LFG.HU

HammerTimeCafe
Spivak
RPGCimkek

I. Azték Birodalom, Tenochtitlan, 1521

A mentor

Huitzilopochtli isten odaadó szolgálója volt Montezuma uralkodása idején. A Tollaskígyó visszatérése sokak számára csodás jel volt, de őt az istene óvatosságra intette. Mikor a spanyolok elkezdték a fosztogatást és népének mészárlását, ő akár az életét is odaadta volna istenéért, aki a halhatatlanság ajándékát ígérte legkedvesebb szolgájának hűségéért; de a Sors mást tartogatott neki. Huitzilopochtli kincseit menekítette biztonságba néhány társával együtt a tűz és a fosztogatók elől, mikor a démonok rájuk törtek.
Maguk az európai halandók sem tudták, hogy hajóikon velük együtt száműzött Káiniták is elhagyták az öreg kontinenst az Újvilág kincseiért. A kincsek a legtöbb vámpír számára persze egy kicsit mást jelentettek, egy Tzimisce számára meg egészen mást. Amíg a többiek (halandók és vámpírok) az arany és a vér közelségétől részegen gyilkolták Tenochtitlan lakóit, az egykori erdélyi nemes – többnemzedékes beltenyészet eredménye, szegről-végről a Szantovich családból – a többiek nyomában járva próbálta megérteni valamely isten vagy ördög magasztos üzenetét a halálsikolyok és kiáltások kakofóniájában, a lángok és a vér alig követhető táncában. Miközben próbált lépést tartani a többiekkel, szinte teljesen úrrá lett rajta a Fenevad – amely a hosszú hajóút alatt igencsak megerősödött -, és a véres fátylon keresztül észrevett valami mintát a gyilkolásban. Követve megérzéseit behatolt az egyik épületbe, és a többiek értetlenül követték lefelé a sötét mélységbe.
A tébolyult Szantovich és kis csapata fényt láttak az egyik oldalsó kamrából, és megérezték a halandó vér csalogató illatát. Sőt, a Tzimiscében rejlő Fenevad egy erősebb vér csábítását is kiszagolta. Rárontottak a maroknyi rémült halandóra, ám legnagyobb meglepetésükre azok nem veszítették el a fejüket, hanem az egyik férfi védelmében önként a támadók elé vetették magukat. Eközben a férfi bonyolult táncba kezdett, és a vámpírok egymás után lángra lobbantak. Egyikük azonnal elpusztult, egy másik visítva menekülni kezdett, de a Tzimisce két hatalmas lépéssel (…hogy az este mikor változott zulóvá, arra már maga sem emlékezett…) a pap előtt termett, és egyetlen iszonytató erejű ütéssel a padlóra küldte. Huitzilopochtli szolgája szinte rögtön elveszítette az eszméletét, így már nem volt magánál, mikor az óvilági káinita megölte, majd bolond látomását követve új, örök élet terhét rakta vállára, megfosztva ezzel az istene által ígért mennyei halhatatlanságtól.
Az újszülött Gyermek hamar felfogta helyzetét, és azt is megértette, hogy “új mesterei” mit várnak el tőle; felfogta, de nem fogadta el. Bár tudja, hogy a Szabbat és a Tzimisce klán tagjaként mit és hogyan kell tennie és mondania, gondolatait és érzéseit teljesen elrejti a többiek elől. Istenétől kapott képességeit az Ölelés után hamar elveszítette, ura azóta a sorsfordító éjszaka óta nem szólt hozzá, és Káin átka miatt az imádott Nap fénye is égeti: mindez azt jelenti, hogy állapota miatt kiesett Huitzilopochtli kegyeiből. De ő ezt nem hagyhatja annyiban. Egy isten elhagyhatja választott szolgáját, de egy jó szolga sosem fordul el istenétől! Ezért hátralevő élete minden napját (akár az örökkévalóságig…) arra tette fel, hogy visszaszerezze Huitzilopochtli szeretetét és közelségét. Szerencséjére nem szűklátókörű, és eléggé bölcs ahhoz, hogy belássa, küldetésében a Keletrőljöttek is segítségére lehetnek: ha nem is tudatosan és szándékosan, koruknál fogva olyan tudás birtokosai lehetnek, ami számára is hasznos lehet. A támogatásukat megnyerni persze csak olyan valaki lehet képes, aki a Szabbat ügyének kiváló és elkötelezett harcosa. Megfizethető ár.

A 20. század elejére a helyzet némiképp megváltozott. Egy ötszáz éves vámpír máshogy gondolkodik, mint a halandók vagy az ifjú Zöldfülűek, más léptékben, más határidőkkel, más megengedhető áldozatokkal számolva. Legalábbis ez az, amit saját magának mond, ez hát az oka, hogy már nem a régi, alig elrejthető lánggal keresi az istenéhez visszavezető utat. Az igazság ennél kiábrándítóbb. Egyrészt: egy-két évszázad hiábavaló keresés után, és mások korábbi bukását látva már nem nagyon hisz a sikerben, csalódott lett és lemondó, ezeket az érzéseit pedig úgy fojtja el, hogy igyekszik nem emlékezni az érzés eredeti okára: Huitzilopochtli elvesztésére. Hiábavalónak érzi küzdelmét azért is, mert egykori istenét már népe is rég elfelejtette, az egész egykori boldogság oly távoli és valószerűtlen.
Másrészt, a régi boldogság helyét átvette egy egészen más természetű, de mégis hasonló új érzés: tetszik neki az állandó konfliktus, a hatalmi harcok, az árulás és az ármánykodás, ami a Szabbat (és valójában minden Káinita) éjszakáit jellemzi, de ezt saját magának se vallaná be. Tetszik neki, hogy erős vére és kora miatt kiváltságos lehet, élvezi a szellemi játékokat és a manipulációt, szórakoztatja az időnkívüliség, ahogy a világ és az emberi és nem emberi kapcsolatok az évtizedek és századok alatt változnak és torzulnak – Tzimisce vérének öröksége lehet ez. Kivéve, ha a saját népéről van szó; ezért hagyja el Mexikót hosszú időkre, és ezért igyekszik az ott töltött idő alatt egy kortalan és változatlan földalatti menedékben maradni.

II. Amerikai Egyesült Államok, keleti part, 1934

Detritti, az alkotó

Ernesto Detritti fiatal, alig három évtizede Átváltozott Tremere antitribu tudós, a Vérmágia elkötelezett, de nem túl szerencsés kutatója. Életében is kutató volt, de nagy eredményeket nem ért el, hírnevet nem szerzett. A Goratrix-ház egy amerikai köre találta hasznosnak a középkorú férfi “beszervezését” a különféle rituálék komponenseinek beszerzéséhez. A Kamarilla varázslói valószínűleg beérték volna azzal, ha ghoullá teszik, de a Szabbat nem rajong a halandó szolgákért. Ezen a téren nem is okozott csalódást.
Vámpírrá válása után egy ideig kiválasztottnak érezte magát, egykori kollégáit szánalmasnak és érdemtelennek látta, eredményeiket gyermekinek. Hamar rá kellett jönnie azonban, hogy ő sem sokkal érdemesebb. A szektán belül nem örvendett túl nagy megbecsülésnek; még saját klánjának tagjai is egyértelmű megvetéssel néztek rá: csak egy eszköz volt számukra. A varázslóknak amúgy kijáró félelem-szülte tiszteletet sem kapta meg senkitől, mert mindenki látta, hogyan bánnak vele varázslótársai. A legtöbben azért is gyengének tartották, mert a szektára jellemző erőszakos életmód sem volt ínyére. A vérontást hamar megszokta, de féltette a bőrét, és nem szeretett szemtől-szembe kerülni az ellenséggel. Kivéve, ha az ellenség egy vizsgálóasztalra volt szíjazva… Életébe mégis egy különösen veszélyes Ostrom hozta el a változást.
Az Ostrom alig három napig tartott. Detritti falkájának feladata a Tremere Kápolna “leárnyékolása” volt, külön ezért szállították őket oda. Detrittit fiatal kora és gyengesége mentette meg, amikor a Kamarilla erői a második éj végére felfedezték a rituálét végző boszorkányok körét, és a Herceg odaküldte néhány nélkülözhető verőlegényét. (Rossz taktikai döntés volt. A három Gangrel testőr nélkül – ketten újszülöttek, az ostrom alatt besorozott ajándékok a Hercegtől – a Herceg nem tudta megvédeni magát, és a Szabbat boszorkányainak elpusztítása már nem változtatta meg az ostrom végkimenetelét. A Herceg bizonyára a Tremere kápolna későbbi támogatásának reményében igyekezett megadni minden segítséget, de a későbbi támogatást ő már nem érte meg: a második éjszaka pusztította el a véréért versengő falkák egyike.) A Szabbat varázslóira rontó Gangrelek a legerősebb boszorkányokat igyekeztek leghamarabb elpusztítani, és az amúgy legvédtelenebb Detritti került volna sorra utoljára. Addigra azonban megérkezett a Szabbat erősítés is, akik hamar porrá zúzták a legyengült Bestiákat. Így Detritti lett a falkája egyetlen túlélője, az új Érsek városának egyetlen boszorkánymestere.
Lorenzo érsek szívesen látott egy misztikus tudományokban járatos Boszorkányt a városában – bár számára a század új keletű orvostudománya is misztikus volt -, de csak akkor, ha teljesen biztos lehet a varázsló hűségében. Mivel a Szabbat elítéli a Vérkötést, az Érsek a teljes (!) korábbi Tremere kápolnát kínálta Detrittinek cserébe hét év és egy nap feltétlen szolgálatért. Detritti kapva kapott az alkalmon. Hamar belakta a kápolna épületét, és alig három év alatt áttanulmányozta a megmaradt feljegyzéseket és kutatási naplókat. Sőt, közben jutott ideje teljesíteni az Érsek alkalmi kéréseit is. Az elmélet birtokában maga is nekilátott volna kísérleteinek, de két rövid esztendő után zsákutcába jutott.
A halandók nemrégiben hirdették ki a vér Rh faktorának felfedezését, és már egyedül ettől szárnyra kaptak a Boszorkány gondolatai. Ezzel csaknem egy időben tanúja volt egy vándorfalka különös szertartásának, akik egy farkasember-támadás során elvesztették néhány tagjukat, és szerették volna pótolni a hiányzókat. Az érsek azonban nem engedélyezte, hogy halandók tucatjait tüntessék el az utcákról, mindössze két új szabbatista ölelésére adta áldását. Igen, egyre inkább úgy kezdett viselkedni, mint a Kamarilla zsarnok hercegei, akiket jobban érdekel a birtokuk, mint a Szekta céljai. Detritti azért volt jelen, hogy megfigyelje, minden rendben zajlik-e. Mikor az érsek döntését eléjük tárta, a falka tagjai majdnem őrjöngeni kezdtek, de szerencsére egymást legalább úgy utálták, mint Detrittit. A falka vezére négyüknek engedélyezte Gyermek nemzését, de ki dönti el, hogy melyik kettőnek kell lemondani a kiváltságról? Szerencsére a falka papja egyetlen bölcs javaslattal megoldotta a helyzetet. A Ravnos antitribu tanácsa szerint mind a négyen részt vettek a két kiválasztott halandó Ölelésében: ketten-ketten adták vérüket egy-egy jövendőbeli Gyermeknek. Detritti nem hitt a sikerben, de a falka láthatóan megbízott a Sarlatán szavában. És valóban, mindkét halandót sikerült vámpírrá tenni, bár a klánjuk egyelőre tisztázatlan maradt. A Tremere a következő hetekben szemmel tartotta őket. Az egyikük egyértelműen Lasombra lett, mivel elvesztette a tükörképét. A másik hovatartozását nem sikerült megállapítania, mielőtt az egyre nyugtalanabb falka egy hónap múlva továbbállt. Az érseknek tett esküje miatt Detritti nem hagyhatta el a várost, így megfigyeléseit nem tudta folytatni. Az agya lázasan járt: Vajon mitől függ, hogy melyik Nemző klánját örökli a Gyermek? A kor biztosan számít, és a nemzedék is, de mi történik, ha ezek egyeznek? Vajon bebizonyítható, hogy az egyik klán vére erősebb, mint a többié?
Kísérletekbe sajnos nem kezdhetett, mert igen nagy számú halandó alanyra lett volna szüksége, nem is szólva a donor Nemzőkről, akiket szintúgy nehéz lett volna kiválasztani és együttműködésre bírni. Tudta, hogy az Érsek egy esetben melléállna, ám Detritti tudósnak tartotta magát, nem sarlatánnak: nem feltétlenül a Lasombra klán felsőbbrendűségét akarta bebizonyítani. Így hát megrekedt az elméleteknél, a megválaszolatlan kérdéseknél, az áttörés küszöbén – úgy érzete, ismét kudarcot vallott. Szerencséjére egy dologban tévedett: akadt, aki hajlandó volt segíteni neki, akinek megvolt a hatalma és a befolyása is, hogy a kutatót ellássa halandó “nyersanyaggal”, Káinita vérrel, és aki cserébe nem saját klánjának felmagasztalását várta.

Tonatiuh, a mecénás

Évszázados hallgatás után, süketítő, tébolyító csend után az egykori pap újra meghallotta Huitzilopochtli hangját. Az isten látomást küldött neki, képeket egy emberről és egy feladatot. Az öreg Tzimisce talán csak megtébolyodott, hogy istene üzenetének fogta fel a tisztánlátása mutatta prekogníció képeit. Végeredményben mindegy. Ő maga is kettős, skizofrén módon gondol a dologra: egyrészt rég várt isteni parancsnak hiszi, de ezt a hitet, a törékeny kapcsolatot halottnak hitt istenével gondosan el akarja rejteni a fenyegető külvilágtól. Úgy tartja, önmagában istenkáromlás és árulás volna halottnak nyilvánítani egy istent… Másrészt van annyira keserű, kiábrándult és beképzelt, hogy a saját vámpíri nagyságánál többre ne gondoljon, ha a jövőbe lát. Olyan tökéletesen azonosult azzal, amit a külvilágnak mutat, hogy mostanra már saját magát is becsapta, és csak egy egészen apró szilánkja emlékszik arra, hogy mi volt a célja az egésszel.
Az öreg Tzimisce, maga is a Szabbat érseke, látomását követve felkereste a magányos Tremere antitribut, és ajánlatot tett neki. Igen, hallott a felfedezéséről, nem, nem mondhatja el, hogy kitől, és igen, hajlandó és képes támogatni a kutatásait, bizonyos keretek között, persze.
Detritti próbált óvatos maradni, csapdát gyanított, de gyanakvását hamar elnyomta a lelkesedése. Nem sikerült mindenben úgy megegyeznie a váratlan mecénással, ahogy szerette volna, de a semminél mindenképpen több volt, amit kapott. Kis lépésekkel ugyan, de a kompromisszumok is előbbre viszik a világot. Mikor Detritti óvatosan megkérdezte, hogy az Öreg mit vár cserébe segítségéért, az látszólag meglepődött a kérdésen, majd némi töprengés után kinyilatkoztatta – az effajta szertartásosság minden egyes mozdulatára és szavára jellemző volt -, hogy az egyik újszülöttet kéri, semmi többet.
A Tzimisce gondoskodott a donorokról. Rövid egyezkedés után Lorenzo érsek engedélyét is megszerezte, és az együttállások gondos vizsgálata után kitűzte a Szertartás időpontját. Detrittit alig hitte el, hogy a város érseke hozzájárult a kísérlethez, de zavarta, hogy az Ördög következetesen Rituáléként és Szertartásként beszél tudományos munkájáról, ami egyre jobban kezdett eltávolodni a Tremere eredeti terveitől. Az egész hirtelen egyre misztikusabb és tudománytalanabb lett, de most már nem volt kiszállás. A Tzimisce vas gyertyatartókat kovácsoltatott, és isten tudja honnan különleges gyertyákat hozatott. A Boszorkány minden új eszközt alaposan megvizsgált, miközben maga is próbált felkészülni a kísérletre. Aztán elérkezett a kitűzött időpont, és minden felgyorsult.
Helyszínnek az egykori Tremere kápolnát választották, amiről a Tzimisce is elismerően beszélt: a helyzete tökéletes, és maga az építmény is remekül fókuszálja az energiákat. Ezt egyébként maga Detritti is észrevette, de még nem volt ideje alaposabban megvizsgálni az épület tervrajzait. A donorok – a Tzimisce szavával: “áldozók” – már előző éjjel megérkeztek: két vándor falka, egy dugába dőlt Vérhajsza túlélői. Nem a legkiválóbb példányok, de megteszik. Detritti mindegyiket megvizsgálta, és meglepődve, ám elégedetten tapasztalta, hogy mind a kilencen más klánok tagjai. Túl voltak a halandó áldozatok beszerzésén is; a nevezetes estén mind a tizenketten egy-egy kerekes hordágyra szíjazva feküdtek, egy körben elrendezve, lábukkal a kör közepe felé, az épület alatti termek legnagyobbikában. Bár nem volt mániája a csillagok szolgálata, Detritti szerencsésnek találta a tizenkettes számot. A két falka tagjai nem sokat értettek az egészből, csak annyi volt világos számukra, hogy egy közös Vaulderie szertartáson vesznek részt, és összekevert vérükkel új vámpírokat teremtenek a Tremere boszorkának, aki nyilván hígvérű. Tudták, a Szabbat öregjei amúgy is támogatják a falkán kívüli Vinculumokat, mert ezzel erősítik a szekta összetartását.
A közös vért egy különleges edénybe gyűjtötték: Dél-Amerika két büszke folyamának találkozásánál kitermelt agyagból készült, és valóban különleges energia vibrált benne, bár jelképként is mindenképpen hasznos lett volna. Persze ezt is a vén, indián Ördög hozatta.
Először a falkák vezérei, majd a papok vágták fel csuklóikat egy csontból készült, madármintás késsel, aztán szépen sorban a többiek következtek. Az öreg a terem végéből figyelte az eseményeket, a Tremere pedig halandó asszisztenseit irányította a terem közepéről, a leszíjazott halandók közül. Eddigre azokból már eltávolították a vért, és tulajdonképpen már félig halottak voltak. Vérüket orvosi módszerrel vonták ki belőlük, és egy-egy tartályban őrizték későbbi használatra. A tartályok az ágyak mellett voltak, a szolgáknak még nem volt idejük kivinni őket.
Miután mindkét falka összes szörnye beleadta vérét az edénybe, az egyik asszisztens átvette tőle, és a Tremere-hez ment vele. Detritti megvizsgálta a vért, mindent rendben talált, és utasította a szolgát, hogy kezdje el megitatni a haldoklókat. Az asszisztens az egyik leszíjazott ember szájához tartotta az edényt, és néhány csepp vért csorgatott a szájába. Kérdőn Detrittire nézett, aki kántálás közben bólintott, mire a nő elemelte a férfi szájától az edényt, és elindult körbe, az óra járásával ellentétesen. Tett majdnem egy teljes kört, az edényt magasra emelve, és az első férfitól balra fekvő nőhöz érve megállt. Eddigre az első kiválasztott mocorogni kezdett. Mire az asszisztens a második kört is megtette, a férfi már acsargott, és a szíjainak feszült.
A nyolcadik haldoklóhoz érve az asszisztens már remegett a félelemtől. Körülötte mindenhol visítozó, morgó élőholtak feszegették a szíjakat, és neki ezek mellett az éhező szörnyek mellett kellett újra és újra elmennie. Rontotta a helyzetet, hogy a vendég falkák unatkozni kezdtek, és maguk is ellenségesen kiabáltak egymásra és a vendéglátóikra. A falkák vezérei nem tudtak, és nem is nagyon akartak fegyelmet tartani. A katasztrófa akkor következett be, amikor az egyik újszülött vámpírnak sikerült kiszabadítani a karját, és a rémült asszisztens felé kapni. A nő elkerülte ugyan a vámpír támadását, de megbotlott, és elejtette az edényt. Az agyagedény csodálatos módon nem tört össze, mindössze egyetlen repedés futott végig rajta, amin a maradék vér kicsorgott belőle. De ezt már nem sokan látták, mert az edény esésében feldöntötte az egyik tartályt, amibe a halandók vérét gyűjtötték, és pillanatok alatt vér áztatta a terem közepét.
A rengeteg vér szagától őrjöngeni kezdtek az újszülöttek, bár a kilencből ketten egyáltalán nem tértek még magukhoz. Egyre többnek sikerült kiszabadítania magát. Többen a földön vastagon álló vérre vetették magukat, de voltak, akik egymásnak és leszíjazott társaiknak estek. A kavarodásban nem menekült meg a halandó asszisztens sem, de egy őrjöngő újszülött az erősebb vért kergetve a falkák tagjaira rontott. Azok is az őrjöngés határán jártak már a vér és az erőszak látványától, és visítva vetették bele magukat a förgetegbe. A kör közepén álló Detritti magát biztos menedékben tudhatta (védő kört rajzolt maga köré még az este elején, amit vámpír nem volt képes átlépni), de nem tudta végignézni, ahogy a semmirekellő vándor falkák kísérlete szülötteire támadnak. Meg kellett védenie a gyermekeket minden áron, mert tudta, hogy nem lesz a közeljövőben újabb esély egy ilyen kísérletre. Először a gyermekeket próbálta torporba taszítani azzal, hogy varázslataival a levegőn keresztül magához szívta a vérüket. Azok össze is rogytak, egyik a másik után, de a tomboló szabbatisták nem vonultak vissza, hanem új áldozatokat kerestek, vagy a védtelen fekvőkre támadtak.
Életében másodszor maga Detritti is csaknem átadta magát a Fenevad uralmának, de végül sikerült felülkerekednie haragján. Először a harcoló falkatagok vérét is megpróbálta elorozni, de eddigre már annyira megtöltötte őt a vitae, hogy a homlokán és a karjain kövér cseppekben csorgott le a vér, és a látása is kezdett elhomályosulni. Taktikát váltott: egymás után lobbantotta lángra a távolabbi harcosok fejét. Sajnos kicsit elhamarkodottan döntött, mert a visító lángalakok egymásnak rohantak, és az újszülöttek némelyikét is porrá égették. A kétségbeesett Tremere próbálta a még veszélyt jelentő szabbatistákat mentális erejével eltaszítani a terem közepétől, de mire feleszmélt, már nem volt kit megmentenie: a terem közepe tengernyi vér és hamu volt csupán, csak füstölgő holttestek hevertek itt-ott megcsonkítva. A terem szélén valamelyik falka két túlélő tagja adta ki maradék dühét: egymáson. Detritti gyorsan körbejárta a csatateret túlélő után kutatva, és megdobbant a szíve – furcsa, hihetetlen érzés volt -, amikor az egyik feldöntött hordágy mellett mozgást látott. Egész testén melegség futott végig, mikor Alany06-ra ismert a kormos, de látszólag sértetlen férfiban. A mosoly azonnal lefagyott az arcáról, amikor megérezte a háta mögött az érsek jelenlétét.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához