LFG.HU

Spivak
RPGCimkek

III. Amerikai Egyesült Államok, Jersey City közelében, 1969

Diadallal tértünk vissza a Menedékre: valójában csak ideiglenes menedékünk, de már a második hetet töltötte ott a falka. Győzelmünk még nem volt teljes, a prédát még nem kaptuk el, vére még nem volt a miénk, de ez az érzésen nem változtatott. Az éjjel megint közelebb kerültünk az Öreghez és gondoskodtunk arról is, hogy riválisaink ne követhessenek ugyanezen az úton! A jutalom nemsokára a miénk lesz! Fáradt voltam, szerintem a többiek nemkülönben, úgy gondoltam, ideje pihenni. A ductus azonban ragaszkodott az ünnepléshez, szerinte fontos volt néhány szertartást is még aznap megtartani. Én nem osztottam a többiek lelkesedését, de Bruno döntésének bölcsességével nem vitatkozom: a mulatság bizonyára mindig jót tesz a morálnak. Alexander és Killmore (a pózoló fajankó) végül stoppal jöttek utánunk, mintegy fél óra késéssel és egy eltévedt, de segítőkész turistacsaláddal.
Még volt pár óra hajnalig – ha magam is egy kényszerbeteg Malkavita lennék, mint Lenny, akkor valószínűleg percre pontosan vissza tudnék emlékezni. Az egész falka a teremgarázsban gyűlt össze, nem messze a csendes kis intézmény főépületétől: nyaraló ÉS szanatórium idős pároknak, mindez Honeymoon(!) néven. Ezek a halandók elképesztőek!
Ott voltunk tehát mind a kilencen, mivel Bruno az őrszemeket is behívta; többé-kevésbé készen az ünneplésre: a háromfogásos vacsora megkötözve lógott egy gerendáról, a szájuk betömve. Az autókat Killmore és Jesus félretologatták, hogy ne legyenek útban, a terem közepén pedig nagy halom, benzinnel alaposan megöntözött szemetet és a mosodából szerzett ágyneműt lobbantott éppen lángra a fogatlan Semanovich. Hirtelen furcsa, jeges félelem kúszott végig a gerincem mentén. Nem a közvetlen közelben tomboló tűz volt az oka, azt a félelmet már megszoktam, és képes vagyok uralni. Nem, ez az érzés teljesen más eredetű, és akármilyen gyakran tör rám, úgy érzem, sose leszek képes legyőzni. A többiek is mind elcsendesedtek, még az amúgy lassan kapcsoló Rose és a falkavezér Bruno is: a Hajsza igazi vezetője, a Tiszteletreméltó Carlos lépdelt el közöttünk halálos csendben.
A semmiből bukkant elő, mint egy kísértet, és koppanó léptekkel, kimért lassúsággal haladt át a termen. A lángoktól néhány lépésre megállt. Nem fordult egyikünkhöz sem. Mereven bámulta a tűz táncát, a többiek pedig lélegzetvisszafojtva várták, hogy megszólaljon. Ekkor vettem észre, hogy még a halandó család is megdermedt, láthatóan minden maradék erejükkel azért küzdöttek, hogy ne moccanjanak meg, hogy észrevétlenek maradjanak. Egyedül Bruno feszengett a tolószékben, amit valamelyik gyengélkedőről hozott át még előző este. Mintha a bátorságát gyűjtené, hogy megszólaljon: nyilván úgy érezte, hogy az Érsek minden ilyen színrelépésével az ő tekintélyét ássa alá a falka előtt, márpedig ezt a sértést egy tisztavérű – ahogy a Lasombrák magukat és a Tzimiscéket hívják – nem hagyhatja annyiban. Ennél még gyermekének, Jesusnak is több esze volt. A szemem sarkából láttam, ahogy a sarokban gyülekező árnyékok felé araszol, biztosan úgy ítélte, hogy inkább megéri “tisztavérű” nemzőjével szembekerülni gyávasága miatt, mint Brunot támogatva a Brujah érsekkel ujjat húzni: Carlos nem a könyörületességéről volt híres. Inkább türelmetlensége és hirtelen haragja szerzett neki nevet, bár ezen tulajdonságok sokak szerint nem lehetnek egy jó vezető sajátjai. Maga Bruno is így gondolta, és nem zavarta a saját forrófejűsége és az ambíciói közti ellentmondás.
Én ugyan alig két hete csatlakoztam csak a Project:Vampire falkához, nem sokkal a Skarlát Érsek érkezése után, mégis elég hamar kiismertem a nyolc szabbatistát és a többiekhez viszonyított helyzetüket a falkában. Zavarbaejtően ugyanazokat az utakat járták végig újra és újra a falka hatalmi pókhálóján, ugyanazokkal a lépésekkel táncoltak el egymás és a felelősség elől. Bruno volt a vezető, mindenkinek tőle kellett félni, ő azonban a saját inkompetenciájával nem mert szembenézni. Semanovich volt a falka papja, a lelki támasz, mindenkivel olyan barátságos és segítőkész volt, hogy pont emiatt kerülték őt. Az egész olyan volt, mint egy fantáziátlanul megkoreografált komédia, és igazán zavarossá az érsek és az én érkezésem tette. Mi jelentettük az ismeretlent, mi voltunk az idegenek, akikben nem szabad bízni. Engem ugyan hamar kiismerhettek, hiszen feladatom legtöbbször Carlos mellett tartott, hacsak ő nem adott más utasítást. Leginkább csak igyekeztem nyitva tartani a szemem, és becsukni a számat (jó lecke lett volna Brunonak is), ahogyan azt bölcs mentorom és az élet megtanította. Mégis úgy tűnt, hogy az idegenek jelenléte sem tudta eggyékovácsolni a falka tagjait, sőt méginkább megosztotta őket.
- Aki úgy véli, tévedek, kérem, javítson ki – kezdte az Érsek lassan, mintha minden szót alaposan megfontolna, mielőtt kimondja, közben pedig megfordult és egyenesen Brunora nézett -, de úgy gondolom, hogy volt egy… megállapodásunk a szükségesnél zajosabb és… mocskosabb tevékenységekről. – A mondat végén kissé felvitte a hangsúlyt és körbenézett, várva a hozzászólásokat. Alexander, az idősebbik a két Klántalan közül gyorsan megfordult, és elkezdte kigurítani a két fém szemeteskonténert, vissza az udvarra, ahonnan alig öt perce érkezett velük. A zaj és a mocsok említését biztosan jó kifogásnak találta, hogy elhagyja a színt rögtönzött hangszereivel – azt hiszem, ez lett volna a kukák sorsa, ha nem szakad vége a mulatságnak. Már kifelé menet felszabadultnak tűnt, az arcát látva – a ductus persze nem látta – csoda, hogy dalra nem fakadt.
- Jó híreket hoztunk, és… úgy gondoltam, hogy a fiúknak szükségük van egy kis lazításra. – Bruno próbált olyan magabiztosnak látszani, amilyennek csak lehet: minden elismerésem az erőfeszítéseiért. A hangja valóban alig remegett, a többiek valószínűleg észre sem vették zavarát. – A célpont Gyermekét felkutattuk és kivallattuk, a rivális falkák vadászatát megnehezítendő pedig a tanúkat és a Gyermeket is kiikta…
- És ez, ha jól értem, elég ok, hogy féktelen és tomboló tivornyával kihirdesd mind a halandó, mind a Káinita hatóságoknak jelenlétünket? – Carlos hangja az egész termet betöltötte. Szeme vörösen izzott, ahogy közelebb lépett a falkavezérhez, aki hirtelen felugrott a tolókocsiból és ordítani kezdett, láthatóan komoly küzdelmet folytatva, hogy féken tartsa a nyüszítő-acsarkodó Bestiát. A szék hangos csörömpöléssel dőlt hátra.
- Hát hadd mondjak valamit! Ez nem…!
- De IGEN, ductus! Én kell, hogy emlékeztesselek, hogy ellenséges területen vagyunk? Nem csak néhány rozoga öregember lakik a közvetlen szomszédságban, hanem vannak, akik még téged is “seggbe tudnának rúgni”!
- Ma igazán jók voltunk! A fiúk megérdemlik, a fenébe is! – Nem túl erős érv, de ebben legalább igaza volt Brunonak. Bár remélem, hogy a jóságunkat nem morálisan értette, hanem a teljesítményünkre utalt: akik egy éjszaka nyolc ember életét oltják ki, nem igazán nevezhetők “jónak”. Mindenesetre látszott, hogy a falkavezér vesztésre áll. Rose megengedett magának egy a szükségesnél hangosabb horkantást: Bruno már másodszor mondta a falkára, hogy “fiúk”. – És a Vinculum kötelékét is ideje megerősíteni!
Carlos közelebb lépett a Lasombrához és mélyen a szemébe nézett. Halkabban beszélt most, mint az előbb, mintha csak Brunohoz szólna, de még így is tisztán lehetett hallani mindenhol: – Nem az ünneplés okairól beszélünk, ductus. A kérdésem az, hogy mit keres itt mindenki? Miért hívtad be az őrszemeket? És miért csinálod itt ezt a csatateret? Remélem, nem az volt a következő pontja a mulatságnak, hogy nekiálltok riogatni az öregeket?
Az érsek még közelebb lépet, szemét még mindig Brunon tartotta. Csaknem egy fejjel volt alacsonyabb, mint a falkavezér, de valami hihetetlen módon a ductus mégis mintha eltörpült volna mellette. – Lenny, Doug. Menjetek vissza a helyetekre! A többiek meg rakjanak rendet!
Lenny és az ifjabbig klántalan, Doug szinte futva engedelmeskedtek, Jesus pedig egy vastag árnyék-lepedőt fektetett a tűzre, hogy kioltsa, de közben igyekezett a sarokban maradni. A terem közepe elsötétült, ahogy kihunytak a lángok. Egyedül a feltört mentőautó reflektorai világítottak az egyik oldalon, kísérteties fehér, nyúlós fényben fürdetve a beton falakat. És ekkor jött az éjszaka első igazi meglepetése: Semanovich, a falka papja és az egyetlen Tzimisce óvatosan Bruno mellé lépett és megszólalt:
- Tiszteletreméltó Carlos. Alászatoszan emlékesztetem, hogy valóban régen volt már alkalmunk részt venni a szertartászon, bármilyen szertartászon, ész számítászaim szerint ma éjjel különöszen kedveszőek asz együttállászok. Mint a falka szpirituálisz veszetője, úgy ítélem, valóban ránk fér a rítusz, különöszen asz előttünk álló cata miatt.
Bruno kihúzta magát, láthatóan nagyon megörült a váratlan segítségnek; a Tzimiscevel az oldalán már mert harcolni az igazáért. Végső soron ők ketten voltak a falka vezetői, ráadásul a két igazi klán tagjaiként vitathatatlanul alkalmasak is a vezetésre! Egy jöttment antitribu meg csak ne rázza nekik az öklét! Hogy erről Semanovich atya hogyan vélekedett, azt nem tudom, de szemének ravasz villanása elárulta, hogy segítsége nem jött ingyen, és hogy a ductus még bánni fogja meggondolatlanságát. A Tzimisce pedig előre örült diadalának. Őt másfajta meggyőződés vezette, mint a ductust, de szerencséjére Bruno szívesen megfeledkezett erről a fájdalmas igazságról. A pap hosszútávon gondolkozott, ellentétben a szűklátókörű Lasombrával.
- Magának teljesen igaza van, Semanovich atya, de talán az én igazam is belátja. Bízom bölcsességében, és szívesen meghallgatom a javaslatait, amint a ductus gondoskodott a biztonságunkról.
Bruno a padlóra köpött (volt annyi esze, hogy ne az érsek lába elé köpjön), és szóra nyitotta a száját, de Semanovich megelőzte. Halk hangon, cinkosan suttogva beszélt.
- Szerencére drága Brunonknak nem kell már szemmit sze tennie, hiszen ekszelensziád már mindenről gondoszkodott. Én aszonban megkettőszném asz őrszéget, hogy legyen a többieknek isz feladatuk, amíg mi kitalálunk valami megoldászt. Én hajlandó vagyok félretenni büszkeszégemet – a pap baráti mosollyal nézett Brunora, majd visszafordult az érsekhez, egy olyan pillantással, amiről azt hittem, hogy csak az ifjú szerelmesek sajátja -, ész kész vagyok elfogadni mászok bölcesszégét, mert szentül hiszem, hogy a falka érdekei kell, hogy asz elszők legyenek.
Bruno zavartan kapkodta fejét, a pap közbelépése már nem tűnt nagy segítségnek. Vállai megereszkedtek, némán tátogott, mint egy partra vetett hal, de arca rángása elárulta, hogy még nem fogadta el, hogy nem ő irányítja a beszélgetést.
Egy ideig csend volt. Én közelebb mentem a vezetőkhöz, Carlos mögött pár lépéssel álltam meg, elég közel ahhoz, hogy közbelépjek, ha Bruno bármi ostobaságot akarna tenni. Carlos, a Skarlát Érsek európai “nagykutya” volt, minden jel szerint a Hajsza hozta az új világba. Engem hivatalosan a testőreként állítottak mellé, de nem kellett sok idő, hogy belássam, inkább ő vigyáz énrám, és nem fordítva. Tanítóm jó leckének ítélhette egy Hajsza megfigyelését – nagyképűség lenne részvételként emlékeznem rá -, de bizonyára nem akart a szükségesnél nagyobb veszélynek kitenni. Mindezek ellenére a magabiztos fellépés és titokzatos származásom legtöbbször elegendő volt, hogy elbátortalanítsa a Hajszában résztvevőket, ha valamire készültek, és kétszer is meggondolta mindenki, hogy akár csak megszólítson, ha az érsek oldalán álltam. Csak reméltem, hogy Brunonak lesz ideje legalább egyszer meggondolni, mielőtt a Fenevad elragadja.
A másik három Szabbat, Rose, Killmore és Jesus, igyekezett láthatatlanná válni, és Jesusnak többnyire sikerült is. A két Brujah antitribu kész volt bármilyen parancsnak engedelmeskedni, és tudták, hogy a parancsokat most az érsek osztogatja, bárkinek a szájából hangozzanak is el. Végül mégis maga Carlos szólalt meg:
- Killmore, váltsd le Lennyt az őrségben! Rose. Te és Lenny járjátok körbe az épületet, gondoskodjatok róla, hogy senki ne vegyen észre semmit, aki pedig már felébredt, az ne emlékezzen semmire! Lennynek ez nem lehet gond. Ha végeztetek, csatlakozzatok Doughoz és Killmore-hoz! Másfél óra múlva várok itt mindenkit. Most pedig menjetek, dolgotok van elég, én pedig csak a ductusszal és Semanovich atyával akarok beszélni! – Én a helyemen maradtam, az én feladatom a Skarlát Érsek mellett volt, csak a külön utasítására távoztam volna. Ezzel ő is tisztában volt, mégis megszólított; amit mondott, valójában nem nekem szólt. – Templomos. Te maradhatsz.
A két antitribu szó nélkül engedelmeskedett, Jesus pedig az ajkát harapdálta idegességében: az érsek “megfeledkezett róla”, de világossá tette, hogy nem tűri senki jelenlétét a két vezetőn és rajtam kívül. Az ifjú Lasombra Atyja, Bruno néma maradt az ügyben, talán megfeledkezett a háttérbe vonult gyermekéről, vagy csak a hűségét tesztelte. Jesus inkább vállalta a későbbi megtorlást Atyjától, és némán kiosont mellettünk. Bruno hosszan bámulta távozó Gyermeke hátát. Fejben biztosan részletes listát készített a fenyítés egyes stációiról. Elégedettnek tűnt, hogy kegyetlenségével egy időre elvonhatja saját figyelmét az eddigi és a még rá váró megaláztatásokról. Az érsek járkálása sem ébresztette fel ábrándozásából, de rögtön kitisztult a tekintete, amikor Carlos megállt a háta mögött. Bruno arca megrándult, hangosan nyelt egyet, majd némán átkozta magát gyengeségéért. Megfeledkezett róla, hogy én vele szemben állok, és az egyetlen dolgom őt figyelni. (Akkor legalábbis még így gondoltam. Ma már tudom, hogy egy Templomosnak még egy ilyen egyszerű helyzetben is sokkal több dologra kell figyelnie.) Semanovich óvatos mozdulattal ellépett a falkavezér mellől. Fejét lehajtotta, de láttam, hogy némán kuncog, remegő vállakkal.
- Mit gondol a helyzetéről, ductus? Hálásak lennénk, ha megosztaná velünk a gondolatait. – A tiszteletreméltó Carlos Bruno háta mögött maradt. Arcát nem láttam tisztán, mert a reflektor fénye oldalról ért minket, ezért a bőrén éktelenkedő vörös sebhelyek (égésnyomok?) egy részére jótékony sötétség borult. Némely híresztelések szerint a sebek egy inkvizítor – bizonyos túlzások a Római Inkvizíció tagját említették – hitének égető erejétől származtak, mások farkasemberek karmolásainak látták, megint mások a rengeteg diablerizálás nyomainak mondták, és szerintük a vörös vonalak az érsek egész testét behálózták. A diablerizációnak állítólag hasonló nyomai vannak a gyilkos auráján, vagy mijén is. A legegyszerűbb magyarázat persze az, hogy Carlos még az Ölelés előtt csúnyán leégett, de furcsa módón ezt még senki sem említette. Amúgy sem gondolom, hogy bölcs dolog vezetőink hibáiról beszélni.
Bruno egyáltalán nem tűnt hálásnak, hogy az érsek érdeklődik a gondolatai iránt, és Carlos egyre szertartásosabb viselkedése is rosszat jelentett. Szemei ide-oda jártak, izmaiból próbálta elűzni a feszültséget. Egy hosszú pillanatig engem fürkészet, biztosan a menekülést fontolgatta. Perverz késztetést éreztem, hogy rávigyorogjak, de sikerült fegyelmeznem magam: ez nem az én küzdelmem, és csak egy esetben avatkozhatom be. – Tal… khm… Talán meggondolatlan voltam. Egy kicsit. – tette hozzá gyorsan. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy egy Lasombrától ilyen vallomást hallottam, de ifjú fejjel még nem tudtam értékelni a helyzetet. Furcsa és valahogy ünnepélyes esemény volt. Hasonló helyzetben (bár igazából elképzelhetetlennek tartom) ma már inkább csapdát gyanítanék. Hogy egy Lasombra beismerje, hogy hibázott: képtelenség. Bruno is próbált szépíteni, persze. – A környéket átfésültük, mielőtt visszaértünk, és figyeltettem az utakat is, hátha követ valaki. Semmi gyanúsat nem találtunk, ezért hívtam be mindenkit. Ha Lenny nem látott semmit, akkor biztosan nem is volt semmi…
- Nagyszerű, hogy így bízik a falkája tagjaiban, ductus, de ugye nem gondolja komolyan, hogy ennyire kivételes szörnyetegek szolgálnak a keze alatt? Egy alig egy évszázados Nosferatu is könnyedén ki tudná játszani még a drága Lenny érzékeit is. És mindketten tudjuk azt is, hogy Lenny néha olyan dolgokat is lát, amik nem léteznek. De én most nem emiatt aggódnék…
Carlos hátat fordított Brunonak, és teljesen hangtalanul a fellógatott halandókhoz lépdelt. Bruno feszülten figyelt, nem tudta, hogy az érsek hol van, és félt attól, amire készülhet. Megkönnyebbülten egyenesedett ki, amikor a terem másik végéből hallotta meg a hangját.
- Mégis kik ezek?
- Uram?- kérdezett vissza a Lasombra alig egy másodperc várakozás után.
- A halandók, ductus. Tudja, hogy kik voltak? – Az egyik “fogás” magas hangon felnyögött, mikor meghallotta, hogy Carlos múlt időbe tette őt és a családját. – Hogy hova tartottak? Hogy ki várta őket? Hogy jelenthet-e veszélyt ránk, ha nem érkeznek meg?
Bruno elsápadt, a szája kiszáradt: erre nem volt kész kifogása. Még Semanovich is megijedt a felismeréstől. Erre ő sem gondolt, ahogy a falkából senki sem. A felelősség azonban csak a falka vezérét terhelte. A Tzimisce igyekezett már most elhatárolódni az ügytől, és olyan gyorsan lépett el még egy lépéssel Brunotól, mint akit leforráztak. Bruno arca viccsorba torzult, kezei ökölbe szorultak. Az ő fajtájának nagyobb csapás szembesülni a hibájával, mint a hiba következményeivel vagy bármilyen megtorlással. Végül a tekintete mégis kitisztult, a karjai elernyedtek. Újra ura volt önmagának, és némán várta a folytatást. És ez okozta a vesztét: ha akkor nem győzi le ösztöneit és indulatait, ha hagyja, hogy az őrjöngő Fenevad átvegye az irányítást, ki tudja, talán némi szerencsével ki tudott volna rontani a garázsból.
Carlos a rögtönzött tábortűzhöz ment és kicsit szétrugdalta, majd szórakozottan kotorászni kezdet lábával.
- Remélem, világos, hogy milyen veszélybe sodorhatott minket az Ön… gondatlansága. Holnap új menedéket kell találnunk, ez a környék már nem biztonságos többé. – Bruno nem látta, ahogy Semanovich szemei elkerekedtek, de nekem a pap viselkedése hívta fel a figyelmemet valami rendkívüli dologra. Miközben beszélt, a Tiszteletreméltó Carlos lassan elkezdett visszafelé lépdelni. Az, hogy a léptei teljesen nesztelenek voltak, már nem lepett meg, de én is alig tudtam fegyelmezni magam, mikor megértettem: az érsek maga egyre közelebb került hozzánk, de a hangja még mindig a halandók mellől szólt! – Mit gondol, ductus, ki lenne a legmegfelelőbb, hogy egy új helyet találjon nekünk?
- Önként jelentkezem, uram. – Érthető válasz. Bruno szívesen töltötte volna az idejét az érsektől minél távolabb.
- Helyes. Tetszik a hozzáállása, Bruno. – A Brujah hangja kezdett barátságosan csengeni; még mindig a terem másik részéről, persze. Az érsek már csak néhány lépésre volt a ductus háta mögött. Semanovich még mindig némán hápogott oldalt, Bruno pedig kihúzta magát. – Két embert vihet magával, a többieket nem tudom nélkülözni.
- Killmore, uram – vágta rá azonnal. Majd némi töprengés után: – És Lenny.
- Rendben, Bruno. Elkísérik magát. – Carlos megállt a Lasombra háta mögött, olyan közel, hogy Brunonak éreznie kellett volna a lélegzetét a hátán; de az érsek persze már nem lélegzett évszázadok óta. Bruno arcán számító és elégedett mosoly derengett fel egy rövid pillanatra, mielőtt el tudta volna rejteni előlem. – Remélem, mindannyian tanultunk az esetből, Bruno. Többet nem fog hibázni.
- Értem, nagyuram – válaszolt a Lasombra gyorsan. Készült megfordulni, hogy szembenézzen az érsekkel, mielőtt engedélyt kér távozni, ezzel félig oldalt fordult felém.
- Nem, Bruno. Attól félek, nem érted.
Carlos utolsó mondata a falkavezérhez már a szájából hangzott el, alig pár centire Bruno fülétől. Az úgy megijedt, hogy hirtelen hátraugrott, és a maga módján védekezni is elfelejtett: nem is próbált árnyékokat segítségül hívni. Az érsek kihasználta a másik meglepetését, és gyorsan lesújtott a kezében tartott fakaróval. A Lasombra ugyanolyan gyorsnak bizonyult, mint az antitribu (talán ez a készenlét volt korábbi sápadtságának is az egyik oka), és hörögve szembefordult vele. Az egyik kezét átdöfte a karó, de a másikkal megragadta az érsek csuklóját. Csont roppant, az érsek felmordult, de a Lasombra erőfeszítése nem tudta távol tartani a fegyvert a céljától. Bruno ijedten felvakkantott, mikor a fadarab a mellkasába fúródott, és Carlost magával vonva egy lépést hátrált. Kétszer győzte le a Fenevadat gyors egymásutánban az este, és az most duzzogva gubbasztott valami elérhetetlen mélységben. Bruno túl tudatosan viselkedett, az ösztönei cserbenhagyták, és ezért csak pár másodperc elteltével fogta fel, hogy a szíve sértetlen maradt, és még talán nincs minden veszve. De nekem ennél a pár másodpercnél több nem is kellett.
A véremből merített gyorsasággal vetődtem a földre, és egy erős rúgással kisöpörtem a ductus alól a lábait. A mozdulatot folytatva megpördültem és felálltam, hogy szembeforduljak vele, de erre már nem volt szűkség: a falkavezér magával rántotta Carlost, és a Skarlát Érsek súlya az esés után szépen beterelte a karót az Őriző szívébe. Felsegítettem az érseket, és kérdőn néztem rá. Ő egy biccentéssel a kijárathoz küldött, majd a paphoz fordult.
- Nos, atyám, készen áll a Vaulderie-re? – Kezéről lenyalogatta a vért, közben közelebb lépett Semanovich- hoz. Egy barátságosnak szánt mozdulattal magához intette a Tzimisce-t. – Jól sejtem, hogy maga őrzi a szertartáshoz használt pengét? Itt az ideje, hogy használja! Új kelyhet fog nekünk készíteni, ennek a bolondnak a koponyájából.
Semanovich a szemeit meresztve és nagyokat nyelve közelebb jött. Hosszú, remegő ujjaival a kés után matatott, próbálta kerülni a Brujah pillantását. Carlos tovább beszélt: hangja barátságos volt, de szavaival nyíltan fenyegette a papot.
- Bánjon vele óvatosan és nagyon körültekintően! Nem akarom, egyikünk sem akarhatja, hogy a maga reszkető kezei miatt Végső Halált haljon, mert mit kezdenénk a koponyájával, ha porrá omlik? Mindent a maga idejében, mindent a maga idejében. Gyerünk, lásson munkához, nincs már sok ideje! A többiek mindjárt itt lesznek, és hála a maga lelkesítésének, ünnepelni akarnak. Sőt, úgy hallom az együttállások is kedvezőek ma este, ne hagyjuk hát veszni ezt a remek alkalmat! Mint a falka spirituális vezetőjének, bizonyára nagy felelősség van a vállán, ezért azt javaslom, hogy siessen, és végezzen kiváló munkát! Ne kelljen magában is csalódnia a falkának.
Ezzel az érsek megfordult és magára hagyta a holtsápadt papot. Lendületes léptekkel mellém jött, és halk hangon megszólalt: – Szólj Jesusnak, hogy a többiek előtt járuljon elém itt! Csak annyit mondj neki, hogy beszédem van vele! Mikor a többiek is csatlakoztak, a félnótás pap segítségével felkenem majd az Atyja vérével. Ő fogja kezdeni a Vaulderie-t, és utána visszaveszi a falkának Bruno vérét. Killmore-ral végezni kell. Azt akarom, hogy kapd el és tedd ártalmatlanná. Az ő vérét majd valamelyik klántalannak kínálom fel. Vagy majd megküzdenek érte a tűztáncban. – Egy szórakozott kézmozdulattal elhessegette a gondolatot. Sétálni kezdett a teremben körbe, én igyekeztem lépést tartani.
- Lennyn egyelőre csak tartsd rajta a szemed! A halandókat szedd le, nézd meg, alkalmasak-e a sorozásra. Amelyik nem felel meg, az marad a Lakomára, és még hozz hármat a házból! Holnap úgyis továbbállunk. Aztán hozasd rendbe Semanovich-csal a holttesteket: azt akarom, hogy úgy tűnjön, mintha békésen, álmukban érte volna őket a halál.
Megállt, és szembefordult velem. Felvonta a szemöldökét, és az arcomat fürkészte.
- Egyelőre ennyi. A részleteket úgyis rád bízhatom, de ha valami gond van, csak keress meg: a ma estét már amúgy is kisdedek és taknyos kölkök nevelésével töltöm, – vetett egy haragos pillantást a kiterített Bruno és a szorgosan dolgozó pap felé, – még egy már igazán nem számít. – Mélyen a szemembe nézett, és félrebillentette a fejét, talán a félelem jeleit kereste: hiába. Én tudtam, hol a helyem, és hogy ezt kinek köszönhetem. Végül elégedetten elvigyorodott, és megveregette a vállam. Én viszonoztam a vigyort, majd megfordultam, és elindultam megkeresni Jesust.

IV. Amerikai Egyesült Államok, Tulsa, 1981

A Szabbat hadjárata

- Nna, elkezdődött… – mondta Forbes, amint visszaért az út túloldalán lévő telefonfülkétől. Beállt a kapualjba, és megpróbálta összecsukni az esernyőjét, de az nem engedett. Ingerülten földhöz vágta, és remegő kézzel cigarettára gyújtott. A fellobbanó láng fénye egy apró lépéssel hátrább kényszerítette társát, aki eddig mozdulatlanul várta a nála csaknem egy fejjel kisebb Forbes visszatértét. Egy másodpercre sápadt, sebhelyes arc, sötét szemek és idegesen összepréselt ajkak rajzolódtak ki a magányos láng fényénél, majd a feketeség visszakövetelte magának a férfit, aki rosszallóan tekintgetett ki az esőáztatta utcára. Rövid ideig egyedül a cigaretta parazsa árulta el a két férfi jelenlétét. Aztán a kisebbik folytatta méltatlankodását.
- Igazából persze egyáltalán semmi okom morogni, hisz tudtam, hogy ez lesz – A cigarettára ráharapva folytatta a beszédet, miközben elázott sálját meglehetősen körülményesen letekerte a nyakából, és hosszú kabátja egyik zsebébe rakta. – Mindenki tudta. Bár már ismered a véleményemet, minek ismétlem magam – Forbes egy zsebkendőt vett elő, és akkurátusan törölgetni kezdte a szemüvegét, amin már nem lehetett átlátni, úgy bepárásodott. Negyven és ötven év közötti férfi volt, vagy legalábbis annak látszott. Több réteg tweedbe öltözött, de az a fajta ember volt, aki az esernyő és a körültekintő ruházkodás dacára is képes bőrig ázni akár a legártatlanabb tavaszi záporban is. Ezen az estén pedig úgy ömlött a víz, hogy sok otthonban az Özönvíz történetét mesélték lefekvő gyermekeiknek a megihletett szülők, és a Szabbat ifjainak is hasonlóan ősi történetekkel tömték a fejét noddista falkatársaik.
A szemüveget többször visszaillesztette orrára, hogy aztán újra levegye további tisztogatás céljából, míg végül – bár még mindig nem volt teljesen elégedett, ahogy azt egy fintor mutatta – a szemüveg megállapodott az orra hegyén. – Nem a személyes sérelmemről van szó. Illetve dehogynem, persze, hogy arról is. De ez azért több… Ez felháborító! – Hirtelen elhallgatott és végigmérte bajtársát.
- Nem kell ilyen titkokat rám bíznod, ha félsz a következményektől. – A fiatalabb férfi lassan beszélt, alig hallható hangon. Tekintetét elfordította az utcáról, és Forbes szemébe nézett. – Nekem megtisztelő, hogy eddig élvezhettem a bizalmadat. Mindenesetre, ha most úgy döntesz, hogy elkezdesz aggódni amiatt, hogy elégedetlenséged híre rossz fülekbe is eljuthat, emlékeztetlek, hogy ezen a beszélgetésen már tényleg túl vagyunk. Nem sokat ront a helyzeteden, bármit mondasz is most. Azonban, csaknem féléves tapasztalatom szerint a te lelkeden könnyít a beszéd: úgyhogy rajta. Ne fogd vissza magad! – Lassan visszafordult a sötét utca felé. – Még van egy kis időnk.
Forbes még feszengett egy ideig, nem igazán tudta, mitévő legyen. A másik jól ismerte, a szavak valóban szinte kiszöktek a száján, amikor beszélt. Azonban volt valami furcsa társa viselkedésében: úgy állt ott, mint aki karót nyelt, és Forbes az elmúlt hat hónapban nem nagyon látta ilyen merevnek és elutasítónak, pedig szinte folyamatosan együtt voltak. A puszta jelenlétében volt valami fenyegető. Aztán Forbes rájött: biztosan az Ostrom közelgő csúcspontja miatt aggódik ő is. Miért is ne aggódna, hisz féléves munkájuk kerül most mérlegre. Biztosan a profizmusa, az alapos kiképzés vette át az irányítást. A Templomos teljes figyelmét a feladatra fordítja, nem hagyja, hogy jelentéktelen dolgok megzavarják. Jelentéktelen dolgok, mint én – kezdte az önmarcangolást Forbes, de aztán átszakadt a gát, és szinte gondolkodás nélkül beszélni kezdett.
- Folyton szabadságról és egyenlőségről papolnak, – hadarta magas hangján. – Aztán meg jön az üzenet, hogy a dicsőséget learatni átküldenek valami méltóságot. Ez vérlázító. A mi munkánk, a mi dicsőségünk, az istenit! Ne haragudj, Chambers, de én nem tudok olyan beletörődő lenni, mint te!
– Mi zavar: az, hogy nem te fejezed be az ostromot, vagy az, hogy nem a tied a dicsőség? Már láttad magad az érseki bársonysámlin, igaz?
– Először is nem az ÉN, hanem a MI dicsőségünk. Másodszor pedig: na és, ha láttam magam, mint a város érsekét!? Senki Káinita nem tett annyit ezért a városért, mint mi. Most meg mit vigyorogsz?
– Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy majd’ kétszáz év uralkodás után Graves herceg joggal szállna vitába… – fordult megjátszott méltatlankodással Forbes felé a Templomos, de a kisember közbevágott.
– A Kamarilla nem számít, hiszen tudod jól. A herceg zsarnoki uralmának ma éjjel vége, és sokan lesznek hálásak a felszabadításért. Csakhogy a felszabadítás nem két napja kezdődött, az esztelen rohamcsapatok bemasírozásával, hanem már…
- A Kamarilla nem számít, azt mondod?
- Azt hát! – Forbes megakadt a gondolatmenetben, nem értette Chambers hirtelen iskolázatlanságát. Vagy létezik, hogy a másik ennyire nem figyel rá!
- Akkor viszont mi az, ami számít?
- Áruld el, mi nem stimmel ma veled? Egy járható út van a fajtánknak, az pedig Káin Kardja: a Szabbat.
- És te mégis megkérdőjelezed a vezetők döntését, pedig ezek a vezetők taposták járhatóvá ezt az utat…
- Minden szentek nevére…! – kezdte nagy lendülettel Forbes, majd hirtelen elhallgatott. A vállai megereszkedtek, és kuncogni kezdett. – Jól csapdába csaltál, én meg észre sem vettem! Ezzel a képességgel neked is inkább a vezetők közt a helyed. – Levette a szemüveget, és letörölt egy véres könnycseppet a szeme sarkából.
- Én inkább miattad aggódom, barátom. – A Templomos szembefordult társával, és komolyan a szemébe nézett. – Több figyelmet kéne szentelned annak, amit mások mondanak, Dave. És nem árt észben tartanod azt is, amit te magad mondtál, nem csak azt, amit mondani akarsz. Attól tartok, hogy a város bevételével véget ér a szolgálatom melletted, és nem lesz, aki megvédjen magadtól… – Chambers cinkosan barátjára mosolygott, de arca ismét kifejezéstelen lett, amint elfordult tőle.
- Hacsak a Megye Érsekeként nem lesz szűkségem egy jól képzett Templomos szolgálatára…
A Lovag szigorúan közbevágott: – Ezt felejtsd el! – vakkantotta. – Mindketten tudjuk, hogy téged egy másik városba invitálnak majd, egy újabb Hadjárat előkészítésére. És emiatt nem morognod kéne, hanem hálásnak lenned. Így teszed a legtöbb szolgálatot azoknak, akiknek az örökkévalóságot és a Vért köszönheted. Ez ilyen egyszerű.
- Hát pontosan ez az! – sziszegett Forbes közelebb hajolva. – A Vér, minden erről szól. Az én vérem nem elég tiszta nekik! És a dolog pontosan ezért nem egyszerű: ha Lasombra őseim lennének, mindegy, mennyire híg a vérem, akkor már egy hónapja eminenciás úrnak neveznének! És akkor a trónra ülve tenném a legnagyobb szolgálatot a Szektának. Így viszont, Sarlatánok vérével minden képességem másodlagos, és sose leszek elég jó az Őrzőknek.
Forbes zsebre rakta a kezeit, és apró lépésekkel körözni kezdett. Ettől egy kicsit lehiggadt, de a csendet nem sokáig volt képes elviselni.
- Egyébiránt, én történész vagyok, “stratégiai tanácsossá” a Szabbatban lettem. Rendben, ismerem az okokat és az összefüggéseket, tisztában vagyok vele, hogy bizonyos lépésekre milyen válaszlépéseket várhatunk: de ez mind mellébeszélés. Te is tudod, hogy nem küldenek engem semmilyen másik Ostrom előkészítésére, illetve, ha mégis megteszik, akkor nagyobb bolondok, mint hittem. Az egyetlen oka annak, hogy az Ostromnak a vezetője, és nem a hajtóanyaga lettem, az, hogy a Nemzőm falkája nem talált senkit, aki nálam jobban ismerné a várost.
- Ezzel máris szerencsésnek érezhetnéd magad – mondta Chambers tökéletesen színtelen hangon, de szemeit nyugtalanul futtatta végig az utca teljes hosszán újra és újra. Ugrásra készen figyelte a kapukat és ablakokat és a nagy ritkán elguruló autókat.
- Neked sem szabadna ilyen magabiztosnak lenned. Nagyon remélem, hogy egy pillanatig sem képzeled, hogy az Őrzők téged többre tartanak a Vérednél. Nincsen Klánod, nincsen tekintélyed, és ez az Ő szemükben mindig így fog maradni, hiába teszel bármit. Sőt, a szomorú igazság az, hogy minden Klán hasonlóan gondolkozik a Klántalanokról.
- Már éppen ideje volt… – Chambers egy kissé oldalra döntött fejjel az eget kémlelte.
- Mit…? Vagy úgy, a tűz! Igen, már én is hallom a szirénákat.
- Késtek a szarháziak. Az eligazításon nem voltunk elég erélyesek.
- Ugyan – Forbes egy újabb cigarettára gyújtott, nagyot szívott belőle, majd a cigarettával az ujjai közt, szélesen gesztikulálva beszélt tovább. – Tudtuk, hogy Bellmanék nem lesznek pontosak, de nem kell aggódnod, én számoltam a késésükkel.
A Templomos meglepetten nézett le urára, de szemei elsősorban nem elismerést fejeztek ki: valószínűleg zavarta, hogy vannak a haditervben részletek, amikről ő nem tud.
- Sőt, ami azt illeti, vettem magamnak a bátorságot, és Bellman óráját nyolc perccel előbbre állítottam – vigyorgott Forbes. Elővette zsebóráját, és hosszasan bámulta a számlapot a sötétben. Végül visszacsúsztatta az órát mellényébe, és elégedetten mosolygott. – Így végül percre pontosan akkor csaptak le, amikor én akartam. Te csak ne aggódj, minden úgy megy, ahogy elterveztük. Kivéve ezt…
Forbes arcáról azonnal lefagyott a mosoly, amikor észrevette az utcába beforduló taxit: valami értelmen túli megérzés figyelmeztette a lassan közelítő gépkocsi jelentősségére, hiszen az este folyamán számtalan taxi ment el előttük, és azokat jóformán észre sem vette. Ezzel ellentétben Chambers biztosan minden egyes autóra pontosan emlékezett, amit az este az utcában látott, méghozzá az utasok arckifejezésére is kiterjedő részletességgel. Ezt a taxit is valószínűleg hamarabb vette észre, mint Forbes. Sőt, tartása arról árulkodott, hogy ő is felismerte a taxi fontosságát, holott, jutott eszébe Forbesnak, a Templomost senki sem világosította föl az iménti telefonbeszélgetés részleteiről.
A taxi szabadnak hirdette magát, mégsem állt meg a szálloda előtt, hanem tovább gurult, és mintegy ötven méterre lehúzódott az útról. Forbes és Chambers elősiettek a kapuból, és a taxi kinyíló ajtajához sétáltak. Forbes próbálta fegyelmezni az arcát, hogy vonásai ne áruljanak el a szükségesnél nagyobb elégedetlenséget, és behúzta a nyakát a zuhogó eső miatt. A templomos megállt az autó mellett, és besegítette társát, majd maga is beült.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához