LFG.HU

Mészáros Gabriella
novellaCimkek

Az utolsó férfi a földön a szobájában ült, és akkor kopogtak az ajtón.
Nem sokkal ezelőtt éppen egy fegyver csövét nyomta a szájába, hogy a belőle kiszabaduló golyóval szétrobbantsa az utolsó férfifejet a világon, ám a kopogtatás megzavarta a cselekedetet.
-Iah?- kérdezte első pillanatban még a pisztolycsővel a fogai között, majd kihúzta és megismételte. – Ki az?
Válasz természetesen nem érkezett. Az utolsó férfi vállat vont kis várakozás után. Biztos hallucinálhatott vagy mi, de mikor ismét az ajkai közé akarta szorítani a fegyver hideg fémjét, megint csak felhangzott a kopogás… ezúttal valamivel sürgetőbben. Az utolsó férfi a földön mindig is fatalista volt. A végzet… vagy a sors… vagy talán Isten keze lehetett a dologban, mely a kopogást előidézte, de ezzel bizonyságát adta annak, hogy nem ő az utolsó.
Lecsapta a fegyverét a közeli asztalra, és néhány hosszú lépéssel a bejárati ajtónál termett. Úgy tépte fel, akár egy börtönből szabaduló rab a saját cellája ajtaját. Aztán pár pillanatig csak nagyokat pislogott, mert az ajtó előtt nem mindennapi látvány fogadta.
Tízcentis sarkakon egyensúlyozó világbajnok lábak, olyan hosszú és selymes combokkal, amilyet még életében nem látott. Mindez pedig egy rövidke rózsaszín ruha alatt folytatódott, ingerlően kerek popsivá gömbölyödve. E fölött látta meg a legkarcsúbb derekat, ami csak létezhetett, majd a legtökéletesebb, legkerekebb, legfeszesebb melleket. Az egész férfiálom tulajdonosa pedig szórakozottan csavargatta egy aranyszőke hajtincsét rózsaszínre lakkozott körmei között, és kíváncsian pislogott rá égszínkék szemével.
Az utolsó férfi a földön nem hitt a szemének. Az utóbbi időben elszokott a látogatóktól, és attól is, hogy beszélnie kelljen egy nővel… ezért szaladhatott ki a száján az első szó, ami a lányt látva eszébe jutott:
- Ó, anyám…- aztán kissé elszégyellte magát ,és bocsánatkérően mosolygott a lányra, akinek kék szeme nagyot villant.
- Bemehetek? – kérdezte bársonyos hangon, aztán választ sem várva betolta az ajtót a döbbent férfi mellett, és beosont a szobába. Bódító virágillatot húzott maga után. Belépve futólag körbetekintett a vacak kis helyen. Női szemmel nézve nem lehetett valami lakályos az utolsó férfi birodalma. Valójában nem csak női szemmel nem volt lakályos: egyetlen szék, egy rozoga matrac, és egy dekoratívnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető asztal volt szinte az összes bútor odabenn. A falak sárgák voltak, és az egyik sarokban, ahol a sebtében beállított kályha állt, fekete kormos folt díszlett rajta.

A lány körbesétált a szobában, majd kis szökkenéssel felcsüccsent az asztal tetejére. Kezébe vette a pisztolyt, és szórakozottan megpörgette az ujján, mint ahogy egy western-hős teszi. Az utolsó férfi a földön még mindig tátott szájjal nézte a nőt. Meg volt róla győződve, hogy meghibbant. Ami nem is lenne akkora csoda az ő helyzetében. Hetek óta csak saját magával kommunikálgatott… erre most… hirtelen annyi kérdés merült fel benne, hogy egészen egyszerűen képtelen volt dönteni, melyikkel is kezdje ezért csak állt tátott szájjal, nagyon buta arcot vágva, és nézte a lányt.
- Nos látom, egy kicsit meg vagy zavarodva…- szólalt meg végül a lány. A férfi bólintott. Meg volt.
- Nem tudod, hogyan kerültem ide, és miért…- beszélt tovább helyette a lány. A férfi ismét bólintott. Nem tudta. Nem tudott gondolkodni. A tesztoszteron vad táncot járt a vérében. Hormonai kamasz kora óta nem lázadtak ekkorát a józan esze ellen.
A lány ekkor ráemelte a kezében forgatott pisztolyt, és fél szemét behunyva célozta meg vele az utolsó férfi homlokát.
- Azért jöttem, hogy tegyek neked egy ellenállhatatlan ajánlatot, amit nem ér visszautasítani…- figyelte a férfi arcát, amin kis idő elteltével sem jelent meg semmi reakció. A lány egy pillanatig összeráncolt szemöldökkel figyelte, majd csalódottan leeresztette a fegyvert, és megvonta a vállát.- Ezt egy filmben láttam egyszer… Nem tudtam kihagyni. Bocsánat…- egyik tűsarkúba bújtatott lábával a férfi elé tolta a széket, és intett neki, hogy üljön le. A föld utolsó férfija tétovázott; kicsit lassú volt így, hogy nem tudta álmodik-e vagy sem. Nem tudta elszakítani szemét a szőke ciklon formás vádlijáról. Egyfolytában ott libegett az orra előtt a bőréből áradó édesen csiklandós illat. Nem látott nőt közelről már nagyon-nagyon rég óta. Ilyet meg aztán talán még soha életében nem…
- Ki… Ki vagy te? És hogy kerültél ide? Hónapok óta nem láttam errefelé élő embert… – ült le végül – Nem is hittem hogy rajtam kívül bárki is maradt…
-Cssss! – Tette egyik mutatóujját a férfi ajkára a lány, a föld utolsó férfija pedig azonnal el is hallgatott. A lány kissé közelebb hajolt, és finoman hunyorogva szemlélgetni kezdte az utolsó férfit. – Én azt hiszem, te még mindig nem érted a dolgot. Hmmm… Szerinted mi az esély arra, hogy ha senki nem marad a földön körülötted, egyszer csak mégis belép egy nő hozzád, aki úgy néz ki, mint én?

Az utolsó férfi nagyot nyelt, mert az előre hajoló mozdulattól egyenesen belátott a ruha dekoltázsába, és ott olyat látott amilyet ilyen közelről, még soha életében, de amiről mindig is álmodott.
- Feltételezem… ööö… hihetetlenül valószínűtlen…
- Bingó! – a szőkeség leugrott az asztal tetejéről, ki tudja honnan elővarázsolt egy cigarettát, majd bedugta cseresznye ajkai közé. A tenyerében lapuló öngyújtóból kis lángot csiholt, majd miután a füstöt a magasba fújta visszacsattintotta a finom kis szerszám tetejét, és ismét eltüntette a ruhája redői közé.- Tételezzük föl, hogy valaki olyan vagyok, aki nem egy… valaki olyan vagyok, aki…khmm.. hogy is mondjam csak.. megígértem, hogy nem okozok neked traumát.. szóval tételezzük föl, hogy én nem vagyok egészen ember…
Az utolsó férfi a földön kissé összeráncolta a szemöldökét de nem szólt semmit. Várta, hogy a szőkeség folytassa, aki egy könnyed slukk után folytatta is.
- Eszedbe sem jutott mond csak párhuzamot vonni az utóbbi hónapok eseményei és a bibliai apokalipszis között? Nem merült fel benned, hogy talán ami történt, az, valójában a világ vége volt?
- Nos a média folyamatosan szajkózta… de hát mindig túldramatizálják a helyzetet… nem igaz?
- Hát ez esetben nem túloztak akkorát…- a lány leguggolt az utolsó férfi széke mellé és onnan nézett fel rá nagy, kék szemével. Olyan arcot vágott, mint az óvónéni, amikor közli az utolsónak maradt gyerekkel az óvodában, hogy őérte bizony már nem jön senki. – Hidd el nekem, hogy ami az utóbbi időben körülötted történt,olyan néven kerülne be a krónikákba, ha lennének még olyanok, mint az Armageddon. – lassan bólogatott, hogy nyomatékosítsa a mondandóját.
-Akkor én hogyhogy megmaradtam…- nézett rá az utolsó férfi értetlenül.
A lány elmosolyodott, és olyan hevesen állt fel, hogy a mozdulattól az utolsó férfinak hátra kellett hajolnia, mert különben beborítja a szőke hajzuhatag.
- Jaj, tudod, hogy az Öreg mindig meggondolja magát az utolsó pillanatban…. Így volt ez már Szodomában is… Jönnek a nagy szavak, hogy majd én elpusztítom mindet! Számolatlanul… De tudod, túl nagy biznisz ez ahhoz, hogy csak úgy kidobja az ablakon. – Ismét feltelepedett az asztal tetejére, és keresztbe tett lábaira könyökölve nézte az utolsó férfit, aki úgy tűnt, kezdte felfogni a dolgokat.
- De miért pont én maradtam meg? Én lettem volna a legerényesebb ember a földön?
- Hát igazából ez nem így működik… Sokkal inkább olyan vagy, mint egy… öööö.. lottónyertes…
Hosszú és döbbent csend következett. Mintha nem csak az emberiség tűnt volna el a földről, hanem minden egyéb is, minden, ami csak zajt okozhatott. Se madárfütty, se tücsökciripelés, még egy szú percegése sem hallatszott. Csupán egy egészen halk hangocska: mintha fogak csikorogtak volna az utolsó férfi szájában. Mintha a zománc halkan recsegett volna összeszorított állkapcsai között.
- Remek. – Az utolsó férfi a földön ekkor felpattant a székéről, és növekvő ingerültséggel túrt bele sötét hajába, mely megnőtt a magányos hónapok alatt. – Akkor talán most örülnöm kéne… Pezsgőt bontanom… Mekkora szerencse ért, hogy én lehetek az apokalipszis egyetlen túlélője… Az utolsó ember a földön… ja, meg persze itt vagy te, aki nem ember.. csupán az elboruló elmém szüleménye…
- Várj csak, én nem vagyok agyszülemény! – a lány sértetten nyomta el a csikket az utolsó férfi asztalán. Kísértődémon vagyok! – jelentette ki duzzogva, miközben kihúzta magát, és úgy domborított a rózsaszín ruhában, mint az év alkalmazottja. Az utolsó férfi csak legyintett. Arra irányuló gondolatai, hogy a lányról leszaggassa a ruhát, és most rögtön magáévá tegye, egy pillanat alatt elillantak. Úgy érezte, mintha a szőkeség csak azért jött volna, hogy mulasson rajta. Vitrinbe szánt maradéknak érezte magát. Egy faj legutolsó példánya, talán ki is tömik majd halála után…
- Mellesleg ki mondta neked, hogy te vagy az utolsó ember a földön?- vetette oda a szőkeség, még morcosan.
- Ó, hát nem én vagyok? -Ismét csend következett, várakozással teli csend. A lányon, aki úgy nézett ki akár egy élő Barbie, és aki kísértődémonnak mondta magát, látszott hogy erről a témáról nem szívesen beszélne. Az utolsó férfi viszont pontosan erről szeretett volna megtudni dolgokat. Hetekig kutatott mindenfelé, míg élelmet keresett, vagy ivóvizet, de soha nem találkozott senkivel. Nem működött a rádió, nem volt áram.. semmi, ami emberi nyomnak tűnhetett volna. Magányos volt. És a magány sokkal pusztítóbb tud lenni, mint az éhség, vagy a szomjúság. Az nem csak a testet öli, hanem az elmét is, és a hitet… megöli a reményt, ami az életben maradás legutolsó esélye. Feszülten figyelte a lányt, aki végülis megtörni látszott a kérdő tekintet alatt.
- Nem. Van még egy nő is… valahol – a szőkeség elhúzta a száját, miközben kidünnyögte ezt. Az utolsó férfi szemei nagyot csillantak.
- Van egy nő is?… – Sokkolt elméje azonnal kombinálni kezdett.- Mi lehetnénk az utolsó emberpár a földön… Az emberiség jövője…
A szőkeség megigazgatta amúgy is tökéletes frizuráját, majd végigsimított vonalain.
- Nem vagy egy kicsit telhetetlen? Itt ülök én, és te egy másik nőről álmodozol… Még a végén megsértődöm.
- Azt hittem te nem vagy igazi nő… – nyelt nagyot a föld utolsó férfija, mert hirtelen az az előbb sutba vágott gondolat, mely összes kamaszkori álma és vágya volt egyszerre, most elementális erővel visszatért. A selymes kis kezek érintésére gondolt, a lakkozott ujjak mozdulataira, a hullámzó forrósodó, tökéletes testre…
- Hát a szó szoros értelmében nem is, de azért nem vennéd észre a különbséget… már anatómiailag – kacéran kacsintott egyet az utolsó férfire.

A föld utolsó férfija ekkor úgy érezte, elveszíti az eszét. Még bevillant gondolataiba gyermekkori hittanóráinak emléke. Az ördögről festett képekre gondolt, de nem talált hasonlóságot az akkori képek, és a lány között. Egyetlen szikrányi hasonlóságot sem. Pedig egészen közelről nézte…
Vadul csókolta aztán, és még vadabbul tépkedte le róla a rózsaszín ruhácskát. A leányzó készségesen segített neki. Falatnyi anyag hullott le az asztal lapjáról, beleakadt egyik pántja a fegyverbe, ami még mindig ott pihent. Igaz már nem sokáig, mert az asztalka a szokatlan megterhelés alatt ütemes ringásba kezdett, és eközben lerázkódott róla a fegyver is a ruhával együtt.
Az utolsó férfi a földön hónapok óta nem érezte ennyire jól magát, mint most, félig a lányon fekve, még akkor sem, ha nem ember volt az illető. Lassan összeszedte magát, és hagyta, hogy a lány is rendbe hozza megzilált külsejét. Bámulatosan hamar sikerült neki. Aztán ismét előhalászott egy cigarettát, de ezúttal, talán a mélyebb ismeretség okán, a férfit is megkínálta belőle. Az utolsó férfi nem fogadta el. Ki tudja miért még mindig hitte, hogy ha nem dohányzik, hosszabb élete lesz. Aztán eszébe jutott, mi is a helyzet, és kivett egy szálat a lány cigarettáiból.
- No látod, jobb vagyok, mint bármilyen igazi nő…- bizonygatta a szőkeség. – Nincsenek nehéz napjaim… a terhességtől sem kell tartani…
A férfi mélyet szívott a cigarettából, és kis mosoly jelent meg az arcán, aztán a mosoly lassan keserűvé olvadt a szája sarkában, majd hamarosan az egész egy savanyú grimasszá változott. A tulajdonság, ami talán normális esetben előny lett volna, ez esetben egészen más jelentést kapott. Kitépte magát a lány selymesen cirógató karjai közül, mégpedig olyan hévvel, hogy a kísértő a megviselt asztalkával együtt omlott a padlóra.
- Ez valami felsőbbrendű entitás akarata, ami velem történt… – húzkodta fel nadrágját a föld utolsó férfija. – Isteni akarat… Isteni terv része…
Aztán meg sem várta a lány reakcióját, elindult az ajtó felé, és kiviharzott rajta. A lány alig tudott utána tipegni a tűsarkain.
- Hová mégy?- kérdezte a szőkeség.
- Megkeresem azt a nőt…- hangzott a válasz, már mentében. A férfi tántoríthatatlannak látszott, és a kísértő úgy döntött nem is áll neki tántorítani. Duzzogva követte.
És mentek.
Sokáig.

A kísértő nyavalygott kicsit a tűsarkai miatt, de azért szorgalmasan tipegett a férfi nyomában. Mentek, még akkor is, mikor az est leszállt, mentek, még akkor is, mikor reggel felkelt a nap. A férfi pedig egyre elcsigázottabbá vált. A gyomra hangosan korgott, a lábán vízhólyagok nőttek, és csak néha sandított a kísértőre. Az kecsesen tipegett mellette tűsarkain, néha megcsodált egy százszorszépet az út szélén, de szikrányit sem tűnt fáradtnak, és ez idegesítette a föld utolsó férfiját. A lány az első pillanattól túl tökéletes volt. Túl szép, túl illatos, túl vasalt. Ráadásul szőke. Az utolsó férfi a földön soha nem szerette igazán a szőke nőket. Amikor egy elhagyott város romos épületei közé jutottak, és ott az egyik, már alaposan kifosztott üzletben az utolsó férfi élelmet talált, kiderült, hogy a lány persze nem él ilyesmivel. Nem eszik, nem alszik, nem fárad el. Tökéletes. Az utolsó férfi pedig forrt a dühtől.
Két nap után végül kicsiny fény tűnt fel a hajnali égbolt horizontján. Valahol messze valaki világosságot gyújtott. Kísértő felrázta éjszakai pihenőjéből a férfit és a fény irányába mutatott.
- Az már ott ő lesz…
A férfi álmosan nyújtózott. Elszokott a korán keléstől. A tábortüzüket nemes egyszerűséggel reggeli szükségével oltotta el. A lány fintorogva figyelte cselekedetét. Egyre kevésbé szívelhették egymást. Az utolsó férfi végigsimított megnőtt borostáján, és leporolta szakadozott rongyait, mielőtt elindult.
- Büdös is vagy… – grimaszolt mellé érve a kísértő, majd már lépett is tovább. Ő persze nem volt büdös. Az utolsó férfi megszaglászta a hónalját, majd vállat vont. Legalább emberszaga van. Feltámadó reményekkel indult neki, hogy megismerje az utolsó nőt a földön. Hogy egy pár lehessenek, az égiek és a kísértők mindenféle mesterkedése ellenére is.
A város düledező házai közt találtak rá az utolsó nő nyomaira. A kísértő magabiztosan haladt a romok közti ösvényen. Világosan látszott, hogy emberi kéz tartotta karban, és emberi láb tapodta nap mint nap. Vödörből kiloccsanó víz foltjai látszottak a porban, majd feltűnt az elhagyatott kertváros közepén egy frissen festett kerítés. Az utolsó férfi emlékeiben gyermekkori hittanórák történetei villantak fel. Kivett oldalbordáról, fügefalevelekről, és gyermekekről, és sokasodásról… még valahol, a megfogalmazatlan álmai közt talán egy édenkertről is, miközben elérte a fehérre mázolt kerítés oszlopait.

Dobogó szívvel lépett be a kertbe, és elégedetten szemlélgette a takarosan rendben tartott verandát, és a lenyírt füvet. Rendes kis asszonyka lehet, gondolta, miközben hallotta a kísértője szisszenését, mikor tűsarkújában kifordult a bokája a pázsiton. Az utolsó férfi még egyszer végigrendezgette külsejét, majd leszakított egy szálat a virágzó tulipánok közül, melyek a kis kertet szegélyezték. Ekkor hangzott fel mögötte a kiáltás. Az utolsó férfi bájosnak szánt mosollyal fordult, a hang irányába… aztán miután szembetalálkozott a lendülő ököllel, mégis a virágágyba fordult inkább. Fel sem fogta igazán mi történt, csak azt, hogy az álla a bal oldalon mintha kirobbant volna a fejéből. Megmozgatta kicsit, majd feltérdelt és a nőre nézett, aki még mindig ökölbe szorított kézzel állt fölötte.
- Ki a fenének képzeled magad, mondd csak, hogy leszaggatod a virágaimat?- kérdezte a nő. Vastag izmos karjait fenyegető tartásba emelte. A föld utolsó férfija felállt és kissé meghajolt, hogy valamelyest javítson a helyzetén.
- Tudomásom szerint én vagyok a föld utolsó férfija…- lopva a kerítésre támaszkodó kísértőjére sandított, aki elégedett vigyorral szemlélte a jelenetet.
-Hogy oda ne rohanjak!- jegyezte meg a virágait védő amazon, de már leeresztette a karjait.
A föld utolsó férfija végre bátrabban végiglegeltethette tekintetét az alakján, a kissé vaskos bokán, és a terebélyes hátsón. Nem sugárzott belőle a nőiesség, mégis valóságosan igazi volt. Nem volt olyan fokon szép, mint a kísértő a kerítés mellett, de a maga módján igenis szép volt. Csinos kis pofija, egyenes szálú sötét haja, melyet tarkóján egyszerű copfba szorított össze egy gumival valóságosabbá és sokkal vonzóbbá tette őt a férfi számára a kerítés végében álldogáló szőkeségnél, aki éppen integetett valaki felé. A föld utolsó férfija követte tekintetével az intés mozdulatát, és döbbenten vett észre egy másik nőt a takaros kis ház bejáratánál.
Éppen mondani akart valamit, de a szó a torkára forrott. A nő a bejáratban magas volt, karcsú, sötétbarna hajzuhataga szabadon hullott a vállára és a kebleire, melyeket csak egy falatnyi fürdőruhafelső választott el a világ egyetlen férfiszempárjának lángoló tekintetétől. Aprócska forrónadrágba bújtatott formás csípőjével lazán a veranda egyik oszlopának dőlve állt, és visszaintegetett a kísértőnek. A férfi szeme ide-oda ugrált a két sandán mosolygó nőszemély között, valami megfoghatatlan hasonlóság volt közöttük… valami, amitől a föld utolsó férfijának végigszaladt a hideg a hátán.
- Valami baj van, szívem?- kérdezte a verandán ácsorgó barna szépség a föld utolsó nőjét, aki erre szerelmes mosollyal válaszolt.
- Semmiség édesem…- villantotta még egyszer utolsó földi női szemeit az utolsó földi férfira, majd köpött még egyet felé, és a verandán álló barna szépség karjaiba simult. -Csak ez a barom letépkedte a tulipánjaimat… de már elintéztem…
- Pasik…- sóhajtott a barna szépség. Közben pedig a föld utolsó férfija ezerszer is megbánta már, hogy akkor, amikor a pisztoly csövébe harapva meghallotta a kopogást, nem húzta meg azonnal a ravaszt.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához