LFG.HU

Ónodi Zsolt
novellaCimkek

John Mascoln a nevem. Tudom, kicsit furcsán hangzik, de vérfarkas vagyok. Angliában, egy kicsiny városban lakom a Pennine-hegység lábánál. A település nevét nem tudom, én egyszerűen csak Területnek hívom. Szép hely, legalábbis emberek számára. Van minden, ami kell: szép házak, nyugalmas utcák, tömegközlekedés, munkahelyek, sőt, az Oxford Egyetem kihelyezett parapszichológiai tanszéke is. Mondanom sem kell, nem véletlenül tették ide a székhelyét. A Területen csak úgy nyüzsögnek a természetfeletti jelenségek. Elhagyatott, szellemjárta házak mindenütt, amelyekben valóban hemzsegnek a szellemek. Ismerem mindegyiket, egyik sem ártalmas, még az embereket sem riogatják. Rajtuk kívül élt még itt néhány éve egy vámpír, de kimúlt szegény. Egy tüdőgyulladásos ember vérét szívta ki, és a kór őt sem kímélte. Annyira legyengült, hogy még az idő múlásával sem volt tisztában, és a hajnal az utcán érte. Szomorú vég. Azóta egyedül uralkodom ezen a hatalmas vadászterületen. Vetélytársam nincs, a tündérek és az erdő vad szellemei nem óvakodnak be az emberek világába. Ténykedésem egész eddig titokban maradt, kóbor kutyáknak, az erdőből kimerészkedő farkasoknak tulajdonították a gyilkosságokat. Éjszakánként az utcákat járom, nappal pedig meghúzódom hatalmas, négyemeletes bérházamban, amely az én tulajdonom, de senki sem bérel nálam szobát. Találnak jobb minőséget olcsóbb áron, ha körülnéznek. Ráadásul az én házam is kísértetek lakhelye, bár kevesen tudják, hogy ez tényleg így is van. Így töltöm életemet, sok-sok éve már…
Reggel kótyagos fejjel, de tele hassal ébredek. Előző éjjel jól belakmároztam. Nem is reméltem, hogy ilyen finom zsákmányra akadhatok. Egy középkorú hölgy – talán harminc éves – esti kocogásra indult, de elhagyta a várost, hogy a mezőn, friss levegőn futhasson. Én követtem. Igazán ízletes volt. Felkelek, az ágyamról lesöpröm tegnap esti vacsorám maradékát: egy walkmant és a véres, cafatokra szaggatott ruhákban bűzlő húsdarabokat. Gyorsan összeszedem az ágyneműt, és a fürdőbe viszem. Beledobom a kádba, és egy üveg hipót öntök rá. Hideg vizet eresztek hozzá. Így ni! Ez majd szépen kiszedi a vérfoltokat. Nézegetem egy darabig, és pár karom szakította hasadást veszek észre rajta. A fenébe is! Kezd elegem lenni abból, hogy mindig szétszaggatom a berendezést, amikor farkas alakban vagyok. Most megint vehetek újat! Otthagyom a szakadt paplant és lepedőt, és a nappaliba megyek, hogy valami göncöt kapjak magamra. Már az inget húzom fel, amikor valaki csenget a bejárati ajtón. Meglepődve pislogok az ajtó felé. Nem szoktam látogatókat kapni. Begombolom gyorsan az inget, és odasietek, hogy kinyissam. Elfordítom a kulcsot, kitárom az ajtót, és csaknem hanyatt esek a döbbenettől. Egy fiatal lány áll az ajtóm előtt, éppen valahova oldalra néz, vizsgálódik.
- Jó napot! – köszön, anélkül, hogy rám nézne. Végre felém fordul. – Akarom mondani, szia! – Tényleg! Csak most jut eszembe, hogy emberi külsőm egy huszonöt év körüli fiatalemberé. – Bocs a zavarásért, pláne ilyen korán reggel! Az egyetemről jöttem, és szeretnék engedélyt kérni, hogy itt a házban vizsgálódjunk. Tudod, a diplomamunkánkhoz kell… Szóval, megengednéd?
Igazából fogalmam sincs, miről beszélt a lány, annyira el vagyok bűvölve a szépségétől. Barna, hullámos haja a vállaiig ér, mogyoróbarna szeme vidáman csillog, ahogy a szemembe néz. Mosolya széles és lágy, egy pillanatra még szörnyű, túlvilági mivoltomat is elfeledteti velem. Az vagyok arra a gyönyörű pillanatra, ami úgy kétszáz évvel ezelőtt: ember. Ember, aki képes a szeretetre, aki érez és él. De a pillanat tovatűnik a lány mosolyával együtt, ahogy szóra nyitja száját:
- Szóval? Mit mondasz? Zavarnánk téged?
- Mi? Nem, dehogyis! – válaszolom önkéntelenül is, ennek a mosolynak képtelen vagyok ellenállni. Közben eszembe jut, mit tettem, és már átkozom magam ostobaságomért. Ösztönösen beljebb hajtom magam mögött az ajtót, de ez a kis huzat elég, hogy kisodorjon egy kicsit a lépcsőházba a bent terjengő bűzből. Az öt fiatal fintorogva fordítja el az arcát. Csak most veszem észre, hogy a lány nincs egyedül. Az egyik srác megjegyzi:
- Úristen! Mi lehet odabent? Hát te sosem szellőztetsz? – Valóban nem szoktam levegőztetni. Rég nincs szükségem levegőre, mint az embereknek. Csak azért lélegzek, hogy ne lepleződjek le. Nekem viszont nagyon is megfelel ez a lakás. Lassanként már olyan, mintha a barlangom lenne.
- No, akkor nagyon szépen köszönjük! – mondja a lány, ő uralkodik magán, nem fintorog, de rajta is látszik, hogy zavarja a szag. Elszégyellem magam. – Délután jövünk, jó?
- Jó! Várlak benneteket! – Búcsút intek és becsukom gyorsan az ajtót. Még hallom a fiatalok susogását, valószínűleg rólam beszélnek.

Eszelős láz kap el, mely arra késztet, hogy rendbe tegyem a lakásomat. Nem szeretném, ha az a lány csalódna. Az a lány! Te jó ég! Még a nevét sem tudom! Az ő arca lebeg a szemem előtt, miközben gyorsan takarítani kezdek. Elsőként is letépem az ablakokról a kartonpapírokat, deszkákat, amikkel elsötétítettem minden szobát. Mint egy fuldokló söpröm félre a sötétítő függönyöket, és feltépem az ablakokat. Hideg, tavaszi levegő áramlik be a lakásba, a huzat szétszórja a papírokat, a szemetet ide-oda kergeti a padlón. Mélyet szippantok a friss levegőből, és fűszeres illata irritálja érzékeny orromat. Hiába, nem mindenki rendelkezik egy farkas szaglásával! Miután hozzászoktam a virágok illatához, már tudok az egyéb szagokra figyelni. El tudom különíteni egyes emberek illatát, érzem a kocsik bűzét, égő olaj illatát, rántottáét, pirítósét. Mindenhol reggeliznek. Eszembe jut, milyen régen ettem utoljára emberi ételt. A gyomrom ma már valószínűleg képtelen lenne befogadni ilyesmit. Ellépek az ablaktól, és a szemeteszsákba elkezdem összegyűjteni a földet vastagon borító papírokat és újságokat. A könyveket felveszem, a helyükre viszem, majd legvégül a hulla maradványait is a zsákba teszem. Megcsomózom a zsák nyitott végét, és a ház előtt elhaladó szemeteskocsira dobom. Összekapkodom a székeken, fotelokon, ágyon heverő koszos ruháimat, és beüzemelem a mosógépet. Seprűt ragadok, és felsöpröm a konyha és az előszoba csempéjét. Egy felmosóronggyal még áttörlöm. Előkeresem a porszívót, és kitakarítom a nappalit és a hálószobát. Kiporszívózom a foteleket és a kanapét is. Megszimatolom a bútorokat, de még mindig büdösek. A fürdőben körülnézek, és szerencsémre találok egy flakon kárpittisztítót. Ez pont jó lesz. Honnan kerül ez hozzám? Ah, biztos az egyik vacsorámnál volt! Miután ezzel végeztem, letörlöm a vastag port!a polcokról, szekrényekről és rendet teszek. Végül a fürdő marad csak hátra. A mosógép végzett, kiteregetem a ruhákat, amik a langyos huzatban hamar megszáradnak. Mikor mindennel végeztem, végighordozom tekintetemet a lakásomon. Most már inkább egy ember szállására emlékezetet, mint egy farkas vackára. De vajon melyik a jobb? Már nagyon elszoktam az emberi élettől. Majd meglátjuk.
Eltelik egy óra, kettő, de csak nem jönnek. A faliórát visszaakasztom a falra, és leülök vele szemben. Nézem a lassan vánszorgó mutatókat, és közben azon töprengek, hogyan bűvölhetett meg ennyire az a lány. Még sohasem éreztem hasonlót. A legerősebb érzés, amit egy ember iránt eddig éreztem, az az íncsiklandozó bizsergés volt, ami egy jó falat láttán a nyelvem alatt tapasztaltam. De ez a mostani érzés sokban különbözik ettől. Nem táplálékként tekintek rá, mint a Területen élőkre. Egyenrangúnak látom, sőt talán még fölöttem is áll. Olyan tiszta és ártatlan! Ezzel szemben én egy szörnyeteg vagyok. Szeretném, ha megérintene, ha végigsimítana az arcomon, de erre aligha lesz alkalom. Soha nem alacsonyodna le hozzám. Ilyen gondolatok járnak a fejemben, míg az órát nézem. Még soha nem teltek ennyire lassan a másodpercek.

Már öt óra, és még sehol sincsenek! Eltelik még egy óra, a nap lassan közelít a láthatár felé. Ahogy eltűnik a horizont mögött, viszketni kezd a nyakam hátul. A viszketés egyre erősödik, közben kitekintek az égboltra. Az elsötétülő boltozaton előtünedeznek a csillagok, és versenyt hunyorognak az utcai lámpák sorban kigyúló fényeivel. Szép, tiszta esténk lesz. Akkor hát megint! A viszketés közben átterjed karjaimra és lábszáraimra is. Nem vakarózom, hozzászoktam már. Leveszem ruháimat, nehogy szétszakadjanak. Meztelenül állok a nappali közepén, és várom az elkerülhetetlent. Elmegyek az ablak elől, hogy az esetleges leskelődők ne lássák az átalakulásomat. Szőrzetem rohamos sebességgel nőni kezd, már nem is szőrzet, hanem szőr, bunda. Testem eldeformálódik, fejem megnyúlik, végtagjaim megrövidülnek, az izmok átrendeződnek. Mikor véget ér a folyamat, már fenn ragyog a hold, mely éppen átfordult fogyóba. Megtermett, izmos farkasnak látszom most, bár a lelkem ugyan az. Csak most végre felszínre törhetnek vadállati ösztöneim! Még egyszer utoljára kinézek az ajtón, de a lépcsőházban sötét van, a levegő sem rezdül. Szimatolok, de nyoma sincs a lány illatának. Vad dühvel lököm be fejemmel az ajtót, és a nyitott ablak felé száguldok. Lábam alatt széthasad a szőnyeg, de nem érdekel. Nagyot ugrok, át az ablakon. Egy pillanat múlva négy emelet magasságában vagyok a levegőben, alattam a hosszú utca, amelyen egy-két autó és egy lassú busz közlekedik csupán. Hirtelen minden meglódul felfelé, pontosabban én kezdek zuhanni az utca felé. Lábaimmal tompítom a zuhanást, és hangtalanul, sérülés nélkül földet érek az úttest közepén. Kifújom a tüdőmben rekedt levegőt, leheletem fehéren gomolygó párafelhőként tűnik elő az egyre hűvösebb esti levegőben. Fény vetül rám váratlanul, majd felhangzik egy fülsüketítő hang. Vicsorogva fordulok a változatlan sebességgel közeledő busz felé. Ellenfél! Egy ruganyos mozdulattal ellököm magamat az aszfalttól, és a busz tetején landolok. Kimeresztett karmaimmal igyekszem megakadályozni, hogy kiszaladjon alólam a jármű. Pengeéles karmaim belemélyednek a fémburokba, és tíz centi hosszan felszántják azt. Végre stabilan állok a tetőn. Hátrapillantva egy tetőablakot veszek észre. Megfordulok, majd teljes erőmet és súlyomat beleadva ráugrok a gyenge fémlemezre. Az első pillanatban csak behorpad, de a következőben már enged is, és hangosan nyikorogva kiszakad a helyéről. Csörömpölve érkezek a busz padlójára. Rémült kiáltozás zúdul érzékeny füleimre, és a félelem átható szaga minden mást elhomályosít. A sofőr pánikba esve ordítozik az adóvevőjébe. Feltápászkodom, és hangtalanul közeledem az utasokhoz, akik a busz elejébe menekültek előlem. Már csaknem odaérek hozzájuk, mikor halk, elfojtott sírás üti meg a fülemet. Visszasietek a hátsó ajtóhoz, és mit látnak szemeim! Egy anyuka a hét év körüli kislányával. Kivillantom a fogsorom, nyelvemmel lassan végignyalom. Az anya megrémül, testével eltakarja előlem a lányát. Micsoda önfeláldozás! Á! Dühös vagyok, nem éhes! Tombolnom kell! Úgy tűnik, van is rá lehetőségem. A busz mögül szirénázás hallatszik, és kék-piros fény szűrődik be a hátsó szélvédőn. Ismét előre futok, de csak azért, hogy lendületet vegyek. Teljes sebességgel csapódom a hatalmas üvegtáblának. Hallom, ahogy a busz utasai felsikoltanak. Az üveg apró szilánkokra törik, beterítve az utat, és a mögöttünk haladó rendőrkocsit. Én az autó motorház tetején landolok, hátsó lábaimmal gyorsan kitámasztom magam. A bent ülők arcán félelem és döbbenet tükröződik, de nem érdekel. Jobb mancsommal a szélvédőre sújtok, de a golyóálló üvegen csak a karmaim képesek áthatolni. Öt kis lyuk marad csak a sofőr arca előtt. A vezető emiatt teljesen pánikba esik, elveszti uralmát a jármű felett, és az egy villanyoszlopnak szalad. A nehéz fémhenger nyikorogva, szikrázva dől a kocsi elejére, és rám. Számolom a csontok reccsenését. Egy, kettő, három, négy csigolyám törött el. Lassan lecsukom a szemem, és nem mozdulok. Hallom, ahogy a két rendőr kimenekül a kocsiból, és távolabb bevárják az erősítést. Mikor már – hang alapján úgy – három járőrkocsi itt lehet, elérkezik a meglepetés ideje. Csontjaim már bizseregve összeforrtak, hátamon megfeszülnek az izmok, és könnyedén megemelem a súlyos póznát. A rendőrök tátott szájjal bámulnak rám. A legidősebb eszmél először. Pisztolyához kap, és mielőtt bármit tehetnék, tüzel rám. A golyó keresztülfúrja magát a bundámon, de az rögtön össze is záródik mögötte. Érzem, ahogy testem minden sejtje félre áll az útjából, majd miután a fémtöltény elhaladt, visszarendeződnek eredeti helyzetükbe. A többi zsaru is lőni kezd, többnyire csak vaktában, kárt tenni nem tudnak bennem. Az egyik ekkor előkapja a vadászpuskát az autójából. Na jó, ezt mégse várom meg! Utálom, ha sörétek cikáznak keresztül a testemen! Olyan, mintha ezer féreg rágna elevenen anélkül, hogy bármi kárt okoznának. Futásnak eredek, az ostoba halandók csak lövöldöznek utánam megállás nélkül. Szerencsére elég távol kerülök tőlük, mire a puskát elsüti. A sörétek szétszóródnak, és ártalmatlanul hullnak az utcára. Mire a lőpor füstje eloszlik, én már messze járok. Dühösen rohanok az éjszakai városban, és dühöngök. Miért nem jött el? El kellett volna jönnie! Kell nekem az a lány! Kell! És ahogy ezt beleüvöltöm az éjszakába, az egyik magas épület tetejéről farkasvonítást kap fel a szél.
Reggel dörömbölésre ébredek. Felnézek az órára. Tizenegy óra. Te jó szagú vámpírfog! Még soha sem ütöttem ki magam ennyire. Az ablak még mindig tárva-nyitva, ahogy tegnap este hagytam. Hideg van itt bent. Felveszem gyorsan a ruháimat, közben ismét felhangzik a dörömbölés. Az ajtó felől jön. A nappali közepén heverő tollkupacon átvágva az ajtóhoz sietek. Kintről hangos vitatkozás hangját hallom:
- Figyelj, biztos nincs itthon! Már öt perce verem ezt az átkozott ajtót. Ennyire csak nem süket! Ha Lucy időben elkészül az anyaggal, már tegnap itt lehettünk volna. Tuti, hogy elutazott!
- Próbáld meg még egyszer, légy szíves! – Ez a hang sokkal lágyabb, mint az előző. Amaz durva volt, férfias, de ez… Ez az ő hangja! Itt van!
Vad mozdulattal feltépem az ajtót, és a kopogni készülő srác majdnem beesik a lakásba. Elkapom, hogy ne essen el, de szemeimmel már a lányt keresem. Ott áll közvetlenül előttem, legszívesebben talpra se segíteném a karjaimban tartott fiút, mert eltakarná előlem. Ekkor a lány is lehajol, és együtt felsegítjük a döbbent srácot.
- Na, nem megmondtam! – súgja neki halkan.
- De! Te megmondtad! – zsörtölődik, és hátravonul.
- Szia! – fordul felém a lány, de rögtön el is akad a lélegzete. Követem a tekintetét, és a hajamra sandítok. Egy tollpihe szélét látom. Heves mozdulattal kisöpröm a hajamból a tollakat. A hátul állók nevetnek, a lány is elmosolyodik.
- Bocsi, tudod,… elszakadt a párnám. Már azt hittem, nem is jöttök.
- Hát igen, ne haragudj! Volt egy kis problémánk. De azért még vizsgálódhatunk itt, ugye?
- Persze! Csak bátran!
- Jó. Akkor szeretnénk kibérelni hat szobát.
- Hogy mit? – Meglepetten pislogok rá. Erről nem volt szó!
- Te vagy a tulaj, nem? Úgy néztem, az összes szoba üres.
- Igen, de…
- Nyugi, kifizetjük a lakbért! Nem teszünk tönkre semmit! – Félbeszakít, pedig nem is tudja, mit akarok mondani. El akarom egyáltalán mondani?
- Jó, rendben – egyezek bele, de nem tetszik ez így. – Hozom a kulcsokat!

Visszamegyek a lakásba, becsukom az ajtót. Nekivetem a hátamat. Nagy levegőt veszek, és benn tartom. Számolok tízig… húszig… negyvenig… százig. Két perc múltán megnyugszom. Kifújom a levegőt. Nézzük a jó oldalát! Legalább mindig a közelemben lesz! Végignézek a szobámon, és egy csatatér jut róla az eszembe. Úgy látszik farkas alakban még szétcincáltam a dunyhát és a párnát. A fene egye meg! Az íróasztalhoz ugrok, kihúzom az egyik fiókot. Egy öklömnyi kulcscsomót kapok elő belőle. Belebújok a cipőmbe, aztán kimegyek a lépcsőházba. A hat fiatal türelmesen vár rám.
- Jaj, hát még be sem mutatkoztunk! – A lány a homlokára üt, és gyorsan bemutatja a barátait. – Ő itt Mark…
Fiatal, szaga alapján huszonkét éves fiú. Rövid, barna haja, és barna szeme van. Alacsony, gyenge fizikumú, tekintete intelligenciáról árulkodik. Biztos okos gyerek.
-… ő Chris…
Magas, szikár testalkatú fiú, nagyjából egyidős Markkal. Vállig érő szőke haja nagyon kihangsúlyozza barna szemeit. Bár nem tűnik erősnek, az egész megjelenése magabiztosságot tükröz. Veszedelmes – az emberekre nézve. Kurta biccentéssel köszön.
-… ez a szépség itt Lucy…
Magas, karcsú lány. Hosszú, fekete haja és fekete szeme van, ami valami titokzatosságot kölcsönöz egész alakjának. Ruhái is feketék, mintha gyászolna. Valóban szép. Nagyon szép. De túlságosan hasonlít rám. Felém se néz, végig a padlót bámulja mozdulatlanul.
-… ő a legnagyobb tudósunk, Peter…
Egy alacsony, kövér fiúra mutat, aki egy aktatáskát szorongat a hóna alatt. Barna haja és szeme van, és kerek, vastag szemüvege. Idétlenül integet felém. De nem mer a szemembe nézni. Gyáva.
-… végül ő Fred.
Izmos atlétaalkat, kék szemmel és rövidre vágott, fekete hajjal. Mindent megfigyel, és állandóan mozog. Csak úgy feszül az energiától. Ő még csak nem is veszélyes – túl izgága.
- Ja, és én Sophie vagyok. – A kezét nyújtja felém. Kicsit félve nyúlok érte, és lágyan megszorítom. Nagyon furcsa érzés, a szavam is elakad.
- És te? Neked is van valami neved, nem? – szól rám egy perc után. Még mindig a kezét fogom.
- Engem Johnnak hívnak. – Még egyszer megszorítom a kezét, és elengedem, bár nagyon nehezemre esik. – Akkor megmutatom a szobáitokat.

Elindulok lefelé a lépcsőn, és rémülten pislantok a megkarmolt falakra, a szétharapdált korlátra, de úgy látom, vendégeimnek mindez nem tűnik fel. A másodikon jelölöm ki Mark, Lucy, Peter és Fred szobáját. Az első emeleten csak két szoba van, ezek lesznek Chris és Sophie szállásai.
Sophiet kísérem utolsónak a szobájához, és mielőtt bemenne, akaratlanul is a vállához érek. Megfordul, várja, mit akarok. Kicsit nehezen jönnek a szavak:
- Sophie! Lenne… hm. Volna kedved velem… – Szemeit összehúzza, nem tudja, de sejti már, hogy mit szeretnék. – Szóval vacsorázni egyet velem?
Reménykedőn nézek rá, de közben nagyon furcsán érzem magam. Én nem ember vagyok! Nem hívhatok randevúra egy embert! Mi lesz, ha… Nem! Erre jobb nem gondolni! Sophie csodálkozón figyel engem, lehet, hogy mégsem erre számított. Kicsit zavarban van.
- Nézd, nem is tudom, mit feleljek! Ma még ne! Inkább ne… – Hangja suttogásba fúl. Már indul befelé, de mielőtt végképp hátatfordítana nekem, elkapom a kezét. Visszanéz, s én nagyon halkan azt próbálom suttogni:
- Kérlek! – De egy hang sem jön ki a torkomon. Elengedem a kezét, s az élettelen botként hullik teste mellé.

Faképnél hagyom, felfelé rohanok a szobámba. Hallom, hogy becsapja maga mögött az ajtót, aztán csak lépteim dobognak a lépcsőn. Végül bent vagyok a lakásomban. Legszívesebben az egészet romokba dönteném. Még szerencse, hogy csak dél van. Dühösen járkálok fel-alá a nappaliban, időnként ütök egyet-egyet a falba. Öklömön felreped a bőr, de még mielőtt a vér kicsordulhatna, összezárul a seb. Telnek az órák, de dühöm nem csillapodik. Kezdem szétszórni a holmijaimat, s ahogy a bennem lakó vadállat mind éberebb lesz, már a bútorokat is felborítgatom. A naplementét az ablakból nézem, az ablakpárkányra támaszkodva. Utolsó sugara is eltűnik az égről, de kevés a felhő ahhoz, hogy eltakarják az egyre erősebben fénylő fogyó holdat. Mélyet sóhajtva lépek hátrébb, s lekucorodom az ablak alá, ott várom be az átalakulást. Mire besötétedik, ismét igazi alakomban állok a szobában. Ekkor váratlanul kopognak az ajtómon. A levegőbe szippantva Sophie szagát érzem. Kiugrom az ablakon, de karmaimat mélyen a téglákba mélyesztem, és szorosan a falhoz tapadva az ablak fölé kúszom. Hallom, hogy a lány benyit hozzám.
- John! Ne haragudj, John! Kicsit bután viselkedtem, én benne vagyok a vacsorában, ha még mindig szeretnéd! Jaj! Úristen, mi történt itt?
Ezt hallva fájdalmas vonyítást eresztek a tavaszi szellőn a város fölé. Sophie felsikolt, mire barátai is felrohannak. Fred -megismerem ruganyos lépteiről- Sophiehoz lép, átkarolja és nyugtatgatja, a többiek addig körülnéznek a szobában, csak Lucy nem. Ő nyugodtan áll, s az ablak felé néz. Bár nem látom, tudom, hogy ezt teszi. Ő az egyetlen, aki veszélyes lehet rám. Ő legalább már sejt valamit. Még nem biztos a dolgában, de így is ezerszer többet tud, mint a többiek. Hallom is a hangját. Mély, cseppet sem lányos.
- Fred! Hagyd Sophiet, inkább nézd meg az ablakot!

Fred, az az átkozott kölyök, kidugja fejét az ablakon, s nekem képtelen ötletem támad. Karmaimat kihúzom a téglából, s egyszerűen lezuhanok. Sikerül elsodornom a bámészkodó fiút, de amilyen ügyes atléta, elkapja a párkányt, és felhúzza magát. Hatalmas erővel csapódok a járdának. Több csontom eltörik. De nem az fáj. Hanem az, hogy sohasem lehet az enyém. S erre csak most kellett rájönnöm! Felpattanok, és berohanok a sikátorba. Fentről egy darabig még hangokat hallok. Egyelőre csak figyelek. Chris leér, alaposan körülnéz, közben odafent Sophie megnyugszik. A szőke fiú is felmegy, és a nyitott ablaknál megbeszélik, mi is történt.
- Végül is csak ez a szörnyű rendetlenség, meg a szétdobált ruhák… meg aztán az a szörnyű üvöltés! Olyan volt, mintha a közelből szólt volna!
- Jól van, na! – vigasztalja Mark. – Rendetlen a srác, az üvöltés pedig bármi lehetett. Talán épp egy természetfeletti jelenséggel állunk szemben! Elvégre elég sok furcsaságot hallottunk erről a házról!
- És mi zuhant rá Fredre? Lent nem volt semmi! – szól közbe Chris.
- Ki tudja? Lehet, hogy egy utcakölyök dobott le valamit a haverjának! – vágja rá rögtön Peter. – Előfordulhat, nem? – Azonnal el is bizonytalanodik.
- Ugye ezt te sem gondolod komolyan? – kérdezi ingerülten Fred. – Remélem, nincs több ilyen hülye elképzelésed, mert akkor inkább kiverem belőled!
- Nyugi, Fred! Ne bántsd! – Mark lehet az örök békítő a csapatukban. – Az elképzelés nem rossz, még ha nem is túl reális. Ezen még én is gondolkodom. Most viszont menjen mindenki aludni! Na, gyerünk, sipirc! Holnap nehéz napunk lesz! Lucy, gyere te is!
- Mindjárt, Mark, mindjárt… – A többiek egyedül hagyják, s ő most az ablakhoz lép. Kihajol, a sötétségbe suttog. Annyira halk, hogy én is alig hallom:
- Tudom a titkodat, pokolfajzat! Elkaplak, ezt megígérem!
Kimegy a szobámból, lekapcsolja a villanyt. A sötét éjszakában egyedül maradok a sötét sikátorban sötét gondolataimmal. Annyiféleképpen alakulhatott volna! Lekuporodom két teli szemeteskuka közé, fejemet mancsaimra hajtom, s gondolkozom. Nincs kedvem semmihez. Csak Sophiera tudok gondolni, és arra, hogy örökre elvesztettem, mielőtt elnyerhettem volna. Jaj! Ha belegondolok, hogy könnyedén átsiklottak a történtek felett, csak Lucy… Lucy zavarja össze a dolgokat. Ha netán Lucyt egy kicsi baleset érné… Ezen elmorfondírozok egy rövid ideig. Tanácstalanul ingadozom, pedig ez sohasem fordult még elő velem, ha ölésről volt szó. Most azonban gondolnom kell Sophiera is! Milyen szomorú lenne! Tétovázásom hiábavalónak bizonyul, Lucy ugyanis félóra múlva kijön a házból. Itt az alkalom! Követem, halkan, hogy ne vegyen észre. Hátra pillantgat, de ilyenkor behúzódom egy-egy árnyékba. Félelem szagát érzem, de nem olyan erősen, mint áldozataimon szoktam. Pedig már ő is tudja, hogy követem. Tudja, csak azt nem, hogy hol vagyok.

Elérkezünk egy kellően csendes és elhagyatott városrészbe. Nem húzom tovább, halnia kell! Érzi ő is, mert amint felé közelítek, villámgyorsan megperdül, kezében valami fényesen csillan. Furcsa, kellemetlen érzés önt el, testem minden porcikája idegenkedik attól az apró tárgytól, amit Lucy a kezében tart. Nem valami különleges dologról van szó, csak egy apró ezüst keresztről. A kereszt még csak hagyján, attól csak a vámpírok rettennek meg. Isteni erőt tulajdonítanak egy piciny kis jelnek, ami nem több mint a legegyszerűbb és legősibb védőrúna, ami csak létezik.
Az ezüsttel más a helyzet. Ez az egyetlen anyag, ami képes megsebezni, így elpusztítani. Fájdalmat okoz, ha hozzáérek, és ha csak lehet, kerülöm. A kereszt kiterjeszti a hatását, így most esélyem sincs, hogy megközelítsem a prédámat. Közben Lucy egy kis revolvert húz elő. Abból is árad az ezüst tömény bűze. Ezüst golyók! Hangosat vakkantok, s a lány ijedtében elejti a láncon függő keresztet. Még szerencse, hogy a nyakába van akasztva. Nem esik le a földre, és végre észreveszem, hogy az a kereszt a nyakában fejjel lefelé lóg! Sátáni jel, már semmit sem ér ellenem! Ijedten kap a feszület után, s közben lő egyet. Félre ugrok a hevenyészett lövés elől, s egy ugrással feldöntöm a lányt. Fekete haja az arcomba csap, miközben keményen az utca kőre esik. Kiáltana, de fogaim a torkára csattannak, és a kiáltás lágy hörgésbe szelídül. Utolsót rándul, és még egyszer elsüti a fegyvert. Az ezüst messzire száll az éjszakában.
Reggel van, kellemes napsütéssel, friss levegővel és lágy szellővel. Boldogan ébredek, azzal a biztos tudattal, hogy most már minden rendben. A lány hulláját a csatornába rejtettem, hetek múlva bukkannak csak rá, de akkor már úgyis felismerhetetlen lesz. A többiek nem sejtenek semmit, csak kicsit jobban kell vigyáznom az indulataimra. Ha ügyes leszek, meg tudom szerezni Sophiet. És akkor csak az enyém lesz! Ilyen örömteli gondolatok kavarognak a fejemben, miközben felöltözök, és rendet rakok. Már csak egy hiteles mesét kell előadnom a tegnap estéről. Hallgatózom, hogy mit csinálnak azok öten. Még csak Chris ébredt fel, a többieket úgy látszik, jobban megviselte a tegnapi eset. Mi lenne, ha átnézném Lucy szobáját? Esetleg találnék valami érdekeset, ami magyarázatul szolgálhat az eltűnésére. Vagy esetleg eltüntethetném az ellenem szóló bizonyítékokat. Nem is várok tovább, felkapom a kulcscsomót, és hangtalanul lelopózom a másodikra. A kulcs éppen csak egy picit zörren meg, de ez csupán az én érzékeny füleim számára hallható. Belépek a szobába, és lassan becsukom magam mögött az ajtót. Végigpásztázom a szerény bútorzatot, de úgy látszik, még ki sem pakolt. Sporttáskája az ágyra dobva, az asztalon egy vaskos dosszié hever, benne mindenféle lapok, jegyzetek. Kíváncsian nyitom ki a fekete irattartót, közben lágyan megérint Lucy illata. Néhány rajz akad a kezembe. Nem rossz, bár még egy kicsit gyakorolni kellene. Félreteszem, most már izgalmasabb olvasmányok következnek. Kimerítő elemzések a különféle természetfeletti jelenségekről, leírások lidércekről, szellemekről, tündérekről, vámpírokról. Néhányukról még rajzot is készített. Milyen elragadó! Bár meg kell vallani, egy-kettő mintha hasonlítana is. Az összefoglaló végén egy hosszú listát találok a felhasznált irodalomról. Cö-cö-cö! A fejemet ingatom. Kilencven százalékukat már elégették volna jobb érzésű emberek (vagy az egyház, esetleg az állam), ha tudnának a létezésükről és a lelőhelyükről. Nem csoda, hogy a végén sátánista lett a csaj. Mert kétségkívül az volt. A lista után dalszövegek következnek mindenféle black metal együttestől. Gyorsan átlapozom, kit érdekel? Hirtelen a földbe gyökerezik a lábam. A következő terjedelmes írásmű címe: A farkasemberek. Izgatottan lapozom fel. Először kimerítő elemzés, ahogy a többi lény esetében. Aztán idézetek a korábban felsorolt művekből. Az összes idevágó részletet kiírta ide. Ezután a Területen történt összes halálesetet felsorolta, melyeket farkasembernek lehetett tulajdonítani. Tíz évre visszamenőleg! Ott van az összes áldozatom, meg néhány olyan ember is, akiket nem én öltem meg. Aztán egy térkép a városról és környékéről, piros pontokkal bejelölve a farkasember-gyanús helyszíneket. Újabb jelzések a vizsgált helyeket jelölik, mások pedig a többi természetfeletti jelenség észlelését. A térképről világosan leolvasható, hogy a lakóhelyem közelében nem történtek gyilkosságok (elvégre hülye lennék idevonni a figyelmet), és a többi földöntúli lény is elkerüli (csúcsragadozó vagyok még abban a világban is!). A homlokomra csapok, s dühödten szemlélem a bekarikázott helyet. Néhány háztömb az, köztük az enyém is. Hogy lehettem ilyen ostoba! Bár ki a franc gondolta volna, hogy egy kölyök egyszer belőlem akar lediplomázni ezen a búval ba… Még a trágárságot sem tudom befejezni, mert két halk kopogtatás hallatszik az ajtón. Aztán már nyílik is lassan, nagyon lassan az ajtó. Becsukom a dossziét, és az egyetlen lehetséges menekülési utat választom, kivetem magam a nyitott ablakon. Csak zuhanás közben ér el az agyamig, mit láttam az utolsó pillanatban az ágyon, a párnán… Képenként villannak be az emlékek: “esetén”. “Halálom esetén”. Boríték. Boríték, fekete írás. Boríték, rajta fekete tintával Lucy írása: “Halálom esetén”. Kiáltok, pedig még le sem értem a földre. A járókelők rémülten néznek rám, de nyugodtan mennek tovább, mikor látják, hogy két másodperc múlva felkelek a járdáról. Ennyi idő kellett, míg csontjaim összeforrtak. Befordulok saját házam kapuján, mielőtt Chris észrevenne. Amint a lépcsőház árnyékába érek, legszívesebben szétdönteném az egész házat. Az a kis mocsok! Még halálában is velem szemétkedik! Ez nem lehet igaz! Ha ez a Chris ma szétkürtöli a többieknek, akkor lehet, hogy a napnyugtát sem érem meg. Kezeimbe temetem az arcom, s lassan elindulok felfelé. Nem figyelek a lépcsőkre, már milliószor mentem fel rajtuk. Ismerem őket. Szemeim becsukva, kezem az arcomon. Így érek fel az első emeletre. Ismerős, angyali hang (utálom az angyalokat) szól hozzám:
- Jó reggelt, John! – Hangjába cseppnyi aggodalom vegyül. – Este kerestelek, de nem voltál fent. A lakásodat valaki teljesen feldúlta. Már azt hittem valami bajod történt.

Kezemet elveszem az arcom elől, s értetlenül pislogok rá. Azt hiszem elég bamba most a képem. Pedig nagyon is tudom, miről beszél. Ő azonban nem lát át a mesteri álarcon, s folytatja:
- Csak azért kerestelek, mert elnézést szerettem volna kérni. – Kicsit elakad. – Tudod, meglepett a kérésed, de ha még mindig áll az ajánlatod, akkor most a válaszom: igen.
Tudom, örülnöm kellene, hiszen ez volt minden vágyam, de… Valami megváltozott tegnapelőtt óta. Akkor egy pillanatra fellángolt bennem az emberség. Majdnem sikerült elfelejtenem, milyen szörnyeteg vagyok. Aztán jött Lucy… A szörnyeteg újra felszínre tör, s átveszi felettem az uralmat. Visszaáll a régi állapot, amely kétszáz évig tartott. És akkor Sophie sem lesz több, mint egy préda. A gyengülő ember azt mondja bennem: engedd el! De…
- Remek – válaszolom. – Akkor este találkozunk! – Felfelé indulok.
- John! – kiált utánam. Visszafordulok. – Hol voltál tegnap este?
- Kicsit csalódott voltam, úgyhogy még délután felhívtam egyik haveromat, jól bepiáltunk, aztán a városban kószáltunk. Mikor kicsit kijózanodtunk, beültünk egy svéd filmre, azt hiszem… Bocs, kicsit nyúzott vagyok. – Hát, úgyis nézek ki. De ez a rohadt levél tett azzá!
- Ne haragudj! – rebegi, s én csak legyintek. Már három lépcsőfokkal feljebb vagyok, mikor eszembe jut, mennyire bunkó voltam. Még biztos lelkiismeret furdalása van. Áthajolok a korláton, s halkan szólok hozzá:
- Sophie! – Rám néz. Az ott egy könny? – Tényleg semmi gond. Megértelek. – Szélesen elmosolyodok, pedig a hangulatom messze van a jókedvtől. Erre ő is mosolyog. Na, ennyit erről!

Felbaktatok a szobámba, s csodálkozom, hogy Chris még nem lármázott fel mindenkit. Már biztos elolvasta a levelet. Bezárkózom a szobámba, s lassan feldolgozom a reggeli eseményeket. Ekkor világosodik meg előttem, ami eddig rejtve maradt a levél miatt: velem fog vacsorázni! Néhány órát csak velem! És… igen, most majd… De nem. Nem fog menni. Hogy mondjam el neki? El kell mondanom neki? Talán nem. Talán meg lehet ezt valahogy… Mi is a jó szó? Szüntetni? Nem, nem! Gyógyítani? Igen, ez az! Talán van mód arra, hogy kigyógyuljak ebből! Meg kell találnom, ha létezik ilyen! Újra embernek lenni. Milyen furcsa lesz! Újra öregszem majd, s egyszer meghalok. Na nem! Nekem nagyon tetszik ez az öröklét! Sokkal kényelmesebb, mint a halandók nyomorúságos gürcölése. Ölnöm kell, de azt meg lehet szokni. Tényleg! Talán ha Sophie is… Nem, nem tehetem ilyen szörnyeteggé. Különben sem ismerem a módját!
Gondolataimat megszakítva lemegyek a boltba emberi kajáért, de se lefelé, se fölfelé nem hallok semmi különöset. Élénken vitáznak, miközben felállítják műszereiket, Lucy eltűnése mintha fel sem tűnt volna nekik. A lakásomba visszaérve eszem, hogy a vacsorára eddzem a gyomromat. Először rögtön vissza is jön, de nem adom fel. Gyomrom háborog, nyers húsra és vérre, friss, meleg vérre vágyik. Erőszakkal fogadtatom el vele ezt is. Másodszor már öt percig lent volt a kaja. Harmadszor gyürkőzöm neki. Közben felveszem gondolataim elejtett fonalát. Ha a vacsoránál szóba kerül,… Hoppá, kapcsoljunk csak egy időjárás-jelentést! Akkor valamelyikünknek át kell lépni a két világ határán. Meg kell találnom a módot, hogy emberré váljak! Vagy hogy Sophie vérfarkassá. Oh, ezt a szerencsét! “Délután megindul a felhősödés, az esténk felhős lesz, éjszaka a maximum hőmérséklet…” Remek. Akkor lesz vacsora. Sokan nem tudják, de a holdfény egy nagyon különleges anyag. Majdnem mindenen áthatol. Téglán, betonon, acélon, ólmon, mindenen. Egy kivétellel: a felhő. Azaz, ha felhő van az égen, s így nem jut el hozzám a holdfény, nem változom át. Ha viszont fenn a hold, bújhatok akárhova, mindenhol megtalál. Nincs menekvés. Heves öklendezéssel tör ki belőlem a kifli. Az órára nézek. Tizenhét perc. Nem is rossz. Negyedik próbálkozás…
Elégedetten tekintek végig a terítéken. Az ételt a legjobb étteremből hozattam, de azért néhány edényt elmostam, mintha én főztem volna. Aranyozott étkészlettel és porcelán (minőségi) tányérokkal terítettem. Fogalmam sincs, ezek hogy kerültek hozzám. Az asztalon behűtve a bor, mellette két kristálypohár. A ablakban állok, s a hűvös tavaszi levegő beáramlik mellettem a szobába. Boldog vagyok, mert nem látom a naplementét. Állati énem a felszínen dörömböl, de ezúttal nincs meg az az erő, mely kiszabadíthatná. Mosolyogva indulok a lépcsőházban lefelé. Chris egész nap csendes volt, meg sem említette a levelet. Délután aztán eltűnt valahol, de kinek hiányzik! Peter és Mark a gépeiket bűvölik. Holnap este lehet, hogy erre kergetek majd nekik pár szellemet. Legyen meg az a diploma… Kettőt kopogtatok Sophie ajtaján. A lány kinyitja, s én majdnem elfelejtek lélegezni. Pedig ez még biztosan nem a legszebb ruhája. Kék egyrészes ruha, melyet mintha rá öntöttek volna. Haját feltűzte, fedetlenül hagyva bársonyos fehér nyakát (még jó, hogy nem vámpír vagyok!) és kecses ívű vállait. Felajánlom a karomat, s közben kényszerítem magam a levegővételre. Rám mosolyog, és belém karol. Szinte érzem, ahogy olvadok az érintésétől. Amikor hozzám ér, a bennem tomboló szörnyeteg vonyítva húzódik olyan mélyre, amilyen mélyre csak tud.
- Hova viszel? – kérdezi, s örülök, hogy így bízik bennem. Ha tudná az igazat!
- Ha megengeded, magamhoz hívlak meg, bár a főztöm nem a legjobb. – Kicsit meglepte a válasz, azt hiszem.
- Örömmel – válaszolja.
Felmegyünk a lépcsőn, kinyitom előtte az ajtót, s látom az arcán a meglepetést. Nem erre számított. Az asztalon két szál gyertya ég, a terítéket és a mennyei vacsorát világítva csak meg. Az asztal mögött a nyitott ablak, a függönyök lágyan libbennek a szellőt követve, a város fényei éppen csak beszivárognak. Amíg körbenéz, elindítom az ajtó mellett álló lemezjátszót, s Sophie szeme felcsillan, amikor egyik kedvenc számát hallja meg. Délelőtt hallottam, hogy ezt hallgatja, hát én is beszereztem egy bakelitlemezt. Hellyel kínálom, majd tálalom az első fogást. Nagyon el van ragadtatva, ízlik neki az étel. Én már ezt nem mondhatom el magamról, de legutóbb már három órát lent volt a kaja, és utána is csak azért okádtam ki, mert féltem, hogy vacsoránál zavar majd. Beszélgetésünk gördülékenyen indul. Először a munkájukról kérdezem:
- Láttam, összeszereltétek a műszereket. Találtatok valamit?
- Nem, még nem. Egyelőre pontosan be kell állítani őket. Peter és Mark most is azon dolgoznak. Lehet, hogy egész éjjel fent lesznek.
- Nem haragszanak majd, hogy kihúzod magad a munka alól?
- Á, ez nem az én dolgom. Nekem az eredményeket kell kiértékelnem.
- És a többiek mit csinálnak?
- Peter a mi műszaki zsenink. Végrehajtja, amit Mark eltervez. Lucy gyűjti össze hozzá a fellelhető információkat. Én pedig kielemzem, amit mértünk.
- Értem. De akkor mit csinál Fred és Chris?
- Ők? Cipekednek és vigyáznak ránk.
- Azért néhány mérés nem olyan veszélyes…
- De néha az lehet. Előfordult már, hogy csak a tulaj engedélye nélkül tudtunk méréseket végezni. Amikor meglátott minket, egy hatalmas fejszével rontott ránk. Szerencsére Fred – Akaratlanul összerezzenek a név hallatára. – feltartotta a fickót, amíg Chris a műszerekkel kereket oldott. Aztán mi is leléptünk. De ez csak az egyik veszély. Mindig előfordulhat, hogy találunk valamit…
- Szellemekre gondolsz? – Alig észrevehetően bólint.
- Vagy bármi másra. Elméletem szerint sokkal több, számunkra észlelhetetlen lény létezik, mint amennyiről akár a legendák szólnak. Persze, ez csak egy feltételezés… – Bólintok. Én tudom, nem feltételezem.
- Nem láttam ma se Christ, se Lucyt. – Témát váltottam. Kíváncsi vagyok a válaszra.
- Ó, igen. Lucy néha eltűnik egy-két napra. Csak úgy, szó nélkül. Már kezdjük megszokni. Chris még itt volt a délelőtt. Csak délután ment el, gondolom, megkeresi Lucyt. Tudod, ők ketten… Pontosabban Chris szereti Lucyt, de annyira különböznek! S Lucynek különben sincs szüksége senkire. Legalábbis ezt szokta mondani.
- És te? – A fene! Ez akaratlanul is jött. Még meg sem tudtam gondolni, mit mondok ki. Sophie kicsit elpirul. Vagy csak a gyertyafény játszik az arcán?
- Én… Nekem most ért véget egy kapcsolatom. Alig egy hónapja. Egy veszett kutya tépte szét. – Csuklok egyet. Az a veszett kutya… Na ne! Sophie arcán könnycseppek jelennek meg.
- Ne haragudj, nem akartam! Nagyon sajnálom. – Átnyúlok az asztal felett, s egyenként letörlöm a könnyeit. Rám emeli tekintetét, s kezemmel az arcán folytatja:
- Tudod, ezért volt, hogy először… – Ismét előbukkan egy-két könnycsepp, de én nem bánom. Amíg hozzáérek, szinte teljesen embernek érzem magam. Emberiek lesznek a gondjaim is: egy rohadt szúnyog megcsípte a bal lábamat, és most nagyon viszket. Jobb lábammal igyekszem megvakarni, de úgy, hogy Sophie ne vegye észre. Ah, kicsit jobb. Közben arcát simogatom, ettől megnyugszik.
- Ha tudtam volna… – Elakadok. Mi lett volna akkor?
- Ugyan, nem tudhattad! Csak kicsit nehéz feldolgozni.
Elharapja a mondatot, láthatóan mindjárt kibukik belőle a sírás. Odavonom mellé a székem, s óvatosan átkarolom. Ő a vállamra hajtja a fejét, és sírni kezd. Egészen közel bújik, a szörnyeteg bennem üvölt a fájdalomtól, amit a könny okoz neki. De nekem, az embernek, az élet vize mindegyik. Földöntúli örömömet csak az a rohadt szúnyogcsípés rontja el, mely egyre jobban viszket a vádlimon. Aztán a szemét dög megcsíp a nyakamon is. Nem tudom megvakarni anélkül, hogy Sophiet elengedném, úgyhogy nem is próbálkozom, inkább szenvedek. Bátorításul kinézek az ablakon, ami egy kicsit elvonhatná a figyelmemet. Vagy esetleg megvigasztalhatná Sophiet.
- Nézd! – súgom neki, mikor már csak szipog. – Mindjárt kisüt a Hold!

Felemeli a fejét, először rám néz, én rámosolygok, s ő kinéz az ablakon. Már megint megcsípett egy szúnyog ezúttal a hátamon. Sophie arca gyönyörű az éjszakai város fényei előtt. Arcának élei világosan kirajzódnak, a szemében ülő könnycseppen megtörik a távoli hold egyre erősebb fénye. Mi?!? Hold? Csak most jövök rá, mit is mondtam. Hogy a francba…? Ez nem lehet igaz! Most mit csináljak? Felállok, Sophie riadtan tekint rám, de én csak intek neki, hogy nyugalom.
- Egy pillanat és visszajövök!
Egyre erősödő viszketésem, melyet nem a szúnyogcsípések, hanem a holdfény okozott, már-már elviselhetetlenségig fokozódik, mire kiérek a fürdőbe. Már nem foglalkozom vele, megszoktam, ám most éppen csak annyi időm mard, hogy a ruháimat levegyem. Elrejtem őket a szennyes tartóba, de ekkor már inkább farkas vagyok, mint ember. Kár, pedig olyan jó volt ez az este! Kiugrom a tűzlépcsőre, de a rozsdás szerkezet meg sem rezdül mázsás súlyom alatt. Még egyszer visszapillantok Sophiera, aztán levetem magam, mielőtt az eddig elnyomott szörnyeteg átvenné az irányítást. Az aszfaltra érve már nem érdekel Sophie. az emberség, az élet… csak a pusztítás. Rohanok, száguldok az alvó városban. A kukák már túl gyenge célpontok, még a konténerek is. Látok egy parkoló autót. Még sohasem tapasztaltam ekkora erőt magamban. Fejemet az elülső kerekek közé hajtva egy hirtelen mozdulattal felborítom a kocsit. Vadul esek neki, karmaimmal vaskos fémforgácsokat faragva le a karosszériából. Beindul a riasztó, azonban nem képes elnyomni a vonításomat. Az éles sivítás bántja a fülemet, ezért egy csapással félresöpröm a riasztóberendezést védő alkatrészeket, majd egyik karmomat lassan, élvezettel belemélyesztem és forgatom, míg a sípoló hang el nem csuklik és el nem hal. Végre csend telepszik az utcára. Nem tart sokáig. Távolról, nagyon távolról egy hangot hallok. Párbajra hív. Engedelmeskedem. Valahol a város túl felén lehet, de ahogy közeledek felé, egyre jobban ingerel. Már semmivel sem törődöm, csak azzal, hogy mielőbb megbüntethessem a pimaszt. Autók fékeznek és dudálnak rám, de nem érdekel. Egy busz áll előttem keresztben, de én nem fogom megkerülni. Elrugaszkodom, s egyik oldalon betöröm, a másikon kitöröm az üveget, és már rohanok is tovább. S végül odaérek. Chris üvölt egy kihalt raktárnegyedben. Lucy térképe szerint itt történt a legtöbb gyilkosság. A szőke fiú kezében egy karddal kiabál és rohangál fel-alá, akár egy eszelős. Még nem vett észre.
- Gyere! Gyere te mocsok! Ölj meg engem is! Ölj meg, ha tudsz! Készen állok! Küzdj, te bestia! És szenvedj ezerszer úgy, ahogy Lucy! – Kecsesen leugrom mögé egy háztetőről. Szándékosan úgy érek talajt, hogy meghallja. Nem csalódom. Villámgyorsan megpördül, kezében támadóállásba mozdul. Hm, ért hozzá.
- Na, csak hogy itt vagy! Most legyél erős legény! Élvezettel ölted meg őt? Válaszolj! – Úgy tűnik, sok volt neki a lány elvesztése. Eddig se lehetett teljesen komplett, de most már biztosan őrült. Na, nem mintha szánnám! Pusztuljon! Acsargok felé, de nem közelítek. Valami itt nincs rendjén.
- Morogj csak, büdös dög! Kibelezlek, s hulládat ezüst szögekkel feszítem ki a napra! Támadj, bestia! Támadj! – Körözni kezdünk, s amikor felém fúj a szél, csak akkor érzem meg az ezüst förtelmes, undorító bűzét. Ez már sok a gyomromnak, a vacsora kiutat talál, s Chris lába elé hányok.
- Pokolfajzat! – kiáltja, s támad.

Az életösztön a hányás ellenére is oldalra rántja a testem, így a kard -undorító ezüst ötvözet- csak hűlt helyemet karistolja. Chris nem lép utánam, csak fogást vált, s a következő pillanatban már szemből érkezik a penge. Hasra vágom magam, így csak pár szőrszálat hasított ketté -pokolian éles! Újra fogást vált, és lesújt. Későn mozdulok, de ennek csak az ezüst közelsége lehet az oka. Végig vág a bal első lábamon. Sűrű, vörös vérem csomókba ragasztja selymes bundám, a vér átható szaga pedig elnyomja még az ezüst bűzét is. A szörnyeteg már egy cseppet sem retteg, vadabb, mint eddig bármikor. Szembefordulok Chrissel és kivillantom fogsorom. A következő pillanatban már felé repülök a levegőben, ő a kard lapjával oldalba vág. Csak apró zúzódás. Vékony teste nem bírja el a súlyomat, térde megroggyan, aztán összeesik. Kardjával még akkor is hadonászik, mikor már a fogaimat érzi a torkán. Utolsót ránduló tetemén trónolva félelmetes üvöltés szakad fel a torkomból, mely mindenkivel tudatja: én vagyok a csúcsragadozó.
Reggel van. Nyúzottan ébredek. Az ágynemű körülöttem csupa vér. A vállamtól a könyökömig egy hatalmas vágás van a bal karomon. Az oldalamat egy kéttenyérnyi lila folt ékíti, ezen kívül számos apró karcolás nehezíti a mozgásomat. Óvatosan a fürdőbe megyek, bekötözöm a sebeket. Megmosakszom és felöltözöm. Az ebédlőben a tegnap esti vacsora maradványai között egy kicsiny cetli vár rám: “Ez nem volt szép!” A franc egye meg! Ahogy eszembe jut a tegnapi este, azon töröm a fejem, ami már korábban is foglalkoztatott. Hogyan lehetnék ember? Biztos le van írva valahol. De hol? Lucy dossziéja! Az órára nézek: fél nyolc. Akkor menjünk most! Ismét lemegyek a másodikra. Hallgatózom. Peter és Mark az igazak álmát alusszák, Sophie nyugtalanul forgolódik, de még alszik. Fred… ő már ébren van, éppen tornázik. Benyitok Lucyhez, a szoba azonban üres. Akkor majd Chrisnél. A szobában egy búcsúlevél van a többiekhez. Elégetem gyorsan és a hamutartóba dobom. A dosszié ott hever az asztalon, éppen a farkasembernél van nyitva. Mellette sok fénykép Lucyről, valamint apró papírlapok telefonszámokkal megjegyzésekkel. Na mindegy, nem érdekes. Kilépek az ajtón, s becsukom magam mögött. Hallom, amint valaki lopakodik felfelé a lépcsőn. Ó, ez a fiatal, energikus szag!
- Jó reggelt, Fred! Nem tudod, hol van Chris? – Meg sem fordultam, úgy kérdeztem. Most érzem, amint leveri a víz a megdöbbenéstől. Azt hitte, hangtalanul jön. Bizonyos értelemben igaza volt. Ember nem hallaná meg.
- Fogalmam sincs. Egyébként neked is jó reggelt! Miért keresed?
- Meg akartam kérdezni, találtatok-e valamit az éjjel? Ő már fenn szokott lenni ilyenkor, nem?
- De igen. Azt nem tudom, hol van, de nem találtunk semmit. – Zavarban van. Érzem a szagán.
- Kár. Azért köszönöm. Viszlát később! – Felmegyek a lépcsőn, s ő örül, hogy ilyen könnyen megúszta ezt a megszégyenülést. Zavarában fel sem tűnt neki a dosszié a kezemben.
Felérve a lakásomba bezárkózom, és az ágyra vetem magam. Az ágyneműt már ledobtam róla, majd ki kell mosni, de most lássuk, mit ír Lucy! A leírása a vérfarkasokról -vagy farkasemberekről, ahogy ő nevezi-, többé-kevésbé helytálló. Aztán jönnek a források. Az első, valami amerikai hírverő, egy nagy rakás badarságot összeírt, melyek még a leírásnak is ellentmondanak. Lucy lapszéli jegyzetei itt csak néhány kérdőjelből állnak. Tovább lapozom. Egy kínai forrás. Hm, ez érdekes lehet! Na, nézzük! A címe: “Vérrel táplálkozó túlvilági dögök”. Hízelgő. Gyorsan átfutom, és megtalálom a rám vonatkozó részt.
“A Dög csak egyféleképpen válhat újra Élőszerűvé. Egy Élőszerű lény szerelmes csókjától. Azonban nagyon fontos, hogy a csókot adó Élőszerű lény tisztában legyen a Dög valódi kilétével.”
Nos, ez nem is olyan nehéz. Sophie. Igen, tőle kell megkapnom azt a csókot. De hogyan? Tegnap már nagyon közel kerültünk egymáshoz, de elszúrtam. Ki kell békítenem valahogy. Az órára nézek: nyolc óra múlt. Még alszik. Addig átolvasom a többi forrást.
Tizenegy óra. A többiben semmi érdekeset nem találtam, így becsukom az irattartót, és visszaviszem Frednek. Közben felkeltek a többiek is. Lemegyek az elsőre Sophiehoz. Bekopogtatok. Még pizsamában van. Mikor felismer, dühösen néz rám.
- Jól otthagytál este! – ripakodik rám rekedtes hangon. – Nagyon kellemes volt, köszönöm szépen! Ha nem haragszol… – Már csukná be az ajtót, de megállítom.
- Sophie várj! – Nagyon hülyén érzem magam. Tegnap tomboltam, mint egy gyilkológép, most meg bocsánatért esedezem. – Nem is tudod mi történt tegnap!
- Na mi? – Hangja csak úgy csepeg a gúnytól. – Mit találsz ki?
- Tegnap este kimentem a fürdőbe. Hallottam, hogy valaki mászik a tűzlépcsőn, ezért kinéztem. Két srác éppen a harmadik emeleti szobát rámolta ki. Rájuk szóltam, erre menekülni kezdtek. Nem akartam, hogy még jobban felizgasd magad, ezért nem szóltam, hogy elmegyek.
- Persze, persze! Legalább ostobának ne nézz!
- De így volt! Az egyiket utol is értem, erre késsel nekem esett. Végig vágta a karomat, mire lefegyvereztem. Utána egy darabig birkóztunk, aztán leütöttem. Hívtam a zsarukat, erre azok benn tartottak egész éjjel. – Közben feltűrtem az ingemet. – Nézd meg a sebet. Itt van, ni! – A lány arcán elhalványul a hitetlenség, és aggodalom veszi át a helyét.
- Azért jól vagy, ugye? – Bólintok.
- Szóval hiszel nekem? Én is pocsékul érzem magam, de bepótolhatnánk. Mit szólnál ma egy ebédhez? – Bizakodó mosoly ül ki az arcomra.
- Aranyos vagy, de a fiúk az éjjel fogtak pár jelet, azokat át kéne néznem. Talán holnap. – Szóval még mindig haragszik. Hiszen Fred azt mondta, semmit sem találtak! Nem baj. Meg kell értenem!
- Rendben – válaszolom. – Akkor majd máskor. Jó munkát!
- Kösz!

Becsukja az ajtót. Elindulok felfelé, és nem tudom, mihez kezdjek. A lakásba érve a rendetlenség megadja a választ. Kimosom az ágyneműt, elmosogatok, kidobom a szemetet az ablakon, majd lemegyek a boltba egy új ágyneműért. Sose lehet tudni! Unatkozva várom az estét, és elgondolkozom törekvésem hiábavalóságán. Hiszen én már egy szörnyeteg vagyok! Tudnék én még valaha emberként élni? Csakis Sophieval. De vajon ő vállalná-e, ha megtudja az igazat? Rám nézne-e, ha elmondanám neki, hogy én öltem meg a barátait és a kedvesét? Nem. Valószínűleg nem. Bár, lehet. Lehet, hogy megértené, hogy ölnöm kellett. Nem volt más választásom. És talán megbocsátana. Megbocsátaná a több ezer gyilkosságot és hazugságot. Kétszáz évi bűnömet. A nap lemegy a nyugati horizonton, s a hold egyre feljebb kúszik. Én az ágyon ülve, szomorúan veszem tudomásul, hogy emberi oldalam elhomályosul, s az állati rajzolódik ki erősebben. A lépcsőház felé indulok. Lucy szobájának ablakán mászom ki, s karmaimmal a téglafalba kapaszkodva Sophie ablakához kúszom. A nyitott ablakon át érzem az illatát, és látom, ahogy egy olvasólámpa fényénél egy hosszú papír adatait veti össze egy könyvvel. Szomorúan nézem, de nem mozdulok. Támaszt nyújt még a látványa is, és én nem merek elmozdulni onnan, mert a végén megint ölnék.
Több óra telik el, Sophie egyre fáradtabb, egyre többször dörzsöli meg a szemét, hogy ébren tudjon maradni. Egy emelettel feljebb a három fiú a műszerek adatait rögzíti folyamatosan, csak a számítógép és a nyomtató zaja hallatszik. Már a város is elcsendesült. Ekkor egy hangos kiáltás hasít az éjszakába. A rémület hangja. Peteré. A félelem szaga körülfolyja testemet, felébreszti ragadozó ösztöneimet. Fent halk pusmogás indul meg, de kiélesedő hallásom tisztán kiveszi az elsuttogott szavakat.
- Nyugi, Peter! – Fred hangja. – Mark, biztos vagy benne?
- Teljesen. – Izgatott és ideges. – Ezek egyértelműen egy vérfarkas nyomai. Nézd a jeleket.
- Honnan tudod? – kérdezi az atléta. – Ehhez Sophie ért, nem te!
- Még Lucy magyarázta el. Tudod, rögeszméje a farkasember.
- Értem. Milyen messze van? – A billentyűzet kattogása.
- Jaj, ne! – Ez Sophie hangja. Fáradt és ideges. Lecsapja a papírokat. Felfelé kúszom a fiúk ablakához.
- Fred! – Mark hangja reszket. – Tíz méternél közelebb van. És közeledik… – Az utolsó mondatot alig lehet hallani, s elcsuklik fél úton.
- Fred! – Petertől egészen szokatlan ez a határozottság. – Vidd innen Sophiet! Mi is megyünk mindjárt.
Fred az ajtóhoz ugrik, feltépi, és már a lépcsőn rohan. Beugrom az ablakon. Mark a forgószékkel majdnem hanyatt dől, mikor egy sikoly kíséretében megpróbálja távolabb lökni magát. Peter a legtávolabbi sarokba menekül, s összekuporodik. Mark az asztalon heverő papírok között kotorászik. Beleszimatolok a levegőbe, de nem érzek ezüstöt. Nyugodt vagyok, de dühös. Nem kellett volna rájönnötök! Mark végre megtalálta a pisztolyt. Tüzet nyit, egyenesen a fejemre céloz. Aprókat lépve közelítek felé. Pontosan akkor lépek, mikor egy golyó a testembe hatol. Tizenkét lépés, és már érzi a leheletemet az arcán. A félelemtől majdnem szívrohamot kap, s kétségbeesetten sikoltozik. Tizenharmadszor már üresen kattan a kioldó szerkezet. Rávicsorgok. Feladja a küzdelmet, már látja a hiába valóságát. Sírni kezd, leereszti a fegyvert, és elmotyog valami könyörgés félét. Hallom, hogy Fred már visszafelé rohan. Megvárom, míg beront.
- Sophie nincs sehol! – kiáltja.

Ekkor roppantom el Mark nyakát. Szeretem a szakadó hús hangját. Megrángatom azt a koloncot, mely egykor Mark feje volt, s mikor elválik a testtől, Fred felé hajítom. Ő még mindig döbbenten áll. Nem hisz a szemének. Ösztönösen kapja el a felé repülő fejet. Aztán iszonyodva ejti el. Elmosolyodok. Az atléta egy hosszú, hegyes vasdarabért nyúl, s én hagyom. Így élvezetesebb lesz. Fred nem szól egy szót sem, szemében a bosszú őrjöngése lángol. Felém szúr a piszkafával, de én nem mozdulok. Meglepődik azon, hogy összezáródik a seb, mikor kihúzza belőlem a vasat. Újra szúr. Ezúttal a nyakamhoz. Amikor már a legmélyebbre fúródott a fegyvere, ráharapok, és egy könnyed mozdulattal kitépem magamból és a kezéből is. A lélekjelenléte menti meg. Azonnal hátra ugrik. Ott csattan a fogam, ahol az előbb még a lába volt. Utána vetem magam, de félre ugrik. Újra nekiveselkedem, ezúttal az atlétának szűk a hely. Az asztalra döntöm, és a rozoga bútor kettétörik ekkora súly alatt. Ránk zuhan a számítógép, a műszerek egy része, de engem nem zavar. Fred viszont hálás lehet a fejére záporozó tárgyaknak. Így már eszméletlen, mikor karmaimmal felnyitom a mellkasát. Óvatosan nekiállok kivágni a szívét. Ekkor azonban Peter, az a kis dagadt srác mögém lép. Halk pattogást hallok, aztán egyszeriben megérzem, mivel babrált eddig a sarokban. A kezében két 220 volt feszültségű vezetéket tart, melyeket most a testemhez nyom. Sok kárt nem tesz bennem, inkább csak a támadás váratlansága bénított meg. Egy rövid időre. Aztán a pattogó kék szikrák kereszttüzében, a sülő Fred tetemén taposva gunyorosan megfordulok. Belenézek Peter, a gyáva kis kukac elszánt szemeibe, és figyelem, miként száll tova az elszántság. Nagyon jó érzés. Mikor már retteg, egycsapással felnyitom a gyomrát. Kitóduló beleit próbálja visszagyömöszölni, a vezetékeket hagyja veszni. Önmagát öli meg ezzel. A szabadon tekergőző vezeték hozzáér, és szénné égeti. Élvezettel szívom be az égett hús illatát, de elszomorodom, amikor látom, hogy Fred szíve teljesen elégett. Kár. Szívesen kioperáltam volna. Lassan körbejárom a csatamezőt, és megszemlélem győzelmem jeleit. Ekkor új ellenség jelenik meg az ajtóban. Acsarogva, lassan araszolva közeledek felé, aztán egyszer csak furcsa szag fúrja keresztül magát a szobát betöltő bűzön, egészen az orromig. Könnyek szaga. Éreztem már ezeket a könnyeket. Ahogy akkor is, most is a lehető legmélyebbre űzik vissza a tomboló szörnyeteget. Kitisztul a fejem, és látom, az ajtóban Sophie áll. És sír. Arca halvány vörös fényben fürdik, ahogy az ablakon bevilágít a kelő nap. Rám feketeség borul, ahogy minden visszaváltozás előtt.
Dél van. Az órámra nézek folyamatosan. A szobámban vagyok, az ágyamban, szépen betakarva. Az ágyam mellett Sophie ül. Érzem az illatát és halványan a könnyeinek illatát is. Nem merek ránézni. Tudom, hogy nincs mentségem. Kár lenne bármit mondanom. Várom, hogy ő szólaljon meg.
- Hát te voltál az? Éppen te? – Nyelek egyet, de úgy érzem, hatalmas gombóc van a torkomban.
- Ki vagy te? – Nyelek még egyet, de a gombóc nem szűnik. Ránézek, és fájdalom hasít a szívembe és az egész testembe. Még így, megtörten is szép. Sőt gyönyörű. Olyan, mint egy angyal. Igen. Az én megváltóangyalom.
- A nevem John Mascoln. Vérfarkas vagyok. 1752-ben születtem, itt Angliában. Mindössze 25 éves voltam, mikor halhatatlanná váltam. Azóta élek itt.
- Miért?
- Mit miért? – kérdezek vissza ingerülten. Utálom az ostoba kérdéseket. – Azt kérded, miért váltam azzá, ami vagyok? Vagy hogy miért kell embereket ölnöm? Esetleg azt, miért öltem meg a barátaidat? Vagy azt, hogy téged miért nem? Egyikre sem tudom a választ! – Te jó ég! Miért kiabálok vele?
- Nap, mint nap arra ébredek – folytatom nyugodtabb hangon. -, hogy nem öregszem. Minden teliholdkor ennem kell, de semmi más igényem nincs. A holdsugár elől nem menekülhetek, az előhozza belőlem a farkast. A nap pedig elűzi. Hihetetlen erővel és gyorsasággal rendelkezem, ráadásul nem fog semmilyen fegyver. Kivéve az ezüstöt. Ezt azonban messziről megérzem, mert az érzékszerveim is olyanok, akár egy farkasé. Mit akarsz még tudni? Ölnöm kell, hogy élhessek. Az életösztön vitt rá, hogy végezzek veletek. Rájöttetek a titkomra.
- De akkor miért engedted, hogy itt maradjunk?
- Miattad – vallom be.
- Miattam? Mi olyan különleges rajtam? Ínyencségnek számítok? – Hangjából süt a megvetés. Valahogy megértem ezt.
- Nem. Amikor rád néztem, úgy éreztem, te talán segíthetsz, hogy újra ember lehessek. És megbocsátasz nekem mindenért. Most már mindegy. – Hosszú csend telepedett ránk. Végül nem bírtam tovább, megkérdeztem, ami eddig is érdekelt:
- Miért nem öltél meg, amikor lehetőséged volt rá? – mintha várta volna a kérdést. Azonnal válaszolt, kisírt szemeit rám emelve.
- Hogy emberként halhass meg. – Egy kis, lapos fadobozt nyújt felém. Átható szantál illata van. Óvatosan elveszem tőle. Kinyitom, s közben megkérdezem:
- Hát tudod, hogyan tehetsz emberré? Megtennéd értem, hogy emberré válhassak? – Aztán megpillantom a doboz tartalmát, és megcsap az a bűz. Az ezüst, melyet eddig elnyomott a füstölők szaga. A dobozban egy ezüsttőr van. A szantál illatával együtt foszlik szét minden reményem.
- Nem – válaszol kegyetlenül. – Én csak annyit mondtam, emberként halhatsz meg. Semmi többet. Ég veled!
Nem jön szó a számra. Sophie feláll, és vissza se nézve távozik. Otthagyott engem egy ezüsttőrrel. Mintha ezzel bármit megoldott volna. Dühösen csapom le a doboz fedelét. A szörnyeteg felhördül bennem a burkolt utalásra gondolva. A dobozt az ablakpárkányra teszem, hogyha jön a szemeteskocsi, ledobhassam. Aztán napi teendőimhez látok. Rendet rakok, főként a lenti szobákban. Nyugalmas napnak tűnik, de a lelkemben ádáz csata folyik. Ha emberré nem válhatok, haljak meg emberként, vagy éljek szörnyként? Napnyugtáig vívódom magamban. Nem tudok döntésre jutni. A szörnyeteg belül mindig fellázad, ha a tőrre gondolok, érdekes módon mégsem hajítottam még ki. Vajon miért?
Az ablakban állok, a lenyugvó napot nézem. Kinyitom a dobozt. Leírom ezeket az utolsó sorokat, aztán leteszem a tollat. A tarkóm viszketni kezd. Aztán a nyakam és a hátam is. Kezembe veszem a tőrt, bár nagyon éget, mintha csak a pokol tüze lenne. Nagyot sóhajtok. Döntöttem.

A nap utolsó sugarain egy fájdalmas farkasvonítás száll a sötétség felé, melyben az utolsó fényfolt ezüstös villanás egy zuhanó tőrön.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához