LFG.HU

Herbie
ismertetőCimkek

Hellboy; 2004.

Az utóbbi években egyre sűrűbben jelennek meg képregényadaptációk a mozivásznon, szerencsére inkább több, mint kevesebb sikerrel. A fércművek mellett az X-men sikere óta már több, korábban bizonyított, egyedi stílussal és kellő kiállással bíró rendező bizonyíthatott a nézők és rajongók előtt. A Pokolfajzat, bár korántsem annyira elterjedt és felkapott képregény, mint például a Pókember, remek példája annak, hogy úgy is lehet filmadaptációt készíteni kevésbé ismert történetekből, hogy tiszteletben tartják a nyersanyagot.

A Pokolfajzat története persze minden, csak nem ígéretes, nézőcsalogató és messze nem eredeti: A második világháború vége felé, egy kis szigeten, Skócia partjai közelében a nácik még egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tesznek a háború megfordítására. Az okkultizmusban mindig is szenvedélyesen hívő Hitler parancsára egy kis csapat kaput próbál nyitni egy sötét dimenzióba, ahol hét sötét istenség szunnyad – ha sikerül fölébreszteni őket, elpusztíthatják a világot. Ez látszólag nem zavarja a szentségtelen ceremónia főpapját, Raszputyint (igen, az a Raszputyin), csakhogy egy kis amerikai alakulat, Roosevelt elnök személyes, paranormális tanácsadójának segítségével meghiúsítja a szertartást. Valami azonban átjött a kapun.

Ez a “valami” kicsi, piros, hegyes farka van, szarvai, és aránytalanul nagy jobb keze, de szerencsére néhány Baby Ruth csokirúddal sikerül elnyerni a bizalmát. Egy családias hangulatú csoportkép után máris ugorhatunk a jelenbe, ahol Hellboy (Ron Perlman) már az amerikai kormány különleges és titkos fegyvere minden nem evilági rém ellen. A szervezetben persze nincs egyedül, mentora és “apja”, Bruttenholm professzor (John Hurt) mellett ügynökök, valamint egy különös, kétéltű mutáns, Abe Sapien (Doug Jones) segíti harcában, hátráltatónak pedig ott a kormányzati bürokrata Tom Manning (Jeffrey Tambor).

A sötét, esőáztatta és borongós előjáték után természetesen következik egy átlagos bevetés, ahol nyilvánvalóvá válik, hogy hősünk meglehetősen prózai módon küzd a démonokkal: irdatlan kaliberű mordállyal, és hatalmas, pörölyszerű jobb öklével zúzza le az ellent (ezúttal egy Sammael nevű bukott istent). Raszputyin természetesen visszatér halottaiból, hála hűséges szerelme, az eltelt 60 év alatt látszólag egy napot sem öregedett Ilsa (Biddy Hodson), és Hitler egykori félelmetes fő orgyilkosa, az óramű hajtotta Kroenen (Ladislav Beran) segítségével. Természetesen a világot akarja elpusztítani, természetesen ehhez szüksége van Hellboyra, akit sorsa be- és kiteljesítésének ígéretével akar megnyerni az ügynek, és természetesen van egy zöldfülű FBI ügynök, John Myers (Rupert Evans), akit gardedámnak osztanak Hellboy mellé (rajta keresztül kell a nézőt megismertetni a helyzettel), valamint feltűnik még a bánatos-búskomor ifjú leány, aki megdobogtatja Hellboy szívét: a pirokinézisben jeleskedő Liz Sherman (Selma Blair).

Teljes tehát a csapat, a konfliktus adott, a felállás nagy csetepatét ígér, a megoldás kézenfekvő… eddig akár egy leselejtezett Tomb Raider 3 forgatókönyv is lehetne. Nos, a filmvilágot nem váltja meg ez az ötlet, ellenben ahogyan mindez megjelenik a mozivásznon, ahhoz nemigen vagyunk hozzászokva. Guillermo del Torót legtöbben az Ördöggerinc és a Blade II rendezőjeként ismerhetik, és bár utóbbi nem biztos, hogy túl jó ajánlólevél, ezúttal győzött a téma iránti rajongás.

Mike Mignola, a Hellboy képregények megalkotója szintén nem ismeretlen a filmek világában. Korábban Francis Ford Coppola Drakulájának látványtervezője volt, majd közreműködött az Atlantisz: Az elveszett birodalom című Disney rajzfilm képi világának és karaktereinek megalkotásában. Mignola történeteiben és rajzaiban kedveli a századeleji technológia ábrázolását, a mechanikus szerkezeteket, gépezeteket, vagyis mindazt, amit manapság “steampunk” kellékeknek szokás nevezni. Képregényeiben kevés, szögletes vonallal, harmonikusan összeválogatott, de egyszerű színekkel jeleníti meg sötét, film noirra emlékeztető, borongós történeteit.
Coppola mellett del Torót is rajongói között tarthatja számon, és némi szerencsével egymás mellé sodródtak a hollywoodi stúdiók világában. A film szerencsére nem a Warnernél kötött ki, del Toro pedig már elég népszerű volt ahhoz, hogy lenyomják a stúdiófőnökök próbálkozásait a film uniformizálására. (Az egyik elképzelésük az volt, hogy Hellboy afféle Hulk imitátorként csak dühében változik kigyúrt, szarvas-patás vörös démonná, egyébként pedig normális ember; egy másik elképzelés szerint ugyan a pokolból jött, de teljesen emberszerű maradt.)

Így aztán szerencsére a képregény minden egyedisége, a látványelemek túlnyomó többsége, az apró részletek, a karakterek jellemei többnyire sértetlenek maradtak, és a megszokotthoz képest visszafogott rendezés mellett ez a film legfőbb erénye. Ennyit már eddig is megszokhattunk, de eltompított érzékeink számára üdítően egyedinek és kidolgozottnak tűnhetnek a szereplők. Beszólásaik, modoruk, gesztusaik, apró szokásaik eltérnek azoktól a kliséktől, amikre ilyen esetben számítani szoktunk. Hellboy nem ösztönei vezérelte Hulk-klón, nem idegen világból jött erkölcsös jótevő Superman, nem kapott latex illetve bőrszerkót és nem valamelyik ügyeletes, bevételt termelő, jóképű filmsztár alakítja.

Aki látta már Ron Perlmant (A rózsa neve, Elveszett gyerekek városa, Alien 4, vagy éppen a Blade II Reinhardtjaként), és látott már akárcsak egy kockát is a Hellboy képregényből beláthatja: Perlman arra született, hogy eljátssza ezt a szerepet. Del Torónak és Mignolának is egyből ő jutott eszébe, de még így is csak a Blade II hatalmas kasszasikere után sikerült rábírni a stúdiót, hogy Vin Diesel helyett ezt az 54 éves, igazi rosszarcú, markáns karakterszínészt tegyék meg főszereplőnek. Így aztán kevesebb hip-hop, és fotogén beállásokban lökött sóder jellemzi főszereplőnket, helyette igazi, a korral is járó tekintély, karizmatikus kisugárzás és könnyedség árad belőle. Szinte látszik, hogy Perlman jól érzi magát a bőrében és piszkosul jól szórakozik. Kifejezetten hasznára válik ez a karakternek, ugyanis a film elején készségesen tájékoztatnak minket (Myersen keresztül), hogy bár Hellboy már 60 éves, nála az életkor úgy működik, mint a kutyáknál, csak fordítva: lélekben inkább egy huszonéves fiatalember rejtőzik a brutális külső mögött. Hogy ezt Perlman el tudja hitetni velünk, a film egyik legnagyobb erénye. Nem csak azért, mert Perlman remek színész, hanem azért, mert a forgatókönyvet jegyző del Toro és Mignola ezt egyáltalán figyelembe vették és át tudták adni – vagy megőrizni a képregényhez képest, ha tetszik.

Hellboy, 2004.
gyártó: Columbia TriStar/Revolution
forgalmazó: Intercom
bemutató: 2004. szeptember 16.
rendezte: Guillermo del Toro
forgatókönyv: Mike Mignola képregénye alapján del Toro
fényképezte: Guillermo Navarro
zene: Marco Beltrami

szereplők:
Hellboy — Ron Perlman
prof. Bruttenholm — John Hurt
Liz Sherman — Selma Blair
John Myers — Rupert Evans
Tom Manning — Jeffrey Tambor
Abe Sapien — Doug Jones

A többi szereplőt már nem nagyon tudták ilyen alapossággal kidolgozni, már csak azért sem, mert eredendően klisészerű figurák a klasszikus ponyvairodalom legszebb hagyományai szerint. John Hurt felismerhetetlen, és idős professzorként csaknem jellegtelen figura, az ifjú ügynök pontosan azokat a zöldfülű botlásokat produkálja, amiket elvárnak tőle, a főgonosz, a többi ügynök, a bürokrata, és a bánatos leány is hozza a sablonokat. És mégis: egy-két jelenet erejéig mindenki esélyt kap, hogy megcsillantson valamit – többnyire humort, furcsa jellemvonást, sajátos ízlést, esetleg némi személyes tragédiát, vagy emberi konfliktust. Pontosan ezek azok a pillanatok (a beszólások, az akciójelenetek bizonyos – többnyire pofátlanul pozőr – mozzanatai, vagy éppen a két csetepaté közti szünetben zajló események), amelyek igazán kiemelik a filmet a nullához közeli történet mocsarából.

A látvány a szokásos: videoklipszerű akciójelenetek (ezúttal üdvösen visszafogott megjelenítéssel), látványos röpködések, pofonok, ugrások, verekedések, a végére pedig olyan csápos, gigászi, setét ocsmányság, amitől még a Lovecraft-rajongóknak is könnybe lábad a szemük. A látvány kényes pontjai azok, amikor a Hellboy-t játszó színészt, vagy kaszkadőrt számítógépes grafikával kell helyettesíteni bizonyos ugrásoknál és falhoz kenések esetén. Ami az első Pókember filmben rajzfilmszerű volt, a Pokolfajzatban szinte zökkenőmentes váltással jelenik meg: talán a részletgazdag díszletek segítenek elmosni a trükköket, talán finomodott a technika, mindenesetre az illúzió majdnem tökéletes.

Bár Mignola képregénye lassabb tempójú, nosztalgikusabb és egyszerűbb látványvilágú, ez a filmváltozat minden modernsége és fiatalossága ellenére igazságot tesz a nyersanyaggal, és a szándékosan blőd történetét az utóbbi időkben szokatlan lazasággal, valódibb karakterekkel és kiegyensúlyozottabb rendezéssel tálalja. Nyári kalandfilm slágernek soha rosszabbat!

- Herbie


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.nezoter.hu]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához