LFG.HU

CikkBot
hírekCimkek

Vasárnap, a HungaroCon keretein belül ismét átadták az év legjobb magyar írásainak járó Zsoldos Péter díjat, melynek novella kategóriájában idén kellemes meglepetés érte az RPG.HU egyik munkatársát.

Nevezetesen Scorbát, akinek A két Nicole című novellája erős mezőnyben bizonyult a zsűri kedvencének.

A díjazott novella egy 2002-es Scriptorium feladatra készült, és 2003-ban jelent meg az Átjáró hasábjain. A novella története és hangulata egyaránt a sci-fi aranykorának klasszikusait idézi (némi P.K. Dick hatással), mintha egy ’70-es, ’80-as évekbeli Galaktikából, vagy sci-fi antológiából toppant volna elénk. A remek stílusú írás régi sablonokból, ízig-vérig tudományos-fantasztikus elemekből varázsol olvasmányos, szórakoztató történetet elénk.

Gratulálunk Scorbának a novellájához.

A Zsoldos-díjat 1998-ban alapította Salgótarján önkormányzata és az Avana Egyesület, mellyel egyrészt emléket kívántak állítani a nagyszerű írónak, másrészt felhívni a figyelmet magyar szerzők tudományos-fantasztikus írásaira, és az elhanyagolt műfajra egyaránt. A díjat regény és novella kategóriában osztják ki, a nyertesek emlékplakettet és pénzjutalmat kapnak.

* * * * *

Varga Péter
A két Nicole

Burns képtelen volt a munkájára összpontosítani. Fáradtan a boncasztal szélére támaszkodott, és lenézett az öreg Abe Lincoln testére. Tudta, hogy a nagy lehetőséget kellene látnia benne, de gondolatai a felnyitott tetemről minduntalan Nicole-ra terelődtek. Lemondóan megcsóválta a fejét.
- Itt az ideje egy cigarettaszünetnek – mondta Lincolnnak, de ő csak bámult rá üveges szemeivel.
Burns hátat fordított neki, lehúzta a gumikesztyűket, és levette a maszkot. Miután tessék-lássék megmosta a kezét a jéghideg vízsugár alatt, kilépett a faház ajtaján, majd hagyta, hogy az hangosan becsapódjon mögötte. Távolba révedő tekintettel kotorászott belső zsebében, aztán végigtapogatta zakójának és nadrágjának többi zsebét is, amíg meg nem találta a sovány cigarettásdobozt. Kivette belőle az utolsó szálat, a dobozt hanyagul a bokrok közé hajította, s elmélázva rágyújtott. Így állt ott egy darabig, néha szájához emelve a cigarettát, majd gondolataiba merülve céltalanul elindult a fák között egy rövid sétára.

Már az Oedypuson rájött, hogy felesége rendszeresen megcsalja. Amikor megtudta, először hatalmas perpatvart akart csapni, de mire hazaért és szembenézett az asszonnyal, már alaposan végiggondolta a következményeket, és rájött, neki nagyobb szüksége van Nicole-ra, mint a nőnek őrá. Mert mi történne, ha számon kérné rajta a szeretőjével töltött pásztorórákat? Házasságuk nyilvánvalóan már nem azt jelenti Nicole számára, mint régebben. Alighanem hamarosan olyannyira elmérgesedne köztük a helyzet, hogy válásra kerülne a sor, akkor pedig Burns nyakába szakad meghiúsult kísérleteiből származó adóssága, és hátralévő életét egy nyomortanyán tölthetné a luxus helyett, melyhez vagyonos apósa támogatása alatt hozzászokott. Így hát, miközben belsejében tomboltak az indulatok, egyszerűen közölte Nicole-lal, hogy aznap korábban végzett a munkahelyén, és hazajött kipihenni az elmúlt hét túlóráit.
Mégsem volt képes egyszerűen túllépni a dolgon. Mardosta a lelkiismeret, amiért ifjúkori romantikus eszményeit ilyen könnyen veszni hagyta karrierje miatt, és az sem sokat segített, hogy Nicole nemcsak hogy továbbra is meghitt órákat töltött más férfiak társaságában, de alighanem arra is rájött, hogy Burns mindent tud, és hogy miért titkolja ezt mégis el. Nicole látszólag élvezte is a helyzetet, erőltetetten vidám társalgásaikba folyvást kacér utalásokat ejtett, s kihívó mosollyal várta, hogy a férfi dühöngeni kezdjen, ám ő tökéletes pókerarccal adta a mit sem sejtő férj szerepét, és keserű szájízzel elütötte egy-egy tréfával az ilyen megjegyzéseket.
Aztán amikor a sereani fiatal kolónián páratlan kilátásokkal kecsegtető munkát ajánlottak neki, reménykedni kezdett, hogy majd az ott szerzett hírnév megalapozza anyagi hátterét annyira, hogy ne kelljen Nicole családjára támaszkodnia. Lelkesen otthagyta szülőbolygóját, s felesége kíséretében átköltözött a Sereanre, de reményei csakhamar szertefoszlottak. Kiderült, hogy a kolónia fejlettségi színvonala erősen hagyott még kívánnivalókat maga után, s az idegen lények iránt mutatott érdeklődés is lanyhult tudományos körökben, amikor kiderült, hogy a látszat ellenére vajmi kevés intelligenciával rendelkeznek. Amikor aztán Nicole pajkosan közölte vele, hogy a munkát ismét csak apósának köszönheti, és elsősorban azért vette rá édesapját, hogy Burnst ajánlja a helyi kormányzatnak, mert már elege volt az Oedypusból, és némi változatosságra vágyott, a férfi végleg eltemette szabadságról szóló álmait.

De legalább a lények tanulmányozása érdekes volt, ha nem is olyan ígéretes, mint ahogy azt előadták neki. Az alakváltók – surmók, ahogy a helyi szleng nevezte őket – először mindenkit megdöbbentettek azzal a képességükkel, hogy amikor találkozik velük az ember, kiválasztják az emlékeiből egy általa ismert személy formáját, és a továbbiakban az ő képében vannak jelen. Magasfokú telepatikus képességüket ezen kívül arra használják fel, hogy kiolvassák az alany gondolataiból, mely hangsorra fog barátságosan reagálni, s bár a szavakat nem értik, kimondják azokat. Mindennek ellenére azonban intelligencia tekintetében nem állnak magasabban egy kíváncsi csimpánznál, de igen sok időnek kell eltelnie, mire ezt valaki észreveszi, akinek még sosem volt dolga velük korábban. Az első telepesek is csak azért fogtak gyanút, mert a személyek közt, akikkel az addig elvileg lakatlan Serean-en találkoztak, egyesek felismerni vélték olyan hozzátartozóikat, akiket szülőbolygójukon hagytak, netán akik el is hunytak valamikor az idők során. A lények pedig nem tudtak különbséget tenni valós és kitalált, élő és holt személy emléke között, ezért néha olyan meghökkentő alakok bukkantak fel, mint Miki Egér, vagy éppen a boncasztalon fekvő Abraham Lincoln.
Mikor aztán az emberek számára nyilvánvalóvá vált, hogy csak az alakváltók furcsa természetének áldozatai, és hogy azok képtelenek önálló gondolatokra, viszont előszeretettel terelik a témát az étkezés irányába (megkeresvén a beszélgetőpartner emlékei közt a táplálkozásra vonatkozó szavakat, mely gondolat bonyolultsága még éppen nem haladta meg szellemi kapacitásukat) , többen olyan mélyen becsapva érezték magukat, hogy egyenesen gyűlölni kezdték a lényeket, és mivel azok hivatalosan is csupán a “földönkívüli állat” kategóriába soroltattak, gátlástalanul vadászni kezdtek rájuk.

Így volt ezzel az a három férfi is, akikkel Burns dolgozott. Ami igazán zavarba ejtette velük kapcsolatban, az az volt, hogy normális körülmények között teljesen jóravaló, barátságos legények voltak, humorérzékkel, szorgalommal, leleményességgel megáldva – ám amit az alakváltókkal műveltek, az esetenként alaposan kimerítette a szadizmus fogalmát. Amelyiket nem ölték meg azonnal hidegvérrel, azt különböző kínzásoknak vetették alá. Pedig az alakváltók igazán jámbor lényeknek bizonyultak, sosem mutattak agressziót, még sarokba szorítva is támadás helyett inkább gondolatolvasós trükkjeikhez folyamodva próbálták megnyugtatni ellenfelüket, de ez csak a kevésbé elvetemült emberek esetében működhetett. Mivel az idegen lények megérezték ezt a vak gyűlöletet az elmében, és inkább nem is mutatkoztak az ilyen érzelmeket táplálók előtt, a surmóvadászok taktikája az volt, hogy a mások gondolataira ráhangolt alakváltókat kapták el, többnyire az illető beleegyezésével. Furcsamód vajmi kevesen panaszkodtak módszereik ellen, bár időközben született egy rendelet, mely szerint nyilvános helyen tilos alakváltókat bántalmazni.
Burnsnek nem volt ez ínyére, mivel azonban tanulmányozni óhajtotta az alakváltók belső felépítését is, szüksége volt valakire, aki ellátja őt analizálni valóval, ezért alkalmazta a Moran-triót. Épp a másnapi, nem éppen kellemes feladat járt a fejében, amikor észrevette a fák között felé tartó Nicole-t.
Megtorpant, s mivel a cigarettát már elszívta, kezét a háta mögött összekulcsolta, s míg arra várt, hogy felesége közelebb érjen, negédes mosolyt próbált varázsolni ajkára. Csak másodjára sikerült.

- Nahát, Nicole – üdvözölte a nőt. – Mi szél fújt erre?
- Szia, Charlie – állt meg kicsit távolabb a nő, látszólag egy kissé zavarban. Burns önkéntelenül felvonta egyik szemöldökét, ugyanis eddig azt tapasztalta, nem jellemző Nicole-ra a félénkség. Ő azonban továbbra is kissé szemérmesen, bár állhatatosan fürkészte arcát.
- Gondoltam, megnézem, hogy megy a munka – folytatta, s közelebb lépett. Burnsnek a lélegzete is elakadt egy pillanatra, hiszen nem számított rá, hogy képes még ilyen barátságos hangon szólni hozzá a felesége. Aztán arra a következtetésre jutott, hogy alighanem újfent csak játszik vele, kár illúziókba ringatnia magát.
- Megyeget – vont vállat Burns közönyösen, s elindult vissza a kunyhó felé, melynek egyik helyiségét nemrég alakította át laborrá. Nicole csendben követte egy ideig, majd megszólalt:
- Tudom, hogy szemétség volt részemről lefeküdni Miliottival és az összes többivel. Kérlek, bocsáss meg nekem. Önző ribanc vagyok. Mocskosul bántam veled.
Burnsnek földbe gyökerezett a lába, és meglepetten szembefordult a nővel. Arcára kiült a színtiszta döbbenet, és bár szólásra nyitotta a száját, egy hang sem jött ki rajta. Nicole azonban nem fordította el tekintetét.
- Nem akartam neked fájdalmat okozni. Hidd el, furdal a lelkiismeret. Ne haragudj rám!
Burns megtántorodott, hátrébb bukdácsolt, és nekitámaszkodott egy fának.
- Hohó, várjunk csak! – rázta mutatóujját tagadólag a nő felé. – Valami itt nagyon nem stimmel.
Nicole azonban ezúttal hallgatott. Burns kezei közé temette arcát, majd lazán leengedte karjait, hitetlenkedő fejcsóválás kíséretében. Lemondóan Nicole-ra pillantott.
- Alakváltó vagy, ugye? – kérdezte fásultan.
A nő reakciója most is olyan higgadt volt, mint korábban. Átható tekintetét Burnsébe fúrta, aztán lassan bólintott.
- Igen.
- Hát persze – csóválta meg ismét a fejét Burns. Összeszorította ajkait, s csettintett ujjaival. – Mégis, mit képzeltem?
Tűnődve újra ránézett a nőre.
- Azt hiszem, tudom, mit akarsz – mondta neki.
- Együnk valamit! – igazolta a nő gyanúját.
Burns élesen bólintott. Összeszedte magát, s bár lába még kissé remegett, folytatni kezdte sétáját.
- Helyes – mondta, inkább csak úgy magának. – Rendben. Együnk valamit. Jól van.

Csakhamar elérték a kunyhót, s Burns bevezette az alakváltót a szűk kis konyhába. Az egyik székre mutatott, amire a nő azonmód le is ült, s türelmesen figyelte a férfit, míg az a hűtőszekrény belsejében kutakodott.
- Hát, nincs szerencséd – vetette hátra neki Burns. – Ezeket a mirelit vackokat a jelenlegi körülmények között nem fogom tudni neked megmelegíteni, de tudok szolgálni némi kakaóval.
Mielőtt becsukta a hűtő ajtaját, leemelte róla a doboz kakaós tejet, majd keresett egy bögrét, s leült ő is az asztal mellé. Mialatt kinyitotta a dobozt és öntött belőle a bögrébe, néha felpillantott a nő arcára, de az ugyanazzal a szelíd kíváncsisággal nézett rá vissza, mint eddig. A félig teli bögrét végül odatolta elé, majd üres kezével imitálta, hogyan kell inni belőle, pedig tisztában volt vele, hogy elég csak rágondolnia, s a lény kiolvassa agyából. A nő ajkához emelte a bögrét, és mohón kortyolt belőle. Burns nem tudta megállni mosolygás nélkül a látványt. Az alakváltó kiitta a kakaót, óvatosan visszahelyezte a bögrét az asztalra, majd félszegen közelebb tolta a dobozhoz.
- Kérek még – mondta.
Burns már nyújtotta is a kezét a doboz felé, amikor eszébe jutott valami.
Összeráncolt szemöldökkel próbálta maga elé idézni Nicole-t, ahogy ott ül az asztal túloldalán, s fennhangon azt mondja: “Pamacs”, erre ő folytatja a mozdulatot, és telitölti a bögrét kakaóval. Ám alig fogalmazódott meg agyában ez a gondolat, a nő máris megszólalt:
- Pamacs – és közben halványan mosolygott, pont, ahogy Burns képzeletében.
- Jól van – vigyorgott Burns, és színültig töltötte a bögrét.
Elégedetten hátradőlt a széken, amíg az alakváltó a kakaót kortyolgatta. Gondolatai kissé elkalandoztak, így észre sem vette, amikor a nő újra kiürítette a poharat, csak arra eszmélt fel, hogy az egyszer csak így szól:
- Segítek megölni a feleséged.
Burns később nem is tudta eldönteni, hogy az alakváltó ajkait elhagyó szavak döbbentették-e meg inkább, vagy az, hogy azon kapta magát, hogy szórakozottan előrenyúl, és utántölti a bögrét.

***

Még az este finoman rábeszélte Nicole-t, hogy másnap jöjjön el a laborhoz, hogy megcsodálhasson egy különleges alakváltót, és megismerhesse a vadászokat. A nő eleinte nem akarta beadni a derekát, de amikor megtudta, hogy Kevin White is ott lesz, felcsillant a szeme. Burns úgy tett, mintha kellemetlenül érintené felesége leplezetlen érdeklődése, és hangsúlyozni kezdte, hogy ha nem akar eljönni, hát ő aztán semmiképp nem szeretné erőltetni; ez pont elég is volt Nicole-nak ahhoz, hogy azonnal kijelentse, talán mégis tud időt szakítani a dologra, legfeljebb késik egy kicsit, mert nem szeret korán felkelni.
Reggel aztán, amikor végre megérkeztek a vadászok a labor elé, már ott találták férje mellett a teraszon üldögélve Nicole-t is, könnyű, fehér nyári ruhában. Gyalog jöttek, és már messziről hallani lehetett hangos beszélgetésüket és öblös nevetésüket, de ahogy kibukkantak a fák közül, elcsendesedtek.
- Jó reggelt, uraim – üdvözölte őket Burns, és feltápászkodott. – Ismerjék meg a feleségemet, Nicole-t. Nicole, az urak itt Steve Nelson, Kevin White és Michael Moran.

A vadászok széles mosollyal köszöntötték a nőt, aki kacéran végignézett rajtuk, majd bólintott.
- Helló – mondta egyszerűen.
- Foglaljanak helyet, uraim! – indítványozta Burns, és a többi szék felé intett. Amíg a vadászok kényelembe helyezték magukat, a férfi habozás nélkül folytatta:
- Biztos vagyok benne, hogy kellemes társalgásnak nézünk elébe, azonban hadd vázoljam előbb gyorsan a mai tervemet. Ezúttal nem egy mindennapi alakváltóra lenne szükségem, hiszen már jónéhányat volt szerencsém tanulmányozni, ám úgy érzem, elakadtam a kutatással. Persze szükségem lesz még ilyen testekre is, azonban úgy vélem, fontos új információk birtokába juthatnék, ha sikerülne megvizsgálnom egy olyan példányt, amely nem emberi alakban jelenik meg köztünk.
- Már engedelmével – vetette közbe Nelson borostás állát dörgölve – az ilyesmi ritka, mint a fehér holló. Elég sokat kell várnia, amíg egy ilyen felbukkan.
- No igen – ismerte el Burns. – Nem is bízok mindent a vakszerencsére. Egy órája megkértem a kis Matthew Hagertyt, játsszon a barátaival az erdőben, és ha valamelyikük találkozik egy mesefigurával, vezesse őt ide. Ha egy alakváltó a gyerekek elméjében kezd kotorászni, elég nagy esély van arra, hogy egy kitalált figura alakját választja, aki iránt rajonganak a kölykök,és akiben feltétlenül megbíznak.
- Nem veszélyes csak úgy elküldeni a gyerekeket az erdőbe játszani? – kérdezte Nicole. Burns feszengve fordult felé, de White válaszolt helyette.
- Asszonyom – hajolt előre a jóképű, fiatal férfi -, biztosíthatom róla, nem volt még példa rá, hogy egy sereani élőlény megtámadjon akár csak egy gyereket is. Az itt élő állatok egytől egyig félnek az emberektől, és iparkodnak nagy ívben elkerülni őket, pláne a lármázó srácokat.
- Kivéve a surmókat – mutatott rá Moran.
- Egyelőre – pillantott rá White -, de majdcsak megtanulják azok is a leckét.

Erre Nelson hangosan felröhögött, társai csak sejtelmesen mosolyogtak, mintha hármójukon kívül másnak nem is kellene tudnia, miért volt olyan frappáns a csattanó.
Burns ezalatt Nicole-t figyelte, és mikor látta, hogy szólni készül, gyorsan közbevágott.
- Így tehát nincs más dolgunk, mint itt ülni és várni, amíg az egyik gyerkőc megérkezik kézenfogva a Palacsintaemberkével, vagy valamelyik másik…
Mindenki felnézett, mikor Burnsnek elakadt a szava, és követték csodálkozó tekintetét. A ház mögül ugyanis éppen akkor fordult be Nicole, és mosolyogva feléjük sétált.
- Szép jó napot az uraknak – mondta derűsen. – Folytassák csak nyugodtan a társalgást, mintha itt se lennék.
- Mit jelentsen ez!? – ugrott fel Moran, hátradöntve székét. Az eladdig ülő Nicole is felpattant, megtorpantva ezzel azt, aki a terasz felé közeledett.
- Charlie, mi ez? – követelte.

Néhány pillanatig a férfiak döbbenten fordítgatták fejüket az egyik Nicole-ról a másikra, míg azok meredten bámulták egymást. A legapróbb részletig minden vonásuk tökéletesen megegyezett, képtelenség lett volna megkülönböztetni kettejüket, ha az újonnan érkezett Nicole nem csábos, mély dekoltázsú vörös dresszt viselt volna.
A csendet Nelson szakította meg, aki torkát köszörülve szintén talpra állt.
- Hölgyeim, attól tartok, egyikük nem az, aminek látszik.
- Ez egy surmó! – képedt el White.
- Na igen, de melyik? – pillantott a vadászokra kétségbeesetten Burns.
- Ugyan már, drágám, ne hülyéskedj, természetesen én vagyok a feleséged! – ripakodott rá a mellette álló Nicole. Erre minden fej a másik felé fordult.
- Mi történik itt? – ámult amaz. – Ki az a nő melletted, Charlie?
Moran zavartan rázta a fejét.
- Álljunk meg egy szóra, Mr. Burns. Azt akarja mondani, a neje nem tartózkodott végig ön mellett?
- Nem, természetesen nem – válaszolt sápadtan Burns. – Én már korábban eljöttem otthonról, szólni a srácoknak, szöszmötölni idebenn még egy kicsit… Nicole csak később jött, amikor éppen a… kávémat ittam, itt a teraszon… – idézte fel, s közben gyanakvóan méregetni kezdte a mellette álló nőt.
- Csak nem gondolod komolyan, hogy egy mocskos alakváltó vagyok? – nézett rá vissza amaz szigorúan.
- Hát egyikünk pedig alakváltó, és nem én vagyok az – kiáltotta a távolabbi Nicole.
- Csendet, csendet! – ordította Moran, s csak nyomatékosította szavait, hogy White előhúzta övéből pisztolyát, s bizonytalanul hol egyikükre, hol másikukra fogta. – Mostantól egyikük sem szól egy büdös szót sem, amíg nem kérdezik!
- Csak nem gondolják komolyan, hogy hagyom, hogy ez a félintelligens állat megtévessze magukat? – harsogta túl Morant a vörös ruhás Nicole.
- Hölgyem, hölgyem! – csitítgatta White, leeresztve pisztolyát. – Nézze, kvízjátékban lepipálják a surmók az embereket, hiszen előre tudják a helyes választ, csak ki kell olvasniuk a kérdező fejéből. Az lesz hát a legjobb, ha mindketten elhallgatnak, és hagyják, hogy mi oldjuk meg a problémát.
- És ezt miért ennek az alakváltónak magyarázza? – háborodott fel a fehér ruhás Nicole.
- Azért, mert ő kérdezte! – csattant fel White.
- Szóval elismeri, hogy az ott az alakváltó? – szegezte neki diadalmasan a kérdést a nő.

White némán, tátott szájjal ráncolta a homlokát.
- Gondolkodjunk logikusan – őrizte meg hidegvérét Nelson. – Őszintén szólva még nem láttam olyat, hogy egy surmó valaki olyannak az alakját vegye fel, aki éppen abban a társaságban van, amely találkozik vele, s arra sem volt még példa az utóbbi időben, hogy megjelenjen egy, amikor mi is a környéken vagyunk.
White azonnal határozottan a teraszon álló Nicole felé fordította fegyverét.
- Ugyanakkor – tette vállára nyugtatólag a kezét Nelson – eddigi ismereteim alapján a surmóknak nem szoktak olyan független gondolataik támadni, amire a társaságból senki sem gondol, nevezetesen jelen esetben arra, hogy az erdőben játszó kölyköknek bármi bajuk eshet.
White arcáról lehervadt a bizonyosság, s tétován a másik nőre emelte pisztolyát, majd rövid habozás után sóhajtva leengedte.
- Akkor most mi lesz? – követelte. – Mr. Burns, nem lehet valahogy megállapítani, melyikük az igazi?
- Dehogynem, könnyedén – állt fel most már Burns is a szék támlájára támaszkodva. – Módunkban áll egyértelműen kimutatni, melyikük ember, és melyikük idegen lény. Még csak nem is kell messzire menni miatta – intett a labor felé.
- Remek – lelkendezett Moran. – Csak mondja meg, mit tegyünk! Kevin, te meg hozd ide azt a másikat is, meg ne lógjon itt nekem.
A távolabbi Nicole éppen hangot akart adni tiltakozásának, de White rámordult, és fegyverével intett neki, hogy lépjen mellé. A nő kénytelen-kelletlen engedelmeskedett neki.
Közben Burns elindult a labor felé.
- Rögtön jövök – szólt hátra. – Addig vigyázzanak rájuk – azzal kinyitotta az ajtót, és eltűnt odabenn.

A társaság némán várakozott, amíg vissza nem tért két injekcióstűvel a kezében.
- Mr. White – fordult a fegyvereshez. – Kérem, jó erősen tartsa a később érkezett hölgyet, és ne is engedje el a kísérlet végéig!
- Rendben, főnök – vigyorgott White, és megragadta a nő karját.
Burns a szemébe nézett ennek a Nicole-nak, és így szólt:
- Mindkettejüktől veszek néhány csepp vért, amit aztán a számítógéppel kielemeztetek. Bár az alakváltók belső szervei – legalábbis emberi alakban – eléggé hasonlatosak az emberi szervekhez, a vér alapján minden kétséget kizárólag megkülönböztethető a két faj.
Azzal finoman a nő karjába szúrta a fecskendőt, és úgy tett, ahogy mondta. Ezután a fecskendőt White kezébe nyomta.
- Jól vigyázzon rá! Ez a vörös ruhás Nicole-é – figyelmeztette. Amaz egyetértően bólogatott.
Burns odalépett Nelsonhoz, aki addigra már meg is szorította a másik Nicole karját. Végigmérte őket, majd a maradék tűvel ettől a nőtől is vett némi vért.
- Ön hasonlóképp ügyeljen a fehér ruhás Nicole-ra – mondta Nelsonnak. – Csakúgy az ő vérét tartalmazó fecskendőre.
Nelson elvette tőle a tűt, és biccentett.
Burns csípőre tett kézzel nézett végig a jelenlevőkön, majd így szólt:
- Most pedig kövessenek!
Azzal elindult az ajtó felé, a többiek pedig utána.

Mindannyian beléptek a házba, s Burns a labor felé kalauzolta őket. A tetemet már előző éjjel eltakarította a boncasztaltól, így odabenn csak a vegyszerek kellemetlen szaga érződött. Odébbtolta az asztalt és néhány kisebb szekrénykét, hogy mindannyian elférjenek a műszerekkel zsúfolt kis szobában, és bekapcsolta a számítógépet. Amíg az beindult, keresett két üres, átlátszó műanyagtégelyt, és letette őket a kompjúter mellé az asztalra. A vadászok és a nők csendben figyelték, ahogy elindított egy programot, ami grafikonokat, táblázatokat és adatokat varázsolt a képernyőre.
- Mr. White, kérem a tűt – nyújtotta a kezét. Mikor megkapta, a benne lévő vért az egyik tégelybe fecskendezte, s azt óvatosan ráhelyezte a számítógép szkennerére.
- Egy pillanat – mondta, s ujjai táncolni kezdtek a billentyűkön. Ennek eredményeképp a vonalak és a számok folyamatosan változtak a kijelzőn, majd mikor Burns végzett a munkával, megállapodtak bizonyos értékeken.
Mindannyian kíváncsian lesték a monitort, és azon tűnődtek, vajon mit jelent Burns elgondolkodó arckifejezése.
- Nos? – türelmetlenkedett Moran.
- Hát, úgy látszik, emberi vér – vont vállat Burns.
- Háhá, megvagy! – kiáltotta Nelson, és megrángatta az általa fogva tartott, fehér ruhás Nicole-t, aki kétségbeesetten ellenkezett.
- Lassan a testtel! – szólt rá Burns. – Ez még nem jelent semmit. Lehetséges, hogy az alakváltók időközben egyre jobban képessé váltak utánozni minket. Nincs semmi bizonyítva, amíg a számítógép azt nem mondja a másik mintáról, hogy az alakváltóé.

Mindenki visszafojtotta lélegzetét, amíg Burns megismételte a procedúrát, ezúttal a másik vérmintával. Újra sebesen nyomkodni kezdte a billentyűket, miközben a többiek árgus szemekkel kísérték figyelemmel az apránként változó rajzokat és adatokat.
Egy emberként hördültek fel, amikor az utolsó gomb megnyomásakor megjelent a képernyőn nagy, villogó betűkkel a felirat:

ALAKVÁLTÓ

- Nem igaz! Biztosan elromlott a gép! – kiáltotta harsányan a vér tulajdonosa.
- Megmondtam! – kurjantott ugyanakkor Nelson, és White elé penderítette a nőt. A fegyveres közben elengedte a vörös ruhás Nicole-t, és most kinyújtott karral az elé lökött, meggörnyedt, arcát kezeivel eltakaró nőre szegezte pisztolyát.
- Ne lőjön! – sikoltotta a megvádolt Nicole. – Charlie, csinálj már valamit!
Burns lehunyt szemmel lehorgasztotta fejét, White azonban rá se hederített. Gúnyos mosollyal csak annyit vetett hátra a válla felett:
- Kérem, forduljon el, Mrs. Burns. Ez csúnya lesz.
- Dehát én vagyok Mrs. Burns! – zokogta White célpontja, mire annak még szélesebb lett a vigyor az arcán.
- Tőlem aztán te is elfordulhatsz – biccentett flegmán.
- Megálljon, Mr. White! – kiáltott rá hirtelen Burns. Csend borult a szobára. Minden szempár rámeredt. A meghurcolt Nicole arcán remény tükröződött.
Burns néhányat pislogott, majd csendben hozzátette:
- Kérem, ne idebenn!
Moran megindult az ajtó felé, magával rángatva az újult erővel ellenálló, jajveszékelő nőt, Nelson pedig meglökte White könyökét.
- Igaza van, jobb, ha nem itt intézzük el, gyerünk! Mr. Burns, a tetemet azért még természetesen visszahozzuk.
Azzal mindhárman kiiramodtak a házból. Még egy darabig behallatszottak a nő sikolyai és a férfiak rikoltásai, majd egy dörrenés véget vetett a hangzavarnak, s csak durva röhögés maradt a nyomában.

Burns összerándult a robajra, s remegő kézzel a számítógép felé nyúlt. Kikapcsolta az analizátorprogramot, majd egy ideig bambán meredt a még mindig villogó “ALAKVÁLTÓ” feliratra, végül azt is eltüntette. Annak azért örült, hogy a kis szövegvillogtató alkalmazás beváltotta hozzá fűzött reményeit.
Megroggyant a térde, amikor fel akart állni, de erőt vett magán, és kiballagott a konyhába. A vele maradt nő engedelmesen követte.
Burns megtámaszkodott a hűtőszekrényen, és kifújta magát.
- Hát, ez aztán meredek volt. Meredek bizony.
Öklével ráütött a hűtö tetejére, majd mély lélegzetet vett, s magára erőltetett nyugalommal kivette belőle a doboz kakaót.

Charles és Nicole Burns még hosszú éveken át éltek boldog, egyetértő házasságban.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.nol.hu/cikk/327827/]
[http://www.avana.hu/modules.php?name=Content&pa=showpage&pid=6]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához