LFG.HU

Sparrow
novellaCimkek

Novemberi nap volt, késő délután, az évszakhoz képest melegnek mondható. Mostanában nem esett hó; a nap langyos, halványsárga fénnyel szórta be a város épületeit. A terek és utcák szürke betonján félig olvadt hófoltok fehérlettek, az ereszekből piszkos lé csordogált. Az eget nagyrészt ólomszín felhősávok csíkozták, a nap át- meg átbukkant köztük, mialatt lefelé ereszkedett a nyugati oldalon.
Csend volt a városban, csak a szél fújdogált a romok között. A valahai zsúfolt megyeszékhely most jobbára kihaltan tátongott. A kevés megmaradt lakó a házak mélyén rejtőzött: készültek az éjszakára, ami egyre hidegebbé vált mostanában. Házaikon nem volt üvegablak, omlott a vakolat, s néhol a falakat is gerendákkal támasztották alá.
A háború nyomai mindenhol megmutatkoztak: bombatölcsérek az országúton; leomlott épületek és romos utcák; üvegszilánkok mindenfelé. A sikátorokat időnként patkányseregek lepték el, és eltakarítottak minden szemetet az éhezők elől – a legszegényebbeknek szó szerint versengeniük kellett velük a kevés ehető falatért. Általános volt az éhezés, a nyomor, a gyógyszerhiány: akit nem az éhhalál vagy valamilyen fertőzés vitt el, az megfagyott éjjel, vagy bombatalálat ölte meg. A halál mindennapos vendég volt errefelé.
Szörnyű tájkép – ám nem szokatlan. A kontinens legtöbb települése hasonlóképpen festett. A hely Eurázsia, az idő 2004.

***

Három, rongyokba öltözött roma kisgyerek gubbasztott egy száraz szökőkút medrében. Mögöttük egy lebombázott épület romjai magasodtak. A homlokzat nagyjából egyben maradt, ám a kormos, sárga festék, meg a vakolatréteg alatt láthatóvá váltak a téglák; s az ablakok is kitörve ásítottak: látszott bennük az egyre sötétedő égbolt. Az épület valamikor tekintélyes és szép lehetett, mert magas volt, és homlokzatát csipkés gipszminták díszítették. A hosszú utca az épület előtt kicsiny térré szélesedett; valaha színes kövekből rakott padlatát szürke vakolatpor és üvegszilánk borította.
A gyerekek csikorgó zajt hallottak, emiatt bújtak el a szökőkútban. A zúgás bal felől jött és egyre erősödött. A perem nagyon alacsony volt, ezért teljesen a meder aljára kellett lapulniuk, hogy a katonák ne lássák meg őket – amikor tank jött, ajánlatos volt elbújni, és csendben maradni.
Balról nagy, sötétzöld harckocsi bukkant elő, és sebesen gördült tovább lánctalpain. Hosszú csöve fel-le lengett, ahogy átment egy téglahalmon. Oldalán az eurázsiai hadsereg jelvénye díszelgett: egy ötágú vörös csillag, előtte rakétát markoló ököl.
A tank gyorsan továbbzörgött, eltűnt a házak között. A gyerekek megkönnyebbültek. Elődugták szurtos arcukat a perem mögül, és elvigyorodtak. Két kisfiú volt, meg egy kislány: mindhárman romák, testvérek – egyikük sem több tízévesnél.
Kiugrottak a mederből, és a tank után néztek. Porfelhőt verve távolodott tőlük a széles utcán, hátulja egyre kisebb lett, az általa keltett zaj pedig elhalkult.
- Menjünk a térre! – mutatott a legnagyobb fiú a hátuk mögé, ahonnan a páncélos érkezett. Több se kellett nekik: futásnak eredtek, kacagva, kergetőzve. Csak a kislány nem kacagott: leghátul futott, s közben még egyszer hátrapillantott a távoli harcjármű felé, talán csak hogy bizonyosságot szerezzen: tényleg nem fenyegeti őket veszély.

A térnek, ahová igyekeztek, nem volt neve. A helyiek egyszerűen térnek, vagy központi térnek hívták. Romos épületektől övezett tágas betonplacc volt, és felfelé emelkedett, mivel a város hegyoldalra épült. A gyerekek kiszaladtak az utcából, s a középen lévő emelvényhez siettek. Felmentek a kőlépcsőkön, és megmászták a romokat. Egy kidőlt lovasszobor kopott, foltos testén “lovagoltak” nevetve. Hangjuk visszaverődött a körben álló házak falairól.
A tér hegy felőli, magasabban fekvő végénél egy középkori török templom állt. A több évszázados épület dacolni látszott a háborúval: bár kupolája beomlott és színes ablakai kitörtek, falai szilárdan álltak, s jól tűrték a gyakori bombázásokat. A dzsámi tér belseje felé néző falára hatalmas, háromembernyi magasságú fehér tábla volt rögzítve. A táblára óriási férfiarcot festettek. Göndör, ősz haja és szakálla volt; majdnem úgy nézett ki, mint a mesebeli Télapó. Mosolya szelíd, szeretetet sugárzó, szeme viszont teljes ellentétben állt ezzel: szemöldöke sötét, egyenes vonalú, tekintete komoran, szúrósan meredt az emberre. A kép alatt hatalmas betűkkel írott szöveg állt:

A MI ATYÁNK FIGYEL RÁNK

Ez a “figyel ránk” a neobolsevik pártgépezet ötletes szövegei közé tartozott. Egyszerre jelentette azt, hogy vigyáz ránk, megóv minket az ellenségtől; gondoskodik rólunk, tehát igyekszik számunkra jó életet biztosítani; és persze azt is, hogy lát minket, ezért ajánlatos jól viselkedni, ha nem akarunk büntetést. Az Atya által irányított állami szervek igyekeztek megszilárdítani az emberekben mindhárom eszmét, különös tekintettel az utolsóra. A jelmondat rímelt, hogy könnyen megjegyezhető legyen, és persze a “Miatyánk”-ra hajazó név sem volt véletlen.
De az állam fejét természetesen csak itt, Eurázsia Keleti Kapu nevű tartományában nevezték “Atyá”-nak; a többiben más volt a neve. Keleten, a hatalmas kiterjedésű orosz részen Gyeduská-nak; nyugatra, német nyelvterületen Grossvater-nek; olaszul Nonno-nak; még nyugatabbra, franciául Granpère-nek; spanyolul Abuelo-nak hívták. Hasonló táblák százával álltak Moszkvában, Budapesten, Berlinben, Rómában, Párizsban, Madridban és az összes többi városban, faluban; az arckép a táblákon azonos volt, csak az alatta lévő szöveg különbözött az adott tartomány nyelvével összhangban. Mindenhol éltették az Atyát, mindenhol félték erejét és szerették jólelkűségét – annál is inkább, mivel nem tehettek mást. A szuperállam lakosai mindenhol szigorúan kordában voltak tartva, s aki bármiben ellentmondott az államnak, azt megölték.

A gyerekek közben megunták a lovaglást, és otthagyták a bronzszobrot. Arrébb mentek, egy szeméthalomhoz, és felmásztak rá. Gyakran jártak ide, mert előfordult, hogy találtak valami érdekes dolgot. Most is itt kutattak, szétdobálták a használhatatlan lomokat.
Hirtelen újabb zaj hangzott fel, és a gyerekek megmerevedtek. Ez más volt, mint az előbbi: hangosabb, kereplő – egy helikopter. Még nem látták, de tudták, hogy feléjük közeledik. Lefeküdtek a szemétdombra, és a korán beléjük rögzült reflexeknek engedelmeskedve megpróbálták beásni magukat, vagy legalábbis eltakarni testüket néhány nagyobb rongydarabbal. Mozdulatlanná váltak, s dobogó szívvel lesték az eget.
Fekete, orosz gyártmányú helikopter tűnt fel a tér felett, és a körben álló házak egyikéhez ereszkedett. Lelassult, s ott lebegett a homlokzat előtt. Benézett az ablakokon; mindegyik előtt megállt néhány pillanatra, majd továbbment a következőhöz. A megszokott rendőrőrjárat egyik helikoptere volt. Vastag, tömzsi testének teljesen ellentmondott hosszú, vékony farka: úgy nézett ki, mint egy krumpliba szúrt hajlított fémdarab. Turbinái mint két hordó feküdtek a tetején, a rotor két oldalán. Ronda volt ugyan, de félelmetes: törzse alatt egy harmincmilliméteres gépágyú is helyet kapott. Rotorjának dörgő kerepelése olyan zajt okozott, hogy az ember gyomra is beleremegett.
Végignézett vagy húsz lakást, majd továbbállt: elhagyta a teret. A gyerekek remegve, megkönnyebbülten néztek utána.

***

A helikopterben két férfi ült egymás mellett. A rendőrség fekete egyenruháját viselték, rajta a Párt címerével: négy fogaskerék kapcsolódott egymásba a háttérül szolgáló vörös csillag előtt: egy nagy, alatta három kicsi. A hivatalos pártpropaganda szerint mindenki a gépezet részét képezi; minden ember fontos, mert a “gépet” csak együtt működtethetik. A rendőrök fején gömbölyű, fekete bukósisak volt, arcukon sisakhoz rögzített éjjellátó berendezés, mellyel beláttak a lakásokba; arcuk egész felső felét eltakarta, csak a szájuk látszott ki alóla. Mindketten szőrtelenek voltak, és teljesen egyformák: a rendőrség alacsony szintjén álló járőrök mindannyian mesterséges módon jöttek a világra – gyakorlatilag gyártották őket.
A fülkében a motorzaj szinte elviselhetetlen volt, de sisakjuk jól szigetelte a hangot. A házak tömegei felett repültek, s a tervben szereplő következő utcát keresték.
Egyszer csak megreccsent a rádió, és fülükbe elektronikusan eltorzult parancsszavak áramlottak:
- Központ, tizenhármas járőr: Duplaplusz sür, nyolcvankettes utca tizenöt, részeg prolik rendbűn. Parancs: deaktív mind. Vége.
Az újbeszél használatát az ellenséges Óceániától vették át évtizedekkel ezelőtt, és egyre jobban terjedt egész Eurázsiában. A nyelven még sok módosítást kellett végrehajtani, de a hivatalos szervek már teljesen a magukévá tették. A rendőrség az újbeszélt a saját rövidítéseivel keverte, ezáltal létrehozott egy egyedi jelrendszert. Az óbeszélt jobbára csak a műveletlen prolik tömegei használták.
A pilóta lábával lenyomta a válaszgombot, és beleszólt a szája elé rögzített mikrofonba:
- Tizenhármas járőr, központ: parancs vettem, értettem, deaktív mind. Vége.
Elhúzta a botkormányt, mire a helikopter nagy félkörívet leírva megfordult. A külvárosba kellett menniük, de úticéljuk mögöttük volt. Ismét átrepültek a tér felett, éppen a narancssárga nap irányába. Fénye az optikán keresztül fájdalmasan vágott a szemükbe, emiatt nem látták, van-e odalent valaki.
A másodpilóta elfintorodott, ahogy a feladatra gondolt. Részeg prolik rendbűnt követnek el, tehát valószínűleg verekednek, vagy fosztogatnak, esetleg táblákat gyújtogatnak. Lehet, hogy egyszerű rendbontók, de az is lehet, hogy újabb lázadók; ógondolók, ahogy az újbeszél nevezte őket eufemizálva. A szóból még így is áradt a helytelenítés, a megvetés, s ebben nem kis szerepük volt a mély hangrendű magánhangzóknak. Azt, hogy ógondolók, lehetetlen volt vidáman, lelkesen kimondani. A nyelvet szigorúan szabályozták annak érdekében, hogy szavai csak azt fejezzék ki, amire feltétlenül szükség van: hisz minden felesleges vagy helytelen gondolat veszélyes lehet a Pártra nézve. A nyíltan lázadókat pedig természetesen mindenáron le kell verni. A rendőr előhúzta hátulról AK-63-as gépkarabélyát, és ellenőrizte a tárat.

A kocsma előtt már teljes volt a homály: a lenyugvó nap fénye nem tudott behatolni a keskeny utcába. Az épületsor árnyékba borította az utat, ahol a részeg férfiak dülöngéltek. Egymásba kapaszkodva próbáltak talpon maradni, miközben harsányan kiáltoztak. A söröző mellett alig félórája rakétabomba csapódott be, és hatalmasat robbant: hatására újabb fél háztömb dőlt össze. A robbanás nem tett kárt az épületben, de alaposan megremegtette a falakat. A már teljesen elázott prolik ledobták kártyáikat, s mind kijöttek, hogy megnézzék, mi történt. Kiabáltak, és rugdalták az útra záporozott deszkákat, bútordarabokat.
Fülük még csengett, ezért nem is hallották, ahogy a helikopter föléjük ért. A fekete cirkáló megállt, s lassan leereszkedett a közeli útkereszteződésbe. A prolik a fejüket fogták, s igyekeztek elbukdácsolni az útból; hajuk és kopott rongyaik lobogtak a szélviharban.
A gép az aszfalton állt, de rotorja továbbra is forgott. Az egyik járőr kiszállt, becsukta az ajtót. Leakasztotta válláról a fegyverét, és határozott léptekkel a részegek felé ment. Azok rémülten kapaszkodtak egymásba, és némán figyelték a jövevényt. Csak egyikük nem lapult a falhoz: egy szemüveges, kockás inges férfi. Részegen, de elszántan ment a rendőr elé, és vicsorgott az indulattól. Kezével a friss romok felé mutatott, miközben kiabált:
- Már megint egy bomba! Megint robbanás! Hát mikor lesz már béke? Soha?
A rendőr arca rezzenéstelen volt az optikák alatt. Felemelte gépkarabélyát.
- Nincs béke.
Tüzet nyitott, és a golyók felszántották a férfi testét. Az hátratántorodott a becsapódások erejétől, aztán a földre roskadt. Kockás ingén vérfoltok jelentek meg. A rendőr ezután a falnál állókat célozta be, és ismét meghúzta a ravaszt. A fegyver felugatott, a torkolattűz fénye visszavillogott a falakról.
Deaktív mind.
Csend lett, a sikátort lőporszag töltötte be. A rendőr tárat cserélt, majd a bejárathoz ment. Benézett a kocsmába. Üres volt: néhány szék felborogatva, műanyag poharak meg kártyalapok az asztalokon. Hátul, a pult mögött ősz hajú, kopaszodó férfi állt remegve, felemelt kezekkel: a kocsmáros.
- Éljen Atyánk! Éljen a Párt! – nyüszítette. A járőr rászegezte a fegyvert, és tüzet nyitott.
Azután megfordult, és a testeket átlépve visszament a helikopterhez. Az utcában vér színezte be a hófoltokat. A hullákat otthagyta: majd a prolik eltemetik a halottaikat. Vagy ha ők nem, akkor a patkányok majd gondoskodnak róluk. Beszállt, becsukta az ajtót.
- Készfeladat. Mindszemély deaktív, zéróhiba – mondta, majd visszaakasztotta fegyverét az ülés mögé.
- Értettem, Kettes – felelte a pilóta. – Jelents központ.
Felemelte a gépet, Kettes pedig jelentést tett a központnak a feladat sikeres végrehajtásáról. A helikopter visszarepült a belvárosba, hogy folytassa a járőrözést.

***

A téren egyre nőtt a sötétség. Az elgörbült villanyoszlopok hosszú árnyékot vetettek, az épületek falát narancsvörösre festette a nap. A nagyobbik fiú a szemétdomb tetején állt, és borús arccal kémlelte az eget. Talált egy bélelt, de rongyos usankát, azt fogta a fején mindkét kezével, miközben a lenyugvó napot bámulta.
- Haza kéne menni! – szólt le testvéreinek. A másik fiú egyetértően bólogatott. – Gyere Ibi – hívta a lányt, s maga már indult is. A két fiú lemászott a dombról, és hazafelé futott.
- Várj – mondta a kisebbik, amikor az utcába értek. – Ibolya nem jött.
Bátyja arca eltorzult a számára túl nagy sapka alatt.
- Ah, hülyelány – mondta. – Menj vissza érte! Anyu már biztos mérges ránk.
- Ja, biztos – bólogatott a másik, azzal visszafutott a térre.
A kislány a lovasszobor romjai mellett állt, és a felé szaladó fiút nézte. Nem akart velük menni: még dolga volt. Testvére odaért hozzá.
- Gyere már! – nógatta szigorú arccal. – Mit állsz itt? Haza kell mennünk!
- Én nem megyek – rázta a fejét Ibolya.
A kisfiú megragadta húga kezét, és húzni kezdte.
- De jössz! Anyu már biztos haragszik ránk.
- Nem érdekel! – Egy rántással kiszabadította kezét, hogy a fiú majdnem elesett. – Azt csinálok, amit akarok.
- Megmondalak! – fenyegetőzött bátyja dühödten.
A kislány vállat vont: – Mondjál.
A tekintélyében megsértett fiú szája legörbült:
- Akkor dögölj meg – mondta remegő hangon. Megfordult, és visszafutott bátyjához.
Végre egyedül. A kislány lement a lépcsőn, s a tér széléhez gyalogolt, valamivel feljebb, mint a hazafelé vezető utca bejárata. Piszkos lába meztelen volt, ezért átugrálta a hófoltokat, nehogy megfázzon a talpa.
Az útról fellépett a járdára. A vöröses nap eltűnt egy felhősáv mögött, majd újra előbújt, megvilágítva őt és a repedezett házfalat. Egyedül volt a romos téren, és rongyos külseje ellenére éles kontrasztot alkotott környezetével. Karcsú alkatával, tüzes, barna szemeivel olyan volt, mint az életerő és az akarat eleven emlékműve: fiatalság a régiségben, romlatlanság a romlottságban, szépség a rondaságban – egy szemétdombon nyíló virágszál.

A kislány a galambokat várta. Általában estefelé jöttek elő, legalábbis akkor voltak a legtöbben. Zsebéből morzsákat markolt ki, és a járda betonjára szórta. Otthonról lopta őket, anyja és bátyjai tudta nélkül – kevés volt az élelmük, de Ibolya mégis mindig elcsent valamit a galambjai számára.
Kicsit várt, s már jöttek is. Surrogással telt meg a levegő, és kisebb madársereg szállt le a járdára. Voltak köztük barnák, szürkék, foltosak, tarkák; ott totyogtak összevissza, és csipegették a szétszóródott morzsákat. A kislány mosolyogva figyelte őket.
A nap ismét eltűnt egy felhőcsík mögött, mire homályba borult a tér. Az árnyékok eltűntek, minden sötétszürkévé változott. A galambok burukkoltak, s ide-oda szaladgáltak egy-egy jobb falat reményében.
Hirtelen gyomorrengető dübörgés hangzott fel, és a helikopter elhúzott a tér felett. Olyan hirtelen jött, s ment, hogy a lánynak elbújni sem volt ideje. Megmerevedett a fal mellett, és dobogó szívvel remélte, hogy nem vették észre.
A hang azonban nem halkult el: épp ellenkezőleg. A kerepelő gépmadár visszatért, s kibukkant a házak mögül. Megállt a lány felett, hatalmas szélvihart kavarva körülötte. A galambok ijedten felrebbentek. Ajaj, meglátták! Ibolya szíve megállt egy pillanatra. A helikopter hátrébb lebegett, az út fölé, és orrából erős fénysugár vágódott rá: a lány úgy érezte magát, mint egy rovar a mikroszkóp alatt. Nem bírt megmozdulni – de tudta, most már amúgy is hiábavaló volna.
A gép leereszkedett az országútra. A kislány fekete haja az arcába lobogott. A reflektor kialudt, s egy fekete egyenruhás, gömbölyű sisakos ember szállt ki a fülke jobb oldalán. Jobb kezével a vállán lógó fegyver szíját fogta, a másikkal becsukta az ajtót. Megfordult, s nagy léptekkel megindult a lány felé. A rotor közben, bár nem állt meg, lelassult, s a galambok visszaszállingóztak a járdára. Tovább csipegették a morzsaszemeket.
A járőr gyorsan odaért. Megállt, háttal a napnak, fekete alakja a vörös-szürke égboltra vetült. Ibi felnézett az óriásra, de próbálta nem kimutatni félelmét. A rendőr arcának nagy részét eltakarta az éjjellátó berendezés kettős objektívje; csak orrlyukai és szája látszott ki alóla. Mély hangon szólalt meg:
- Kislány, tizenkilenc órától kijártil van. Menj haza. – A férfinak nehezére esett a prolik nyelvén beszélnie. Magában mindig morgott is emiatt. Az valahogy bonyolult, szükségtelenül sok szót használ: túl sok gondolkodást igényel. Az újbeszél sokkal hatékonyabb nyelv, de az egyszerű emberek nem ismerik. Muszáj tehát alkalmazkodni hozzájuk.
A kislányon nem látszott, hogy megijedt volna. Dacosan állt egyhelyben, s a fejét rázta.
A rendőr meglepődött: még soha senki nem mondott neki ellent. Döbbenten bámulta az előtte álló törékeny teremtést. A műszeren keresztül zölden látott mindent, de azt észrevette, hogy a lány bőre sötétebb az átlagosnál. Szája fintorra húzódott. Cigányok. A kondicionálás során beléjük verték, hogy a romáknak különös figyelmet kell szentelni.
Leakasztotta válláról a gépkarabélyt; egy csattanással felhúzta, majd Ibire szegezte.
- Kislány – mondta -: sür menj haza, vagy deaktív téged.
Ibolya barna szemei fellángoltak, ahogy félelmét harag váltotta fel. Most már csak azért sem. A fehérje szinte világított szurtos arcából. Ez már egy későbbi kamaszlány férfiölő, tüzes tekintete volt, ami elől nincs menekvés. Szemöldökét összevonta, és halkan, de határozott hangon válaszolt:
- Nem megyek.
A rendőr ajkai összepréselődtek.
Ekkor az egyik galamb hirtelen felszállt a betonról, és rátelepedett a fegyver csövére. Egy fehér galamb. Összezárta szárnyait, piros lábával megkapaszkodott a csőben, kerek szemével a rendőrre pislogott. Ebben a pillanatban a nap is előbújt a felhő alól, és vörösarany fénnyel szórta be a jelenetet. És Ibolya elmosolyodott. Mintha maga az Idő is megállt volna néhány másodperc erejéig.
A járőr ismét meghökkent; de nem tulajdonított jelentőséget a dolognak: a galamb színe a műszeren keresztül halványzöld volt. Nem értett semmit. Egy rántással lerázta a madarat a fegyverről, majd a csövet ismét a lány felé fordította.

A galamb felszállt a szürke égbe, ahonnan érkezett. Odalent a romos utcákban egyre sűrűbb lett a sötétség; a betonon már nem csillogtak a hófoltok, s a bombatölcsérek is árnyékkal teltek meg. Az utak és terek kihaltan tátongtak; egy lélek sem mozdult. A kevés megmaradt lakó a házak mélyén rejtőzött, így várva a hidegnek ígérkező éjszakát. Csend volt.
Egy névtelen téren torkolattűz villant, és a dörrenés messze terjedt az épületek között. A nap utolsó vörös sugara is eltűnt a horizontról, és egy szomorú világ romlott városában, melyet valaha Pécsnek neveztek, leszállt az éjszaka.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához