LFG.HU

Herbie
ismertetőCimkek

Spider-Man 2; 2004.

“És mondd csak, nem kényelmetlen ez a cucc?”
“Csak ha tüsszentek.”

Meg kell állapítanunk: az utóbbi időkben a stúdiók elkényeztetnek minket normálisra sikerült képregényadaptációkkal. Néha-néha becsúszik ugyan egy katasztrófa, de valami történt az X-Men 2000-es premierje óta, ami miatt az ember újra hinni kezdett a képregények megfilmesítésében. A Pókember esetében ez olyannyira igaz, hogy leginkább arról érdemes vitatkozni, vajon azon kivételek közé tartozik-e, ahol a folytatás felülmúlja az eredetijét.

Aki lemaradt volna az előző részről, a főcím alatt ízléses, illusztrált összefoglalót kaphat (a zseniális Alex Ross rajzaival) a történtekből: Pókember eredetéről és legfőbb nemeziséről, barátairól, szerelméről, családjáról. A második rész pedig két évvel később veszi föl a fonalat: Peter Parker pizzafutár, egyetemre jár és mellette jelmezben harcol a bűn ellen. Elaprózza magát, nem jut ideje foglalkozni a karrierjével és magánéletével. Mary Jane lassan kiábrándul belőle, állását elveszíti, tanulmányi eredménye visszaesett… szuperhős létére a magánélete csődtömeg. Mikor új mentorra találna Dr. Otto Octavius képében, annak fúziós kísérlete során tragikus baleset történik, melynek eredménye Dr. Octopus, a nyolckarú bűnözőzseni. Ő kivételesen nem akar bosszút állni Pókemberen, de tervei érdekében kész alkut kötni Harry Osbornnal, aki a Pókembert okolja apja haláláért.

Mindez persze ismerős lehet a képregény olvasói számára, és megállapíthatjuk, hogy karakterek és történetszálak terén ez a rész is igyekszik hű maradni az eredetijéhez. Másik közös vonás, hogy kellő arányban foglalkozik hősünk magánéletével. A széthulló emberi kapcsolatok és karrier meglepően sok szerephez (és játékidőhöz) jut a filmben, messze túlmutat a két akciójelenet közti időkitöltő, felszínes, kötelező jellegű és erőltetett formaságokon, amiket egyébként megszokhattunk. Szinte többet látjuk Pókembert maszk nélkül és hétköznapi ruhákban, mint piros-kék szerelésében (ráadásul utóbbi öltözékében még egy sokakat foglalkoztató kérdésre is választ kapunk nem kevés öniróniával fűszerezve).

Szinte hihetetlen is, hogy Michael Chabon forgatókönyvíró vette a bátorságot és eleget foglalkozott a karakterekkel és megformálásukkal, még akkor is, ha Mary Jane (Kirsten Dunst) és May néni (Rosemary Harris) karaktere eredendően sablonosabb. Pókember ellenfelei, akár régi barátja, akár egy bulvárújság főszerkesztője, akár egy őrült tudós képében érkezzenek is, egyedi stílussal és jellemmel rendelkeznek. J.J.Jameson (J. K. Simmons) karakterét már az első részben tökéletesen sikerült elkapni külsőleg és belsőleg egyaránt. Mintha valóban a képregény lapjairól lépett volna elénk, minden ízében visszaköszön az eredeti figura; Tobey Maguire szintén jó választás volt a szerény, eminens diákból lett szuperhős szerepére, és ebben az epizódban még több lehetőséget kap bizonyítani, hogy a Pókember több, mint a kosztümje. Igazán kellemes meglepetés rajtuk kívül Alfred Molina, Dr. Octopus szerepében. Ennyit számít a jó érzékkel megválasztott színész egy szerepre: bár Molinát valószínűleg kevesen ismerik, többnyire karakterszerepeket játszik hagyományosabb filmekben (többek közt a Fridában láthattuk Diego Rivera szerepében), karizmatikus megjelenése mellett rendelkezik a kellő lazasággal és intelligens kisugárzással, ami nemcsak jó Dr. Octopusszá teszi, de meggyőző Dr. Octaviusszá, hihető szereplővé is válik általa a karakter. Az pedig már csak hab a tortán, ahogy mechanikus csápjainak apró gesztusai által némi vagányság és flegmaság is megjelenik a jelenetekben.

Ami a látványt illeti, az első rész legnagyobb gyengéje, a rajzfilmszerű számítógépes animációs jelenetek – hálóhintázás, repülések, ugrások, verekedések – a második részre sokat csiszolódtak, Dr. Octopus csápjai láttán pedig a nézőben szinte egy percig sem merül föl, hogy filmtrükk lenne a dologban. Ez a gördülékeny látványvilág és zökkenőmentes váltás élő szereplők és számítógépes grafika között különösen élvezetessé és izgalmassá teszi a New York-i metrón zajló összecsapást a hős és a gonosztevő között, ahol tiszta szívvel drukkolhatunk Pókembernek, hogy alaposan kenje el Dr. Octopus száját.

Spider-Man 2
gyártó: Sony/Columbia & Marvel
forgalmazó: InterCom
bemutató: 2004. augusztus 12.
rendezte: Sam Raimi
forgatókönyv: Alvin Sargent, Michael Chabon
fényképezte: Bill Pope
zene: Danny Elfman
127 perc

szereplők:
Pókember/Peter Parker — Tobey Maguire
Mary Jane Watson — Kirsten Dunst
May néni — Rosemary Harris
Dr. Octopus — Alfred Molina
J.J.Jameson — J.K.Simmons
Harry Osborn — James Franco

A kilencvenes évek közepén egy népesebb, kritikusokból, újságírókból, szerzőkből és egyéb szakemberekből álló bizottság a Pókembert nevezte meg minden idők legjobb szuperhősének. Indoklásukban többek között az is szerepelt, hogy a hős nem veszítette el kapcsolatát a hétköznapi világgal és emberi problémákkal is kénytelen megküzdeni, a hétköznapi konfliktusok legalább akkora gondot okoznak neki, mint a leghihetetlenebb, ügyeletes főgonosz. Ez segít azonosulni vele, sőt, jobb pillanataiban akár példát is mutat ifjú olvasóközönségének, elérhetővé és emberibbé teszi. Lehet, hogy az elmúlt két évtized akció- és kalandfilm dömpingje eltompította érzékeinket és agyunkat, lecsökkentette igényeinket, de egy ilyen tisztességesen adaptált, valóban történettel rendelkező filmért mindenkor hálásak lehetünk.

És ki lett a második legjobb szuperhős a zsűri szerint? Hát természetesen a Batman!

- Herbie


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.nezoter.hu]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához