LFG.HU

Leviatan Max
novellaCimkek

Az éj sötétjét csak a csillagok fénye töri meg. A hold elbújt – nem kíváncsi a Kígyó-katlanban történt csata utáni tájképre. A szél hűvösen sikongat. Nincs igazán ereje, de azért próbálkozik. Az alig párszáz méter széles völgyben kisebb-nagyobb sziklák borítják az egyenetlen, sivatagos talajt. Egészen közel kell menni, hogy látni lehessen, hogy nem csak sziklák hevernek szerteszét. Tracht nagyúr és a fekete yagnodémonokból álló hordája az elmúlóban lévő nap derekán itt verte ronggyá a Shantal Ivhanox vezette keleti haderőt. A győztes sereg elvonult tovább keletnek. A vesztesek jobbára maradtak. Az a kevés, aki nem a csatában pusztult el, bevette magát az erdőbe.
A halálba dermedt, sokszor rettenetesen megcsonkított testek torz formációba rendeződve szorongatják fegyvereik nyelét. Vérsár képződött az elesettek holttestei körül, ezért nem fújja a homokot a szél.
A sivatagos katlan környékén éjszaka nagyon lehűl a levegő. Néha egészen fagypontig. A sötétben lépegető csuhás alakot azonban ez láthatóan nem zavarja túlságosan. Lassan, megfontoltan halad – odafigyel, nehogy éjfekete csuhája beleakadjon egy-egy kiálló fegyverbe, megdermedt végtagba. Karjai összefűzve mellkasa előtt, csuklyája az arcába lóg. Határozottan halad célja felé, nem keres semmit – tudja hova kell mennie.
Az erdőből éhes szemek figyelik a mozgást a katlanban. Történelmi csaták zajlottak itt – vámpírok, vérfarkasok közreműködésével. Ezek kényszerű gyermekei a környéket saját hazájukként ismerik. Az igazi életnek csak az emléke él bennük – de ezek az emlékek néha erőszakosan tolakodnak az előtérbe. Nem szeretik a hullarablókat. Egyel több érv a magányos alak ellen.

A csuhás közeledik a céljához. Léptei felgyorsulnak, testtartása megváltozik. Karjait leereszti teste mellé. Keze fehér, körmei ápoltak, ám hosszabbak az átlagosnál. Leveszi a csuklyáját is. Szükség lesz a tekintetére is. Arca fakó, tekintete átható. Haja fekete és épp hogy vállára lóg. Körülnéz. Mindenütt démonhullák fekszenek. Jóval többen az átlagosnál. Köztük egy-egy aranypáncélos emberi holttest. A sápadt bőrű férfi szeme megállapodik egy iszonyatosan megcsonkított holttesten. Csak egy torzó, egyetlen végtag sem maradt a testen. A férfi leguggol a test mellé, és szemügyre veszi azt. Női test lehetett valamikor – a ruha maradványai legalábbis ezt jelzik. A férfi megcsóválja a fejét és felegyenesedik. Keresni kezd valamit. Pár perc múltán abbahagyja a keresést. Szembefordul a közelgő négy szörnyalakkal. Három farkasember és egy vámpír – félőrülten az éhségtől. Az egyetlen ok, amiért nem rontanak rá a nyugodtan álló férfira az annak túlzott nyugalma. Kemény tekintete, kegyetlen szája elmúlt eónokat idéz. Sejtik már, hogy a mai vacsora máshol lesz tálalva. Hosszú másodpercekig néz farkasszemet a két oldal. Majd a férfi biccent, és megszólal:
- Liberate tu temet… ex infernis – a szavak halkan és jéghidegen törnek fel a férfiból. A négy szörnyalak azonban pontosan érti a mondatot. Mélyen meghajolva távoznak, megköszönve a kegyet, amit a férfi rajtuk gyakorolt.
A férfi visszafordul a tetemhez. Halkan mormol pár szót. A közelben lévő egyik – valamennyire egy darabban lévő – aranypáncélos test megmozdul. Lassan, mereven feltápászkodik. A férfi előtt megáll. Ránéz, feltépett torka groteszkül vigyorog a csillagok fényénél. A férfi néhány másodpercig rábámul a zombira, majd megfordul, és indul visszafelé. A zombi kis idő múlva követi. Karjában a csonka női torzóval, és a hozzá tartozó, leszaggatott végtagokkal. Noha a távolság a közte és mestere között már több mint ötszáz méter, a zombit nem zavarja. Hajszálpontosan tudja, merre kell mennie. Ura állandó delejként szolgál a húsbörtönbe zárt rég halott tudat számára.

Az ősi fekete várkastély komoran tornyosul a vidék fölé. Eónok múltak el, népek tűntek el a történelem viharaiban, és a fekete várkastély falai mindent végigéltek. Soha nem volt ostrom alatt, soha nem akarta senki meghódítani. Pedig messze földön hírhedt. Igaz ugyan hogy csak legendákból – az igazságot igen kevesen ismerik. Baljóslatú a környék – még a legelszántabb kalandorok is háromszor meggondolják hogy erre jöjjenek-e. Nincs falu, város vagy tanya száz mérföldes körzetben. Aki erre téved, csak magára számíthat. A kastély ódon falait nem védi várárok, nincsenek sem falak, sem katapultok. Nincs rá szükség. Megközelíteni csak az alant elterülő erdőn keresztül lehetséges. Az erdő – a Holt Erdő – azonban komoly kihívás minden élőnek.
A bokrok között csörtető alak azonban nem zavartatja magát. Terhét átnyalábolva monoton ritmusban csörtet előre. Arany páncélján meg-megcsillan a sápadt holdfény. Az a néhány árny, aki megközelíti, sziszegve távozik. Pedig már reménykedtek valami zsírosabb falatban. Az aranypáncélos emberalaktól azonban már nem lehet sokmindent elvenni – halott ő maga is, halottabb már nem is lehetne. Rakományát sem érdemes megkaparintani. Senki nem reszkírozná miatta a vár urának haragját. Az aranypáncélos háborítatlanul ér ki az erdő másik oldalán. Más talán megállna és feltekintene a csúcsos ívekben végződő tornyokra – őt azonban nem érdekli. A rothadó húsbörtönbe béklyózott lélek mielőbb le akarja tudni kötelességét. Sietésre bírja hát a halott húst, és a kapu felé veszi az irányt. A kapu közeledtére kinyílik, a zombi habozás nélkül belép rajta. Megáll. Parancsa eddig tartott, és nem tovább. Vár. Tagbaszakadt fekete gomoly közeledik a nagyterem felöl a folyósón. Amorfnak tűnő formája lénye sötétségéből fakad. Alkotóeleme neki is matéria – még ha nem evilági is. Parázsló vörös szemei pillanatok alatt felmérik a nyugodtan álló zombit.
- Késtél – a mély hang tárgyilagosan tör elő az agyarak közül.
- Feltartottak – a zombi hangja reszelős és sziszegő. Régen beszélt már, és ez a test egyre kevésbé alkalmas a hangok formálására.
- Kövess – a démon visszaindul a hallba. A zombi csoszogva követi.

A hall – vagy trónterem? – közepén fekete trón. A trón üres. A csuhás férfi oldalt állva egy tükörbe mered. A démon elsétál a hátsó kijárat felé. Nem érdekli tovább az ügy. A zombi lerakja terhét. Takaros kupacot képez a rothadó húscafatokból. Várja az ítéletet. A fekete férfi némi idő után megfordul. Tekintete megállapodik a zombin.
- Áss a temetőben egy gödröt magadnak. Megtetted a kötelességed. Ám vigyázz: ha még egyszer a kezeim közé kerülsz, senki és semmi nem ment meg a kárhozattól, Apollinus!
A zombi bólint, meghajol és távozik. A lélek a testben boldog. Siet a temető felé, hogy végre megpihenhessen. A férfi elgondolkozva néz a távozó zombi után. Majd a terem padlóján lévő végtagkupacon állapodik meg a tekintete. Arca unott kifejezést ölt.
- Vorragoth!
A fekete démon másodpercek alatt előkerül a sötétből. A várúr a háromméteres démon elé áll. Hideg, kimért hangon beszél.
- Menj el Sydonba, és hozd el a fejet. Bármi áron! Viheted a fajtádbélieket is, ha szükségesnek látod.
A démon felhorkan. Ez neki való feladat. Végre…

Arthon Piertal, a sydoni kígyó-templom főpapja úgy érezte, felkészült a szertartásra. A szertartásra, amely során a keleti országrész egyik leghatalmasabb boszorkánykirálynőjének lelkét kísérlik majd meg bebörtönözni abba a negyven karátos smaragdba, amelyet külön e célból vásároltak. Minden kellék megvolt, amire csak szükség lehetett a gigantikus varázslat során: a boszorkánykirálynő egyik volt szeretője, mint esetleges áldozat, egy igen erős hematit hogy a lélek kiszakítása a megtörténhessen, jádekő az árnyékoláshoz – nehogy a mélyebben lakozó hatalmak azonosítani tudják az idéző személyét – és végül a csatába elveszejtett boszorkányúrnő feje. Ez utóbbit volt a legnehezebb megszerezni. A csata során végig a nő mellett kellet maradni, és mint az várható is volt, a csata az ő környékén volt a leghevesebb. Csakhogy Shantalt legyőzték, testét szétszaggatták a vérszomjas démonhordák. A fejét az ügynök elhozta. Minden együtt van hát. Kezdődhet a szertartás. Ha sikerrel járnak, a lélek fogoly lesz, és idővel kicsikarják belőle az információkat, melyre a Nyugat urainak oly nagy szüksége van. A főpap tapasztalatból tudta, hogy minden lélek megtörik egyszer, és az a néhány hónap, esetleg egy év, amit a nő lelke és makacssága kibír, igazán nem számít.

Vorragoth kétszáz mérföldre volt Sydontól, amikor a főpap az első zsolozsmatikus fohászt intézte pikkelyes istenéhez. Az arkdémon és hat követője sebesen és magasan szárnyaltak az éjszakai égbolton. Három órája indultak sötét otthonukból, és még legalább ugyanennyi repülés várt rájuk. Vorragoth tudta, hogy megkezdődött a szertartás, mégsem esett kétségbe. Nem fog elkésni. A szertartás legalább hat-nyolc órás, azalatt odaér. Ha mégsem érne, akkor sincs baj. A főpap nem juthat hozzá ahhoz amit akar, és próbálkozásai csak feldühítik a nála nagyobb hatalmakat. Akárhogyis, mindenképpen ő lesz az első, aki megszorongathatja a vénember nyakát. Kettétörheti gerincét, beleharaphat a még meleg májába, szopogathatja szemgolyóit. Az arkdémonnak csurgott a nyála ezen gondolatokra. Ó, micsoda pusztítást végezne ő ezen a szánalmas planétán, ha nem tartaná pórázon mostani ura! Igen, az itt élő hitvány, halandó kis férgek megtanulnák rettegni a fajtáját. Vorragoth nem tisztelte az embereket. Szánalmasnak, elesettnek látta őket. Mármint a nagy átlagot. Kénytelen volt azonban elismerni, hogy akad köztük kivételes példány is. Elhessegette magától e gondolatokat. A vérdémonok ura nem szerette elismerni ha bárki erősebb nála.

A főpap harmadszor is nekifogott a formulának. Izzadság gyöngyözött homlokán. Szemei vérben forogtak a fáradtságtól, a szellemi-testi erőfeszítéstől vékony patakocskában csordogált a vér bal orrlyukából. Nem értette, hogyan tud a lélek ellenállni ilyen hatalmas kényszerítő erőnek. Három tanítványa ájultan feküdt a padlón, a negyedik remegve tartotta a görbe áldozati tőrt a halálravált, mezítelen férfi mellkasa fölött, várván a döntő pillanatot. A harmadik kísérletbe már félúton belebukott. Nyelve megbotlott, a fókuszált manát az utolsó pillanatban tudta teste belsejében elvezetni robbanás nélkül. Lihegve támaszkodott az oltárhoz. Várni kell egy kicsit. Nyugodtan, higgadtan végiggondolni, mi lehet a hiba. Most semmiképpen nem csinálhatjuk tovább. Túl sok mana szabadult fel, túl mély régiókig merészkedtünk. Ha tovább csináljuk, valaki még felfigyelhet. Valaki, akinek figyelmét jobb nem felkelteni. Lassan kiegyenesedett, és megfordult. Intett az áldozó testvérnek, hogy állj, ne tovább. Inkább csomagold vissza a kellékeket, és vidd vissza őket a kápolna kincstárába. Mihamarabb. Nem tudta végigmondani. Az ajtó a fal egy darabjával egyetemben beszakadt. Hatalmas termetű páncélozott harcos trappolt be a szent helyre. Kétkezes pallosa merő vér, tüskés páncélján bélcafatok lógnak. Lendületéből mit sem vesztve indul Arthon felé, kardját lendítve. De nem érte el. Hirtelen a jövevény teste felemelkedik. A férfi felordít. Valami iszonyatos erő falhoz vágja. Az ajtó romjait sötét gomoly fedi. A sötétség mélyén egy még nagyobb test tuszkolja be magát a terembe. Izzó szemei a pap veséjébe látnak. A félresöpört harcos haragos bődülés közepette támad. Az új jövevénynek elvonja a figyelmét a papról. A csata kettőjük között rövid és egyenlőtlen. A feketeség mélyén rejtező lény sokkal erősebb. Rövidesen a páncélos harcosból csak egy szétszaggatott húskupac marad. A pap lábai felmondják a szolgálatot. Ordítani sem tud, amikor a sötétség belepi. Érzi a karmokat, amint az arcán keresgélnek. Érzi a karmokat amint a hasába mélyednek. A halál azonban lassan jön el. A sötét gomoly már rég távozott a kápolnából – hóna alatt egy halott nő fejével – amikor a főpap az utolsó lélegzetét kifújja vérrel teli tüdejéből. Vak szemüregei az oltárra tapadnak, mintha onnan várta volna a megváltást evilági kínjaitól.

Shantal Ivhanox sikoltva ébred. Felül. Teste csupa izzadság. Minden tagja fáj. Álmában szétszaggatták testét, megalázták elméjét. A boszorkánykirálynő félresöpri haját izzadt arcából. Karjára vetül pillantása. Hosszú sebhelyek, még ha alig láthatóak is. Iszonyú gyanú ver fészket agyában. Féresöpri takaróját. Formás teste sápadtan fénylik a hold sugaraiban. Széles, mély hegek hasán, elefántcsont combjain, keblein, ágyéka közelében. A nő feláll az ágyról. Szemeit erőlteti a gyér fényben. A szoba ismeretlen. Az ágy is az. Ruhái után kap. Az ágy mellett, a széken. Egy lenge pongyola, papucs. Belebújik. Többször ráharap ajkára közben, amikor a fájdalom emléke előtör. Minden porcikája emlékezik – agya pedig újraéli a fájdalmakat. A nő pedig ezúttal nem ájul el – hanem kétrét görnyedve a fájdalomtól halkan fuldokolva próbálja kivárni a roham végét. Lassan múlik el, előbb a végtagokból távozik a sajgás, majd a test reszketése is alábbhagy. Shantal ismét kiegyenesedik. Ezúttal óvatosan. Távozik a szobából. Nem tudja, merre megy, nem tudja miért. Kóvályogva halad a sötét folyosókon, agya üres. Védtelen, tudja jól, de tudja az igazságot is; immár több a gyanúnál. Bizonyosság. Újra él.
A hallban a fekete trónszék ezúttal nem üres. A fakó bőrű férfi kényelmesen hátradőlve foglal helyet benne. A háttérben egy éjfekete nőstény énekel. Faja, származása ismeretlen a legtöbb szemnek. Pillantása izzó és gonosz, de tánca csodálatos, hangja maga a tökély. A zene egy lefüggönyözött kis fülkéből hallatszik – valószínűleg hárfa vagy valamilyen hasonló pengetős hangszer. A nőstény énekel. Ismeretlen nyelven, ismeretlen dolgokról. Hangja a könyörgés és a kacérság közötti skálát széltében-hosszában bejárja. A férfi a trónszékben behunyja szemeit és élvezi az éneket. Vár valakire.
Shantal lelépked a lépcsőn. Nem fél. Nincs ereje a félelemre. Az énekes démon feléfordítja kénköves tekintetét, de nem hagyja abba a dalát. Shantal hátulról közelíti meg a trónt. Oldalt ér, majd eléáll. Szánalmas látvány a megtört tekintetű, reszkető nő. Görnyedt tartásban áll a magas trónszék előtt. Annak faragásait bámulja. Koponyák és démonfejek. Feljebb egy női arc. Shantal arcán fáradt mosoly jelenik meg. Hasonlít rám, gondolja. Pillantását a férfi arcára emeli. Kitágult orrcimpák, áhítatos arckifejezés. Láthatóan nincs tudatában a jelenlévőnek.
Halk csikorgással nyílik ki a külső kapu. A zene elhallgat, a férfi szemei kinyílnak. A varázs megtörik. A terem ajtaján egy fiatal férfi lép be. Mögötte egy – ismerős? – fekete gomolygás.
Shantal ismeri a belépőt. Régebben szerették egymást. De a férfi eltűnt. Kereste sokáig, de soha nem találta. Híreket hallott róla, de nem hitte el őket. A férfi a nőt bámulja. Arcán érzelmei félreismerhetetlen jelei. Lassan a nő felé lép. Egymáshoz érnek, összeölelkeznek. Pár percig tart csupán.
A férfi a trónszéken türelmesen vár. Arcán nincs különösebb nyoma érzelemnek. Látott más ilyesmit, tudta előre, mi fog történni. Csak egy kevés megvetést és lekicsinylést lehet leolvasni ajkai görbületéből. De senki nem figyeli reakcióit.
A pár lassan kibontakozik. A nő még maradna, de a fiatal férfi eltolja magától. Még egy csók sem esett. A férfi szemében belenyugvás és lemondás. Megköszörüli torkát, mégis elcsukló a hangja, amikor megszólal.
- Teljesítetted az alku rád eső részét.
A trónszék gazdája igent int fejével. Ajkain kíméletlen mosoly jelenik meg, de amikor megszólal, hangja tárgyilagos.
- Máris elmehettek. Mindazonáltal – itt a nőre tekint – nem árt, ha tudsz valamit. Visszakaptad gyarló életed. Sebeid beforrnak majd idővel, elmebeli képességeid is visszatérnek. De ez azon nem változtat, hogy odaát jártál. Lelked megjárta a hazámat. Megfertőződtél. Eltorzulhatsz. Megváltozhatsz. Zsarnokká válhatsz majd, véres, kegyetlen népnyűvővé. Tartsd ezt szem előtt a hátralévő napjaidban!
A tompán koppanó, monoton szavakat döbbent csend fogadja. A nő nem tud, a férfi nem akar reagálni. A várúr arcáról eltűnik a halvány mosoly. Unottan int.
- Vorragoth! Kísérd el a nőt az erdő széléig, amikor csak ő akarja.
Ezzel hátradől a trónon. Befejezettnek tekinti az audenciát.

Shantal a fekete kísértet-démon kíséretében átkelt a Holt Erdőn. A szerelme nem ment vele. Nem is találkoztak soha többé. Nem is beszélt az eseményekről senkinek. Visszament hazájába, és nemsokára lemondott trónjáról. Egy lakatlan szigetre költözött, remete életmódon élte maradék életét. Kalandozók ölték meg hatvan éves korában, mert a környékbeli falvakból túl sok fiatal gyermek tűnt el. Megtalálták a viskójában a kicsi koponyákat. Holttestét elégették, a házat lerombolták, helyét sóval hintették be.

Odaát, a sötét kapun túl a szerető már várta a nőt. De amikor meglátta az érkező lelket, ijedten menekült előle. Az érkező fekete volt és gonosz. Dühödten rohant az ősi várkastély főtermébe.
- Bármit is mondanak egyesek, gonosz vagy, Azmodan!
A várúr mintha számított volna a férfire. Arca meglepően élénknek tűnt.
- Mondtam már, hogy ne használd a régi nevem. Egyébként meg csak azt tettem, amit kértél.
- Tudom, mit tettél. Mindent tudok. Te adtad Trachtnak a yagnodémonokat, Shantalt ezért győzték le. Az egész… az egész csak egy játék volt számodra. Lelketlen gonosz játék!
- Tracht vagy Shantal nem mindegy? Egyik olyan, mint a másik. Ha Shantalnak adok démonokat, ő ugyanígy felhasználta volna őket. Nem engem hibáztass, amiért a nő lélekben gyenge volt, és gonosszá lett. Magadat hibáztasd, amiért ezer évnyi szolgaságot áldoztál egy értéktelen halandóért.
Az önmagát szolgaságra ítélő férfi hallgatott egy darabig. Végül mégsem bírta visszanyelni keserű dühét.
- Kezdetektől fogva tudtad, hogy Shantal elbukik. A te otthonod kénköves poklát senki nem éli túl ép elmével. Tudtad, hogy Shantal megváltozik, és torz mivoltától írtózom majd. Tudtad, hogy nagyon hamar véget ér majd túlvilági románcunk, és akkor elkezdődhet a visszafizetés. Lépre csaltál. Visszaéltél azzal, hogy…
Azmodan felemelkedett trónjáról, szeme lobot vetett, s bár hangja halk maradt, mi sem lehetett volna ennél fenyegetőbb.
- Éppen te élsz most vissza a türelmemmel, amikor ilyen hanghordozásban merészelsz szólni hozzám. Amikor vinnyogva kúsztál színem elé, hogy segítsek neked, elmondtam milyen megoldást tudok kínálni. Elmondtam, mit kérek cserébe. Akkor nem foglalkoztál a következményekkel.
- Mert…
- Mert önző voltál, semmi nem érdekelt, csak ami neked volt fontos. A szerelmed!!! A szerelmed! – Azmodan úgy köpte ezt a szót, mintha legnagyobb ellensége nevét ejtette volna ki a száján – Shantal elméjének az égvilágon semmi baja nem lett odaát. Nem az elméje nem bírta, hanem a lelke. Mert gyönge volt, önző és esendő. Mint ahogy te is az vagy. De ő legalább feladta élete nagy álmát. Nem, Berumion, nem téged. Mert veled ellentétben, ő nem rólad álmodozott, hanem sokkal inkább a hatalomról. Lemondott a trónról. Megpróbált felülkerekedni esendő emberi mivoltán és elbukott. Nő létére megpróbálta! Te viszont…próbálsz most kibújni a kötelezettséged alól. Gyáván, mihasznán, amilyen mindig is voltál. Foglalkoznál inkább a feladataiddal, és őriznéd a dédelgetett szerelmed emlékeit, ahelyett hogy számonkérsz rajtam bármit is.
Berumion azonban nem volt képes többé parancsolni az ajkára tóduló, düh vezérelte szavaknak.
- Milyen sivár lelked van neked? Semmilyen emberi értéket nem becsülsz?
- Kétszáz évig voltam ember, emberi értékekkel. Jelen formámban pedig már nyolcezer éve létezem. Ebből is leszűrheted, melyik tetszik jobban.
- Ha nem volna…
- Elég. Szolgálatod még csak most kezdődik. Ha forszírozod ezt a vitát, nagyon megkeseríthetem az eljövendő évszázadokat… Takarodj a szemem elől, és ne merészelj hozzám szólni többé. Ha megteszed, akkor rothadó zombivá alázlak, és maradék évszázadaidat egy szétmálló húsbörtönben éled majd le.

A fiatal férfi fejlehajtva kotródott ki a fekete csarnokból. Azmodan, a fekete nagyúr, a pokol evilági helytartója hátradőlt a székén, és élvezte a zenét. Semmi más emberi nem volt már benne…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.