LFG.HU

Harold Barouche
ismertetőCimkek

A Sorsvető – más címmel Sharajan – a megújuló Mágus keretein belül került kiadásra, de nem a kiabálós, önmagát észrevétlenül kifigurázó “CSAK AZ ÉRTÉKEK MARADNAK”, hanem a jóval szerényebb, visszafogottabb “vár egy új világ” égisze alatt. Végre, megint vár egy új világ: a magunkévá tehetjük, aztán eldobhatjuk ezt is, ahogyan annyi más világgal is megtettük már, különösebb odafigyelés nélkül! De bizonyítsa csak be a Sorsvető – ha tudja és akarja is -, hogy érdemes az odafigyelésre, hogy érdemes foglalkoznunk vele, hogy érdemes szeretnünk!
Hadd kezdjem mindenek előtt egy dicsérettel, ami nem a regény tartalmát, hanem a helyesírást és a központozást illeti! Indira Myles regényében is található furcsaság, akadnak benne eltévedt betűk, írásjelek, néha kimaradnak, bennragadnak szavak, de mindez szórványos, nem túlzottan zavaró, nem zökkenti ki a szövegből lépten-nyomon az embert. S azt hiszem – illetve feltételezem -, hogy mindez nem a kiadó vagy a szerkesztők érdeme, de annál inkább az íróé, aki tisztán, szépen, helyesen fogalmaz és ír. Mindezt ráadásul magyarul.
Az emberek nem szívesen vesznek kezükbe olyan olvasmányt, ami elnehezedik a nyomdai, a tördelési és helyesírási hibáktól, s lássuk be, hogy embertársaink részéről mindez önvédelem. Nos, a Sorsvetőt kézbe veheti és olvashatja bárki, bátran!

*

Lapozzunk is bele! Ami elsőre igazán megfog, az a regény szerkesztése.
Szakít azzal a hagyománnyal, amely csínytevőként tombol, hogy tudniillik a cselekménynek kérlelhetetlenül be kell indulnia az első szerzői ív felénél. Ezt lefordítom: Azt jelenti, hogy az író kezdhet úgy húszezer leütésnyi, ámde érdektelen betűhalmazzal, hanem aztán írjon akciót, mert különben elunjuk magunkat. Szóval induljon a könyv akcióval, ennek megfelelően pedig minden jöhet: belezés, akasztás, rajtaütés, lovas üldözés, kocsmai bunyó, varázspárbaj, sok tűzlabdával… Ellenben ki hallott már olyat, hogy egy könyv, felrúgva minden kimondatlan paktumot, a fantasy-olvasót egy szabó műhelyébe vezesse, gombostűk, cérnák, tűpárnák és mérőszalagok közé, és arra kárhoztassa, hogy egy öltözködést kelljen szemlélnie, miközben annak leírása nem is tér ki túlburjánzón a pucérabb részekre? Belegondolni is rossz… Hinné az ember… De ne engedjünk holmi babonáknak! Mindnyájan tudjuk, hogy a figyelemfelkeltésnek nem az az egyetlen és kikezdhetetlen módja, hogy egy drabális, lemezvértes ork már az első bekezdésben buzogánytüskére hányja az amúgy minden más esetben magányos főhős szívének szőke-szottyát, utána pedig így szól: – Pacal!
Ennek az akciódús szemléletmódnak a térhódítása talán egyetlen félreértésből adódik: szokás ugyanis a fantasy-regényeket egy az egyben kalandregényekként is kezelni. Pedig a fantasy elsődleges ismérve nem a kaland, hanem a misztika, a mese és a (nem tűzlabda-értelemben vett) varázslat. Talán van eme kavarodáshoz némi közük a szerepjátékoknak (mint eszközöknek), hiszen a szerepjátékosok általában kalandozóknak, kalandoroknak titulálják magukat, és kalandjaiknak helyszíne, a fantasy-háttér, legtöbbször nem több, csak szükséges kellék…?
De visszatérve a Sorsvetőhöz, nem csupán a szemszögváltások, no meg a helyszínek, idők és korok váltakozása tetszetős, hanem az is, hogy eközben a regény atmoszférája mit sem változik, és – még lényegesebb! -, végső soron háromszáz olyan oldalt tarthatunk a kezünkben, amelyben tényleg minden mindennel összefügg, mondhatni sorsszerűen, a címet utólag megalapozván. Csak egyetlen példát hadd említsek: Már a főhősnő gyermekkorának körülményei is előre meghatározottak voltak, sőt, a születése is elő volt készítve, hét generációra visszamenőleg. Ő meg, el nem ítélhető módon azt hitte, gyermekfejjel is, felnőtt fejjel is, sokáig, hogy csak úgy élhet bele a világba, a maga szeszélyes módján. Pedig már minden elrendeltetett. S ezzel végül szembesülnie is kell – akárcsak nekünk.

*

Mi fogott meg a Sorsvetőben másodjára? Megint csak a szerkesztés.
Az, hogy három különböző szereplő szemszögéből vezet minket óvatosan a történetbe, hogy eközben térben és időben – sőt, korban! – látszólag szabadon, ám mégis nagyon megfontoltan ugrál, s hogy egy-egy ilyen ugrás nem zökkent ki minket az olvasmányból.
Ám be kell ismernem, hogy találkoztam olyan emberrel, aki azt mondta, hogy ő bizony “képtelen volt követni ezt az izét”. Talán ott lehetett a probléma, hogy az illető azonnal át akart látni mindent, rögtön meg akart érteni mindent, görcsösen, egyetlen bekezdésnyi elkalandozást sem engedve meg az írónak (és ezzel saját magának sem), és nem elégedett meg azzal a tudattal, hogy “majd később”. Belátom, hogy ez az olvasói magatartás érthető. Mi több: megérthető. Mert kevés olyan fantasy-val találkozhatunk magyarul, amely szerkezetbeli kihívással és meglepetésekkel kecsegtet minket: az írások többsége általában megelégszik annyival, hogy elmondd egy történetet A-tól Z-ig, így az első pillanatban tudni már, hogy honnan és hová tartunk, és utunk jószerivel egyenes és eltéveszthetetlen. Márpedig azok, akik az egyenes vonalú történeteket szeretik, a Sorsvetőt nem fogják szeretni. Mégis azt mondom: kezdjenek bele bátran, hátha ráéreznek az ízére! Egy próbát talán megér.
Nos, bár a Sorsvető szép, gondos és ösvényszerű munka, s úgy érzem, hogy a szerző nem csupán önmagát, de olvasóit is megbecsülte, mégis elérkezett a dorgálás ideje, méghozzá az első szám, első személy miatt, amely a könyvnek mintegy egyharmadában uralkodik. Merthogy a narrátor egyben az egyik főszereplő is! Illetve az egyik főszereplő maga a narrátor, s így Indira Myles gyakorlatilag őt babérkoszorúzta fiktív szerzővé. Csakhogy! Mivel magyarázható az, hogy a másik két főhős szemszögéből (vagyis egyes szám, harmadik személyben) is akad olyan szövegrész, bőven, amely a legbenső érzésekig és gondolatokig hatol, méghozzá olyan érzésekig és gondolatokig, amelyekről narrátorunk, Loreana, soha tudomást nem szerezhetett, még a végkifejletet ismerve sem? Ez bizony elég komoly hitelvesztés, méghozzá a történet hitelességére vonatkoztatva!
Ha a szerző másként pengette volna meg a történet húrjait, meglehet, sokkalta nehezebben lettek volna bemutathatók, kibonthatók a karakterek. Ám a mese szövedéke könnyen felfoszlik, s ez a könnyen foszló szövedék talán mégis megért volna annyit, hogy az író ne ragaszkodjon az egyes szám, első személyhez (még akkor se, ha így nem csupán az olvasók, de ő maga is könnyebben kapcsolatot teremthetett hősével).

*

Van két dolog a Sorsvetőben, ami eléggé megosztja az olvasótábort.

Elsőként itt vannak a nők, mármint a női szereplők. Merthogy a szerző – érthető módon – könnyeden bánik a női szereplőkkel: megjelenítésük ügyes, használatuk az esetek többségében bátor, és mindezt úgy, hogy a férfi szereplők is hitelesek maradhatnak. Már bocsánat, de itt, Magyarországon Tolkien óta nem szokás elhinni, hogy valódi nő (és itt a hangsúlyt a valódira teszem) fantasy-ban szerepelhet. Egy nő lehet harcos, vagy bálványozott és elérhetetlen, esetleg megmentendő, újabban olykor szajha is, de ezeken túl…? Nos, ennek a könyvnek nagy-nagy előnye, hogy hús és vér, ugyanakkor cselekvő nőalakok szerepelnek benne. Még az elf-sárkányt is ilyennek tartom. Még annak dacára is húsból és vérből valók, hogy a szerző a valamennyire már megszokott klisékkel indít, és néha azokkal is fűszerez. Talán csak azért, hogy ne zavarjon össze minket, olvasókat. Ki tudja? Ám végül csak-csak kibújik a szög a zsákból, s rá kell döbbennünk a valóságra, a regény valóságára. És innentől kezdve válik élővé és kedvessé a hátoldalon olvasható szlogen: “vár egy új világ”.
Mindenkitől előre is elnézést, de úgy vettem észre, hogy sokan – férfiak és nők egyaránt! – nem tudnak azonosulni a skatulyáktól majdnem mentes, kevéssé embertelen nőábrázolásokkal; berzenkednek ezektől, továbbá azzal érvelnek, hogy fantasy-ba ezek nem valók, még pontosabban: nem ezek valók. Ám hadd ellenkezzek! Amennyiben a fantasy műfaj – márpedig az -, akkor legtöbb szempontból hasonlítania kell a többire: vagyis minden belefér, ami emberi. Sőt, inkább értetlenkedem azon, hogy miként fér meg benne az embertelen – vagy mondjuk így: életidegen -, még ha annak olyan szépséges irodalmi-táptalaja is van, mint Középfölde?

A másik, amit a Sorsvető kapcsán felemlegetni szokás, s ami tapasztalatom szerint totálisan megosztja az olvasótábort: az elfércelt szerelmi szál. E szerelmi szál Loreana, a boszorkány és Kwith, a varázsló között kanyarít talányos szinuszgörbét. A történet ide vonatkozó része egyszerűen elmondva a következő: egy tűzeset kapcsán megismerkednek, együtt kalandoznak tovább; először különböző motivációktól vezérelve szeretőkké válnak, ám pár év múlva elhidegülnek egymástól, de nem teljesen, hiszen barátok maradnak; hébe-hóba mindketten gondolnak még arra, hogy de jó is lenne összefeküdni, ám ezt rendre elfelejtik lekommunikálni, és csak pislognak egymásra.
Nos hát, az első és legvonalasabb kritika, amelyet hallottam ennek kapcsán, hogy az írónő (és a hangsúly ebben az esetben a nőre került) túl sokat pepecselt a szerelemmel, márpedig ez fantasy, ez Mágus, nem pedig valamiféle romantikus regényújság vagy egy női magazin levelezői rovata. Erre csak azt felelhettem, hogy ízlés dolga, talán valóban túlzó egy kicsit, talán tényleg pepecselő itt-ott, de mindez a jellemábrázolás szerves része, és mint ilyen, bizony mondom, jó dolog.
A következő kritika arra alapoz, hogy a regény jelenében hőseink a szerelmi szálnak már a frusztrációs, se veled, se nélküled szakaszánál tartanak; bárha bujálkodós gondolatokkal jócskán telepakolva, ám azokat minduntalan megvalósítatlanul hagyván. Itt még figyelembe kell venni azt is, hogy az olvasó szempontjából általában mindegy, hogy egy szerelem korábban beteljesült-e már: mert a szerelem most teljesüljön be, méghozzá a kedves olvasó kandi tekintete előtt, máskülönben ne is zavarják vele! A következőképp megfogalmazva is hallhattam már mindezt: “az írónő láthatólag teleszőtte regényét még kamaszkorában elfojtott vágyaival”. Minderre nem mondhatjuk feltétlenül azt, hogy badarság. Egyrészt a legtöbb normális embernek vannak és maradnak kamaszkorban elfojtott vágyai, olvasónak és szerzőnek egyaránt, és nincs is semmi szokatlan abban, ha az egyik a másikat vádolja meg a sajátjával. Másrészt valahol jogos lehet, ha az olvasó azt mondja a szerzőnek, hogy ejnye ezekkel a félresikerült izékkel ne piszkálj már, olyan fura, felemás érzésem lesz tőlük!
Ugyanakkor ez az előbb említett “másrészt” mégis sántít kicsit. Ugyanis ismerőseim közt bőven akadnak olyanok is, akiket kifejezetten a regény szerelmi szála ragadott meg: élvezettel, kajánul tobzódtak Kwith és Loreana szerencsétlenkedésében, és jót kuncogtak minden egyes alkalommal, amikor nem történt semmi. És ezeket az embereket sem tartom érzéketlennek, kicsit sem.
(Itt hadd fűzzem hozzá, hogy a fenti vélemények közül egyik sem az enyém, számomra nem tűnt különösebbnek vagy figyelemreméltóbbnak ez a félresikerült szerelem. Mármint addig, amíg meg nem említették; szidták, magasztalták; mindenki kedve és vérmérséklete szerint.)

*

Végezetül hadd zárjam mindezt néhány személyes jellegű megjegyzéssel:
1. Nem szeretem az olyasmit, amikor a főhős, máskor gyiloktáncban villogó pengéjének vérmocskos hegyét a szirt haboktól hűvös kövének mereszti, s úgy áll, délcegen feszülve a tengersüvítésnek, lobogó, félhosszú, s persze szalmaszín sörénnyel, hogy a két hold csillámot szórhasson két figyelmes, jádeszín szemébe, amelyek ettől smaragdfényű lobokat vetnek az ívben görbedt láthatár bíborpalástú távola felé. (Egy efféle hősről nehéz hinni, hogy él, és a lábai alatt magasztosuló szirtről is nehéz hinni, hogy egyszerűen ácsoroghatna is, mert ha már úgyis a közelben a tenger, akkor valami habok csak kell, hogy nyaldossák ezt az átok szirtet, ugyebár.) Ha bárki ilyesmit várna a Sorsvetőtől, vagy ha ilyesmit keresne benne, csalódnia kell! Mert Indira Myles hősei – de még a korokat túlélő hősei is – élnek, az élet minden velejárójával együtt. Továbbá a szerzőnek, habár legtöbbször csak félszegen ereszti szabadjára, de mégiscsak saját hangja van, még ha olykor küzd is ellene, vagy szégyenkezni látszik miatta. És mindezek ellenére – vagy tán pont ezért? – ez a regény misztikusabb, mesésebb, mint bármi Mágus, amit eddig olvastam, és most ide sorolom a régi és új Mágus regényeket egyaránt. (Persze Indira Myles is rajtakapható olykor egyen s máson. Főleg a szemekkel játszadozik, és a tengerzöld még nem is hivalkodó jelző, de aztán megint előkerülnek a drágakövek, és lassanként jelző-hegyet emelnek magukból.)
2. Tudom, illett volna kitérnem a borítóra, hisz olykor olyan jól elvitatkoztok egy-egy borítón, hogy mit ábrázol, mennyire tetszetős, mennyire taszító és effélék… De mit is mondhatnék a borítóról? Gondolom az ülő hölgyalak nem más, mint korábban már emlegetett főszereplőnk s egyben narrátorunk, Loreana. Erre utalnak a “hófehér babaarc”, a “rőtvörös hajkorona”, na és a “vörös bársonyruha” is. Habár csöppnyi anakronizmus – ha szabad ezt a kifejezést Indira Myles kitalált művére alkalmaznom -, hogy a képen látható bársonyruha odalett egy tűzben, mielőtt még a főhősnő először kezébe vehette volna a képen szintén látható kártyalapokat. (Vagy ez egy másik vörös bársonyruha lenne?) Mindenesetre legalább akad összefüggés – jól látható összefüggés! – regény és borító között, ami nem utolsó szempont.
3. S ha már a borító szóba került! Sosem fogom megérteni, hogy mi szükség írói álnevekre? Egyszerűen nem értem, hogy miért ragaszkodnak a magyar nyelven írott fantasy világában az “importált” írói álnevekhez? Mégis, miért nem lehet odaírni egy fantasy-borítóra, hogy Kolozsvári Zsófia? Nem hiszem el, hogy kevesebben vásárolnának könyvet, ha az író valódi neve szerepelne a borítón, és hiába is magyaráznak nekem tömegpszichózisról! Mindenki köpi-vágja, hogy kiről beszélek, amikor azt mondom, hogy Gáspár András vagy azt mondom, hogy Kornya Zsolt; ha Zsófia így folytatja, előbb-utóbb az olvasó megtanulja majd a Kolozsvári nevet is. Az pedig csak ritkán fog eszünkbe jutni, hogy Indira Myles – talán csak akkor, ha egyik vagy másik könyvének borítójára téved majd tekintetünk.

*

Amikor olvasni kezdtem: elsősorban a kíváncsiság vezérelt; tele voltam fenntartásokkal és előítéletekkel. Soha eszembe nem jutott volna kritikát(?) írni, ha ez a könyv nem képes a maga tempójában megdolgozni a bennem lakó olvasót, aki tanult szkepticizmusa ellenére elsősorban mégiscsak elvarázsolódni akar, azt akarja, hogy magával ragadja a szavak akármilyen iramú sodrása. S ha szigorúan a magyar szerzők által elkövetett fantasy-írásokra gondolok, hát, elég régóta nem akadt már arra példa, hogy bármi elvarázsolt volna. Megkockáztatom, Indira Myles Sorsvetője sem világirodalmi csemege, de mulandósága nem feltétlenül bűne, hiszen – ha jól látom? – nem is akar több lenni annál, mint ami. Mert ez bizony egy könnyed, nyárdélutáni olvasmány, és az ember olvasgatás közben mondjuk függőágyban is heverészhet, kedvére.
Tehát:
Sorsvető?
Csak ajánlani tudom!

Horváth György (Harold Barouche, TREX)


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához