LFG.HU

Rorimack
ismertetőCimkek

(fantasy antológia)

A Cherubion kiadó megítélése kettős a magyar fantasy életben. Egyrészt vitathatatlan szerepe van a műfaj népszerűsítésében – és itt elég csak az általuk kiadott külföldi szerzőkre gondolnunk, vagy a könyvklub rendszerre, mely az ország bármely részére eljuttatta kiadványaikat. Másrészt, talán ugyanennek a rendszernek köszönhetően, a kiadási kényszer miatt napvilágott láttak olyan művek is, melyeknek (és főleg olvasóiknak) jót tett volna, ha csak később, átdolgozva, vagy egyáltalán nem kerülnek nyomtatásba.

Valami hasonlót érezhetett a kiadó is, amikor az idei évet a megújulásnak szentelte, s eme igyekezetnek egyik első terméke a Démonének antológia, mely a fülszöveg szerint komorabb, sötétebb írásokkal szórakoztatná olvasóit. Az eredmény röviden: az igyekezet látszik, érződik, hogy ebből még lehet valami, de sajnos a Démonének még messze van “az idei év legsikerültebb kiadványa” címkétől.

Essünk hát neki a kötetet hét írásának, és nézzük meg egy kicsit részletesebben is, miről dalolnak a démonok!

A könyv címadó kisregénye, Douglas Rowland Démonéneke kellemes olvasmány, mely megalapozná az alaphangulatot, ha lehetne egységes hangulatról beszélni.

Ez az a mű, ahol a legnagyobb esélye volt annak, hogy az ígért komolyság helyett
bélben tocsogó gusztustalankodást kapjunk, de szerencsére a szerző biztos kézzel irányítja szereplőit a démoni síkon. A történet középpontjában álló család, s különösen a fiú alakja életszerű, de szerencsére az őket körülvevő démonvilág lakói sem merülnek ki a “patás, szarva van, és gonosz” klisékben: önálló egyéniségek, hihető célokkal, hihető sorsokkal.

Talán csak két pontot emelnék ki, amely nem feltétlenül javítja az írás hangulatát: az egyik ilyen a kényszerű Káosz-adaptáció. Nem tudom, milyen további szerepet szán a főhősnek (vagy a Démonkorbácsnak) az író, de itt és most a történet megállt volna a saját lábán, bármiféle worluki támogatás nélkül is.

A másik ilyen pont a “csattanó”: ötletes, és még eredeti is lenne, hacsak nem találkoznánk már vele ugyanebben az írásban, alig ötven oldallal hamarabb.

Annie Warden Árnyfivére a szokásos wardeni darab: adott egy ötlethalmaz, melyből a szerző történetet kanyarít ugyan, de a valóban eredeti és értékes alapok elvesznek a történet logikai bukfenceiben (hogyan, s miért is lesz a vándorkomédiásból pár óra alatt egy ereklye hordozója?), az írás igényeire szabott valóságban (hogy a történet ritmusa meg ne törjön, látszólag minden pár óra, de legfeljebb egy nap távolságra van minden egyéb helytől), valamint a nyakló nélkül alkalmazott felkiáltójelekben, randomizált vesszőszórásban, és mesterkélt archaizálásban.

Ahogyan a nevek kiválasztásánál, úgy látszólag a történet vezetésében sincs egységes irányvonal, így eshet meg, hogy mintha a novella első harmada teljesen másról szólna, mint a záró szakasz, és a kettőnek mintha szinte semmi köze nem lenne a középső részhez. (Van benne csata, lovagok, árnyak, mágikus párviadal, párhuzamos valóság és egy vámpír is.)

A kötet egyik “nagyágyúja”, a sötét történetek mesterének egy újabb sötét története, Raoul Renier Exorcistája következik. Bár Renier az elmúlt években mintha kissé háttérbe helyezte volna az írást, az utóbbi időkben dicséretes módon egyre több kiadónál láthatjuk viszont vagy saját műveit vagy fordításait. Kíváncsi voltam, hogy képes-e a nagy visszatérésre, vagy ez az új Renier már csak halovány árnya egykori önmagának, s kíváncsiságomat csak fokozta, hogy eme írást (az általam elhibázottnak tartott) Inkvizitor “folytatásaként” harangozták be.

Az eredmény felemás: bizony látszik, hogy a széklábfaragó Mester kezébe az utóbbi időkben egyre ritkábban került penna: más, zömökebb eszközök forgatásához szokott, vagy talán csak a nyári meleg gátolta az írásban? A felvezetés eléggé döcögőssé sikeredett: megkapjuk a már-már kötelező kínzást (elvégre az Inkvizítor (iker-(?))testvérnovellájáról van szó), előbukkan egy (“nagyon-nagyon”) hideg szemű gyilkos (az ember legyintene, hogy “Ajj már!”, de az meg a neve), és így tovább. A látszólag három különböző időpontban készült fianovellák Grimoár című, középső darabja sem az a letehetetlen valami: felét a Thanatikon tölti ki (a nevet érdemes megjegyezni: úgy látszik, Mersantiában minden magára valamit is adó beavatott rongyossá olvasta e “kornyai Necronomicon” valamely példányát), a másik felében kiderül, hogy az inkvizitor azért mégiscsak valamennyire jó fej, például tartja a szavát, ellenben az exorcista!

A harmadik rész az, ahol egyrészt újból beindul a cselekmény, másrészt végre valami olyat kapunk Renier tollából, amiért érdemes volt az előzményeken végigrágni magunkat. A felbukkanó titkok mögöt újra további történetek tucatjai rejlenek, és a felsejlő, tipikusan renieri igazságba beleborzong az olvasó.

A novellának jót tett a mágikus vonal hangsúlyozása, de sajnos az utolsó harmad még így sem teljesen képes az előző, bemelegítő részek ellensúlyozására. Olvasmányos mű, de a szerzőtől talán többet, egységesebbet is elvárhatnánk.

Az Exorcista után Allen Newman (szerencsére) rövid írása következik. Hősi tettről, dicsőségről. Valahol Fantáziában vagyunk, a hősök és lepényhallal generált nevek világában: nem tudni, hol, nem tudni, mikor, és mindez nem is érdekes. A semmiben lebegő panelekből összerakott írás magát a szerzőt is megtéveszti: így eshet, hogy a nyolcéves háború két sorral arrébb már évszázadok óta dúl, bár Ebro, a “meséljmég, hősbácsi” kliséfiúcskája ezalatt csak nyolc évnyit nőtt.

Ezek után nem meglepő, ha a történet sem az eredetiségével próbál hódítani. A sallangot lenyesve Thermopülát kapjuk, igaz, háromszázad részére zsugorodva. Van egy kis kungfu-filmes pátosz, de a lényegen ez sem sokat változtat. A nézőpontváltás talán még segíthetne, de sajnos ez sem tudja menteni a menthetetlent: szép dolog, hogy van sorsuk, vannak indítékaik az ephialtészeknek is, de egy buborék-Ephialtész sajnos senkit sem érdekel…

Benjamin Rascal Hóhérmunkája ennél kellemesebb darab. Bár a forma (a valóság felel a legendára) nem ismeretlen a hazai fantasyt olvasó közönség előtt, Mammout, a bociszemű, naív hóhér kalandjai szórakoztatóak. Akár még humorosnak is nevezhetnénk őket, ha lehetne még humorról beszélni egy olyan mondat után, miszerint “Mammout azért nevezte “Dalnoknak” a bárdját, mert ugye a bárd az dalnok…” Hogy hasonló stílusban folytassam, előre elnézést kérve az olvasóktól: lábjegyzet volt, de fejbe vágott…

Ha ocsúdtunk a kezdeti sokkból, akkor később azért lesz még esélyünk a mosolygásra, és egyre izgatottabban várhatjuk, hogyan is fog végetérni a szívünknek oly kedves hóhér egyszemélyes, ártatlan rombolása. Ehhez képest csalódást okozhat az utóhang, mely talán túlságosan is egyszerűen simítja el rege és a valóság ellentétét.

Még mindig a Káosz Világán vagyunk (a Hóhérmunka óta), bár Norbert Winney-től a Gonosz arénája játszódhatna bárhol. Hat oldalas zsebmoralizálás a gonoszságról, az eszköz beszól az őt forgató kéznek, azután teszi a dolgát, az ember meg gonosz fajta sárkányfog-vetemény: nincsen remény! Jaj-jaj…

Az utolsó írás, Bán Mór egy újabb Kárpáthia-novellája volt a kötet második írása, amelyet előítéletekkel telve fogadtam. Az első regényciklus várakozásomon felül teljesített, így hát nem számítottam egy színvonal novellánál kevesebbre ennél a műnél sem. Szerencsére nem kellett csalódnom.

Habár a novella mintha csak átvezető szerepet töltene be két fontosabb, nagyobb terjedelmet követelő szöveg közt, mégis képes megállni a saját lábán. Egy erőteljes, sodró írással van dolgunk; a több szálból összefonódó cselekmény teljesíti a kötet elvárásait, talán ez mind között a legsötétebb, ugyanakkor az egyik legélvezetesebb írás. Egy Tündérkert, egy Aranyos Szeglet bukását végigkövetve szemlélhetjük, ahogy túlélők, s talán olyan dolgok szabadulnak a világra, melyeknek nem lett volna szabad túlélniük…

A fentiek alapján talán világossá vált, hogy egy hullámzó minőségű kötettel van dolgunk. Szerencsére az élvezetesebb írások számban és terjedelemben is felülmúlják kevésbé sikeredett társaikat; a Démonének egy (ki)olvasható kötet.

Amennyiben a kiadó képes a könyv értékeire koncentrálni, valamint a “már megint összegyűlt innen-onnan négyszáz oldalnyi anyag” helyett valóban tematikus, egységes köteteket összeállítani, még rejthetnek valódi meglepetéseket a Fantasy Exkluzív sorozat antológiái. Addig is itt van nekünk a Démonének…

(a kritika ajándékpéldányról készült)

Démonének/Demons Don’t Sing Songs
Cherubion
2004
1790 Ft


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához