LFG.HU

Pampalini
novella

…azért a néhány tegnapi percért
Szerelmes vagyok. De úgy igazán. Mindent elsöprő végtelen érzés, talán soha nem tapasztalt. Nem csak vágyódás, hogy az ágyba húzzam, mint már annyit előtte. Nem csak rövid szeszély, mely ágyékomban összpontosul, s melytől elsőként szabadulok meg bármely hűvös éjszakán. Nem, ez szerelem, méghozzá első látásra.

Idestova a harmadik hete, hogy csak őt figyelem, minden áldott este. Ma is itt ülök a bejárattól a negyedik asztalnál. Balra tőlem egy csepűrágó veri a lantját kitartóan, már vagy egy hete. Tegnap csak kevés hiányzott, hogy nyakon ne öntsem, amikor hetedszerre hallottam tőle ugyanazt a nótát. Persze, hamisan. De a sör inkább pocsékba vesszen, mint kárba, így egy jobb és kényelmesebb megoldást találtam; egyszerűen megittam.

Lassanként sikerült megismernem – ha csak látásból is – az ide járó törzsvendégek nagy részét. Mint például azt a gyíkarcút a sarokban, aki óránként, ha a poharához nyúl; a nagyhangú mészárosok pedig minden kora estétől kártyapartit rendeznek az ivó túlsó felében. Szagukat idáig érzem. Persze össze sem hasonlítható a konyhából áradó mámoros illattal. Igen, most is éppen ott van.

Szemem hol a kupámon végigcsorgó fehér habon, hol a konyha lengőajtaján meresztem. Már tíz perce odabent van. Valami tahó visszavitette a kajáját, mert nem volt neki elég meleg. Mindegy, nem akarok balhét, nem ütöm le. Inkább türelmesen várom, hogy kijöjjön végre. Ma megmondom neki, eldöntöttem. Nem várok tovább. Idehívom, és a szemébe nézve bevallom neki, mennyire is kedvelem.

Ajkamat harapdálva várom, mikor siklik arrébb a konyha ajtaja, hogy a kiáramló gőz-, és illatfelhő mögül meglássam alakját. Gyorsan hörpintek még egyet a kesernyés ízű sörből, majd kicsit hangosabban a kelleténél az asztalra csapom, hátha meghallja. De semmi. Csak a kobzos csuklik fel egy pillanatra, mintha sejtené, a legközelebbit neki szánom. A mélybarna asztalon foltokban gyűrűznek a korábbi korsók felszáradt nyomai, mint holmi karperecek. Karcsú csuklóján pont elférnének. A fa erezete, mint hajszálainak kecses hullámai, kusza hálójába akaratlanul is bele-belekapok, mintha ő lenne ott. Magamban kicsit mosolygok, hogy mindenről ő jut az eszembe. Végigsimogatom képzeletbeli haját, majd zavartan elkezdem kaparászni a rések közé szorult piszkos szemcséket, ahogy megpillantom szemem sarkából, a gyíkarcú döbbent, meredt ábrázatát. Egy ideje már biztos rajtam legelteti a gülledt szemeit.

Ha így folytatja zöldre verem.
Halkan felsóhajtok, ahogy végre újból megpillantom őt. Azok a lábak, mily szépek! A formásan vastag combjai, és ahogy léptei nyomán megfeszül a nadrág. Az ölelésre sóhajtó derekán, kacéran mozgó csípőjén mámorosan időzöm el, elfeledkezve mindenről. Csodálatos egy lány, de nem is… tökéletes.

Megvárom, míg leteszi annak a finnyás suttyónak az újramelegített, gőzölgő ételt. Remélem veresre égeti majd a nyelvét vele.
Most, most kell vele beszélnem, sürget a szomjas lelkem. Most megmondom neki. Hanyagul intek, mintha csak egy kíváncsi legyet lökdösnék arrébb, és beleremegek, ahogy rám néz. Arca, istennők egyike, ebben most már biztos vagyok. Bársonyos bőrén, megannyi kicsi csillag a fogadó lámpásainak fénye. És egyre közelebb jön!

Jaj, hogy fogom neki elmondani?
Hangomnak nyoma vész, szívem torkomra forrasztja a szót, ahogy fölém hajol, és kérdőn rám néz azokkal a csillagszép szemekkel. Szájpadlásom értetlenül fonódik mozdulatlan nyelvemhez, reszkető kezemmel nyúlok az asztal alá, és belekapaszkodok az övembe.

Tekintetem végigsiklik selymesen csillogó dús haján, átszánkázik homlokának alig látható redőin, megpihen vékony szemöldökén, és erőt gyűjtve ismét belevész azokba a bársonykék tekintetekbe. Istenem, milyen szép!

Szinte beleolvadok a durván ácsolt székbe, lábfejem idegesen mozogni kezd, mintha a szívem odáig bújt volna; ott dörömböl tovább. És ez az orr. Szépen hajló, kecses, mintha csak mesterek szabták volna. Apró fogai, vérdús ajkai közül előbukkanó hófehér cukrok. Talán az íze is olyan édes. Selyemszálú ránc a száj szegletében, ahogy mosolyra húzódik. Már a térdem is ütemet ver, és mint harkály; csizmám sarka a padlaton úgy kopog, mindjárt elkopik. Áldom magam, amiért a sarkantyúm most nincs rajtam, még lecsörgetném az asztalról a kappanhangú kobzost is.
És rám mosolyog. Vidáman, érzem kedvel. Pillanatra lesütöm szemem, ökölbe szorult kezem fehéren pislákol, kis gyertyaként az asztal sötétjében. Most, szólalj meg végre, mondd el neki!
Újból felnézek rá, gombóc a torkomban már a gyomromban tágul tovább, és nagyokat nyelve én is mosolyra húzom a számat.
– Igen? – kérdezi ő.
A hangja! Mézédesen végigborzol a testem porcikáin. Ugyan hol van olyan dalmester, aki csak a nyomába is érhetne! Énekesmadarak is csak silány tanoncokként lapulnának az erdő fái között, ha hallanák őt.
Mivel is kezdjem? Érzem, hogy lassan türelmetlen lesz, ha csak szótlanul bámulom. Vajon, mit fog hozzá szólni? Megszorítom a derekamon lógó erszényt, hadd adjon erőt.
– Én… khm – ez az én hangom lenne? – Szóval… – istenem, milyen gyönyörű – … fizetnék.

Adelhaid hosszasan nézett a távozó ork után. Olyan furcsán fénylettek a szemei, mintha lázas lett volna. Csak mikor bezáródott a fogadó ajtaja, akkor nézett körül, óhajt-e valamit valamelyik vendég. A sarokban a nagy szemekkel megáldott Eric intett éppen felé. Ideje volt, már két és fél órája szopogatja azt a pálinkát.
– Igen? – kérdezte udvariasan, mikor odaért az asztalához. – Segíthetek valamiben?
A gülledt szemű férfi lassan ránézett.
– Én…khm – kezdte, miközben kezei furcsamód az asztal lapjának erezetét simogatták.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához