LFG.HU

taverna
Elsia
novella

-Vigyázz! – üvöltöttem, de már késő volt. Nem tudott félreugrani, a kocsi pedig már nem tudott időben lefékezni. Hatalmasat sikítottam, ahogy láttam, hogy az ütközés ereje feldobja a levegőbe, majd jó pár méternyi repülés után a járdának csapódik. Villámgyorsan történt, én mégis kockánként végig tudtam követni, ahogy megemelkedik, miközben arcára sosem látott félelem ül ki, majd a betonnak ütközik, mégsem tudtam semmit tenni. Sokkolt a félelem. Végtelennek tűnő másodpercig csak álltam, majd ledobtam a kezemben tartott szatyrokat, és mellé rohantam. Térdem fájón koppant a járdán, ahogy a betonra térdeltem. Nem mertem hozzányúlni, hátha azzal csak rontanék a dolgon. Térdeltem a mocskos, rágó és csikkfoltos járdán, meredten néztem őt, majd felüvöltöttem.
- Valaki hívja már a mentőket!
A gázoló kipattant a kocsiból, és előkapta a mobilját, majd mikor végzett a riasztással, mellém lépett. Látszott rajta, hogy mennyire ideges; arca sápadt volt, kezei remegtek.
-Sajnálom! – mondta, mire villámló szemekkel néztem rá. Dühös, gyilkos ösztöneimet csak nehezen tartottam kordában. Elfordította a fejét. Nem ő volt a hibás, nem csak ő, de most akkor se merjen sajnálkozni. Torkom összeszorult, ahogy újra ránéztem. Látóteremet teljesen betöltötte egyre fehéredő arca, a feje mellett pillanatról pillanatra terebélyesedő vértócsa. Életereje a szemem láttára illant. Próbáltam visszaidézni olyannak, amilyen alig egy perce volt. Erősnek, élettelinek, vidámnak. Könny szökött a szemembe. Megszorítottam a kezét.
-Kicsim – suttogtam, a torkomat a sírás fojtogatta, és a hajába fektettem a fejem.- Istenem… minden rendben lesz, minden.

Muszáj volt beszélnem, különben teljesen elvesztem az önuralmam. Kisepertem a szemébe hulló tincseket és némán figyeltem, keresve bármilyen jelet, ami azt mutatná, mégsem olyan súlyos a helyzet. Arca viaszossárga színe azonban nem pirosodott, keze hűlni kezdett. Látásomat könnyeim homályosították. Mindennél jobban szerettem; ha elvesztem, nem élem túl. Ő ad értelmet a napjaimnak, miatta kelek fel reggel és vele fekszem este. Megőrülök, ha elvesztem… nem, ilyenre nem is szabad gondolnom. Rendbe fog jönni, muszáj rendbe jönnie. Több ezer év múlva hallottam meg a mentőautó szirénázását. Valaki talpra állított és elvitt mellőle; nem volt erőm ellenkezni, de továbbra is őt néztem, a mellette sürgölődő orvosokat, miközben igyekeztem kitörölni a mentősök kétségbeesett arcát, szánakozó tekintetüket. Szakszavak pattogtak, mindenki kapkodott, a hatalmas kavarodás közepette én mégiscsak egyetlen dologra tudtam koncentrálni. Rá. Szinte pörgött az egész világ, aminek egyetlen biztos pontja ő volt.
-Jól van? – lépett mellém is egy orvos. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon a látásom.
-Nekem nincs semmi bajom. Vele… vele mi van? – kérdeztem gombóccal a torkomban. Az orvos mintha meg sem hallotta volna a szavaimat, továbbra is engem nézett. Gondoltam, hogy nézhetek ki. Mint egy aktív elmebeteg.
-Adnék egy nyugtatót…
-A francba a rohadt nyugtatójával! Mi van vele? – üvöltöttem. Biztos voltam benne: megőrülök, ha nem mond semmit, vagy ha olyat mond, amit én nem akarok hallani. Az orvos nem válaszolt, csak beharapta a száját, majd mikor szóltak neki, hogy készen állnak, újra rám nézett.
-Egyelőre nem tudok semmit mondani. Itt főleg nem, majd talán a kórházban. Velünk jön?

Bólintottam és követtem. Kábán szálltam be a kocsiba. Mellé. Szinte mindenhonnan csövek lógtak ki belőle, nyakán merevítő, arcán oxigénmaszk, szemei alatt fekete karikák. Lehunytam a szemem, és vettem néhány mély lélegzetet. Erősnek kellett lennem. Miatta. A mentősök sajnálkozó tekintete mindent elárult, amit az orvos nem mert, én mégsem voltam hajlandó hinni nekik. Nem és nem! Neki élnie kell, ha bármi baja esik, én is felveszem a néhai jelzőt. Kuporogtam a mentőkocsiban és le sem vettem róla a szemem. Tekintetem mégis a kezemre csúszott, méghozzá a gyűrűsujjamra. Az azon csillogó gyűrű újabb könnycseppeket csalt elő. Tőle kaptam. Átöleltem a térdem és ringattam magam. Nem vehetik el tőlem, szükségem van rá. Az egész az én hibám. Felsivított az egyik bajjelző készülék, mire összerázkódtam. Pillantásom az orvos és az ápoló között cikázott. Arcukon láttam a feszültséget, a kétségbeesett küzdelmet. Levegőt sem vettem, amíg körülötte voltak, csak a könnyeim peregtek le egymás után az arcomról. Éveket öregedtem az alatt a pár perces út alatt, amíg elértük kórházat. Kábán szálltam ki a kocsiból, és metsző szélben állva némán néztem, ahogy betolják, de képtelen voltam utána menni. Féltem bemenni, féltem, hogy olyat tudok meg, amire nem vagyok felkészülve. Az egyik mentős visszajött a kocsihoz. Megfogta a karom.
- Menjen be…
Nem fejezte be, de tudtam, arra gondol, ha nem megyek be, talán sosem látom újra, nem tudok tőle elbúcsúzni. Ránéztem, szemeimből sütött a könyörgés, hogy cáfolja meg a legnagyobb félelmemet, de ő csak elfordult. Ökölbe szorult a kezem, felemeltem a fejem és visszapislogtam a könnyeim, majd az épületbe robbantam. A pulthoz rohantam és kérdezősködni kezdtem, de még én is alig értettem a saját szavaim. A pultos azonban már érthetett hozzá, hogy zokogó félszavakból is kihámozza a lényeget.
- A műtőben van. – kaptam meg végre a kívánt felvilágosítást.- Ha végeztek, az intenzívre viszik.

Bólintottam, megköszöntem a segítségét, majd fellépdeltem a lépcsőkön. Az intenzív ajtajánál megálltam és nekitámaszkodtam a falnak. Kezeim egyfolytában remegtek, kedvem szerint átkozódtam, csapkodtam volna, de csak lekuporodtam a csempének dőlve a térdemre hajtottam a fejem és zokogtam. Velünk ez nem történhet meg. Ilyen csak a könyvekben, filmekben, és másokkal eshet meg. Velünk nem. Ekkor felpattant a műtő ajtaja és megláttam. Az egyik orvos odébb akart hessenteni, de a másik megismert és leintette. Tétován toporogtam az ajtóban, mire végre egyikük közölte, hogy bemehetek.
- Kivételesen. – tette hozzá, és én úgy éreztem, megforgatja a kést a szívemben ezzel az egyetlen szóval. Remegő inakkal beléptem és igyekeztem mosolyogni, de nem ment. Főleg azután nem, hogy láttam mennyire sápadt. Arcszíne alig ütött el a hófehér lepedőétől, amin feküdt. Erei átütöttek a bőrén, gyönyörszép szája vértelen vonallá változott. Minden lépés egyre nehezebb volt. Végül mégis elértem az ágyáig és megálltam mellette. Finoman megérintettem az arcát, majd majdnem felsikítottam, mikor megrebbent a szemhéja, és rám nézett. Az öklömbe haraptam, hogy ne zokogjak fel hangosan örömömben és mellé térdeltem. Nevetve sírtam, ahogy őt néztem. Tudtam, hogy felismer és láttam mennyire gyenge, de legalább életben van. Él! Kinyújtotta a kezét az enyém után tapogatózva, mire megszorítottam.
- Istenem! – nevettem rá a könnyeimen keresztül, mire elmosolyodott. Halvány, gyenge mosoly volt, mégis úgy éreztem, sosem láttam ennél szebbet.
- Ateista vagy! – mondta halk, fáradt hangon, majd lehunyta a szemeit ez a pár szó is teljesen kimerítette. Arcomat a tenyerére fektettem, mire simogató mozdulatokkal megmozgatta az ujjait. Azok az ujjak még mindig jéghidegek voltak, mégis sosem voltam még olyan boldog, mint akkor, amikor visszakaptam, láttam, hogy él és hittem abban, hogy rendbe jön.
- Lehet, hogy mostantól állítok a világszemléletemen – mondtam, amire csak egy halvány mosoly volt a válasz. Majd mély reszkető levegőt vett és újra kinyitotta a szemét. Írisze tele volt fájdalommal és még valamivel, amit akkor még nem tudtam és nem is akartam felfogni. Olyan tudás birtokában volt, amit nem akartam elhinni. Még nem is mondott semmit én mégis a fejemet ráztam.
- Figyelj rám! – rászorított a kezemre, hogy kénytelen legyek a szemébe nézni. Megemeltem a fejem, arcomon már újra könnyek csorogtak. – Mosolyogj! Kérlek, … a mosolyod akarom magammal vinni!
- Nem mész te sehova! – suttogtam kétségbeesetten. Távolodott tőlem. Éreztem, hogy nem bír tovább küzdeni, hogy lelke erős, de a teste feladni készül a küzdelmet.- Majd csak haza velem. Nehogy meg merd tenni!
- Ne haragudj.
Önkéntelenül elmosolyodtam, mire fájdalmasan elfintorodott és lehunyta a szemét. Egy perc múlva nyitotta ki csak újra. Minden fény kiveszett belőle.
- Szeretlek! – suttogta halkan, majd a szorítása elgyengült a kezemen, végül ujjai kicsúsztak az enyémből.
-NEM! – üvöltöttem fel, mikor az összes monitor egyszerre kezdett el sípolni. Zokogva borultam a mellkasára, nem akartam elhinni, hogy meghalt. Alig két órája még együtt voltunk, és alig egy perccel ezelőtt még beszélt hozzám, láttam a szemét, hallottam a hangját. Mikor az orvosok berobbantak odébb penderítettek. Tudtam, hogy késő. Pár perccel később egyikük elém állt.
- Sajnálom. Mi mindent megtettünk, de szinte minden létfontosságú szerve károsodott, és…
- Nem kérek a tudományos magyarázatból – emeltem fel a fejem. Láttam, hogy a szememből sütő néma fájdalom mennyire megdöbbenti még a sokat tapasztalt doktort is, aki csak bólintott, majd a többiekkel együtt kiment. Visszaléptem az ágyhoz, és a kezembe fogtam lassan hűlő karját. Azokat, amiket ismeretségünk első pillanatától kezdve rajongva szerettem, ahogy őt is. Azokat a kezeket, amik nem is olyan rég még az enyémet fogták, engem simogattak. Nem tudtam egyből ránézni; mikor mégis megtettem, úgy éreztem, összeroppant a kín. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy már nem él, hogy többet sosem szól hozzám, sosem nevet.
- Hát mégis megtetted. – suttogtam fájdalmasan. – Itt hagytál. Mondd, mihez kezdjek nélküled? Te voltál minden. Sosem tudtam szavakba önteni, mennyire szeretlek, most pedig már elkéstem. Elvesztettelek, tehát elvesztettem mindent. Ne haragudj, de nem tudok mosolyogni, hiába tudom, hogy azt szeretnéd. Annyi mindent szeretnék még mondani. Szörnyű, hogy most jut eszembe minden, amit már rég el kellett volna mondanom. De most sem fogom. Szeretlek!
Felálltam, végigsimítottam az arcán, majd megcsókoltam, és végül kisétáltam a teremből. Szótlanul mentem végig a kórházon, elcsípve a szánakozó pillantásokat. Nem akartam elhinni. Ilyen hirtelen. Nem veszthettem el, mindez csak egy rossz álom, amiből majd felébredek. Csak győzzem kivárni a reggelt. Nem tudom, hogy találtam haza. Inkább ösztönösen, semmint tudatosan lépkedtem az utcákon. Szívemre ólomsúllyal nehezedett a fájdalom, a hiánya. Minden kiveszett belőlem, a szél arcomra fagyasztotta könnyeim. Beléptem az üres lakásba. Vártam, hogy üdvözöljön, hogy meghalljam amint az egyik helyiségben matat, de csak a némaság fogadott. Ledobáltam a táskám, levettem a kabátom és beljebb merészkedtem. Mindenhonnan ő vett körbe: a holmijai, az emlékeim. Hiánya elementális erővel tört rám, szinte megfojtott. Az ajtónak támaszkodtam, hogy a rám törő gyász kicsit enyhüljön és kapjak levegőt. Percekig kapkodtam oxigén után, majd beléptem a nappaliba. Ez nem történhetett meg. Nem halhatott meg. Nem lehet, hogy már sosem lesz velem. Lekuporodtam a mindkettőnk által előszeretettel csendkuckónak nevezett sarokba, és magamhoz szorítottam az egyik ingét, ami őrizte semmivel sem összekeverhető, finom illatát. Újra zokogni kezdtem, arcomat a kelmébe temettem. Annyira vágytam arra, hogy újra átöleljen, hogy magam mellett érezzem. Szinte fuldokolva kapkodtam a levegőt, zokogásom mégsem csillapodott.
- Ne csináld – hallottam a hangját, olyan közelről, mintha előttem állna. Felemeltem a fejem. Előttem állt. Kitártam felé a karom, de a kép semmivé foszlott, még mélyebb fájdalmat hagyva maga mögött. Fogalmam sem volt, hogy bírom ki nélküle. Felrikított a csengő. Felkaptam a fejem, és ostoba reményektől hajtva odaloholtam. Kinyitottam és csalódottan néztem a küszöbön toporgó lányra.
- Csak te? – kérdeztem nem túl kedvesen, ahogy beengedtem.
- Kedves vagy. Csak én, miért kit vártál?
Megvontam a vállam, nem tudtam volna kimondani, hogy őt. Barátnőm körbenézett, majd feltette a lehető legrosszabb kérdést. Hogy ő hol van.
- Meghalt – feleltem, mire megperdült, és riadt, nagy szemekkel nézett rám. Rengetegszer vett mély levegőt, hogy beszélni kezdjen, de mindannyiszor bennszorult a mondanivalója, míg végül fakó hangon kinyögte.
-Micsoda? Mikor? Hogyan? De…
- Ma, most – feleltem tömören és beharaptam a szám, hogy ne kezdjek el megint bőgni. Magamban könyörögtem, ne kérje, hogy meséljek el mindent, erre képtelen lennék. Nem tudok róla beszélni.
- Ez nem lehet igaz! – felelte kábultan.
- Nem is ez egy oltári jó vicc! Ha-ha! -feleltem, majd elindultam a nappali felé. Levettem magam az egyik fotelbe és újra gyűrögetni kezdtem az ingét.
- Ne haragudj! Csak… egyszerűen annyira hihetetlen. Tegnap még beszéltünk.
- Igen, tudom. Én alig egy órája…- nem tudtam befejezni csak lehajtottam a fejem. Remegtem. Fájdalmam akkora volt, hogy a könnyeim már rég nem segítettek. Görcsösen markoltam a ruháját, miközben egyfolytában remegtem.
- Hogyan?
- Az én hibám! – szakadt ki belőlem, amit már régóta érleltem.- Csakis az enyém!
- Nem hiszem – ült le mellém, mire felpattantam. Ráförmedtem. Tudtam, nem tehet semmiről, de most valakin ki kellett töltenem a csalódásom, a fájdalmam.
- Honnan tudod? Ha nem találkozunk… Én öltem meg! Én! – körmeim a tenyerembe vájtak, úgy hogy kiserkent a vérem. Ő is felpattant, és elkapta a csuklóm.
- Nem te ölted meg! – kiabált, hogy hangja átjusson az őrületemen.- Jobb, ha ezt sürgősen kivered a fejedből!
Megereszkedett a vállam, mire eleresztett. Visszaroskadtam a padlóra, és újra összegömbölyödtem. Nem volt erőm veszekedni, semmihez nem volt erőm. Utána akartam menni, újra vele lenni. Összekuporodtam a padlón, mint egy gyerek. Valaki vegye el tőlem ezt az őrjítő fájdalmat. Nem bírom! Aztán adja vissza, mert ez rá emlékeztet. Barátnőm leguggolt elém.
- Ha valamiben segíthetek…
- Menj el! Kérlek… – sóhajtottam, mire megértően bólintott. Felállt, és kiment a szobából. Az előszobában már kitört belőle is a zokogás, de igyekezett tompítani és mielőbb kisietni. Hallottam, hogy halkan kattan mögötte a zár, mire ringatni kezdtem magam, egyfolytában azt ismételgetve, hogy ez nem lehet igaz, próbáltam elhitetni magammal, hogy ez nem történt meg. Visszaidéztem az illatát, érintését, nevetését, a hangját. Úgy éreztem, megőrjít a fájdalom, hogy belehalok a hiányába. Nem is akartam élni, nélküle már nem. Minek? Órákat, vagy talán napokat kuporogtam a sarokban emlékeimmel, épp eszemmel játszva. Rám esteledett, de én még mindig nem mozdultam. Vissza akartam kapni, legalább még egyszer. Látni a szemeiben bujkáló fényt, érezni az érintésem alatt felforrósodó bőrét, hallani mély hangját.
- Adjátok vissza nekem! – üvöltöttem, de senki nem felelt. Felálltam, és a szekrényhez sétáltam, közös fotóinkat bámulva. Alig álltam a lábamon, azok remegtek a gyöngeségtől. Tudtam, mit fogok érezni a képek láttán, mégsem tudtam ellenállni, látnom kellett őt. A képek újra minden fájdalmamat felszakították, a polcra borulva zokogtam. Minden kép mást, és mást idézett fel. Emlékeket, amiket már nem tudok megismételni, emlékeket, amik mostantól az életemet jelentik, emlékeket, amik őt őrzik. Emlékem és képem is rengeteg volt, de az, aki számított, már sosem lehet velem.
- Kérlek, adjátok vissza nekem – suttogtam sebzetten. – Nem is nekem. A világnak. Nem baj, ha nem ismer meg, ha nem szeret, csak éljen. Könyörgöm, adjátok vissza. Hagy lássam még egyszer…
Csengettek. Nem akartam ajtót nyitni, senki nem érdekelt. Egyedül akartam lenni, vele. Végül mégis elvánszorogtam az ajtóig. Meg se lepődtem, mikor megláttam őket az ajtóban. Rájuk néztem, majd visszamentem a szobába, és leemeltem az egyik kedvenc képem. Láttam, ahogy egymásra villan a szemük.
- Még élek – mondtam elhaladva mellettük. A képet az ágyamra ejtettem, majd megálltam velük szemben az ajtófélfának dőlve. Aggódtak értem, de ez most inkább dühített, mintsem örömöt okozott volna. Miért nem hagytak egyedül? Ennyire nyitott könyv lennék előttük? Tudják, mire készülök?
- Látjuk. De csak alig.
- Na és? Az lenne a legjobb…
- Ki ne merd mondani! Nem teheted meg! – lépett elém egyikük; kis híja volt, hogy fel nem képelt. Ebben csak a szemeibe egy pillanatra visszatérő régi fény akadályozta meg. Visszasüllyedtem az egykedvűségbe. Inkább ilyennek lássanak, mint annak a félőrült tébolyultnak, akinek érzem magam.
- Mégis, miért nem? – kérdeztem vissza, majd legyintettem, ahogy a képre néztem. Hangom suttogóra fakult, vékonnyá vált. Torkomat újabb gombóc fojtogatta. – Elvették tőlem. Miért küzdjek tovább?
- Nem mondom, hogy tudom, mit érzel, mert fogalmam sincs. Csak azért jöttünk, hogy lássuk, nem csináltál e valami hülyeséget, óvjuk, védjünk, ha kell, és megmondjuk: a hivatalos teendőket, majd mi elvégezzük.
- Kösz – bólintottam, de fogalmam sem volt róla, hogy mit mondott. Csak reméltem, ha mindenbe beleegyezek, végre elmennek, és egyedül hagynak, pontosabban kettesben. Vele. Hivatalos teendőnk? Nem érdekeltek. Semmi nem érdekelt. És ezt ők is tudták, ezért vettek le minden terhet a vállamról. Észrevétlenek voltak, mégis körülöttem. Ha az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy szinte megfulladok a saját könnyeimtől, egyikük mindig rám nyitotta az ajtót és támaszt nyújtott.

Ahogy a virágom tompán puffant a koporsón, már tudtam, tényleg meghalt, elvesztettem és már nem kaphatom vissza bármit is csinálok. Bármennyire is hitegetem magam azzal, hogy egyszer visszatér, már sosem lesz velem. Borzasztó érzés volt, mintha mindent most tudtam volna meg. Szerettem volna rávetni magam a koporsóra, hátha azzal visszahozhatom, de valaki elkapta a karom. Nem fordultam felé, csak leeresztettem a vállaim, mire szorítása enyhült. A koporsót lassan eltemette a ráhányt föld, én pedig csak álltam, néztem, miközben nem tehettem semmit. Minden tény ellenére még mindig vártam, reméltem, hogy kiderül, hogy ez csak egy álom, vagy egy fatális tévedés. De persze semmi nem derült ki, a napok elteltek, egyik a másik után, és én még mindig egyedül ébredtem, a lakás ugyanolyan üres volt, a fájdalmam pedig mély és hasogató. Egy pillanatra felemeltem a fejem, és a szikrázó napba néztem. Az égiek ismét bizonyították ironikus kedvüket. Életem legrosszabb napjára ragyogó időt produkáltak. Körülöttem rengetegen voltak, hiszen sokan szerették, de legalább annyiszor néztek rám, mint a koporsóra. Tisztában voltak vele, az én fájdalmam mindannyiukét felülmúlja. Senkit nem ismertem föl; tompa voltam, mint mostanában mindig, ha maradt még bennem bármilyen érzés, akkor az a fájdalom, ami állandó társammá vált az elmúlt hetekben. Lassan mindenki elszállingózott, csak én álltam ugyanott. Végre nem kellett tartani magam. Letérdeltem a sír elé és átkaroltam a fejfát.
- Annyira szeretlek! Hogy tehetted ezt? – suttogtam, végigsimítva a nevén. Könnyeim a friss hantra és az azt befedő milliónyi koszorúra, csokorra hullottak. Fejem a fához érintettem, éreztem a nevét rejtő dombornyomást az arcomon. Végigsimítottam az alatta lévő kegyetlenül kínzó két évszámon. Csendben dúdolni kezdtem, de ezzel csak saját szenvedésemet mértékét nagyobbítottam meg.
- There is no words to say beside the cross of your grave…”
Nem tudom meddig térdeltem ott, míg valaki megérintette a vállam.
- Te még itt vagy? Mindjárt besötétedik.
-Tudom – bólintottam, ahogy felemeltem a fejem.- Csak nem akartam magára hagyni.
- Vagy te nem akartál magadra maradni…
- És akkor mi van? – kérdeztem fáradt, beletörődött hangon.- Nem akarom elveszteni, nem akarom elengedni, nem akarok egyedül maradni!
- Nem maradsz egyedül! Szeretlek! – hallottam újra a hangját, ahogy szinte mindennap. Elmosolyodtam, és megtöröltem a szemem, de feleslegesen, könnyeim nem múltak. Friss szélfuvallat söpört át a temetőn, ami végigsimogatta az arcom. Mintha az ő ujjai lennének. Belefektettem arcom a szélbe, miközben könnyeim továbbra sem akartak elapadni.
- Én is szeretlek – feleltem halkan suttogva, de tudtam, hogy meghallja, és tudtam, hogy mindig velem lesz…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához