a tudást.
Az a fiatal lány a túloldalon… Ő az… Anya…
A tettvágy a dühvel együtt párolog el.
Nem marad más csak a fáradtság. Megmaradt szemének csonkjaival anyja szemébe néz.
Eldobja szívét, melyet eddig szorított. Véres kezével a tükröt érinti, ahogy anyja keze is.
De a vékony üveglap megálljt parancsol az érintésnek.
Lassan peregnek a percek, de szédítő rohamként borul sötét fátyol szemei elé.
Most már mindent ért.
Anyja nem tudta vállalni, ezért eldobta magától… Nem… Ez nem igaz. Őt mentette meg a szenvedéstől.
A gyermek széttárja karjait, melyek szárnyakká alakulnak át.
Ő döntött így. Esélyt sem kapott az életre, mégis megbocsát. Gyilkossággal szemben szeretettel válaszolt. Nem a könnyebb utat választotta.
Már sosem tudja meg mi lett volna belőle.
Már nem bizonyíthat.
Az álom véget ért…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához