LFG.HU

HammerTimeCafe
Bolch
ismertetőCimkek

Dunwich.

Egy roskatag, koszos kis falu, ahol megállt az idő. Noha alig ötven mérföldnyire fekszik Arkhamtől, mégis mintha másik világban létezne. Néhány szórványos farmház, egy kis vegyesbolt, egy többé-kevésbé karbantartott főút – ezzel ki is merült a civilizáció. Nem élnek itt túl sokan, és akik vannak, azok se szívesen állnak szóba az idegenekkel. Nem mintha bárki is keresné velük a kapcsolatot. Van itt… lappang itt… valami, ami miatt minden idevetődő boldog, ha végleg maga mögött hagyja ezt a falut. És azt, ami még itt van.

A Kerekhegy. Az Ördög Tarlója. A mocsár. Az Őrdomb. És az erdők. Fullasztó, buja, áthatolhatatlan rengeteg, ami örök homályba borítja a nappalokat is.

Aki olvasta Lovecraft “Rémület Dunwichben” c. novelláját – magyarul kétféle fordításban is megjelent -, bizonyára könnyen maga elé idézi ezt a borzongató helyet. Akik pedig ismerik a Call of Cthulhu szerepjátékot, biztos eltűnődtek már azon, milyen érzés lenne egy kalandban ellátogatni Dunwichbe, és milyen jó lenne tudni, pontosan miféle szörnyűségek ólálkodnak itt. Nos, nekik pontosan EZ a könyv az, amire szükségük van.

A H.P.LOVECRAFT’S DUNWICH egyike annak a négy Chaosium-kiadványnak, amelyek Lovecraft híres helyszíneit (Arkham, Kingsport, Innsmouth, Dunwich) veszik górcső alá. A könyv viszonylag friss, 2002 augusztusában jelent meg, de valójában egy tizenegy évvel korábbi kiadvány (Return to Dunwich) “felspécizett” változata. Lapozzunk csak bele!

Azt elsőre leszögezhetjük, hogy a kb. 200 oldalas könyv megjelenése minden igényt kielégít: hangulatos címlapkép, igen jól sikerült belső illusztrációk, áttekinthető elrendezés, hátulra befűzve pedig egy kivehető, aprólékosan kidolgozott térképlap.

Hogy meglegyen a kellő felütés, a könyv elején rögtön elolvashatjuk Lovecraft fent említett történetét. Ezt tanácsos azoknak is megtenni, akik már korábbról ismerik a sztorit, mert így könnyebb lesz “ráhangolódni” az ezután következőkre. Nyugodtan elolvastathatjuk a játékosokkal is: a kiegészítő szándékosan úgy készült, hogy a novella ismerete gyakorlatilag egyetlen poént sem fog előre lelőni.

A következő fejezetben megismerhetjük Dunwich jellemzőit: az utakat, az időjárást, élővilágot, alapvető szolgáltatásokat (ill. legtöbbször azok hiányát), és a falu történetét. Már ez a fejezet is feldobja a labdát, de igazán csak a harmadik résztől csapunk a lecsóba:

A “Secrets of Dunwich” c. fejezetben ugyanis – mint a cím is jelzi – megismerkedhetünk a falucska rejtett oldalával. Erről természetesen nem árulok el semmit, de legyen elég annyi: a könyv írója igazán nem szenved fantáziaszegénységben. Különösen tetszett, hogy a “szokásos” dolgok mellett (titkos szektások stb.) egészen rendhagyó ötletekkel is találkozunk, ráadásul a kisebb-nagyobb talányok mellett (akárcsak egy jó krimiben) van egy mindenre magyarázatot adó, minden szálat megmozgató NAGY titok is. (Annyit elmondok, hogy ennek a nagy titoknak semmi köze sincs a Whateley családhoz, sem az Őrdombhoz, de még Yog-Sothothoz vagy – micsoda megkönnyebbülés – Nyarlathotephez sem.)

A könyv középső, legnagyobb részében a szerző szisztematikusan végigvezet minket Dunwichen és – északról délre haladva – az egész környéken. Szinte házról házra haladva ismerkedhetünk meg valamennyi lakóval és valamennyi helyszínnel. Az író (Keith Herber, egyeseknek talán ismerős lehet pl. a Fungi from Yuggoth kampány kapcsán) itt igazán kiélte magát: szinte minden helyhez kötődik valamilyen undorító, hátborzongató, vagy csak egyszerűen érdekes titok vagy megjegyzés. Nem hiszem, hogy létezne egy mesélő is, aki ne esne egyik extázisból a másikba ennek a résznek az olvastán; igazából csak amiatt főhet a feje, hogy a több száz sziporka közül melyikeket válassza ki és használja fel.

A könyv tökéletesen megragadja azt a torz, elkorcsosult atmoszférát, amit Lovecraft novellája alapján elképzeltem. Az pedig külön öröm, hogy nem botlunk minden sarkon valamilyen Mítoszos szörnybe: a könyv legborzalmasabb, legundorítóbb titkaiban a természetfelettinek semmi szerepe sincs. Ahogy egyik oldalról a másikra jutunk, az emberi degeneráció, primitívség, nyomorúság és gonoszság olyan mély bugyrai tárulnak elénk, hogy szinte már megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor egy-egy borzalom okozójaként valamilyen régi, ismerős szörny vagy istenség került megnevezésre. (Na jó, nem vagyok kőszívű, egy titkot elárulok – így is marad elég! Emlékeztek még az öregemberre a Kép a házban c. novellából? Nos, az öreg túlélte a háza pusztulását, és még mindig ott él valahol az erdő mélyén, egy düledező házikóban… de most már nem egyedül…)

Természetesen Dunwichben sem mindenki ellenség vagy őrült. Szép számmal élnek itt tisztes – még ha nem is teljesen hétköznapi – emberek, akiket lehet kedvelni, akikért lehet aggódni, sőt (ha nem is könnyen) össze is lehet velük barátkozni. Vannak köztük hősök is. Vannak, akik még arra is hajlandók lesznek, hogy puskát fogjanak, és a nyomozók oldalán szálljanak szembe a Mítosz borzalmaival.

Eddig minden tökéletes, de a leírások után még mindig csak a könyv háromnegyedénél tartunk: most két kaland következik. Ó, csak ezt a két kalandot tudnám feledni…

Az elsőben (Return to Dunwich) a játékosokat személyesen Armitage professzor küldi a falucskába, hogy nézzenek utána valaminek. Jól indul, mi? Na, de még jobban folytatódik: a játékosok megérkeznek a faluba, és… ÉS… itt a szerző egyszer csak közli: “A továbbiakban érdemes a könyv első felében felsorolt titkok közül egyet kiválasztani, és a továbbiakban e körül bonyolódjon a kaland!” Nem vicc! Köszi, akkor inkább az egészet megírjuk mi, nem kellett volna ennyire megerőltetni magad, Herber bácsi…

A másik modult nem is lehet annak nevezni: ez igazából egy rövid, felkavaró kis jelenet, amelynek a játékosok szemtanúi lesznek, de semmi beleszólásuk nincs a történetbe. Pár perces kis etűd, ennyi az egész.

Persze, mondhatjuk azt, hogy igazából ebben a könyvben a helyszín leírása a lényeg, nem a modulok, de azért ha eszünkbe jut a remekbe szabott “Dead in the Water” kaland a KINGSPORT-ból, vagy az ESCAPE FROM INNSMOUTH zseniális moduljai, akkor azért joggal lesz keserű a szájízünk.

A könyv végén van még két függelék: az első tematikusan összefoglalja a “Rémület Dunwichben” eseményeit és szereplőit (statisztikákkal együtt, persze), a másik pedig egy rakás pletykát tartalmaz, amiket a mesélő apránként adagolhat be a játékosoknak.

Azoknak sem kell búsulniuk, akik a d20-as Cthulhut játsszák; a könyv végig megadja a szükséges statisztikákat és tudnivalókat ehhez a rendszerhez is.

Összességében elmondhatjuk, hogy a fentebb felsorolt négy könyv körül talán a H.P.LOVECRAFT’S DUNWICH-be sikerült bezsúfolni a legtöbb eredetiséget és kalandötletet. Az egyetlen komoly bajom – a két szánalmas “modult” leszámítva – éppen az, hogy túlságosan elfogja az embert a bőség zavara. Hiszen Dunwich nem az a hely, ahol a nyomozók hosszabb időre letelepednek, netán itt élnek. Arkham vagy Kingsport egészen más – ott a játékosoknak van lehetőségük arra, hogy apránként (egy-egy kaland után vagy közben) szép lassan felfedezzék a város minden titkát. Dunwichbe azonban – hacsak nem különösen mazochista nyomozókról van szó – csak látogatóként jöhetnek; így pedig a mesélő sem tehet mást, csak annyit, hogy a több tucatnyi kalandötlet közül kiválaszt párat, és azokra fog koncentrálni, a többi meg megy a süllyesztőbe. (Elvégre nem játszódhat minden kaland Dunwichben.)

Ezt a két kifogást leszámítva – amik közül az egyik igazából nem is az – a könyv minden szempontból ott van a szeren. Senki sem fogja megbánni, ha tesz egy kirándulást Dunwichben – bár a visszatérés nem feltétlenül garantált…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához