LFG.HU

Bocsi Rajmund
novellaCimkek

1.

Daelwyr szomorúan nézett fel az éjszakai égboltra. Szerette volna látni a csillagokat, de azokat sűrű, a Quiron-tengertől a nyugati puszták irányába vágtató, fekete felhők takarták el a szeme elől. Szerette volna hinni, hogy Arel Úrnő viharfelhői rejtik előle a vörös színű holdat és a többi fényesen ragyogó égi lámpást, de nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Alborne haragja jelének tulajdonítsa, amiért egy igaz híve megtagadta őt.
Az éjszaka hideg volt az erdőszélen, ahol a két ló mellett várakozott, miközben a szél zúgását hallotta, és tudta, hogy bármilyen dalnok is, olyan zenét, amit Alborne játszik, amikor szellő kerekedik, vagy egy patak csobog, soha nem tud előcsalni hangszeréből, ha ezer évig él, akkor sem.
Fázósan összehúzta magán avarszín köpenyét. A szél most nem egy gyönyörű melódiát súgott a fülébe, hanem a kimondatlan vádat, hogy elárulta azt, aki már születésekor kitüntette azzal, hogy tehetséget, s hozzá kedvet adományozott.
De nem tehettem mást, Uram. Nem hagyhattam cserben őt…
Okolhatta volna Eloise-t is, de ha ezt tette volna, az sem lett volna kevésbé árulás. Hiszen a lány nem tett semmit, nem ártott senkinek Antaros városában, holnap Antaros népe mégis buzgón ünnepelve nézné végig, ahogy megszégyenítik és felakasztják.
Tolvaj! – üvöltenék a férfiak.
Szajha! – harsognák a nők.
Eloise csak egyetlen dolgot rabolt el: Antaros herceg szívét – már ha van neki ilyen egyáltalán -, és elkövette azt a hibát, hogy a nemes helyett egy szegény dalnokot tett boldoggá társaságával.
Nem volt tanúja, amikor lefogták Eloise-t lopásért. Ha ott lett volna, aligha maradt volna tétlen, és aligha élte volna meg a másnapot. De elszólította a barátság, egy dalnoktestvére utolsó útja, és mire visszatért, már nem volt mit tenni: a lányt elítélték, a kivégzés napját is kitűzték.
Az volt az első alkalom, hogy úgy vette szájára mestere nevét, hogy áldás helyett átkokkal fűszerezte meg mondandóját. Az öreg Rovallon – bocsásson meg azért, mert haraggal gondolt rá! – mindig azt tartotta, hogy a bárd azért születik, hogy énekeljen és zenéljen, nem pedig azért, hogy holmi szemfényvesztéssel becsapja az embereket, és hatalmát életek és vagyonok elrablására használja.
Bár Daelwyr már hallott róla, hogy más dalnokok képesek tárgyakat és halandókat eltüntetni, és fényből szőni másokat, ő maga képtelen volt erre. Voltak dalai, melyek megszelídítik még a felbőszült medvét is, dalai, melyek álomba ringatnak nőt, férfit és gyereket, dalai, melyek megbabonáznak akár egy harcost is, vagy éppen bátorsággal és erővel áldja meg őt, de mindez most semmit sem ért. Ha értett volna a káprázat megzabolázásához, egyedül is csatába indult volna, de így… Antaros városőrei ellen mindössze csak csupasz pengéjében bízhatott; az pedig a semminél is kevesebb, ha néhány harcedzett férfival kell farkasszemet néznie.
Mivel születése óta először Alborne nem tudott segíteni rajta, máshol kereste a segítséget. Vagyis igazából nem is kereste, csak búsan üldögélt az erdőszélen – ahol most a két paripával várakozott -, és a segítség kereste meg őt.
Az öregember az erdő fái közül lépett elő hangtalanul, mint a vadászó párduc. Az ereni gárdisták kék köpenyét viselte, noha maga nyilvánvalóan nem tartozott közéjük, és a köpenyt sem becsülte túlságosan: vér- és sárfoltok borították. Daelwyr kíváncsian nézte, keze kardja markolatára tévedt, de amikor meglátta a köpenyből előnyúló kezeket, majdnem felordított a félelemtől. A gyomra háborogni kezdett. Azok a kezek… zöldesszürkék voltak, mint az oszló hulláké. Az erek kidagadtak rajtuk, de azokban az erekben nem vér…, nem emberi vér folyt.
Majdnem kardot rántott, de amikor megpróbálta, a sűrűből motozás és vérfagyasztó morgás tört elő. Bárki is volt az öregember, nem egyedül járt.
A nevét kérdezte, és mivel nem látta okát a hazugságnak, megmondta neki.
- Daelwyr – ízlelgette az öreg; rekedt hangja volt, mint akinek a torkán ugyancsak szorult már kötél. – Jó, ősi név. Segítek neked, ha hajlandó vagy megfizetni az árát…
Segítek neked…

Daelwyr felrezzent, ahogy az erősödő szél hangokat hozott el hozzá. Futó mancsok zaját hallotta, a száraz lihegést, amit az öregember társai adtak ki magukból. Daelwyrben feltámadt a remény, hamarosan újra megölelheti, megcsókolhatja őt…, ha utoljára is. Eloise életét a sajátjára cserélte, és bár döntését egyik fele Alborne megcsúfolásának tartotta, a másik fele változatlanul nem sokallta az árat.
A városba vezető úton parázs szempárok tűntek fel, és hamarosan ott volt a lány is, a gyönyörű Eloise, akinek szépségét még a tömlöc, az elszenvedett kínok sem takarhatták el. Nyugodtnak látszott, talán azt hitte, valódi kutyák kísérik, olyasfélék, amelyeket harcra és vadászatra tenyésztettek. Ha így volt, Daelwyr azt kívánta, hogy soha ne kelljen ráébrednie a szörnyű igazságra.
Daelwyr látta őket nap fényében is, és szívesen kitörölte volna azokat az emlékeket az elméjéből. A dögök csak annyira voltak kutyák, mint az öreg – a venomagitor, ahogy nevezte magát – ember. Valaha büszke hastinok, hűséges ebek lehettek, mostanra úgy néztek ki, amilyeneket Daelwyr Darton lába mellé képzelt. Mindazonáltal éltek, de megszűntek kutyának lenni. Testük eltorzult, izmaik fertelmesen megduzzadtak, fekete szőrük csomókban hullott, és ami megmaradt, az is összetapadt valami zöld nyálkától, ami a szájukból is csorgott, és aminek bűzös szaga volt, mint az ódon temetőknek. A bőrük pedig olyan színű volt, mint az öregemberé. A sötétség, az áldott, mindezt talán elrejtette Eloise szeme elől, és Daelwyr bízott abban, hogy a szag sem keltett benne gyanút.
A lány lassan közeledett feléje. A dögök most megálltak, és a földre heveredtek. Mozdulatlanok voltak, mint két démonfajzat szobra, csak a mellkasuk emelkedett-süllyedt néha. A venomagitor nem mutatkozott, és Daelwyr hálás volt ezért.
Amikor Eloise felismerte, eddigi nyugalma semmivé foszlott. Futott, rohant hozzá és a karjaiba vetette magát. Daelwyr mondani akart valami kedveset, de Eloise csókkal tapasztotta be a száját, és olyan vadul csókolta, mintha az élete függne tőle.
Azután a vállára hajtotta a fejét, és csak zokogott. Daelwyr hirtelen megértette, hogy a lány látta a dögöket, talán mesterüket is, és tudatlanság helyett a félelem kényszeríttette a nyugalomra. Még mindig félt, de Daelwyr puszta látványa is enyhítette a rettegést, és a könnyek gátja átszakadt.
Daelwyr meg akarta nyugtatni, de hiába volt a szavak mestere, tudta, hogy itt a szavak most üresen csengenek, nem használ más, csak az ölelés, a csók, a szeretet. Megcsókolta Eloise-t, újra és újra.
- Szörnyű volt – suttogta aztán a lány. – A kutyák… mindenkit megöltek, és … az öregember…
Daelwyr a lány homlokára szorította ujjait, és a rémülettől elakadt a lélegzete.
A tömlöc ajtaja mögül szörnyű morgás hallatszott, majd üvöltés, végtelen üvöltés. Próbált kilesni az ajtó alatti résen, de amint a földre kucorodott, vér özönlött be az ajtó alatt és belefolyt a hajába, a szájába, a szemébe. Felordított, és kétségbeesetten próbálta letörölni magáról azt a rengeteg vért.
Amikor végre kipislogta a szeméből, látta, hogy a tömlöc acélajtaja lüktet, mint egy szörnyű fémszív. Sercegést hallott, majd olyan hangot, mint a számszeríj sodronyának pendülése, és az acél hirtelen több helyen átlyukadt. Fénypászmák csaptak a szemébe. Hunyorgott, és látta, ahogy az ajtó lassan szétfolyik, mintha nem is acélból, hanem viaszból lenne. A lyukak tágulni kezdtek, az acél belecsorgott a vérbe, és iszonyúan forró lehetett, mert a vérből gőz csapott fel, vörös köd, ami újra elrejtette előle a fényt. Aztán eloszlott a vérvörös párafelhő, és az acélajtó eltűnt, mintha sosem létezett volna. Lenézett a földre, még látta, ahogy az ajtó olvadt maradványai zsugorodni kezdenek.
És akkor bejött az öreg, akinek holtszín kezei és a csuklya árnyékában elborzasztó tekintete volt, és izzó szemű, véres agyarú pokolkutyák kísérték. És látta, hogy cafatokra tépték őreit, és – édes Alborne, segíts! – a legnagyobb darab, ami egyben maradt belőlük, nem volt nagyobb a tenyerénél.
A csuklyás szörnyeteg felé nyújtotta kezét…
- Daelwyr vár! …
Daelwyr a levegőt kapkodta, ahogy feleszmélt. Egy végtelen pillanatig még látta maga előtt, hogy az egyik dög a szájában tartja a szerencsétlen városőr letépett arcát, és akaratlanul is könnyek fakadtak a szeméből.
A dalnok aztán a karjaiba zárta a remegő lányt – legalább annyira a maga megnyugtatására, mint Eloise iránti aggodalomból -, fényes, fekete haját simogatta, és úgy csitította, mint édesanya kisgyermekét, ha rosszat álmodik.
- Ssss. Már vége – súgta.
Daelwyr félelemmel telve nézte az erdei utat. Sejtette, hogy az öreg nem marad sokáig távol, és ha megjön, azonnal behajtja az adósságot. Amikor Eloise abbahagyta a sírást, megfogta a vállát és mélyen a szemébe nézett. Megpróbálkozott egy halvány mosollyal, de Eloise nem viszonozta.
- Sikerült elhoznom a lovadat – mutatott a kipányvázott állatokra, akik felborzolt szőrrel toporogtak; érezték a dögöket a közelükben. – Indulj északra, és addig ne állj meg, amíg a Szövetség területére nem érsz. Alborne óvjon!
Eloise a fejét rázta.
- Nem hagylak el. Soha!
- Kérlek, Eloise! – könyörgött Daelwyr. – Menj, mielőtt felfigyel rád!
- De ki ez a szörnyeteg? – kérdezte a lány. Újra eleredtek a könnyei.
Daelwyr nem válaszolt. Helyette egy vékony ezüstláncot vett le a nyakából, és Eloise kezében adta.
- Szeretném ezt neked adni.
Eloise végigtapintotta a láncszemeket, amíg meg nem lelte a medált. Ujjai kitapintották a formát, és a meglepetéstől tágra nyílt a szeme: Daelwyr legnagyobb kincsét, Alborne szimbólumát tartotta a kezében.
Tiltakozni akart, de Daelwyr megelőzte.
- Fogadd el! Én már más urat szolgálok.
A dalnok még egyszer megcsókolta a lányt, azután gyengéden, de határozott mozdulatokkal a lovához vezette. Eloise nem tiltakozott. Felült a nyeregbe, amíg Daelwyr eloldotta a lovat.
- Gyere velem!
A dalnok szomorúan nemet intett.
- Nem lehet. Nem hagynák – intett a mozdulatlan dögök felé.
Daelwyr végigsimította Eloise kantárt markoló kezeit.
- Indulj! – mondta.
- Áruld el, mit akar tőled?
- Ha valaha találkozol ilyen sötét hatalommal, csak szolgája vagy áldozata lehetsz – felelte néhány pillanat múlva Daelwyr. – Alborne látja a lelkem, az utóbbit inkább választanám. Menj!
Eloise elindította a lovat.
- Szeretlek – mondta még, aztán ügetésbe váltott, és hamarosan eltűnt Daelwyr könnyektől fátyolos szemei elől.

Amikor Daelwyr visszafordult a dögök felé, a venomagitor már ott állt mögötte. A csuklya rejtekéből csak a halványkék szemek villantak ki.
- Ez a nő nem érte meg az életedet, fiam – hörögte az öreg.
- Minden cél megér egy életet – válaszolt Daelwyr mestere bölcsességével, mely eddig kóborolt az emlékei közt, s mely csak most nyert értelmet.
A dalnok a nyakához kapott, és a medál hűlt helyét tapogatta. Szörnyen egyedül érezte magát. Megkeményítette akaratát, és így végre képes volt hátat fordítani a venomagitornak. Letelepedett az egyik fa tövébe.
- Mit akarsz tőlem?
- Fizetséget.
A venomagitor magához intette a dögöket, majd a dalnok mellé ült. Az ereni köpenyen zöld nyálka fénylett, amikor egy pillanatra kibújt a felhők közül a Vörös Hold.
- Elmesélek neked egy régi történetet, a te dolgod lesz befejezni – kezdte az öreg, aztán belefogott.
Amikor befejezte, Daelwyr már tudta, hogy kitaszíttatik a lelke az Örök Körforgásból, ha engedelmeskedik a venomagitornak. Hajlott arra, hogy kardot rántson, és a dögökre bízza a gyors befejezést, de az öreg nem hagyott idő neki a cselekvésre. A szörnyeteg kezeit a meglepett dalnok arcára tapasztotta, és a zöldes nyálka, ami a dögök és a venomagitor testét is borította, áramlani kezdett az öreg tenyeréből.
Daelwyr behunyta a szemeit, összeszorította a száját, és védekezni próbált, de hirtelen minden ereje elhagyta. A nyálka beszivárgott a szemhéjai alatt, a fogai között. Égető fájdalmat érzett, erősebbet, mint eddig valaha. Ordított, de a szél – mintha tiltakozna a gyalázat ellen – hirtelen oly erősen kezdett zúgni, hogy senki sem hallotta Antarosban, s ha meg is hallották volna, nem akartak szembenézni a szörnyűséges démonnal, aki talán Tharr poklából szabadult a világra, és elpusztította a városőrséget.
Daelwyr vonaglott a venomagitor kezei között. Az üvöltése csak pár pillanatig tartott, mert aztán a nyálka ellepte a torkát, és görcsösen fuldokolni kezdett. Érezte, hogy minden pillanattal gyengül, azt azonban nem vette észre, hogy mikor szűntek meg a kínok, hogy mikor borította rá jótékony leplét az Antiss csodavilága.

2.

Fertályórával szürkület előtt érkezett a hegyi faluba. Így kellett tennie, mert a helyi népség nem volt szokva az idegenekhez, és a faluban sem volt semmi, amiért egy vándornak pont ide kellene utaznia.
Az egyetlen elfogadható indoknak az tűnhetett számukra, hogy szállás kell neki, ezért várakozott már délután óta a falu melletti fenyves határán, várva, hogy az éj vagy az eső okot szolgáltasson, hogy kurta pásztoróránál többet időzzön egy ilyen istenekmögötti településen.
Az éjszaka érkezett el előbb, de mikor újfent útra kelt a falu felé, az időjárás is kedvére fordult. Eső helyett lágy pelyhű hó esett, újra fehérbe öltöztetve a hegyvidéket, utoljára, mielőtt a meleg ismét átveszi a hatalmat, hogy elűzze a fehér hideget, s illatos zöldet érleljen.
Ahogy belovagolt a faluba, érezte magán a kíváncsi és gyanakvó tekinteteket. Ösztönei veszélyt jósoltak a rejtett szempárok miatt, de az eszével tudta, hogy azok, akik most figyelik, sem vérére, sem értékeire nem szomjaznak. Tudta, hogy a hegyi emberek csodálkozva tekintenek a hátán lógó, gyöngy berakásos lantra, félve az oldalán viselt pengére, és remélve, hogy ha az idegen éjszakára is marad, az előbbit fogja használni. Tudta, mert az elmúlt hetekben számtalan ilyen hegyi faluban járt, mindenhol eltöltött egy éjszakát, s mindenhonnan anélkül távozott, hogy a venomagitor küldetését be tudta volna végezni.
Ahogy az első kunyhók közé ért, és a hóesés egyre jobban rákezdett, mintha sürgetné, újra az öregre gondolt, arra a beszélgetésre Antaros mellett, messze innen.
- Mi van, ha nem találom meg őket? Ha már nem is léteznek? Sok év telt el – mondta.
- Léteznek – sziszegte a venomagitor, majd rekedten felköhögött. Daelwyr sejtette, az öreg így nevet. – Ám ha mégsem találod meg utódaikat – folytatta -, akkor is letudtad a fizetséget.
Az első napokban még reménykedett – miután eredmény nélkül járt három faluban -, de ahogy telt az idő, úgy homályosodott el a remény. Nem értette, miért; talán az öregember hangsúlyából sejtette, hogy nem menekülhet el az adósság elől. Igen, léteznek, idővel megtalálja őket, s mert a remény helyett már csak végtelen fáradtságot érzett, ő is azt akarta, hogy a keresés mihamarabb véget érjen.

Nem volt fogadó, de a falu egyetlen kocsmájában kapott vacsorát és a kocsmáros készségesen átengedte fekhelyét az idegen úrnak, aki egész ezüstpénzt tett a pultra. Lopva tekintett az idegen asztalán fekvő hangszerre, és földijeit figyelte, hogy kinek lesz elég bátorsága ahhoz, hogy megkérje a dalnokot, hogy nyugovóra térte előtt énekeljen nekik el egy regét.
Daelwyr érezte a levegőben a kimondatlan kérést, s mikor az estebédként tálalt ragut befejezte, kezébe vette lantját, és felemelkedett ültéből. A kocsma vendégei, a helyi pásztorok és favágók, asszonyaikkal és gyermekeikkel együtt – amint híre ment, hogy dalnok érkezett a faluba, mind összegyűltek, hogy lássák a férfiút, s hallják történetét -, azonnal elhallgattak, és sugárzó arccal fordultak felé. Regét vártak, mesét egy hősről, csodákról és lenyűgöző kalandokról, olyan mesét, amilyeneket Rovallon tanított neki, és már előre sajnálta, hogy az ittenieknek – akár a többi faluban – csalódniuk kell.
A kandalló párkányára ült, hogy dalolás közben megmelegedjen, aztán játszani kezdett. A zene pillangóként szállt a fülekbe, hangja ércesen zengett. Daelwyr látta, ahogy a szemek felakadnak, ahogy a helybeliek előtt leperegnek története képei. Mágia volt ez is a maga módján, és volt olyan hatalmas ereje, mint a venomagitorénak.
- Réges-régen – kezdte -, mikor még egyetlen vérszínű zászló sem lobogott fennen Észak bércein, ágálva éjszín párjaikkal, élt egy ember, egy hatalmas úr, akit egy nap megloptak, megaláztak, és a halálát kívánták. Ami történt, így történt aztán…

A fiatal kyr lovaskísérettel érkezett Machunias városába. Zászlóvivője már korábban hírül adta mindenkinek, hogy nemes érkezik a városba a túlparti Ryek birodalmából, és bámész tömeg várakozott rá, hogy ismét tisztavérű kyrt láthasson, hisz bizony sok év eltelt már, mióta a légiók magára hagyták a déli partot, s vele a várost.
Machunias azonban nem maradt védtelenül a Förtelem Asszonya híveivel szemben, mert a kyrek erős falakat, a gazdaság és a gyémántbányák elég vagyont adtak a városnak, hogy boldoguljon. Arról nem is beszélve, hogy az Úrasszonyra is mindig számíthattak a városiak, ha vész közeledett.
A kyr oly tekintélyes volt, mint a domborműveken, arcfestése kusza mintákban kanyargott a szeme s ajka körül, és csak a hozzáértő szem láthatta rajta, hogy a nemes nem csak kardjára, hanem az arcán viselt varázsjelek által megkötött láthatatlan démon segedelmére is számíthat a harcban.
A város kormányzója szívélyesen fogadta az ifjút, lakomát adott a tiszteletére, hiszen a kyr képében maga a démonbirodalom érkezett a Machuniasba, amit botorság lenne bármi aprósággal is megsérteni, és főleg visszautasítani.
Még a nevét is félve érdeklődték meg, szégyellve, hogy ismereteik oly kevesek, hogy a címeres zászló nem zeng ékes ódákat a szemükben.
“Etaynyth”, felelte az ifjú, s nem fedte fel családnevét.
Az Úrasszonnyal a lakomán találkozott a kyr nemes, s a hölgy szépsége azonnal megbabonázta. Az Úrasszony nővérei kíséretében látogatott el a kormányzó palotájába – mindegyikük szebbnél szebb virágszál -, de Etaynyth őket észre sem vette. Testőreit odahagyva az Úrasszony elé sietett, és gáláns lovagként üdvözölte, ami a hölgynek szemlátomást imponált. Egész este táncoltak, beszélgettek, sétáltak a palota kertjében, s a helybeli nemesek félelmükben reszkettek, mert ők jól tudták, kicsoda az Úrasszony valójában: az Álomnővérek nevű boszorkány-testvériség legfőbb asszonya, aki, mert mindig segítette a várost, bizalmukat élvezte, de most rettegtek attól, hogy sérelem lesz a rövid románc vége, és a boszorkányok ellenségeinél csak Ryek ellenségei fizettek meg gyorsabban. A nővérek méreggel és megtestesült rémálommal szolgáltak annak, aki keresztezte az útjukat, de a császárság démonai a lelküket emésztették el a balgáknak, kik ellenszegültek.
Etaynyth és az Úrasszony – Miryam, mint azt a kyr fülébe suttogta – azonban semmit sem vett mindebből észre, csak a másik létezett számukra. Amikor Miryam a férfi lelkébe tekintett csak a szenvedély tüzét látta, mielőtt egy sötét árny, egy karmos fantom ki nem taszította Etaynyth elméjéből. Miryam izgatottan kapkodta a levegőt, teste megállíthatatlanul remegett.
“Miért reszketsz, kedvesem?”, suttogta a kyr.
“Csak az éjszaka”, válaszolta, s újra összerezzent, mintha fázna.
Etaynyth lecsatolta bíbor köpenyét, és az Úrasszony vállára borította, s csendben andalogtak tovább, kéz a kézben.
Éjközép után távoztak a lakomáról, észrevétlenül, mint a tolvajok. Etaynyth testőreit is hátrahagyta, szigorúan megparancsolva vezetőjüknek, hogy ne kövessék. Miryam városi palotájába mentek, hogy a kíváncsi tekintetek elől a márványoszlopok és hófehér falak menedékébe húzódjanak.
A hálószoba magányában Miryam felfedezte, hogy a férfi mellkasát és hátát is festések borítják, ősi jelek, melyek nem evilágból származnak, melyeket emberi kéz aligha tudna démoni segítség nélkül lerajzolni.
Az Úrasszony testén is volt tetoválás, egy stilizált skorpió a bal keblén. Etaynyth megcsókolta a rajzolatot, aztán a nő ajkát, s hagyta, hogy a szenvedély tüze elragadja. Azután már csak ők léteztek az egész világon, két összefonódó test, végtelen szenvedély, s akkor, azon az éjszakán hasonlatosak voltak az istenekhez.
Később, már hajnalban, Miryam elaludt. Egész életében számtalan férfit ölelt már, hogy célját elérje, de szerelemből csak ezt az egyetlenegyet. Alvás közben mosolygott, édes álmát nővéreivel is megosztotta.
De Etaynyth nem aludt. Meztelenül ült az ágy szélén a halkan lélegző nő mellett, és őt nézte. Arcán megfoghatatlan érzések suhantak át, de csak egy pillanatra, nem is látta más, csak a Kék Hold, azután az arcvonások újra megmerevedtek, s tekintete egy kőszobor élettelenségével meredt az Álomnővérek Úrasszonyára.
“Kedves Miryam, a saját csapdádba sétáltál. “, gondolta. “Szerelembe estél egy férfi iránt, s talán Etaynyth, a kyr nemes is belédszeretett, hisz ez volt a dolga. De ő nem más, csak egy fantom, nem tartósabb, mint a Pidera rejtett magaslatain virágzó, percnyi életű smaragdvirág. S mikor ez a fantom is elvirágzik, nem marad más, csak Etaynyth, a gyilkos, aki semmit sem érez irántad, és aki a véredet veszi, mert köti a becsülete és a klánja tartozása. Talán vigasztal, hogy nem tehettél semmit, hogy elkerüld a végzetes szerelmet, hiszen a szer, amit az ereimbe pumpáltak, ellenállhatatlanná tett a számodra. Lubickolj, kedves Miryam, fürödj meg nővéreiddel a közös álmotok békés habjai közt, mert az hamarosan rémálommá változik!”
Etaynyth lehunyta a szemét, és kirekesztett mindent a tudatából. Koncentrált. Bal tenyerét arca elé emelte, s halkan duruzsolni kezdett. Iszonyatos fájdalom hasított a kezébe, de nem hagyta abba, csak folytatta a litániát, és a kristálykés lassan – minden araszért kínnal fizetve – kiemelkedett teste titkos rejtekéből a bal tenyerén keresztül. Végül ott pihent a kezében, és elmúlt a fájdalom. Gyönyörű volt a penge, amit a magitortól kapott, gyönyörű és halálos, akár a nő, aki mellette feküdt. Halványzöld folyadék hullámzott a kristály mögött.
Lenézett a nőre. Egy pillanatra megint a szerelmes Etaynyth volt; fölé hajolt, és lágyan megcsókolta. Még mindig érezte ajkán a fűszeres bor zamatát.
Aztán felemelte a kést, és hirtelen mozdulattal tövig döfte az Úrasszony homlokába. A csont nem állhatott ellen az erejének. A zöld folyadék szintje sebesen csökkenni kezdett a kés belsejében, és Etaynyth tudta, hogy a nővérek álma halálos méreggé vált.
Üvöltött Miryam, úgy üvöltött, ahogy emberi lény csak képes, de nem ébredt fel. Etaynyth hallotta, ahogy a palota többi szobájából egyre több női hang csatlakozik a kórushoz, és felállt az ágyról, hogy állva fogadja a szobába lépőket, a boszorkány férfi csatlósait, akik karddal szolgálják a nővéreket.
A lelkéhez láncolt démont küldte az elsőkre, és a homályszörnyeteg engedelmeskedett. A katonák szinte szétrobbantak a támadástól, vér és csontdarabkák záporoztak szét a szobában, mindent behintve. Etaynyth nyugodtan várt, véres testén sötét izzással derengtek a rajzok. Számolta a szívdobbanásokat – mögötte sikított a boszorkány -, és tíznél, hisz így egyeztek meg, szabadon engedte a démonszolgát, aki addigra, tobzódva a vérben, már két tucat fegyverest mészárolt le.
De a katonák nem adták fel. Hallották úrnőjük szenvedéssel teli sikolyát, és becsületük, de még inkább a testükön viselt bélyeg, nem engedte, hogy meghátráljanak. Etaynyth egy gazdátlan pengét ragadott fel a földről, és nekilendült, hogy folytassa a démon munkáját.
Ő sem volt könnyebb ellenfél. Ugrott, fordult és szúrt, majd eltáncolt a felé lendülő pengék elől, és tekintetével elroppantotta az egyik harcos gégéjét. Táncolt, a Halál táncát járta, minden lépés után újabb áldozatot szedett a dísztelen penge, de nem feledkezett meg róla, hogy milyen ösvényre lépett, hogy egyszer minden tánc véget ér. A kolostorerőd urai – klánja bölcsei – nem is várták el tőle, hogy élve térjen vissza, s mert így volt, meg sem próbált menekülni.
A katonák végül körülvették, és sarokba szorították, pengéje mind nehezebben hárította az ellen vasait, apró vágásaik lassan elborították testét. Aztán, mikor az egyik kard végighasított a mellén, számtalan ősi jelet megtörve, hatalmas erővel robbant elő mellkasából a mana, és minden ellenségét porrá omlasztotta egy szempillantás alatt. Ő maga még akkor is hallotta Miryam kiáltását, amikor az újabb kitörés a Fátyol mögé száműzte.

3.

Daelwyr hagyta elhalni a zenét, és nyomában súlyos csend telepedett az ivóra. A dalnok visszasétált asztalához, és leült helyére. Tekintete fátyolos volt, gondolatai még mindig máshol jártak.
- Alborne szerelmére, minden asszonynak így kellett szenvednie, csak, mert ellopták a fertelmes titkait? – fakadt ki.
A venomagitor szemei vadul izzottak a csuklya sötétjében.
- Megaláztak, minden tudományomat elrabolták azok a szajhák, aztán a saját szereimmel akartak megölni – fröcsögte. – De ez utóbbi hiba volt, mert a mérgek már akkor sem árthattak nekem, mostanra pedig… – Nem fejezte be.
Daelwyr szörnyülködve nézett rá.
- Lemészároltatta őket a gyilkossal. Hát akkor mit akar tőlem? – kérdezte aztán, és tartott tőle, hogy sejti a választ.
- Nem haltak meg mind, nem minden nővér aludt azon az éjszakán. És a túlélők pontosan tudták, hogy ki volt képes megmérgezni az álmaikat. Vadászni kezdtek rám – révedt el az öreg. – Tudtam, hogy álmomban akarnak majd elpusztítani, hát nem aludtam. De azt is tudtam, hogy nem bírom végtelenségig a virrasztást, még ajzószerekkel és mágiával sem. Hát belekezdtem a leghatalmasabb varázspraktiámba, és olyan szert kevertem, ami eleven méreggé változtat, olyasvalakivé, akinek soha nem kell pihennie, aki érintésével öl, aki le tud számolni a szajhák maradékával. Egy hegymélyi barlangban hajtottam fel a szert, mert tudtam, sokáig is eltarthat, amíg hozzáidomítom a testemhez a mérget, míg legyőzöm a szellemét, hogy el ne pusztítson. – Rekedten felnevetett. – Mostanáig tartott.
Daelwyr felrezzent, amikor egy kupa koppant az asztalon. A vérvörös bor vadul hullámzott a belsejében, de egy csepp sem folyt ki. A dalnok felnézett, hogy megköszönje a kocsmárosnak a kedvességét – hisz nem szolgált rá -, de a dús szemöldökű, szíjas testű férfi helyett egy fiatal nő állt az asztalánál. Parasztasszonyok ruháját viselte, de szépsége bármely erigowi nemeshölgy szívében fékezhetetlen irigységet keltett volna. Daelwyr rámosolygott, de szíve azonmód hűlni kezdett; érezte, hogy utazása végére ért. Akár kedves lantját is feltette volna arra, hogy a ruha alatt egy fekete skorpió lapul.
A dalnok felállt, és udvariasan hellyel kínálta a nőt, aki olyan természetességgel foglalt helyet az idegen asztalánál, hogy az már magában igazolta Daelwyr gyanúját.
- Daelwyr vagyok – szólt, miután visszaült a helyére.
- Furcsa dalt játszottál, Daelwyr. – Gyönyörű, csengő hangja volt, hasonlított Eloise-éra. – Nem való ez az egyszerű népeknek.
A dalnok vállat vont.
- Nem is nekik szántam.
- Hanem? – A nő előredőlt, mint a gyerekek, amikor rémtörténetekkel riogatta őket.
- Akiket illet.
- Miért?
- Mert egyszer már megtörtént, és újra megtörténhet.
A nő Daelwyr szemébe nézett, amelyek mintha a Quiron-tenger mélységét tükrözték volna vissza, és komolyan bólintott.
- A nevem Miryam – mondta végül.
- Miryam? – A dalnok ezzel végképp megerősítést nyert, és tudta, hogy ezért a lelkével fizet majd. Most mégis elmosolyodott, és belekortyolt a kupába. – Szépséged elhomályosítja az isteneket. Velem tartanál?
Két kupa bort rendelt a kocsmárostól, és minden figyelmét Miryamre fordította, hogy társaságával, történeteivel kellemessé tegye az utolsó estéjüket.

A kocsmáros szobája kicsi volt és szegényes, de tisztaság kérdésében nem lehetett rá panasz. A matracokat nemrég tömhették újra, mert érezni lehetett a szalma friss illatát. Éjközépre járt az idő, amikor beléptek a szobába. Miryam lecsatolta róla a fegyverövet, miközben ő óvatosan letette a lantot. Megcsókolta a nőt, és kezei sebesen tépték le róla a ruhát. A nő gyönyörűen nézett ki, és ott volt, igen ott volt a skorpió is. Az ágyra dőltek. Daelwyr hirtelen émelyegni kezdett, ahogy fejébe villant a venomagitor, de egy pillanattal később úrrá lett rajta. Lehunyta a szemét, Eloise-ra gondolt, és hagyta, hogy teste önállóan cselekedjen.
Miryam tökéletes szeretőnek bizonyult, és amikor megérezte, hogy a boszorkány behatol a lelkébe, hagyta, hadd kutakodjon. A nő kielemezte az asztrálját; érzéseket keresett, gyűlöletet, haragot, irigységet, bármit, ami veszedelmes lehet a testvériség számára.
De a dalnok nem gyűlölte őket, nem akarta a halálukat. Miryam csak Daelwyr szerelmét érezte egy Eloise nevű lány iránt, és tudta, hogy a dalnok most nem őt, hanem ezt az ismeretlen nőt, a szerelmesét öleli. Végtelen szomorúságot érzett, amiért nem lehet vele.
A szenvedély tüze egyre forróbban lobogott.
Amikor végül mindketten lecsillapodtak, Daelwyr álomba merült Miryam oldalán.
Álmában újra Eloise-zal volt olyan helyeken, ahová soha nem jutottak el együtt. Maga előtt látta a lány arcát, azt a boldog tekintetet, amikor Antarosban szerelmet vallott neki. Hallgatta incselkedő válaszát, ami annak a fogadónak a szobájában hangzott el, ahol később a lányt utolérte a végzet. Térdelt a lány előtt, ahogy Rovallon regéiben a régi korok szerelmesei, és esdekelve várta az igazi választ, amikor…
…kopogtattak az ajtón. Nem akart figyelni rá, de a kopogás ismétlődött, újra és újra, és ő érezte, hogy ki kell nyitnia. Lemondóan sóhajtva felállt hát, és ajtót nyitott. Eloise állt az ajtóban. Döbbenten fordult meg, de a másik Eloise, akinek szerelmet vallott, eltűnt. Meg akarta kérdezni az ajtóban lévő lánytól, hogyan tudott kopogtatni az ajtón, mikor mindketten a szobában voltak, de Eloise megelőzte.
- Velem kell jönnöd! – A hangja csengő volt, de mégsem az a jól ismert hang. Tétovázott.
A lány megfogta a vállát, hogy noszogassa, és abban a pillanatban, hogy hozzáért, mintha isteni megvilágosodás érte volna.
Ráébredt, hogy álmodik.
Hogy az előtte álló nő nem Eloise, de nem is egy kóbor látomás, amit ő talált ki. Hirtelen felismerte a hangot is.
- Miryam – suttogta.
- Velem kell jönnöd, dalnok – sziszegte a boszorkány, ahogy a szeme előtt váltott alakot.
Daelwyr engedett, és aztán száguldani kezdtek, száguldani sebesebben, mint az elf nyílvesszők, talán még a gondolatnál is sebesebben. Körös-körül csak elmosódott árnyalakokat látott, szivárványszín ködöt, és érezte, hogy nem szabad elengednie Miryam kezét, mert ha megteszi, azonnal elvész.
Végül eltűntek az árnyak, a színes ködök. Megálltak, és nem látott semmit. Olyan sötétség vette körül, amilyet talán csak a vakon születettek tapasztalhatnak meg. Nem látott semmit, még a saját lábát, a szeme elé emelt kezét sem.
De érezte, hogy nincs egyedül. Hallotta Miryam halk lélegzetvételeit. És másokat is érzett. Ösztönösen tudta, hogy az Álomnővérek közös álmában van, akiknek valahogy sikerült átvészelniük az évezredeket, noha hatalmuk korántsem olyan nagy már. Daelwyr felismerte, hogy tanultak a leckéből, ezért Miryamen kívül egyikükkel sem találkozhat való alakban, csak itt, az Antisson. És azt is felismerte, hogy a legfőbb leckét még mindig nem tanulták meg; attól a förtelemtől, ami az Idinal barlangjából mászott elő, sehol sincsenek biztonságban, még saját álmaikban sem.
- Figyelmeztetni jöttél minket, dalnok – zengett a sötétség.
- Igen.
- Miért? Honnan tudsz te az ősi krónikáról?
- A magitor, aki ellen régóta hadat viseltek, életre kelt, és bosszúszomja cseppet sem csökkent azóta, hogy elraboltátok tőle a tudományát. Találkoztam vele.
Érezte a meglepetést és a kósza félelmet.
- Mindenbe beavatott – folytatta. – Amikor legutóbb rátok támadt, az Úrasszony testét használva megmérgezte az álmaitokat, szörnyűséges kínhalálba taszítva nővéreiteket. De azóta sokat fejlődött förtelmes tudományában. – Egyre hangosabban beszélt. – Immáron nincs szüksége arra, hogy mérget juttasson egyikőtök szervezetébe. Elegendő, ha magatokkal hoztok egy…
A boszorkányok végre megértették, és villámgyorsan cselekedtek. Ki akarták őt taszítani az álomból, minden hatalmukat latba vetették. De már késő volt.
Daelwyr nagyra tátotta a száját, és haragoszöld döglegyek záporoztak ki rajta. Belevesztek a sötétségbe, és hamarosan hallotta a sikolyokat, melyek oly ismerősnek tűntek neki, mintha egyszer már átélte volna mindezt.
A döglegyek csak áradtak a szájából, mindegyik egy-egy apró darabot tépve ki a lelkéből, hogy manifesztálódhasson az Antisson. Érezte, hogy gyengül, és hamarosan véget ér ez az egész rémálom. Legalábbis számára.
A boszorkányok üvöltöttek, mint őseik egykor.
Daelwyr térdre hullott, mint a sebektől szédelgő vitéz. Zúgtak, özönlöttek a legyek, a gyilkos, lélektépő legyek.
Egyre több és több…

A kocsmáros reszketve a félelemtől, szorosan markolva a kést lépett be a szobába, amit az idegennek adott ki. A nő úgy üvöltött, mint akit élve nyúznak. A dalnok azonban hallgatott, és ez a fogadóst még jobban megrémítette, mint az ordítás. Szaporán rótta szíve köré a kört, ajkai imát mormoltak, de nem tudta, mi egyebet tehetne.
Miryam végül elhallgatott. Teste ívben megfeszült, aztán elernyedt. Meghalt.
Meghalt, ahogy szerte Északon még több száz nő.
De nem ők áldozták a legtöbbet. Mert a férfi, aki Miryam mellett feküdt…
A kocsmáros látta, hogy emelkedik a mellkasa, és valamelyest megnyugodott. A dalnok él!
Valóban élt, de a dús szemöldökű férfi nem sejthette, hogy vendége soha nem kel már fel többet. Mert a teste üres héj volt csupán.
A dalnok, akit Daelwyrnek hívtak, nem létezett többé. Lelke széttépetett, s ami maradt belőle, eltűnt a síkok közti végtelen Semmiben…

Valahol az Idinal bércei között egy öregember nevetett az éjszakában. Teste lüktetett, ahogy a zöld folyadék hullámzott és forrott az ereiben. Érezte, ahogy egyre-másra hunynak ki a lelkek gyertyái, az elkárhozott lelkeké. Mindenki, aki valaha is használta a lopott tudományt, szörnyű kínhalállal lakolt.
Bevégeztetett hát.
A venomagitor gyengéden megcirógatta az egyik társa nyálkás bőrét, kezét az északi köpenybe törölte, és világoskék szemei a tenger irányába, s azon túl egykori otthonára meredtek.
Ideje hazatérnie.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához