LFG.HU

Herbie
ismertetőCimkek

The Terminal; 2004.

Aki képes csalódni a Terminálban, annak sürgősen egy pár hét baráti társaságra és emberi kapcsolatokra van szüksége. Ez az a film, ami hajszál pontosan azt kínálja, amit az előzetesek és a plakátok ígérnek: elvarázsolt, néha mélabús, legtöbbször könnyed vígjátékot némi romantikával fűszerezve… repülőtéri környezetben. Erre a kategóriára szokás azt mondani: “the feel-good movie of the year”, vagyis az év legjobb habkönnyű filmje, amitől jól fogod érezni magad. Az alapötletet pedig egy valódi személy valódi helyzete adja.

Hősünk ugyanis egy bürokratikus joghézag folytán egy repülőtér tranzit várójában reked. Viktor Navorszkij (Tom Hanks) Krakózsiából, egy képzeletbeli, kelet-európai kis országból érkezik a New York-i JFK repülőtérre. Amíg a levegőben tartózkodott, hazájában puccsot hajtottak végre a kormány ellen, s ennek következtében Navorszkij útlevele és vízuma érvénytelen lesz, ezért nem léphet be az Egyesült Államokba. Ugyanakkor hazája lezárta határait, tehát vissza sem mehet, ellenben nem folyamodhat menekült státuszért sem, mivel az új kormányt Amerika nem ismeri el. Amíg a helyzet nem tisztázódik, Navorszkij státusza leginkább… elfogadhatatlan.

Kénytelen tehát a repülőtér egyik használaton kívüli terminálján meghúzni magát, és nap mint nap várni, hogy hazájában rendeződjön a helyzet, papírjai újból érvényesek legyenek, és elhagyhassa végre a nemzetközi várót. Ezzel kezdetét is veszik Navorszkij hihetetlen kalandjai Amerika várótermében, az ilyenkor megszokott, tarka mellékszereplők társaságában.

Ismerős szerepek ezek: Navorszkij nemezise, a repülőtér biztonsági igazgatója, Frank Dixon (Stanley Tucci), a rezzenéstelen arcú biztonsági tiszt, Thurman (Barry Shabaka Henley), a bájos Torres bevándorlási tiszt (Zoe Saldana), a belé fülig szerelmes ételhordó targoncás Enrique (Diego Luna) – kettejük romantikus története természetesen az egyik könnyed mellékszál -, a barátságtalan indiai takarító, Gupta (Kumar Pallana), Joe Mullroy (Chi McBride) a talált tárgyakért felelős raktáros; az elbűvölő, gyakran szórakozott stewardess, Amelia (Catherine Zeta-Jones), aki megdobogtatja Navorszkij szívét, és persze a nemzetközi terminál üzleteinek és éttermeinek alkalmazottai, akikkel hősüknek hosszú-hosszú tranzitbeli tartózkodása során kapcsolatba kerül.

Nyilván akadnak, akiknek nem zsánere ez a műfaj, de ennél ártatlanabb és barátságosabb filmet utoljára Jacques Tati, vagy Frank Capra idejében láthattunk. Aki még emlékszik a TV-ben vetített “régi” francia vígjátékokra, különösen Tati Hulot urának komikus, csetlés-botlásokkal teli kalandjaira, akit a francia színész/rendező öt filmben is eljátszott, bizonyára tudja, miről beszélek. A párhuzam talán nem is véletlen, Hanks legkomikusabb jelenetei, mozgása, gesztusai, a jelenetek és gegek gondos felépítése gyakran Tati-t idézik. Máskor, melankolikusabb pillanataiban, illetve a romantika terén a legszentimentálisabb amerikai rendező, Capra előtt tiszteleg a film.

Sacha Gervasi és Jeff Nathanson forgatókönyve ezt a nosztalgikus műfajt igyekszik felidézni, méghozzá nem csak külsőségeiben, de hangulatában és dramaturgiájában is. A film nem egy cselekmény mentén “bonyolódik”, csupán el akar mesélni egy történetet, méghozzá a maga kényelmes tempójában. Rengeteg időnk van, és egy felszínesebb, olcsóbb hatásokra törekvő filmben olyan szálakba kapaszkodnának bele a készítők, amelyeket ez a történet csak futólag érint, vagy néhány elegáns lépéssel elkerül. A film egy pillanatig sem hagyja magát eltéríteni, immunis a tipikus csapdákra, végig fenntartja a könnyed atmoszférát és nem törik meg a ritmusa. Elképesztő, mennyi mellékszál kínálkozik a film során, ami letéríthetné, és más irányba vihetné a filmet, és lenyűgöző, milyen önuralommal tartja magát a történet az eredeti kerékvágásban.

Tom Hankset gyakran hasonlítják a film aranykorának olyan nagyszerű karakterszínészeihez, mint James Stewart, Cary Grant vagy Clark Gable, akikből ugyanaz a szimpatikus “átlagember” kisugárzás, hétköznapi karizma áradt, ami miatt Hanks a legváltozatosabb szerepekben képes hiteles maradni. Talán nem véletlen, hogy Navorszkij szerepe, és Hanks játéka is a “kisember-teremtő” Capra hőseire emlékeztet. Éppen Capra melodrámái és vígjátékai mutatták be a közönségnek Stewartot, Gable-t, vagy éppen Gary Coopert. Hanksnek pedig, Navorszkij szerepében, a helyzetkomikumok közepette kell megőriznie ezt a kedves egyszerűséget, meggyőzőnek maradni, ami mutatványszámba megy az alapvetően abszurd témában.

Hanks és társai játékára, sőt az egész filmre általában jellemző, hogy visszafogottan, erőlködés nélkül szórakoztat, az összhatás könnyednek, szinte természetesnek hat, ami kifejezetten jól megírt forgatókönyvre vall. A készítők dolga már csak azért is nehéz, mert az egész film gyakorlatilag egyetlen helyszínen játszódik, bármilyen hatalmas is legyen egy tranzit váróterem. Akár egy kamaradarab, aminek klausztrofóbnak kellene lennie a bezártság miatt, mégsem az. A helyszínnek érdekesnek kell maradnia, a rosszul megválasztott fényképezés végzetesen unalmas lehet. Janusz Kaminski esetében szerencsére ettől nem kell tartanunk. Kamerája szabadon jár-kel a díszletben, legendás fényei egy pillanatra sem teszik élettelenné a témát. Hihetetlen, de az egész repülőtéri váró egyetlen, hatalmas, stúdióban felépített díszlet, amiért Alex McDowell produkciós tervezőnek szinte biztosított az útja a legnagyobb szakmai elismerésekig.

The Terminal; 2004.
gyártó: Dreamworks
forgalmazó: UIP
bemutató: 2004. szeptember 16.
rendezte: Steven Spielberg
forgatókönyv: Andrew Niccol és Sacha Gervasi történetéből Gervasi és Jeff Nathanson
fényképezte: Janusz Kaminski
zene: John Williams
128 perc

szereplők:
Viktor Navorszkij — Tom Hanks
Amelia Warren — Catherine Zeta-Jones
Frank Dixon — Stanley Tucci
Joe Mulroy — Chi McBride
Torres — Zoe Saldana
Gupta — Kumar Pallana

A film nosztalgiafaktorát és kellemes szentimentalizmusát még két faktor erősíti: John Williams szimfonikus zenéje, amely az 50-es évek hangszerelését idézi, néhol sanzonos, néhol pedig megcsillan Williams jazzes múltja. A másik faktor maga a rendező: az ember olykor hajlamos elfelejteni, hogy Steven Spielberg áll a kormánynál, olyan végtelenül visszafogott a film előadásmódja. A virtuóz rendezés nem a látványos jelenetekben nyilvánul meg, hanem a szinte észrevétlen, precíz komponálásban – Spielberg sem akar mást, mint elmesélni egy történetet, pontosabban megteremteni a feltételeket ahhoz, hogy a történet önmagát adja elő. Ehhez viszont tekintélyes önuralom és biztos szaktudás szükséges: akkor végzi tökéletesen a munkáját, ha minél láthatatlanabb marad, minél inkább megpróbálja elterelni a figyelmet a mesélő hangjáról, hogy csak a mesére tudjunk összpontosítani.

A film éppen olyan egyszerű és naív, mint főhőse, hozzá képest minden komplikáltnak tűnik, ráadásul erőfeszítés nélkül tárul elénk ez a bájos kis mese. Nem ígér sokat, de azt maradéktalanul – és könnyedén – teljesíti, ezzel is iskolapéldáját nyújtva a klasszikus mondásnak: A kevesebb néha több. Sokkal.

- Herbie


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.nezoter.hu]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához