LFG.HU

Mantis
novellaCimkek

“Mind ezt a hold
Bolond járása tette. Közelebb jött
A földhez, mint szokott; s miatta mind
Megvész az ember”

-Shakespeare: Othello-

Nevettem. Kinyújtottam a karom, és két kezem közé fogtam a hold arcát. Ijesztően hideg volt.
- Mit… – a lány elakadt a gondolat közben, csuklott egyet. A hold csúszkált az ujjaim között, mint egy darab szappan.
Hanyatt feküdtem a töltésen, és ez az a pillanat, amiért hajlandó vagyok ezreket költeni egy ivászatra. Sokszor nem sikerül, de ha igen… Nos, akkor gyönyörű lesz a világ, olyankor elérem a holdat, és nevetek. Ma is csak leültünk meginni pár pohár bölcsességet, aztán elindultunk, és nem emlékszem hol jártunk, de voltunk egy hídon, meg valahol, ahol fényoszlopok dőltek egymásra kattogó zenére, és láttam egy lányt, aki táncolt és közben engem nézett.
- Mi van – futott neki a lány megint az univerzum megértésének – mit hadonászol?
- Leszedem a holdat – vihorásztam, tovább dédelgetve a gömböt. Savó a nyelvemen, talán az olcsó sör utóíze, vagy a felfelé törekvő gyomorsav előfutára.
- A csillagokat, azokat szokták mondani – röhögte – részeg vagy. A csillagokat, mert… mert azokból olyan sok van. Fel sem tűnik, ha egy pár elveszik.
Ő is hanyatt dőlt. A hangja most oldalról szólt, valamivel tompábban, lassú kásaként csorogott a fülembe.
- Azt hiszem tényleg berúgtam. Forog… Nincs is a hold az égen.
- Mert levettem – elakadt a hangom, ujjaimban fájdalom lobbant. Mintha folyékony jég ömlött volna az ereimbe. A hold a kezemben volt.
Nem, elmúlt. Hirtelen ébredtem az egyetlen másodperces álomból. Ugyanott voltam a töltésen, a hold a lány sápadt arca, a sötét égbolt a fekete haja, kezeimet hűvös bőrének tapintása dermesztette. Csókolództunk, lustán, ügyetlenül, ahogyan a részegek szoktak, nyelve lomha állatként kotort a számban. Szemüvege az arcomra pottyant, ő ki sem nyitotta a szemét, csak fogta és félrelökte. Próbált szenvedélyes lenni, ahogyan a csúnyácska nők mindig próbálnak azok lenni, ha valaki végre megcsókolja őket. Erőltetett vadsággal nyomta ajkát az enyémre.
Megint és megint egy dolog, ami része az ilyen estéknek. Valami tökéletlen, esetlen kis románc. Hagytam, legyen, a francba vele, legyen neki. Csak a tapintásom maradt meg, szememet lehunytam, mert nem tetszett az arca, csókjának nincs íze, csak a szesz szúrós aromája. Egy lassú számot tegyen be valaki, nagy kérés ez egy elhagyott buszmegállóban.

Minden úgy ment, ahogy szokott. Gyűlölöm, tisztán, őszinte szívvel azt a rettenetes dolgot, amit az esti varázslat után csak az új nap képes magával hozni. A szemembe belevágja a kését, fülemben autók ordításává rohad az álom és a mámor lágy zenéje. Nem vagyok rosszul, vagyis nem úgy. Csak az érzet van meg, hogy valami elveszett a tegnap estéből. Lelkem idegen a testben, amit öt érzékszerv foszt meg minden illúziótól.
Legalább a lánnyal nem volt gond. Szeretkeztem vele, és végül is jó volt. Besötétített szoba, így csak ízek és orgazmusok voltunk egymásnak. Néha úgy éreztem, hogy a bőre szinte világít, hogy hideg a teste, és tényleg szeretem.
Már nem volt velem, amikor felébredtem. Egy kis bűntudat szikra pattant az agyamban, de végül is jobb így. Itt hagyta a számát, s most nem is volt képem azonnal fecnikre tépni és a kukába hajítani. Bedobtam a fiókba: majd egy hónap múlva ráakadok, és némi töprengés után megszabadulok tőle. Biztosan nem fogok emlékezni rá, hogy kitől kaptam.

A tévé jó. Minden gombnyomás egy újabb kép, a képek a barátaim. Gombnyomás, és egy újabb színtelen villanás születik belőle a lapon. Rajzoltam, közönyösen dobálva arcokat, alakokat a papírra, majd a földre löktem. Kérem a következőt. Gombnyomás, rajz. A hamutartó lassan megtelt rosszkedvem összepréselt dohányrudacskáival, a képek pedig szigorú négyzetekben sorakoztak a padlón. Gombnyomás. Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy talán ez szülte a telefoncsörgést is.
- Tessék, bolondokháza – humoros vagyok.
- Szia. Hogy állsz?
Mivel?
- Jól – istenem, csak ne valami elfelejtett munka legyen.
A megkönnyebbülés sóhaja a vonal másik végén. Én kétségbeestem a saját részemen.
- Oké. Apám, megint kihúztál a szarból. Behozod?
Ide a távkapcsolót. Most kellene átkapcsolni egy másik valóságba, ahol kész vagyok az anyaggal.
- Figyelj, hétfőn be tudok menni. Akkor viszem, jó?
Biztos nem vette észre a hangomon, hogy gáz van. Biztos nem. A naptárát nézegeti, azért nem válaszol.
- Tutira megvan a cucc?
- Persze.
- Mi a címe?
Rafinált tetű.
- Hold…bázis. A holdbázis – kapcsoltam a létező legrosszabb helyre – scifi.
Padlógázzal a lejtőn.
- Tudod, hetvenöt kocka, ahogy megbeszéltük. Jó srác vagy. Hétfőre hozd be, jó?
Hetvenöt, és én elvállaltam. Valószínűleg egy héttel ezelőtt, de ha éppen jobban eszemnél voltam, akkor kettővel.
- Persze. Szevasz.
Tehát meg kell rajzolnom egy hetvenöt képből álló képregényt, sztorival és tokkal-vonóval együtt. Hétfőig még van négy nap, a szobában meg szétdobálva hever harminc lapnyi szemét, ami még szórólapnak sem jó.
Most kellene valami, ami belehajszol az egészbe. Szerelmesnek lenni, csalódottnak, vagy bárminek, ami segít.
Vagy a tizenhatos csatorna, esetleg a tizenhetes. Rajzoltam egy fekete gyereket, nagy porcelán szemekkel, a hírműsor képeiből, és fölé a kezdő sorok: “Van, ahol fáj az élet”. Néztem egy darabig, majd a földre dobtam a többi közé. Azután egy rúdugró és az “Egyetlen izomszakító pillanat” követte, végül csatlakozott hozzájuk egy politikus a “Nyugodtan, tisztán hazudott a kamerának” -val.
A kanapén hátradőlve nyomkodtam a távirányító gombjait, túl üresen ahhoz, hogy akár egy vonalat húzzak a ceruzával. Ezerszer megírt képek újra és újra, milliószor elismételt fájdalom, öröm. Minden érzés, minden mozdulat kipipálva. Pornócsatorna.
Végül is a szex mindig ott van, ha az ember már minden mást kidobott az ablakon. Olcsó húzás, de elegem van. Rajzoltam egy szőke nőt és egy sötét hajú férfit, sokféle pózban, hogy mindkettőjük nemi szerve látható legyen. Négy kocka, és a tisztelt közönség ízlése szerint elcsámcsoghat azon, amit neme vagy hajlama megkíván. A férfi izmos, a nőnek nagy, hibátlan mellek és óriási szem. A szőrzettel csak takarékosan, ez ma már amolyan diszkrét elvárás, ha az ember közösülést ábrázol. Csak igényesen, nem adhatok ki mindenféle szemetet a kezemből.
Igaz is, scifinek készül, ezért a háttérbe odakanyarítottam két ledobott szkafander és egy űrre tekintő ablak vázlatát.
A dobozban a nő sikoltozott, a férfi megpróbálta túlüvölteni. Már semmi izgalmasat nem találtam benne, ahogy a rajzaimon hentergő figurák is önmaguk sokadik másolatai voltak.
Akkor legyen mondjuk a nő sötét hajú. A melle meg legyen kisebb, sőt akár egészen fiús alkata is lehet. A férfi meg csak egy bányász, állán egy baleset sebhelye. Az orra lapos, kevesebb izommal is kinéz valahogy. A lánynak lehet szemüvege is. A vállán egy tetovált hold, a férfi szerelmes a holdba. A nő csókja hideg, mégis…
Négy kész kocka: az izmok, szilikon álmok és félórás orgazmusok után négy kép, amiken a csók hideg. Csak képek, és mégis fázom, ha a bányász bőrére tapadó ajkakat nézem, és a lány teste ragyog. Ki tudom tapintani a nő bordáit, a férfi vágya az én ágyékomban is lüktet.
Valamikor közben kikapcsoltam a tévét, és lenyomtam a zenét is. A papíron ott van a szoba hidege, a csend, és ott van, amit az előbb éreztem. Folytatni kell, most azonnal, de nincs tovább. Hiszen ennyi volt. Most értem meg, hogy ennyi volt, a folytatás a fiókomban, tizenegy szám egy darab papíron. Meg kell nyugodnom, és tovább kell haladnom, még hetvenegy kép van hátra. Fel kellene hívni, de mit mondjak, mi a francot mondjak?
Az ablak másik oldalán néma város, a keret képernyőjén autók, emberek és toronyház-bástyák pantomimja. Elfordítom a kilincset: élesedik a kép, a hang is megjön, és az összes tévégyárat lekörözve szagok is érkeznek. Szépséges városom, adj nekem most hetvenegy kockát.
Vagy csak add vissza nekem a holdarcú lányt. Rendben, megadom magam, elő azt a telefonszámot.
- Szia, én vagyok – hallgatok, a háttérből bizonytalan zene, a membrán lágy rezdülései egy lélegzetről szólnak – az Ezüstből, tudod…
- Nem enged vissza….
-Szóval szeretnék… Mi van?
Sípoló, nyüszítő hangok. Sírásba dermedő rettegés hömpölyög keresztül a kilencszáz megahertzen.
- Nem engedi, hogy… Segíts!
A lábam mellé esik a telefon, soha nem féltem még így. Valami átnyúlt, megmarkolt a két értelmetlen mondaton keresztül. Odalent a város részegen elhever a töltésen, és az arcom felé nyúl, hogy levegyen magának a hatodik emeletről.
- Nem enged!
A telefon sikolt a padlón, én hátrálok, a rövidre kapcsolt agyamban hisztérikusan ismételgeti egy hang, hogy egyszerűen nem hallhatok semmit, ha három lépésnyire vagyok a készüléktől. Megszakad a vonal, összerándulok a kattanástól, ami nem juthat el a fülembe. Eldobott képeken taposok, egy ceruzamaradékot morzsol szét a sarkam, hangja a félelem farkasainak morgása. Paranoia, most hiszek. Hiszek egy démonban, aki odakint (vagy idebent?) les rám.
Öt kockányi félelem, öt színes kép a gonoszról.
Felveszem a földről a mobilt, túlfeszítve várom az újabb üvöltést, de a kijelzőn csak térerő-mérce és az utolsó beszélgetés tizenöt másodperce van. A francba, újra nekiesem a zöld gombnak.
- Hello. Minden oké?
- Ki vagy? Várj egy percet, most jövök a zuhany alól. Meztelen vagyok…
- Mi a…? Mi volt az előbb – nincs válasz, egy polcra dobott hajszárító hangja, törülköző suhogása.
- Vagyok. Te voltál az Ezüstben?
- Az előbb… Ja. Igen. Én. Te figyelj, az előbb mi volt ez a sikoltozás?
- Milyen előbb? Lehet, hogy a tévé volt. Vagy a rádió. Most megy ez a “Nem enged el” szám. Azt hallhattad.
Dübörgő robaj süketít meg minket.
- Mi a szar ez?
- A metró. Itt vagyok az állomáson.
Ez be van lőve.
- Te még nem próbáltad? Isteni. Összefuthatnánk valahol.
- Ha elárulod, hol kezelnek. Vagy, hogy mi a franc folyik itt.
Nevet. A káosz, a zűrzavar három kockája.
- Jó fej vagy. Gyere le hozzám, szeretek itt randizni.
Ennek semmi értelme, de még hatvanhárom kép hiányzik. Ez a nő őrült, és újra látni akar.
- Oké, találkozzunk és…
- Szuper vagy! Akkor várlak!
- Na de hol… – kérdezem a monoton búgást. Dühösen nyomok újra a számára, de nem veszi fel. Oké. Az Ezüst, azt hiszem az lesz az. Elsőre ott futottunk össze, most is arra gondolhatott. Rohanás a lépcsőn, inkább nem kísérletezem a lifttel, ki a kapun, és már itt is van.
Egy kép, ahogyan itt áll, és rajtam nevet. Megtaláltam őt, és mégsem. Most más, színes, arcán nincs ott a bizonytalanság, ez a nő nem esetlenül csókol, hanem kitépi a lelkedet a szádon át. Forró és lüktet, él és meghal minden másodpercben.
Hagyom, hogy magával vigyen, húsz kép és harminc, mert mindent megad, minden másodpercet megtöltünk valamivel. A likőr édesével, a hús vérízével, a benzingőz szagával, a sötét kapualjban a vakolatnak feszülő szex egyperces gyönyörével. Aszfalt és acél lámpatartók, százezer statiszta mindenhol, hogy tökéletes háttere legyen minden egyes kockának.
Az autónak veti a hátát, hív, ezer prostituált nem csábít ilyen romlottan, mint ő. Öt körme a nyakamba tép, öt a derekamba, tíz másik a hátamat szántja. Csókolja a számat száz ajkával, a vállamba harap, a csípőmbe. Tompa vagyok, a karjáról húznám le a blúzát, hogy megcsókoljam a bőrére festett holdat.
- Nincs hold!
A házfal megrohan hátulról, az utca elszalad mellettem. Az autó, és a blúzát markoló gyilkos fúria szélsebesen távolodik, a fejemre és hátamra zúduló tonnás ütéstől a fények leugranak a lámpaoszlopokról, és a retinámba égetik magukat. A holdnak is ilyen a fénye, a hátamra borulva próbálom meglátni odafent, de nincs sehol.
- A hold… – nyöszörgöm.
- Nem!
A tompán lüktető hangok, a lomha ritmusra pulzáló házfalak élesbe ugranak, ahogy a sikolya a fülembe vág. Fuldokló fájdalomkiáltás szakad fel, a fülemhez kapok, a dobhártyám majd szétreped. Kaszáló karokkal keresek valamit, amibe belekapaszkodhatnék, néha látom őt, arcán félelemmel teli várakozás. Egy lány nézett így, amikor tudta, hogy megmondom neki: vége. Lassan hátrál, miközben talpra kecmergek. Még hisz, még remél, hogy nem mondom ki.
- A holdba vagyok szerelmes.
Szája megremeg, szeméből ezerszínű könnyek buknak ki. A tiltakozás artikulátlan hörgése buggyan ki belőle, rohan, menekül a szavak elől. Tudom, hogy nála van, a hullámokba tornyosuló aszfalton szörfözök, miközben próbálom utolérni.
Hat képnyi fájdalom, kábaság.
Nem hagyom, hogy lerázzon, a nyomait követve űzöm őt. Tucatnyi képernyő, megannyi adót sugározva egy bolt kirakatából: itt járt.
Csúcsforgalomba fagyott kocsik dudakoncertje: erre ment.
Metró, bevásárlóközpont, sikátor késelőkkel, park és mozik. Ismerem, ezek a kockák, képek már annyiszor megszülettek a kezem alatt. Nem tud becsapni, nem tud lerázni. A peremen érem utol, az éjszaka hullazsákjába gyömöszölt gyártelep-tetemnél.
Három kép: magány, félelem és fájdalom.
- Add vissza – mondom, ahogy a földön kuporgó alakhoz lépek.
Az ő arca gyönyörű, csábító, egy pillantása elég, hogy elvarázsoljon. Minden érzékemet, minden vágyamat kielégíti egy szempillantás alatt.
- Mindent megteszek…
- Tudom. Ereszd el.
- Elhagysz érte.
Sokat köszönhetek neki, annyi mindent kaptam tőle. Mindent, ami egy másodpercig tart, ami nyüzsög, zajlik, vagy körbevesz. De kell valami más is, aminek a csúf arcába tekinthetek, és amiről tudom, hogy csak egyetlen egyszer érhetem el.
- Engedd el.

A hetvenötödik kép: a város tele az este fényeivel, az égen ragyogó hold alatt.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához