LFG.HU

Diocletianus
ismertetőCimkek

Csaknem kéttucatnyi Feist regény után kicsit olyan nekem a legújabb kötetet olvasni, mintha hazatérnék. Ismerős, kellemes környezet, de semmi meglepő. Nagyjából így lehetne összegezni a véleményemet az új Feist regényről, ami az Árnyak Tanácsa sorozatnak a bevezető kötete.
A szerző regénye színterének – legalábbis részben, hiszen nem az egész cselekmény játszódik itt – Midkemia egy eddig ismeretlen részét választja, ami sajnos korántsem jelent olyan fantáziadús világalkotást, mint amilyenre sor került a tsurani, vagy épp a kesh birodalom megalkotásakor. A Keleti királyságok, vagy éppen Roldem szinte semmiben sem tér el a Királyság területeitől, üdítő változatosságot csupán a sajátos kultúrával rendelkező, békés – nekem kissé indiánosnak tűnő – hegyi népek jelentenek, ahonnan a főhős is származik.

A regényben felbukkannak ugyan olyan ismerős szereplők, mint Pug, Miranda, vagy Nakor, azonban egészségesen háttérbe szorulnak és a hangsúly a címszereplőre esik. Nos, ha van hibája a regénynek, akkor szerintem sajnos pontosan a főszereplő megformálása az. Nem a személyiségével van baj, sokkal inkább a vele kapcsolatos történésekkel. Talán az egész nem zavarna ennyire, ha kezdő szerepjátékos koromból nem lenne ismerős a következő előtörténet:
“Egy hegyi törzsben születtem, amit azonban utolsó szálig kiirtottak, amikor én véletlenül épp nem voltam otthon. Ezután jólelkű emberek vettek magukhoz, akik történetesen kapcsolatban állnak a világ talán leghatalmasabb mágusaival, akik úgy döntenek, hogy engedelmes, és hasznos eszközt kovácsolnak belőlem rejtélyes céljaik érdekében.”
Nagyjából ennyiben lehet összefoglalni a regény cselekményét; mindaz, ami történik, ennek a szálnak a kibontása. Az ifjú Ezüstsólyom Karma – később csak Karom, még később csupán Kar – bosszút esküszik a törzsét kiirtó gonosztevők ellen, a mágusok, akik nem győzik hangsúlyozni, hogy ők a jók, és hogy a rossz ellen harcolnak, pedig lehetőséget kínálnak neki a bosszú kivitelezésében, ami – hogy, hogy nem – egybeesik az ő céljaikkal. Ezen célokról azonban nem sok minden derül ki Karom, és az olvasó számára. (Elejtett megjegyzések, és a korábbi történetek ismeretének alapján azonban nem nehéz megtippelni, hogy ismét a világot fenyegető gonosz feltartóztatása, esetleg legyőzése az a rejtélyes cél.)

Három-négy év (!) alatt (ez a regény időbeli terjedelme) megtanítják – mindenféle mágikus behatás nélkül – Karomot főzni, számos nyelven akcentus nélkül beszélni, játszani pár hangszeren, elfogadható szinten festeni, ráadásul még olyan vívóvá is képzik, aki egy tornán legyőzni valamennyi ellenfelét, és ezzel kiérdemli a “világ legjobb vívója címet”. Közben szinte mellékesen, bár tudatos képzés eredményeként, kifogástalan viselkedésű nemessé az egyszerű hegyi fiú. Néha olyan érzésem volt, mintha a fantasy környezetbe helyezett Nikitát olvastam volna, ezúttal férfi főszereplővel. Vagy épp a Pygmaliont…
Talán furcsának tűnhet, de mindezek ellenére tetszett a könyv, várom a folytatást. A kétségkívül nem túlságosan eredeti történetet Feist stílusa egészen emészthetővé teszi. Remekül megtalálja az arányokat, így minden látszat ellenére a főszereplő nem válik ellenszenvessé, amit nehéz megoldani az ilyen kaliberű alakoknál. Ezt a feladatot szerintem Sötétmocsárffy Erik, a Kígyóháború hősének megformálásakor sokkal jobban oldotta meg az író, de ez is elmegy.

Egyik legnagyobb erőssége szerintem a szerzőnek, hogy lassan hatalmassá dagadó regényfolyamában rendkívül sok szereplőt mozgat, így az ember nem un rá egy-egy alakra. Ráadásul – összehasonlítva e szempontból, mondjuk a Robert Jordan-féle Idő kereke ciklussal – Midkemián üdítő tempóban telik is az idő. Így a korábbi írások ismerői némi nosztalgiával gondolhatnak egyes ismerős, a cselekmény történésének idejére már legendává vált hősökre, amikor felbukkan a nevük a könyv lapjain. Az örökifjú varázslók mellett egy-egy említés erejéig felbukkan Trask admirális, akiről kocsmát neveztek el, kiderül, hogy Roo megíratta az emlékiratait, és az is, hogy a várakozásoknak megfelelően gyakorlatilag a Jameson testvérek, James és Dashel tartják kezükben egész Krondort.
Már csak ezek miatt is érdemes elolvasnia annak az Ezüstsólyom Karmát, aki hozzám hasonlóan beleszeretett Feist világába.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához