LFG.HU

HammerTimeCafe
Herbie
ismertetőCimkek

I, Robot; 2004.

Adaptációk terén az idén szélsőséges volt a felhozatal a mozikban. A legújabb áldozat Isaac Asimov munkássága, az eredmény pedig leginkább a Macskanőre emlékeztet. Alex Proyas, az az ausztrál származású videoklipes rendező a Holló és a Dark City után teljes testtel belevetette magát Hollywood mainstream filmgyártásába, és elkészítette eddigi legdrágább és legsekélyesebb munkáját.

Egyre gyakrabban kell belátnunk, hogy a regényekből és képregényekből készülő adaptációk nem feltétlenül igyekeznek hűek maradni az eredeti nyersanyaghoz, sem tartalomban, sem szellemiségben. Ez egy olyan kompromisszum, amit nem kellene megkötni, hiszen ha egy hangzatos névvel akarnak becsábítani minket a moziba, joggal várhatjuk el, hogy ne csak külsőségeiben hasonlítson a film a nyersanyagra. Úgy tűnik, ez néha túl nagy elvárás. Bár a szabályok megszeghetőek, ha a készítők képesek kompenzálni ezt tartalommal illetve stílussal, valójában a legritkább esetben próbálkoznak ezzel.

Az Én, a robot készítői saját bevallásuk szerint a “tizedik novellát” akarták megírni az “antológiába”, ami lássuk be, roppant nagyképűen hangzik. A jelek szerint ez azt jelenti, hogy kidobnak mindent az előző kilencből, beleértve a robotika törvényeit is, és megpróbálják újrafeltalálni a nulladik törvényt. Tegyük fel, hogy a célközönség jelentős része nem olvasta Asimovot, a jelentéktelenebb hányad pedig ugyan olvasta, de nem elég tőkeerős mozibajáró, hogy befolyásolja a bevételt. Marad tehát néhány név, egy szédítően üres törvény, és néhány papírmasé karakter a digitális játszótéren, hogy megpróbáljon elszórakoztatni minket.

A jövőben minden ötödik emberre jut egy robot, amik természetesen minden csip-csup munkát elvégeznek helyettünk, amelynek logikai következményeit természetesen nem boncolgatjuk. Spooner (Will Smith), a Zsaru persze fóbiás, utálja a robotokat, mégis reagál a robotok legfőbb gurujának, Lanning professzornak a hívására, aki látszólag öngyilkos lett. A prof természetesen afféle pótapa/mentor keverék Spooner számára, aki zsigeri bizalmatlanságból rögtön arra gyanakszik, hogy természetesen egy robot áthágta az áthághatatlan törvényeket. Gyors összeismerkedés a kissé zavart Susan Calvin (Bridget Moynahan) robot-pszichológusnővel, Lanning legokosabb tanítványával, majd a céget irányító szuperkomputerrel, valamint a cég vezérével. Utóbbi az Évszázad Bizniszét készül nyélbe ütni pár napon belül azzal, hogy minden háztartásban lecseréli a robotokat egy vadiúj szériával. A gond csak az, hogy Spooner szerint az egyik új generációs robot követte el a gyilkosságot.

Aki ezek után az Asimovra oly jellemző agytornát várja, ahol a racionalitás ütközik az emberi természet és társadalom problémáival, amelyet Susan Calvin némi intelligens detektívmunka kíséretében megfejt illetve megold, az nyilván csalódni fog. A futurista látvány hamar leegyszerűsödik a néhol kínos digitális animációval megvalósított akciójelenetekre, az események sodrásából pedig nemsokára azt a kényelmetlen következtetést kell levonnunk, hogy a legjobban kidolgozott szereplő bizony Sonny, a különleges robot, az új szériából. Hozzá képest mindenki más karaktere érdektelen, a bájos Bridget Moynahan például szinte teljesen eltűnik az “intelligens tudósnő” sztereotípiájában. És ami azt illeti Sonny is elég felszínes jellemvonásokból épül fel.

Spooner szerepében Will Smith a Bad Boys egyszemélyes sci-fi változatára készül, ahol már vicces csatlós sem kell mellé, mert rögtön eljátssza azt is. Igaz, máshol feszültségoldó humornak hívják, amennyiben jól időzítik. Smith alapvetően komikus színész, aki valószínűleg ebbe a karót nyelt történetbe is megpróbált némi könnyedséget vinni, de olyan helyeken és olyan pillanatokban, amik vígjátékban állják meg a helyüket. Egy olyan környezetben viszont, ahol mindenki más ünnepélyes arccal próbálja komolyan venni a szerepét, és nem kap lehetőséget arra, hogy kiegészítse, “alájátsszon” Smith humorának, sőt legtöbbször reagálni sem tud, frappáns beszólásai és évődései szinte kínosan hatnak.

A látvány leginkább Különvélemény light verzió. Eredetiséget természetesen nem várhatunk el az Én, a robottól, hiszen kevesebb mint 20 év különbség van a két film jövője között (2035 és 2054), de itt ismét életbe lép az elv, miszerint nem az a lényeg, hogyan néz ki, hanem az, hogy hogyan adod el. Márpedig a látvány ezúttal felszínes, és az eladással sem nagyon foglalkoztak, talán azt hitték, majd önmagától működni fog. Az eredmény még a legnagyobb jóindulattal is csak halovány mása a Különvélemény jövőjének.

A robotok szépek, már amikor állnak, és leginkább Chris Cunningham munkáira hasonlítanak, aki többek közt Björk All is Full of Love című klipjét rendezte. Meglepő módon azonban Cunningham nem szerepel a stáblistán. Mozgás közben ugyanezek a robotok súlytalanok és rajzfilmszerűek, amikor pedig törnek-zúznak és százával rontanak a rendőrőrsre, vagy az emberekre, ahogyan azt az előzetesekben is megcsodálhattuk, nem csak Asimov szellemét söprik félre, de maradék hitelességüket is.

I, Robot; 2004.
gyártó: 20th Century Fox
forgalmazó: Intercom
bemutató: 2004. szeptember 9.
rendezte: Alex Proyas
forgatókönyv: Jeff Vintar és Akiva Goldsman
fényképezte: Simon Duggan
zene: Marco Beltrami
110 perc

szereplők:
Del Spooner — Will Smith
Susan Calvin — Bridget Moynahan
Sonny — Alan Tudyk
Dr. Lanning — James Cromwell

A film utolsó felvonására előrángattak még a cilinderből némi mélyebb eszmei mondanivalót és gondolatokat, ezekkel azonban az a baj – különösen ezzel a robot-látványtervvel párosítva -, hogy az Animátrix rajzfilmek “Második reneszánsz” című epizódjával csengenek össze. Ezzel el is érkeztük a filmmel kapcsolatos problémák gyökeréhez. Az ember-robot kapcsolatot, illetve az emberiség-robot(iság?) kapcsolatát ugyancsak Spielberg boncolgatta az Aldiss novellájából Kubrick által megálmodott “A.I.” című filmjében, ott azonban alárendelte a (többek közt Cunningham-robotokat felvonultató) látványt a történetnek, és moralizálni próbált. Ezt az Én, a robot egy elegáns mozdulattal kihajítja az ablakon abban a pillanatban, hogy a robotok tömegesen megindulnak a filmvásznon, ekkor viszont máris a Mátrix “felségterületére” érkeztünk, amelynek leghatásosabb gondolata éppen az volt, hogy miként veszi át az uralmat a gép az ember fölött – speciel nekik is csak egy rajzfilmben sikerült hatásosan összefoglalni.

A forgatókönyv éppen ezért egy erőltetett, toldozott-foldozott ötletbörze, ami már rég lemondott arról, hogy valaha is tartalma legyen. Akiva Goldsman pedig jó eséllyel pályázhatna a legtöbb citrom-díjas szuperprodukció szerzőjének címére, miután olyan dramaturgiai katasztrófákkal ajándékozta meg a nézőket, mint a Mindörökké Batman, a Batman és Robin, valamint a Lost in Space. Az Egy csodálatos elme című film forgatókönyvéért járó Oscart pedig sokak szerint bárki megkapta volna, aki szerzőként lett feltűntetve.

És akkor még bele sem mentünk abba, hogy hol van mindez Asimov ötleteitől, és a robotika törvényeitől. Ez hibrid alkotás tehát idegen tollakkal ékeskedik, de az átvett külsőségek mögé még egy apokalipszis-víziót sem sikerült igazán bepréselnie. Jótól lopni ugyan nem szégyen, de rosszul lopni ciki. Az Én, a robot pedig leginkább kínosan feszengve próbája magára vonni a figyelmünket. És nem, a “suggested by Isaac Asimov’s book” kezdetű sor semmire sem mentség.

- Herbie


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.nezoter.hu]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához