LFG.HU

Sparrow
novellaCimkek

Sötét van és esik. Nem akarok így meghalni. És nem akarok most. Jobb lenne öregen, ágyban fekve, a szeretteim kezét fogva: mindig ilyen befejezésről álmodtam. De ezt nem mi döntjük el: lehet, hogy engem ma éjjel ér utol a vég.
Ám ha így történik, elfogadom. Isten kezébe adom az életem: rendelkezzék Ő felette. Hiszek a sorsban, és tudom, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel. Ha én ma éjjel meghalok, annak bizonyára oka van. De remélem, életben maradok, és el tudom végezni a feladatomat. Utána már meghalhatok. A kárhozattól úgysem félek: tizenkét éve szolgálom az Urat, így biztosan lesz egy hely számomra is odafent. Legalábbis reménykedem benne.

Sötét van és hűvös: a leheletem is látszik. Az eső viszont nem ér el: itt, a kapualjban egyelőre biztonságban vagyok tőle. A kinti, kockakővel borított utat ezernyi esőcsepp bombázza szakadatlanul; a víz már kilépett a kicsiny kőmedrekből, és pocsolyákban gyűlt össze. A locsogó úton a lámpák elmosódott fényei tükröződnek.

A szemközti, kétszintes épületben gyilkosság történik. Tudom, mert láttam a gyilkost besurranni a kapun, épp, mielőtt eleredt az eső. Az emeleti ablakok sötétek. Nem tudom, melyik lakásban történhet a borzalom.
Nem tudom, de bízom benne, hogy ez lesz az utolsó: ha Isten megsegít, ma éjjel megölöm az átkozottat.

***

Ez már a hatodik gyilkossága azóta, hogy megölte a testvérem kislányát, Lilyt. Lily hétéves volt, aranyhajú és virgonc: mindenki szerette. Nevetése olyan volt, akár a vihar utáni napsütés. Vérbe fagyott, kicsavart testének látványa mindörökre belém égett.
A testvérem, James lábát ellőtték a fronton, így fél lábával és a mankójával nem tehetett semmit a síráson kívül. A Scotland Yard pedig hiába nyomoz, nem találja a tettest. De nem is fogja soha: a nyomozók nem tudják azt, amit én.
Hetek óta követem a sötét alakot, és kifigyeltem a szokásait. Két-háromnaponként öl, minden esetben éjszaka. Áldozataival brutális kegyetlenséggel végez, testüket pedig úgy hagyja ott, ahogy szegény Lilyét. Eddig tétlenül néztem az öldöklését, hogy megismerjem őt – de ma éjjel vége a várakozásnak. Már sejtem, ki az ellenfelem. Végtelenül gonosz teremtmény, és azt hiszem, csak a puszta öldöklés motiválja. Ám ha sejtéseimről beszámolnék a hatóságoknak, nem hinnének nekem.

Berregő zaj ránt vissza az utcára: jobb felől automobil közeledik. Nagy, kerek lámpái fényt sugároznak az útra, teste hosszú, szögletes; pattognak tetején az esőcseppek. Ahogy elhalad előttem, fehér gumijaival átgázol a pocsolyákon és felveri a vizet. Hátulján apró piros fények izzanak a pótkerék két oldalán.
Ez a találmány is Amerikából jött, mint oly sok másik. De én nem értek hozzá: nekem ez az egész világ túl modern és bonyolult. Gyermekkoromban még nem volt automobil, sem pedig elektromos lámpa, amely lélektelen fényt ad. Mi gyertyával világítottunk.
És a találmányok csak jönnek sorban egymás után, mindig újabb és újabb… Nem tudom, hová halad ez a világ, de az biztos, hogy én nem illek bele. Legszívesebben évszázadokkal ezelőtt élnék, amikor egyszerűbb volt az élet. És nem itt, a füstös Londonban, hanem egy távoli kis faluban. Akkor, amikor még nem volt puska, bomba és harci gáz, s az országok nem támadtak egymásra csoportosan. Akkoriban talán még hívőből is több volt.
Ahhh… Bűnös ez a világ, és ártatlan emberek szenvednek benne. Egyre többen vannak a gonoszok, akik ártani akarnak másoknak, és egyre kevesebben azok, akik tényleg hisznek és remélnek. A mi feladatunk az, hogy enyhítsük fájdalmukat, s közben ne mutassuk a miénket. Az örök bánat a mi keresztünk, és egész életünkön át hordozzuk magunkkal. De sajnos túl kevesen vagyunk a rosszak ellen.
Bárcsak lenne akkora erőm, mint Jézusnak volt! Akkor én is megválthatnám az emberiséget. De sajnos gyenge vagyok: egy halandó ember, aki csak áll itt az esőben, és kesereg magában. Felnézek. Az eső szakad, mintha soha nem akarna elállni. Ó, bár szenteltvíz zuhogna az égből és elmosná az összes gonoszságot a világból!

Szegény apám nem is értette, miért állok papnak, amikor “az országomnak katonákra van szüksége”; nem értette meg, hogy én is egyfajta katona vagyok; katona, aki a gonoszság és szomorúság ellen harcol. James önként vonult be, rá büszke is volt. Én lelkész lettem, és miséimen vigasztaltam azokat, akiknek rokonai a háborúba mentek. Örömöm telt a hivatásomban, úgy éreztem, jobban szolgálom így a hazámat, mintha magam is fegyvert fognék. Amikor mise után csillogó szemekkel jöttek hozzám a híveim – “Köszönjük, Brian atya!” – engem mindig boldogság töltött el.
Öcsém ’18 nyarán sebesült meg, a bolgár fronton. Leszerelték, hazaküldték, és hamarosan megnősült.
Csak egy lányuk született.

James nem tud rólam: nem ismeri a szándékaimat. Magam is meglepődtem a gondolaton, hogy ölni akarok, de hamar megbékéltem vele. Egészen eddig csak prédikáltam, mások lelkét ápolgattam: szavakkal harcoltam a jó ügyért.
De én is ember vagyok. Feltámadt bennem a bosszúvágy, és amikor láttam, hogy a hivatalos szervek tehetetlenek, úgy döntöttem: magam kapom el a gyilkost. A szavak hasznosak ugyan, de néha tettekre is szükség van.
És jó döntést hoztam. Amikor rájöttem, kivel, mivel állok szemben, rögtön világossá vált, hogy ez a legkevésbé sem a rendőrök ügye. Ide én kellek. A gonosz ellen egy jó, az Úr zászlaja alatt. Csak ő és én. Mondhatni, ez az én saját keresztes háborúm.

***

Sötét van és félek: de nem várhatok tovább. Most már biztosan végzett a gyilkos: nem engedhetem, hogy megszökjön. Kalapomat a fejemre szorítom és átfutok a túloldalra. Cipőm tocsog a vízben, az eső pedig eláztatja köpönyegemet. Megázom, de nem baj: az utálja a vizet.
Ahogy átérek, villám hasít az éjbe, és mennydörgés követi azonnal. Remélem, égi jel és jót jelent. Hiszek abban, hogy az Úr jeleket helyez el azoknak, akik képesek észrevenni ezeket.
Kinyitom a nehéz kaput – elborzadva, hogy utoljára a gyilkos keze érintette a rézkilincset -, és bemegyek az épületbe. Dohos, penészes szag van és sötétség: idebent még nem szereltek fel elektromos lámpákat. Annyit látok csak, hogy előttem csigalépcső kanyarog.
Megindulok felé, mire nyávogás üti meg a fülemet. Megtorpanok. Egy fekete macska ül a fal mellett. Felnéz rám nagy, zölden ragyogó szemeivel, és ismét nyávog. Fogai fehérek, hosszúak. Bevallom, ijesztő látvány ebben a sötétben.
Nem szeretem a macskákat, de elfogadom, hogy ők is Isten teremtményei. Kíváncsi vagyok, mit keres ez itt bent. Talán az egyik lakóé. De miért nyávog?
- Ki akarsz menni? – suttogom. Lábamnak simul, és farkát tekergetve megy a bejárat felé. Zuhog az eső, de ha ezt akarja, ám legyen. Megint kitárom a kaput: a macska kiszalad az esőbe, és eltűnik a túloldali kapualjban, ahonnan jöttem.
Visszafordulok, és felmegyek a lépcsőn. Lépteim visszhangot vernek. A fakorlát mozog, hogy félő, egyszer kidől. A szürke lépcsőfokok fölött repedezett a fal és omlik a vakolat. Nagyon régi lehet ez a ház.

Az első emeletre érek. Sakktábla mintás kőpadló húzódik előttem hosszan a sötétségbe; bal oldalán ablakok, a jobbon ajtók. Itt, a közelben mindegyik csukva van, s az eső surrogásán kívül semmilyen hangot nem hallok. De nem hiszek a csendnek. Tudom, hogy a bűnös itt van valahol, hiszen láttam, ahogy besurrant a kapun. Valószínűleg már megtalálta áldozatát valamelyik ajtó mögött. A lakások sötétek. Lakóik már bizonyára alszanak, hisz jóval elmúlt éjfél. Jobban mondva: mindenki alszik, de egyikük már halott.
A legközelebbi ablakon át lenézek az utcára. Ott van a kapualj, ahol az előbb álltam. A falon patakokban csorog le a víz. Az úton továbbra is locsog az eső, a cseppek összezavarják a lámpák tükörképeit. Az ég teljesen fekete, még a viharfelhők sem látszanak.
Most még visszafordulhatnék - jut eszembe -, de nem: végigcsinálom. Eddig csupán egyetlenegyszer ingott meg a hitem: éppen Lily halálakor. A temetésen – melyet szerencsére nem én celebráltam – azon gondolkodtam, hogy Isten vajon miért űz velünk ilyen kegyetlen játékokat? Engedi, hogy kitörjenek a háborúk, engedi, hogy a szegények éhezzenek, és engedi, hogy egy ártatlan kislány meghaljon egy kéjgyilkos keze által. Engedi, és tétlenül nézi. Miért? Lehet, hogy örömét leli benne? – Itt elborzadtam saját magamtól, és gondolatban bocsánatot kértem Istentől. De akkor is szörnyű, ami történik, és nincs rá magyarázat.
Azután arra gondoltam, hogy ez talán valamiféle próba lehet a számomra. De milyen próba? Hogy jámbor bárányként tűröm-e a fájdalmat? Hát nem. Sokat elbírok, de ez túlmegy mindenen. Isten talán arra kíváncsi, hogy meg merem-e szegni a Tízparancsolatot? Nyilván Ő is tudja, hogy időnként szükség lehet a szabályok áthágására egy szent cél érdekében, és talán tudni szeretné, hogy én is képes vagyok-e erre. Képes vagyok. Szerintem az hisz igazán, aki ha kell, hátat is tud fordítani Istennek. És amúgy sem látok más megoldást: az ámokfutót meg kell állítani, és ezt csak úgy tudom megtenni, ha megölöm. – Ám ha sejtéseim beigazolódnak, a bűnös megölése nem is fog a “Ne ölj!” parancsba ütközni.
Uram, segíts meg - fohászkodom a fekete égnek. Bocsásd meg bűneimet, és adj erőt, hogy elvégezhessem feladatomat. Keresztet vetek. A mozdulat megnyugtat: mintha pajzsot tartanék magam elé.
Visszafordulok a folyosóhoz. A lenti lámpák miatt zöldes foltok ugrálnak a szemem előtt, semmit se látok. Szaporán pislogok, attól félve, hogy bármikor rám támadhat a gyilkos. Tekintetemet a folyosó végének homályába fúrom: oda az a gyenge fény sem hatol el, ami az utcáról beszűrődik. Nem látom, van-e ott valami – legjobb lesz, ha odamegyek és kiderítem. Azután jöhet a második emelet.
Lassan, óvatosan megindulok a kövön, vigyázva, nehogy lépteim zajt csapjanak. Lehet, hogy a másodikon van a gyilkos, de lehet, hogy itt. Szívem a fülemben dobol. Nyitott szájjal lélegzem, lassan, hogy mindent meghalljak. Dohos szag van, víz csöpög valahol.
Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…
Az ima reflexszerűen jön elő, és a mágikus szavak megnyugtatnak. Beléjük kapaszkodom, erőt merítek belőlük. Úgy mondom az imádságot, mint egy mantrát, vagy mint valami babonás rontásűző varázsigét.
A folyosó vége teljes sötétségbe vész. Az utcáról beszűrődő halvány fény csak a közeli ajtókat világítja meg. A plafonra vetődik, az ablakkeretek árnyékával együtt. A távoli ajtók túl messzire vannak, nem látom őket.
…jöjjön el a Te országod…
Lépteim halk koppanásai visszhangot vernek a folyosón. Már lábujjhegyen lépkedem, amennyire merev bőrcipőm engedi, de így is túl nagynak találom a zajt. Ráadásul a víz is csöpög a ruhámról. Fekete kocka, fehér kocka, fekete kocka… Ahogy elhaladok az ajtók előtt, mindegyikre rápillantok behatolás nyomát keresve. Az árnyékfoltos falapok épek, s a zárak is érintetlennek látszanak.
…mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma…
Erős fény villan be a folyosóra, s egy pillanatra megvilágít valami halmot az út végén. Ijedten állok meg. Ám hiába meresztem a szemem, már nem látszik semmi. Szörnyű rémület hasít belém. Lehet, hogy tényleg ott van? Lehet, hogy szemmel tart engem? Talán azt várja, hogy közelebb érjek, és akkor megtámad. Szinte már látom is a karcsú, mozgékony alakot, ahogy felpattan, késsel a kezében, és nekem ugrik. Brrr… Odasimulok két ajtó közé, a jobb oldali falhoz. Penészes szaga van. Dobogó szívvel várok egy újabb villámot, hogy választ adjon kérdéseimre.
…és bocsásd meg a mi vétkeinket…
Az ablakokat nézem: az utca fényében derengenek, s az üvegen csíkokban folyik le az esővíz.
Hamarosan megreccsen az ég az iménti villám nyomán, s vele egy időben újabb fényrobbanás jön. A halom ott van, semmi kétség, de most sem láttam, mi az. Mindegy, remélem a legjobbakat. Istenre bízom magam, legyen, ahogy Ő akarja. A jó oldalon állok, az Ő katonája vagyok: biztosan nem vezet az oktalan halálba. A falhoz simulva megyek tovább, s várom a villámot követő mennydörgést, hogy elmossa lépteim zaját. Lassan, óvatosan lépkedem.
.…ne vígy minket a kísértésbe…
A szám hirtelen kiszárad, és ismét megtorpanok.
Az egyik ajtó nyitva van.
Hirtelen jött, majdnem beestem rajta. Ekkor érkezik a mennydörgés. Mintha sziklákat görgetnének le a lépcsőkön, vagy oroszlán üvöltene végig a folyosókon és a lépcsőházban. Szívem zakatol, fülem zúg.
Az ajtó befelé nyílik. Óvatosan belesek a szobába, de oldalról csak egy kecskelábú kanapét látok. Egy bútorozott lakás, aminek nyitva maradt az ajtaja. Uhh, lehet, hogy itt…?
A folyosó végén most is sötétség van, a szobából jövő csend pedig nem árul el semmit. Mi legyen? Továbbmegyek, de előbb benézek ide is. Talán üres a lakás.
Nagy levegőt veszek. Benyúlok köpenyem alá, és ujjaim hosszúkás tárgyra kulcsolódnak. Ez biztonságérzetet ad. Hitem erős és az Úr velem van. Az Úr lát engem. Az Ő katonája vagyok, és semmi nem állhat az utamba. Minden rendben lesz. Hol is tartottam…
…kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól…
Belépek a lakásba – és a látványtól kővé meredek.
Szabadíts meg a gonosztól.

A szoba félhomályos, de beszűrődik némi fény. A középen lévő asztal felborítva: dulakodás nyoma. Mellette, a parkettán női holttest hever, körülötte nagy sötét folt: vér.
És fölötte ott térdel a gyilkosa. Görbe háttal görnyed a nő teste fölé, mintha meg akarná csókolni. Nem látszik jól a ruházata – valami öltöny lehet -, csak testének körvonalai és a szemei, melyek sárgás fénnyel világítanak. Egyenesen rám néz, hogy mozdulni sem bírok. Száját lassan kinyitja: vér csöpög belőle. Felső fogai abnormálisan hosszúak, hegyes végük megcsillan véres ajkai között.
Egy vámpír.
Tudtam; de megborzongok, ahogy látom sejtéseimet beigazolódni. Előkapom a keresztet ruhám alól, és felé tartom:
- Isten szent nevében me-megparancsolom neked, sátánfajzat, hogy pusztulj!
Felső ajkát felhúzza, és fogai között szívja a levegőt. A zaj hátborzongatóan hangos ebben a csendben; úgy sziszeg, akár egy támadásra kész ragadozó. Lassan felemelkedik, miközben végig szemmel tart. Emberszerű, de mégsem az.
Köpenyem zsebéből katonai fémkulacsot veszek elő – a testvéremé -, és villámgyorsan lekapom a tetejét. Szenteltvíz van benne. Vaktában odalöttyintem a lényre. Az felszisszen, ahogy a víz eléri, és összerándul. Diadal tölt el. Működik! Tudtam, hogy ha erős a hitem…
A bestia felegyenesedik, és felém indul; szemei dühödten villognak. Gyomrom összeugrik, és kihátrálok a folyosóra. Már átlépte a hullát, és nagy léptekkel közeledik. Szinte öntudatlanul dobom le a keresztet meg a kulacsot, s előrángatom utolsó fegyveremet az övemből, egy kis fekete revolvert – a testvéremé: ez álljon bosszút a kislányáért -, és felé tartom. Kiüti kezemből, megragadja a vállamat, magához von, fogai nyakamba marnak, ajkam hangtalan sikolyra nyílik – fejemben felszikrázik utolsó gondolatom:
ááááá!
Istenem, miért hagytál el engem?

***

Amikor magamhoz térek, a kőpadlón fekszem. Lassan kirajzolódik a kép: egy repedezett falat látok. Megfordítom a fejem: valaki mellettem guggol. Szürke öltönye gyűrött, ingmelle vérfoltos, arca hófehér; véres mosolya felett csodaszép macskaszemek ragyognak.
“Most már jobban vagy?”, kérdezi mély, doromboló hangján. És jól vagyok. Lelkem tiszta és könnyű; bensőmben valami gyönyörű tűz lobog. Tisztán látom a plafon minden repedését, mintha nappal volna, kintről pedig hallom az eső surrogását.
“Gyere, indulnunk kell”, szólal meg újra. Ránézek: még mindig mosolyog. “Igen, apám”, felelem furcsa, rekedtes hangomon, alázattal. Apámnak szólítom, mert érzem, neki köszönhetem létemet. Felülök. A fal mellett egy pisztoly hever a földön. Csodálkozva nézek rá. Elmémben egy vérbe fagyott, szőke kislány képe vetődik fel valahonnan. Nem ismerem, de láttára összefut a nyál a számban. Szemfogaim előbújnak ínyemből, és megszúrják a nyelvemet. Jó érzés. Egy gondolat sürget: mennem kell, nincs tovább maradásom. Erős vagyok – szabad vagyok – futni akarok! – ÖLNI akarok!


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához