LFG.HU

Diocletianus
ismertetőCimkek

Az alábbi kritika tárgyául szolgáló művek nem új kiadványok. A White Wolf cég egyik legötletesebb szerepjátékának, a Mage: The Ascention (kb.: Mágus: A Kiteljesedés) világán játszódó trilógiát 1999-2000 között jelentette meg a Delta Vision Magyarországon. Hogy mégis miért most foglalkozok vele? Nos, nagyjából ennyi ideig tartott kiheverni Weinberg mester előző trilógiáját, ami a cég másik játékán, a hazánkban is meglehetős népszerűségnek örvendő Vámpírok bálján alapult és a hangzatos Vörös Halál-trilógia címet viselte.

Mint iménti soraimból is kiderülhetett, nem vagyok feltétlen tisztelője a szerző műveinek. Előző, magyar nyelven is megjelent alkotásai számomra olyan csalódást jelentettek, hogy sokáig ódzkodtam az újabb trilógia elolvasásától. Ezt erősítette a kötetek viszonylagos drágasága és vékonysága. El kellett telnie pár évnek, hogy a kíváncsiság felülkerekedjen az előítéleteimen, és mivel kedvelem az alapul szolgáló szerepjátékot, most már nyitottan ültem neki a horizont-háborúknak.
Őszinte sajnálatomra, az előítéleteim nem csaltak. A szerző ugyanazokba a hibákba esett bele, mint tette azt a vámpírokkal kapcsolatban, de erről kicsit később.
Az efféle könyvekhez alapvetően kétféleképpen lehet viszonyulni. Vagy tekintettel van az ember a regények kimondatlan céljára, a Mage bemutatására, vagy nincs, és azt várja el, amit minden valamirevaló regénytől: izgalmas történetet, színes karaktereket, egyéni világot, stb.
Nos, ha az előbbire voksolunk a szóban forgó trilógia átmegy a rostán, viszont csúfosan megbukik, ha az egyéb kritériumok teljesítése kerül szóba. A történet lapos, a karakterek megelevenedett sztereotípiák, és az irodalmi igényesség sem jellemző a művekre. Röpködnek a közhelyek és néha a szerző magának mond ellent. (Az még a legkevesebb, hogy egyik mellékszereplőjét, a Vörös Halálban is felbukkanó varázslót, az európai kultúrtörténetből ismerős Rambamot egyszer ezer évesnek, másszor meg ókorinak titulálja. A kedvencem a következő mondat, ami a harmadik kötetben szerepel: “Érdekes, még ha kicsit érdektelen megbízatás volt.” Azt hiszem, ezt nehéz alulmúlni.)

A történet kísértetiesen hasonlít a vámpír-trilógiára, aki azt olvasta, bizonyára könnyen felismeri az azonos építőelemeket. Itt is felbukkan a rejtélyes előéletű főszereplő, itt is a rejtőző, nagyhatalmú lények – ez esetben nem vámpírok, hanem mágusok – múltjából ered a világégéssel és az emberiség pusztulásával fenyegető veszély, ami itt is világuralomra tör ráadásul ehhez ismét külső világbeli segítséget vesz igénybe. És persze ugyanúgy felbukkannak a félelem és gáncs nélküli hősök, akik pillanatnyi megingás nélkül törnek céljuk, a világ megmentése felé. További hasonlóság a szereplőket általánosan jellemző tulajdonság, amit a magyar szerepjátékosok a kifejező “tápos” szóval fednek le.
Az előző trilógiához kapcsolja a mostani műveket az említetteken kívül természetesen a világ, a Sötétség világának azonossága és az időbeliség. A mágus-trilógia a vámpír-hármas folytatása és a kettő közötti személyi kapcsolóelem Madeline Giovanni, a Giovannik Tőre, az érző szívű lelketlen orgyilkos, aki jó szokásához híven most is megment egy falka ártatlan gyereket és megbünteti a gonoszokat.
A történet fő hőse azonban nem ő, hanem egy Tizenhetes nevű mágus, akinek története az olvasó lelki szemei előtt bontakozik ki. Ugyanis amnéziás, így a szerző a többi szereplővel elmesélteti a fontosabb dolgokat, amit emléke-vesztett barátunknak feltétlenül tudnia kell. Sajnos ez egyrészt felettébb elcsépelt, másrészt ezeknél a részeknél az embernek olyan érzése van, mintha a szerepjáték-alapkönyv vonatkozó fejezeteinek zanzásított változatát olvasná újra.
Merthogy a Mage világának bemutatása mindennél fontosabb! Történetnél, szereplőknél, logikánál. Weinberg sajnos beleesett abba a hibába, ami úgy foglalható össze, hogy sokat markolt, de keveset fogott. A regények lapjain feltárul előttünk a Kilenc Tradíció, (hiánytalanul mindegyik), a Technokrácia (szintúgy az összes csoportosulás) és a Nefandusok világa, de – már csak terjedelmi okok miatt sem – egyikbe sem kaphatunk mélyebb bepillantást, csupán felvillanó képeket. Hasonló információmorzsákat kapunk a mágusok, és egyéb természetfeletti teremtmények számára többé-kevésbé nyitva álló létsíkokról, párhuzamos dimenziókról, világokról is, valamint – természetesen – nem maradhattak ki a vámpírok, de említés szintjén előfordulnak a kísértetek és a vérfarkasok is, csak hogy a Sötétség Világának valamennyi fontosabb teremtménye méltó helyet kapjon.

A regény olvasása közben szinte már vártam, mikor bukkan fel egy cseregyerek, és őszintén kíváncsi voltam, vajon képes-e a szerző megállni, hogy a mágusok negyedik csoportját, a Martalócokat ne szerepeltesse. Nos cseregyerek nincs, de a trilógia végén felbukkannak a Martalócok. Én akkor ábrándultam ki végleg Weinbergből. Azt hiszem, ez tipikusan az a helyzet, amikor a kevesebb több lett volna.
Maga a történet azonban igencsak rövidre van zárva, a szerző egy sereg kérdést megválaszolatlanul hagy, amit ráadásul az olvasó képtelen a rendelkezésére álló információk alapján eldönteni, az utószóban viszont leszögezi, hogy “jelenleg nem tervez további regényeket a Sötétség Világához”. Annyi baj legyen!

Összességben kiábrándító a véleményem a művekről. (Ha egyáltalán szabad ezeket külön műveknek tekinteni, hiszen sem tartalmilag, sem szerkezetileg nem válnak el egymástól és együttes terjedelmük ad ki egyetlen rendes méretű regényt.) Azoknak, akik most ismerkednek a szerepjátékkal, és szeretnének bepillantást kapni, mégis milyen ennek a világa, talán érdemes elolvasni, különösen, hogy a játék magyar nyelven még nem elérhető. Viszont azoknak, akik csupán jó történeteket akarnak olvasni, e témában inkább az Igazság Paradoxona című antológiát ajánlom. Abban vannak egész jó művek.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához