LFG.HU

Horus
novellaCimkek

A piszkos égbolt fakó szürkesége félénken kandikált ki a sötét fémdzsungel fenyegető árnyai mögül. Olajfoltos acél mindenütt, a szegecsekkel egybeágyazott masszív épületek magányos óriásokként mérföldekre nyúltak az ég felé. A közöttük cikázó villámgyors légi járművek apró legyekként zümmögtek a mindent behálózó közlekedési szintek között.
A komplexum mérete betöltötte a látóterem mindenfelől, amerre csak a szem ellátott fém és vas mindenütt. Mióta a földön a túlnépesedés miatt egyetlen talpalatnyi hely sem maradt, a mérnökök minden területet a végletekig, szinte tökéletesen kihasználtak. Az épületek csak egyetlen irányba terjeszkedhettek: felfelé. Végül mára már egyetlen egybefüggő acélheggyé nőtték ki magukat. A planétát behálózó városok lassacskán összeértek és egyetlen nagy vastakaróként borították be a bolygó testét.

A lábam alatt nem messze a beláthatatlan többmérföldnyi mélység a sötét homályba veszett. A meredély szélén száguldó makacs szél mohón cibálta testemet, minduntalan megpróbált felborítani. Időtlen játék volt ez kettőnk között.
Ahogy felfelé fordítottam a fejem, az örök éjszaka komor sötétje köszönt vissza rám. Fekete palástja régi ismerősként borult fölém, bársonyos simogatása megnyugtatóan hatott. Elgondolkozva bámultam magam elé. Találgattam. Ismét lenéztem, és eszembe villant a kérdés:
Vajon mit rejthetnek a legalsó szintek?

Megint ott volt.
Pontosan, akár egy óramű. Szertartásos lassúsággal szépen egyenként tette ki egymás után a morzsákat, gondosan elrendezgette őket, és egy apró tálkában még vizet is öntött hozzá. Egész helyes kis kupacokat alakított ki a széttördelt kenyér darabkákból.
Hunyorogva pillantott fel, mintha erős fénybe nézne. Nem hiszem, hogy meglátott, inkább csak megszokásból tette. Néhány méterről bámultam a nyitott ablakot, aprócska alaknak tűnt a magasból.
Szórakozottan dúdolgatott valami szomorú dallamot, én pedig figyeltem minden mozdulatát.
- John, mit csinálsz az ablaknál? – hallottam az idős nő reszkető hangját.
Meglapultam.
- Mary, mindjárt megyek, csak még megetetem a madarakat – szólt hátra.
- Milyen madarakat?
Nem válaszolt. Csak egy alig látható halvány mosoly kélt az ajkán.
Tovább szöszmötölt, egyáltalán nem sietett, mint ahogy sohasem. Talán nem volt hova.
Türelmesen megvártam, amíg eltűnik az ablakból vézna alakja, aztán lejjebb ereszkedtem, és csendesen felszedegettem a morzsákat. Végül is, ez is a munkámhoz tartozott.
Irigyeltem. Őt és a madarait.
Bárhol is voltak.

Lassan feljebb araszoltam, hogy elérjem a fölöttem lévő újabb üvegkockát.
Komótosan, begyakorlott mozdulatokkal fogtam hozzá. Nem csoda, hisz évek óta ezt teszem nap, mint nap. Olyan magabiztosan és rutinosan mozogtam már az épületek falán, mintha csak a földön jártam volna. Alattam a nyüzsgő emberfolyam méltóságteljes hömpölygésben haladt előre, apró pontok a fémsugárút végtelen szalagján.
Végighúztam a sima felületen a hosszú, teleszkópszerűen kinyújtható rúdra erősített antisztatikus portalanítót. Elgyönyörködtem benne, ahogy a szürke felület fényesen ragyogóvá változott, büszkeséggel töltött el a látvány. Egyre és egyre csillogóbbá vált az üveg minden újabb érintésem nyomán.
Hirtelen elhúzott mellettem egy légi taxi. Vijjogó süvítést hallottam közvetlen a fülem mellett, egy pillanatra összerezzentem, éreztem, hogy meglazult a fogásom. Közel volt, nagyon közel. Szinte láttam a vezető arckifejezését, ahogy jót mulat a tréfáján, amellyel majdnem a mélybe taszított. Láttam a taxi sárga fényes burkolatát, a gép hátsó villás farkú kecses stabilizátorait. Ha kinyújtottam volna a kezem, akár el is érhettem volna, vagy akár meg is érinthetem. Forró légfuvallatot és kesernyés illatot hagyott maga mögött búcsúzóul. Jó néhány percig mozdulatlanul kapaszkodtam a falon, amíg el nem múlt a szélroham, amit a jármű keltett.
Tűnődve néztem utána, milyen szép az a gép. Tulajdonképpen ezeknek a villámgyorsan cikázó járműveknek köszönhettem a munkám. A levegőben szálingózó aprócska ionszemcsék finom porréteget képeztek a végtelen üveg és fém tengeren.
Ma igazán jól haladtam. Nemsokára befejezem.
Végződhetett volna rosszabbul is ez a nap.

A magas, szürke overallos férfi megtorpant egy pillanatra.
Közelebb lépett az embernyi magas ezüst tartályhoz, melynek átlátszó felülete kékes derengéssel vibrált. Vastag, tekervényes kábelek szőtték körbe a hengert és áttetsző, tejszerű köd borította körülötte a talajt. A falakra sárga-fekete csíkokat festettek, melyek mintegy díszítésként borították be a hosszú hengerekkel szegélyezett hatalmas termet, ahol százával pihentek a hasonló szarkofágok. A bejárat felett egy lassan forgó sárga lámpa fénye világított, ettől eltekintve sejtelmes félhomály uralkodott a teremben. A mennyezeten három óriási ventillátor keverte a levegőt, csendes suhogásuk hangja betöltötte a helyet.
A férfi egészen a henger fölé hajolt, és úgy kémlelt befelé. Néhány pillanatig mozdulatlanul hallgatózott, majd hitetlenkedve rázta meg a fejét. Döbbenten lépett hátra, sietősen, szinte már-már futva indult meg felfelé a szervizlépcsőn.
A néma csendben pedig alig hallhatóan, valami furcsa dallamot sodort a gépek keltette forró szél.

Aznap nem akaródzott dolgozni.
Különös dolog történt velem. Nemrégen láttam egy aprócska kék dolgot szállingózni az egyik ablak előtt. Ebben még nem lett volna semmi különös, de az volt a legfurcsább, hogy nem szabályosan hullott alá. Hanem mintha csak egy határozott irányba tartott volna.
Vízszintesen repült? Jó ideig figyeltem még, és megpróbáltam kivenni, mi lehet, de túl messze volt tőlem. Így hát nem törődtem vele tovább.
Megálltam és a tájat fürkésztem. Valószínűleg nappal volt, vagy talán éppen napfelkelte a bolygó felszínén, mert a derengő félhomályban úszó szürke pamacsfelhők egyszerre valahogy valami furcsa sötét bíbor árnyalatot öltöttek magukra, s fátyolszerű fényt vetettek. A koszos függöny mögül kicsiny pontokként fakó csíkokban tört át gyengéden a ragyogás. Gyönyörű volt, mint mindig, még most is elkápráztatott a szépsége, pedig számtalanszor láttam már.
Egyszer, még régen, végignéztem egy igazi napfelkeltét a nagy kivetítőn, ünnepi közvetítés volt az egyik műholdról mely föld körüli pályán keringett.
Sohasem láttam hozzá fogható szépséget.

A sötétlő monitorok tengerében az egyik kijelző éles, sípoló hang kíséretében vibrálni kezdett.
A kezelő technikus, aki éppen a papírjaival szöszmötölt az íróasztala mögött, felkapta a fejét.
Kelletlenül tápászkodott fel, némi morgás kíséretében. Odament a műszerhez, hogy ellenőrizze. Az addig szinte egyenesen kígyózó vonalakat meredek hegyek és völgyek váltották fel.
Rendszerhiba.
Megrázta a fejét, hátrahajolt, hogy megnézze a kábeleket, nem csúszott-e ki véletlenül valamelyik. Egy darabig az orra alatt mormogva szitkozódott, karját kinyújtva kotorászott a műszer poros háta mögött az átláthatatlan tekervények kuszaságában.
Éppolyan hirtelen adta fel, mint amilyen hirtelen eszébe jutott. Sóhajtott. Megtörölte izzadó homlokát. A hirtelen testmozgástól és az arcán fokozatosan kiütköző idegességnek köszönhetően egyre jobban izzadt. Két kezét összekulcsolva az arca előtt elgondolkodva bámulta a képernyőt. Öklével a levegőbe csapott.
Aztán egyszerre csak elnémult a kijelző, a vonalak pedig kisimultak.
Felkapta a fejét. Hangos sóhajtással előredőlt a monitor hideg üvegének nyomva az arcát. Jó néhány percig így maradt még, hogy aztán lassú komótos mozdulattal visszavánszorogjon és beleroskadjon a székébe.

Tudom, hogy ott van.
Mint ahogy annyi éven át szinte minden nap.
Nem kellett csalódnom. Az apró alak, mint megannyiszor, most is megint megjelent a nyílásban. Fáradhatatlanul pakolta ki a morzsákat, és várta a madarait.
Csak tudnám, hol vannak. Talán csak én nem látom azt, ami más számára nyilvánvaló? Ámde akkor hol vannak azok a madarak? Miképpen lehet, hogy ő látja őket és én meg nem? Talán valami megmagyarázhatatlan tudás birtokába jutott? Ha igen, szeretném én is megtanulni, hogyan kell.
Elhatároztam, hogy aznap nem hagyom annyiban és megvárom, míg eljönnek. Annyi év után, ma a végére járok ennek a dolognak. Így vagy úgy, de vége lesz.
Sohasem töltöttem még ennyi időt itt az ablaka felett, és anélkül sem, hogy dolgoztam volna.
Mozdulatlanul várakoztam és végtelenül türelmesen, ami velem született képességként fajtám erőssége volt. Egyetlen rezdülés, egyetlen moccanás sem zavarta meg az ottlétemet. A háló közepén terpeszkedő pók voltam, aki a zsákmányára vár.
Lassacskán beesteledett.
Az idő múlását a szomszédos ház falán virító hatalmas digitális kivetítő falán követtem nyomon. Az este éppen úgy talált rám, ahogy magamra hagyott. Reménytelenül. Hiába. Az eredménytelenség eltompított.
Csak egy újabb tévedés. Nincs itt semmi titok.
Hazugság volt, ez is.

Végül rászántam magam és elindultam.
Lassan mozdultam. A fogaskerekek lustán kaptak egymásba, ám olajos ölelkezésük semmilyen hangot nem adott, még ennyi mozdulatlansággal töltött idő után sem. Magamban tisztelettel adóztam a teremtőm tökéletességének.
Akkor pillantottam meg. Ugyanaz. Egy lehulló színes papírdarab. Talán valaki leejtett valamit? Nem. Túl szabályosan repült ahhoz, hogy csak valami tehetetlen tárgy legyen, és igen. Mintha láttam volna már valahol.
Lehetetlen. Izgatottan indultam el feléje, hamar elfogytak a méterek. Megálltam. Egy ideig mozdulatlanul figyeltem.
Csak egy kicsit kell még nyújtózkodnom és elérem. Lassan előrébb araszoltam, nehogy észrevegyen. Minden szenzorom arrafelé összpontosítottam, amerre repült. Nem vettem észre, talán így történhetett. A talaj kifutott a lábam alól, és nagyot fordult velem a világ.
Nem értem. Mi történt? Lebegek? Le kellett volna zuhannom.
Mintha csak a gravitáció megszűnt volna létezni körülöttem, s néhány pillanatig pilleként lebegtem tova. Elnéztem a kezemen, kecsesen nyújtózkodó szárnyaival aprókat rebbenő kicsinyke lényt. Legyezőként kinyíló szárnyai nyomán, leheletnyi szélmozgás támadt. Éppen csak érzékelhető. Annyira elütött a környezet egyhangú szürke fakóságától. Az élénk kék színű alapon, fehér pettyekkel tarkított ruházata szinte felragyogott a kezemben.
Aprócska pontként a semmi szigetének közepén.

Kék szikrák.
Fokozatosan erősödő makacsul ismétlődő ütemes dübörgés. Aztán fémsikoly. Sistergő zaj. Vagy ez már belülről jön? Minden elsötétült. Magam vagyok. Nincsenek hangok, érzések, külső ingerek. Ez lenne a vég?
Hát mégis létezik. Ő régóta tudta ezt. A madarak, azok a madarak ott vannak. Talán ha ma nézném, már én is látnám is őket. Lehet, hogy csak nem volt elég hitem hozzá. Magam sem értem, miért csak most jöttem rá. Végig ott voltak. Csak éppen rossz helyen kerestem őket.
Ahogy utolsó erőmmel kinyújtottam a kezem, aprócska rebbenéssel indult útjára.
A szemem sarkából még hosszú percekig követtem röptét.

Csodálkozó, döbbent tekintetek.
Még láttam, ahogy néhányan odarohannak a feltápászkodó nőhöz, akire majdnem ráestem, és felsegítik. Páran harsányan sajnálkozva adtak hangot az együttérzésüknek, és aggódva kérdezgették, hogy jól van e.
Hamar ideértek. Messziről hallottam őket, ahogy közelednek. Fokozatosan erősödő beszélgetés foszlányai. Nem láttam semmit, mert ahogy feküdtem, a fejem a fal irányába nézett kicsavarodva, képtelen voltam bármerre is elfordítani, tehetetlenül vártam, mi történik. Tompa puffanást hallottam, amint valaki oldalba rúgott.
- Na ennek annyi! Kampec – hallottam egy hangot fölöttem.
Némi szünet után megragadtak a lábamnál és a karjaimnál fogva, majd felemeltek. Ismét lezuhantam, de ezúttal már nem a földre, hanem egy belül fekete falú, sötét, olajszagú tartályba. A másodperc néhány töredékéig megpillantottam egy homályos alakot, aki a lábamat fogta. Aztán az arcom durván nekinyomódott a fekete fémnek, és ettől még annyit sem láttam, mint eddig. Kezdtem elgyengülni, bár mozogni már eddig sem tudtam.
Éreztem, hogy közeledik az az állapot, amikor a külvilág megszűnik létezni. Mielőtt végleg rám zárult volna a nehéz vasfedél, még hallottam fölöttem a tompa hangokat.
- De hát láttam! – magyarázta dühösen az egyik férfihang.
- Nekem ugyan hiába meséled!
Aztán ugyanez a hang, még ennyit mondott:
- Halló! Itt a Béta hetvenkettő! Egy sérült takarítórobotot küldenénk újrafelhasználásra!
- Egyszerű üzemzavar. Meglehetősen régi típus, MX ezerötszázas, alighanem első széria – megvárta, amíg a másik válaszol, aztán így folytatta:
- Igen, legalsó szint. Mehet a zúzdába.
A társa tett még egy utolsó kísérletet.
- Az a robot nagyon különösen viselkedett. Furcsán, nagyon furcsán. Ott voltam, énekelt vagy mi.
A másik ingerülten válaszolt szinte kiabálva.
- Értsd már meg George! Hányszor mondjam még el? A robotok nem ál-mod-nak!

Lehunytam a szemem.
Éreztem a kiszóródó kenyér illatát, és hallottam a hangját. A szél pedig ugyanúgy cibálta a testemet, mint már megannyiszor, az elmúlt évek során minden egyes nap.
Megint ott volt.

Pontosan, akár egy óramű. Szertartásos lassúsággal szépen egyenként tette ki egymás után a morzsákat, gondosan elrendezgette őket és egy apró tálkában még vizet is öntött hozzá. Egész helyes kis kupacokat alakított ki a széttördelt kenyérdarabkákból.
Hunyorogva pillantott fel, mintha erős fénybe nézne. Nem hiszem, hogy meglátott, inkább csak megszokásból tette. Néhány méterről bámultam a nyitott ablakot, aprócska alaknak tűnt a magasból. Néma csendben, áhítattal figyeltem minden mozdulatát.
Ismét szabad voltam. Szabad. Mindenfelől körbeölelt és elöntött az a végtelen nyugalom. Semmi sem mozdult, közel se távol.

Csak a szél sodorta makacsul azt a szomorú dallamot…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához