LFG.HU

HammerTimeCafe
Lexa
novella

Ezt is lehúzták. A tegnap még élettel teli sorok mára már csak kiszáradt kóróként zörögtek a szélfútta papíron. Felnéztem a füzetemből. A háztetőnkről messze elláttam a komoran magasodó hegyekre, a másik irányban pedig a pályaudvar kérlelhetetlen rohanására. Ha választhattam volna, már ezerszer felmentem volna a hegyekbe, hogy elmeneküljek a városból, de ez a kegyetlen pulzálás megbénított. Éreztem, hogy nem itt kéne lennem, de akkor hol? Újra a papír fölé hajoltam. Kilépett az ajtón. Milyen semmitmondó mondat. Újra felnéztem. A ház széle hívogatónak tűnt. Harmincöt méter, lenn semmi bokor, csak az édes megkönnyebbülés.
- Anna, hol vagy? – bukkant ki húgom elnyűtt kis arca a tetőre vezető vasajtó mögül. Gyerekkori önmagamra emlékeztetett mind kíváncsiságával, mind a külsejével. Olyan apró volt, olyan törékeny. Mégis csak itt a helyem, mellette. Csak ő maradt nekem, és fordítva. Határozottan becsuktam a füzetem, és rámosolyogtam.
- Itt vagyok, Hermina.
- Kriszta keresett. Nagyon izgatott volt – mesélte lelkesen a gyerekek minden ártatlanságával körülölelve. – Kérte, hogy hívd vissza.
- Megyek.

Kriszta, az állítólagos legjobb barátnőm. Nem akartam vele beszélni, mivel ezek a “beszélgetések” jobbára az aktuális pasijairól szóltak. Minden hónapban másról. Ha lett volna erőm, már rég megmondtam volna neki a magamét, de szükségem volt arra, hogy legalább ő minden héten hívjon. Végül is mindenkinek van valami mániája, amit el kell néznünk. Unottan lebaktattam két emeletet a kopott lépcsőkön, automatikus mozdulattal elfordítottam a zárban a kulcsot, letettem gyűrött kis füzetem a telefonasztalra, és felvettem a kagylót. Igyekeztem nem tudomást venni a befizetésért kiáltó számlákról, amelyek már egész kis kupacot formáztak. Azért ennyire rosszul nem indíthatom a napom. Kriszta köszönés nélkül zúdította rám az információit.
- Te, ez a Robi olyan helyes! Tegnap elmentünk arra a helyre, amiről már meséltem neked, és tudod, mit csinált?
Valószínűleg meg fogom tudni, de nem most. A hangja elúszott a semmibe, helyette a napi tennivalóim jutottak eszembe. Még be kell mennem a vizsgaeredményért, amely eldönti, hogy azt tanulhatok, amit szeretnék, vagy végleg megkötnek. Aztán dolgozni, délután meg a kórházba Hermi leleteiért. Már már ezt a telefonhívást is a napi feladatok közé soroltam.
Nem, ezt nem foghatom így fel. Kriszta a barátnőm, aki elmondja nekem a gondját és örömét, nem egy kellemetlen feladat. Különben sem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy újra depressziós legyek. Itt a vizsga, és Hermi eredménye is biztos pozitív lesz.
Újra Krisztára figyeltem.
- Olyan jól csókolt, mint még senki.
- Tényleg? Örülök. Szóval összejöttetek? – kérdeztem tettetett érdeklődéssel.
- Már megint elkalandoztál, igaz? – hallottam sértődött hangját a vonal másik végéről, de azonnal megbocsátott. – A novellád hogy áll? Biztos tetszeni fog a többieknek.
A novellám. Az egyik kapaszkodóm az életemben, bár emiatt minden kritika felemelhet, hogy néhány eufórikus percet adjon, de ugyan ilyen könnyen a mélybe is taszíthat. És ez utóbbi sajnos már nem percekről szól.
- Már készülget.
- Minden rendben?
- Persze, mi baj lenne?
- Nem tudom, csak úgy kérdeztem. Furcsa a hangod. Találkozzunk este a klubban?
- Nem tudom, hogy mikorra végzek.
- Akkor majd rád csörgök. Ne kapcsold ki a mobilod!
- Nem szoktam – hazudtam, de átlátott rajtam.
- Tudom, lemerült. Na szia – azzal letette. Hermi ott állt mellettem várva, hogy – mint mindig – megkérdezzem: éhes-e. Nem akartam neki csalódást okozni.
- Éhes vagy, kicsim?
- Nem, köszi. Menj be a vizsgaeredményért, biztos sikerült. Annyira drukkolok, hogy bekerülj a felsőbb csoportba – mondta lelkesen. Szegény érezte, hogy nem azt mutatom, amit érzek, de nem akartam elkeseríteni. Vidáman elbeszélgettünk, amíg hanyagul összeválogattam a ruháimat, aztán felöltöztem és elmentem.
Miért van az, hogy mindenki olyan átkozottul biztos benne, hogy sikerült a vizsgám? Én írtam, nem ők, ők nem tudnak semmiről!

Dühös voltam, de ez a düh ugyan az az elkeseredett kapálózás volt, mint amiben egy éve éltem. Valahol mélyen tudtam, hogy a barátaim bátorításként mondták, mégis dacoltam velük. Én akkor is jobban tudom, én írtam meg azt a nyamvadt dolgozatot!
Nem szabad ezt gondolnom, ezek megint a depresszió tünetei. Szépen elmegyek, ha nem sikerült, majd mást fogok csinálni. Igen, ha ez sem sikerült, mint ahogy egy éve már semmi, akkor majd kitalálok valamit. Herminának szüksége van rám, majd tovább lépek.
Automatikusan álltam az oly jól ismert hirdetőtábla elé, rutinosan kikerestem a kódom, és szinte elégedettség töltött el, mikor megláttam az eredményt: nem felelt meg. Megmondtam! Nekem volt igazam, ők nem tudnak rólam semmit! Minden rezignáltságot mellőzve indultam tovább a villamoshoz, ami bevitt a munkahelyemre. A dolgom többek közt: vidáman felvenni a telefonokat. Olyan szinten űztem ezt a tettetett boldogságot, hogy már a legszűkebb környezetem sem vette észre, ha valami változott. Nem, ez nem igaz. Kriszta észre vette, de ő sem tudta hova tenni. Fel kéne hívnom, hogy megmondjam az eredményt, de nincs kedvem. Előkotortam a táskámból a mobilom. Egy pillanatig a kis piros kikapcsoló gomb fölött időzött az ujjam, de meggondoltam magam, és visszasüllyesztettem a készüléket a táskámba. Megígértem, hogy nem kapcsolom ki, de azt nem ígértem meg, hogy felhívom. Majd ha érdekli, hogy vagyok, felhív. Már felszálltam a villamosra, mikor megcsörrent a mobilom. Mégis csak ki kellett volna kapcsolnom. A lehető leglassabban, várva, hogy elhaljon a csengőhang előkapartam. A hívó kitartó volt, így vidáman beleszóltam.
- Halló.
- Szia, Lilla vagyok! Na hogy sikerült? – hallottam a vonal másik végén bizakodó barátnőmet.
- Nem sikerült.
- Tényleg? Sajnálom – mondta letört hangon. – Azért jövőre újra megpróbálod, ugye?
- Nem, nem készülök rá újra, maradok ezen a szinten – mondtam, és magam is meglepődtem, hogy milyen könnyeden cseng a hangom. Még meg is magyaráztam neki. – Nem akarok még egy évet csúszni.
- Aha, jó. Te tudod. Hétvégén ráérsz? Találkozhatnánk.
- Sajnos már foglalt vagyok – mondtam automatikusan. Engem ne vigasztaljon senki üres közhelyekkel, hogy majd minden rendbe jön, és a többi. – Majd máskor beszélünk. Szia – azzal letettem. Természetesen hétvégén szabad voltam, mint ahogy az összes hétvégémen. Én magam hárítottam a haverokat, míg végül alig maradtak páran. De mit számít? Ők nem érthetik a helyzetem, nincsenek benne. Különben is csak azt szajkózzák, hogy velük is történt már sokkal rosszabb, ami nem lehet igaz. Nem hiszem, hogy tőlük is megvonták az ösztöndíjat, nem jutottak be oda, ahová akartak, és az egyetlen húguk…nem, ezt még gondolni sem merem. Hétvégén vele leszek, vagy ha lesz programja, írhatok. Az az én drogom. Amíg írok, minden rendben, csak a szereplőim problémái fontosak. Azokat legalább meg tudom oldani.

Beértem a munkahelyemre, köszönés a portásnak, néhány jelentéktelen beszélgetés a kollegákkal, akikkel évek óta ismerjük egymást, mégsem ismernek igazán. Miután elintéztem a leveleket és telefonokat, bemenekültem a füzetembe kedvenc szereplőim közé. Vajon ők hogy oldják meg a nehézségeiket? A nő kilépett az ajtón, és felsétált a tetőre. Mit tegyen ilyen reménytelen helyzetben? Én mit tennék? Lehet, hogy leugranék, de neki ott a visszatartó erő: a családja, a barátja. Hm, tetszetős, vagy inkább közhelyes megoldás lenne, ha jönne a megmentő, és boldogan élnének, amíg meg nem halnak, de már annyiszor leírták. Beburkolózott a kék kardigánjába, és magát átkarolva figyelte a lenyugvó nap megannyi árnyalatát játszani a felhőkön, miközben újragondolta az életét. A lágy szellő a tető széle felől fújt mintegy jelezvén, hogy nem szabad megtennie, amire készül.
- Anna, fax jött, iktatnád? – szólt ki a főnököm elfoglalt hangja a szobából. Nem baj. Legalább van időm meggondolni, hogy a hősnő mit tegyen. Persze ahogy lenni szokott, csőstül jöttek a feladatok. Itt ez nem jó, ott azt írták el. Mind nem az én hibám, mégis annak éreztem. Az én kezemen ment keresztül az a papír, észre kellett volna vennem.
De nem olvashatok bele, és nem okolhatom mindenért magam. A saját dolgomat jól végeztem, ezt más rontotta el. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy mennem kell a kórházba.

Az úton vettem észre, hogy a szívem szinte zakatol. Legutoljára egy éve éreztem így, mielőtt a barátom közölte, hogy szakít. Az óta semmit sem érzek, ami bizonyos szempontból jó. Csak megérzéseim vannak. Most is rám tört egy: sírni lett volna kedvem, de még egy év után sem tudtam eldönteni, hogy ez is csak egy roham, vagy valami sokkal rosszabb: valami előjel.
Fél órát vártam a nyomasztóan fehér folyosón, mire az orvos fogadni tudott. Ő hellyel kínált, kinyitotta Hermina aktáját, aztán összehúzta a szemöldökét. Semmit sem kellett volna mondania, mindent értettem. Nem kell a szöveg, látom én az embereket. Legszívesebben felálltam volna, hogy hazarohanjak átölelni Herminát, mintha ezzel megvédhetném, de a doki megszólalt. A komorságát leplező fátyol fel-fellibbent a hangjában, pedig már lehetett volna benne gyakorlata, hogyan közölje a rossz hírt.
- Beszélhetnék a szüleivel?
- Vidéken vannak, eddig is én jöttem vele, mondja nyugodtan.
Az orvos rám nézett. Én is csodálkoztam, hogy milyen erős a hangom. Ő annak is látott. Csak én éreztem, hogy most szükségem lenne valakire.
- A tumor terjed, az eddigi gyógyszerek nem hatottak, de hátra van még a kemoterápia, és külföldön most kísérleteznek egy új gyógymóddal.
Tudtam, hogy szólnom kellene valamit, talán kétségbe esni, de egyszerűen nem éreztem semmit. Ez az érzéketlenség már a vég, tudom. Az, hogy az én életem egy gödörben hever, amire most húzzák rá a tetőt, az addig rendben, megszoktam a vereséget. De Hermivel ez igazságtalanság. Felálltam. Az orvos megszólított.
- Anna, hová megy?
- Haza. Főzök vacsorát Herminek – mondtam természetesen. A doki furcsán nézett rám, talán őrültnek tartott, amiért így reagáltam. Talán nem tévedett.
- Meg kell beszélnünk egy időpontot, amikor láthatom a kislányt. Jövő héten ilyenkor?
- Rendben – feleltem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Eszembe jutott egy statisztika, amit a hálóról szedtem le. A kemoterápia alig a betegek húsz százalékánál használ, ráadásul Hermi még csak tíz éves. Nem élheti túl. Hirtelen megkönnyebbültem. Hermina hamarosan meghal, nekem sincs már itt keresni valóm.
Felszálltam a buszra, ami komótosan haza vitt. Rég éreztem ilyen szabadnak magam. Nem kell többé megjátszanom semmit. Már csak egy előadás van hátra. Hermi nyitott ajtót bizakodó szemekkel.
- Na hogy sikerült?
Miről kérdez? Ja igen, a vizsgám. Olyan távolinak tűnt. Nem akartam elrontani a kedvét, most már nem. Rámosolyogtam.
- Sikerült.
- Tényleg? Annyira örülök! – mondta, és a nyakamba ugrott, az ölelése szinte megfojtott. Tele volt energiával, és csak én tudtam, hogy ennek hamarosan vége. Még a karomban tartottam, mikor komolyan eltolta magát tőlem, és a szemembe nézett.
- A doki mit mondott?
- Minden rendben – mosolyogtam rá újra. Már ennek a hazugságnak sincs jelentősége. Letettem, és felvettem a kék kardigánom.
- Hová mész? Nem főzöl vacsorát?
- De mindjárt, csak felmegyek a tetőre megnézni a naplementét. Pár perc az egész. Addig foglald el magad, jó?
- Rendben – mondta vidáman. Két puszit nyomtam az arcára, amitől ő megijedt. Láttam a szemében. Félt, de nem kérdezett semmit, csak a kezembe adta a füzetet és egy tollat. Felsétáltam, és elhelyezkedve a keresztgerendán elővettem a füzetem. Nem néztem a napra, bár az szinte elvakított követelvén, hogy nézzek rá, hogy menjek közelebb. Mit akarok még azzal a füzettel, mikor már döntöttem? – kérdezte tőlem szemrehányón. Dacoltam vele, mint ahogy egész életemben tettem. Akkor is átolvasom az utolsó sorokat. A lágy szellő a tető széle felől fújt mintegy jelezvén, hogy nem szabad megtennie, amire készül. Ezt írtam volna? Ne a szél szabja meg a nő életét. És megmentő is csak a mesében létezik. Bekattintottam a tollam. Be akartam fejezni a történetet, mielőtt befejezem a sajátomat.
A nő dacolt a széllel. A ház széléhez állt. Sóvárogva nézett a tetőre nyíló ajtó felé, de nem jött senki. Lenézett a mélybe, hirtelen megszédült, és leesett. Meghalt. Letettem a tollat. Nem túl fennkölt, sőt inkább suta, vannak benne hibák, de már úgy sem látja senki. Mégis, olyan dicstelen halál.

Kisétáltam a tető széléhez, és a napba néztem, amely szinte elvakított. Leugrani, olyan egyszerű, és olyan nehéz. Hátra fordultam az ajtó felé, de még csak nem is hallottam, hogy jönne valaki. Megmentő tényleg csak a mesében van. Számomra legalábbis csak ott. Magam elé néztem, majd a mélységbe. Nem szédültem. Egyszerre a gondolataim visszazúdultak a fejembe olyan tisztán, mint még soha. Hermi mit szólna, ha meglátna ott lenn szétrepedt koponyával? Ezt nem tehetem vele. Különben is van még két lehetősége a gyógyulására, és húsz százalék, esetleg több. Az emberek mindenfélét összeírnak. Kriszta is vár ma este a klubban, és még vacsit is kell főznöm.

Ledobtam a füzetem a földre. Az megbillent a ház szélén, aztán lesodorta a szél. Utána néztem. Az visszaintegetett mintegy búcsúzóul. Kis csalódottságot láttam a bukásában, amiért elhagytam a szereplőimet a való életért. Mennyivel könnyebb lenne bennem élni? – kérdezte a füzet szemrehányón, de már nem érdekeltek a hamis ígéretei. Visszarohantam a lakásunkba, felkaptam Hermit, és úgy magamhoz szorítottam, mint ő előzőleg engem. A hősnő adott nekem még egy esélyt. Hogy nem jöttem rá eddig? Nem várhatok egész életemben másra, magamon kell segítenem. És a húgomon.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához