LFG.HU

Marko Gergely
novella

Egyedül volt a cellájában, amint az már szokás a halálraítélteknél. Fogta a rácsokat és kifelé bámult. Félt. Még félt.
Elkeseredetten arra gondolt, hogy minden milyen jól ment egészen idáig. Meleg, fülledt nyári estén kezdődött, amikor kis csapata megalázó vereséget mért az állami erőkre. A lázadók bekerítették őket az erdei úton, és szinte a semmiből rontottak rájuk. A zsoldosoknak esélye sem volt, fáradtan, felkészületlenül érte őket a gerillatámadás. Ez volt az első. Nem okozott nagy veszteséget a királyi katonaságnak, de már tudni lehetett, mit készít elő. Innentől csapata folyamatosan bővült, duzzadt, mint a tavasszal kiáradó kis patak, mellyel nem foglalkoztak, és hirtelen falvakat töröl el a föld színéről. Híre nőttön nőtt, megállíthatatlanul tört a főváros felé. Már nyílt téren is több csatát nyert. Valahányszor megütközött ellenfeleivel, kitűnő stratégának bizonyult.
Egy csodálatos elme az őrület határát súroló elképzelésekkel a zsarnokság teljes eltörléséről. Álmok, melyek lépésről lépésre közelebbinek és valóságosabbnak tűntek. Hatalmas sereget gyűjtött az elnyomottak közül és erős kézzel összetartva azt, az igazság pallosaként hullatta porba a tyrannosz katonáit

Az ősz kezdetére már úgy tűnt, beteljesíti terveit. Az elnyomott nép imádta, az újonnan született gyermekeknek az ő nevét adták, a kocsmákban esténként róla suttogtak. Hős volt. Sok-sok csatát nyert már, és tudta, hogy már csak egy van hátra, akár győz, akár veszít. A zászlókat hangosan csapkodta a szél, kellemes ropogásukat csak egy-egy keselyű rikoltása törte meg. Vakítóan szikráztak a napfényben a birodalmi katonák dicsőséges fegyverei és páncéljai. Ez a jól karban tartott sereg a király hatalmát hirdette minden mozdulatával. Viszont a szemekben nem fénylett ugyanez. Az első sorokban álló zsoldosok arca hideg és kemény volt. Határozottak és érzékeketlenek voltak a veterán katonák, semmi sem tántoríthatta el őket uruk védelmétől. A túloldal szedett-vedett társaságnak tűnt szokatlan fegyelmezettséggel. Rengetegen voltak, arcukon elhatározottság tükröződött. Életüket dobták oda azért, hogy gyermekeik egy jobb világban éljenek.
Felhangzottak az első kürtök. Aztán mindent vér öntött el. Másnapra már csak az eltakarításra váró halottak maradtak a csatatéren, a rohadó hús és a vér szaga már vonzotta a dögevőket.
Az áruló most csendesen pipázgat újonnan szerzett birtokán, míg az elárult hős, aki az utolsó pillanatig emberei között küzdött, cellája ablakán bámul kifelé kivégzését várva. Soha nem gondolta, hogy így végzi. Remélte, hogyha nem is győz, csatában veszti életét bajtársaival együtt.

Egyetlen gondolat foglalkoztatta. Ha a csatatéren el is bukott, most nem szabad, hogy megtörjön. Eleinte még dühöngve próbált menekülni, két öklével verte a vastag tölgyfaajtót. Nyugodtabb perceiben a szökés gondolatát fontolgatta. Ki is talált egy párat, de mindig elvetette őket. Nem kívánta a szökést. Nem tudta még, hogy mi az ami itt tartja, de abban biztos volt, hogy nem csak a rácsok. Sírva aludt el éjjelente, tudta hogy gyenge, de nem tudott ellene tenni. Keresett, kutatott gondolataiban, arra gondolt, miért vágott neki, és hogyan győzhetné le mégis a zsarnokot. Magával birkózott ébren és álmában. Nem tudta, mi történik körülötte, csak magára és a benne vibráló gondolatokra figyelt. Minden reggel új dolgokra talált bensőjében, melyek vagy segítettek rajta, vagy pengeként sújtottak felé. Pont úgy, mint amikor belekezdett az egészbe, az emberek is két fele oszlottak körülötte. Segítők és ellenségek. Egyre többen álltak át az ő pártjára, és szerették, ahogy ő is szerette őket. Nem gondolta át a benne felvetődő kétségeket, csak félredobta őket. Napról napra hagyott alább benne a félelem a haláltól, és egyre tisztábban látta maga előtt kirajzolódni az utat ,mely a halálba, de egyben a megdicsőüléshez, az erkölcsi győzelemhez vezet. Hagynia kell, hogy kivégezzék, nem küzdeni ellene, és az utolsó pillanatban, amikor lehull a hóhér pengéje, akkor kell bebizonyítania, hogy sohase győzhetik le. Tudta, hogy csak így maradhat fenn, csak így nyer értelmet a sok kiontott vér. Meggyötörte a börtön nyirkossága és hidege. Sajgott minden porcikája. Egy reggelen felkelt, az ablakához sétált, amikor valami a könyökébe nyilallt, majd ledöntötte a lábáról, vissza a priccsre. Olyan volt, mintha a védtelen idegbe döftek volna egy kést, majd erővel mellkasba taszították volna, hogy a levegő is kirobbanjon a tüdejéből. Ezzel nem tudott mit kezdeni, de nem is érdekelte. Érezte, közel a vég, és a testével már nem ért rá foglalkozni. Kiforrt a terve végleg. Ezt kellett csinálni, más nem volt. Bugyborékoló düh forrt belsejében, de kívül olyan jeges volt, mint a fal, mely mellett mindig elaludt. A kivégzés előtti éjszakán még egyszer végiggondolta teendőit. Leszegett fejjel, ellenállás nélkül hagyja magát kivezettetni; nyugodt lélekkel fekszik majd a vérpadra, és mielőtt minden elsötétül még elkiáltja magát: “Szabadság!”. Hallotta magában, ahogy mély és igaz hanggal tör ki tüdejéből. Teste ekkorra már végleg megtört. Lefogyott, arca beesett, sokszor köhögött, de már nem félt. Nem remegett többé. Az arcát a holdfénybe fúrta, mint egy kisgyerek a párnába, amikor minden körülötte lévőt ki akar zárni magából. Nyugodtan, békésen aludt el utolsó éjszakáján.

Másnap kipihenve ébredt. Két őr jött érte. Belenézett a szemükbe, ahol csak tudatlanságot, az egyszerű emberek ürességét látta. Bilincseit leoldották, kötéllel fogták hátra a kezét. Ő még egy gúnyos mosolyt is küldött a két senkinek. Elindultak. Teljes csend, pedig már jócskán délelőtt volt. Csak a csizmák kopogtak az ő talpának csattogásával egybevegyülve. Erős volt, tudta. Büszkén emelte arcát a nyirkos és nedves plafon felé a két nevetséges őr között. Jónéhány lépés után ugrott össze először a gyomra. Csak egy pici rándulás volt, amit le tudott győzni. Senki nem vehette észre. Érezte hogy fogytán az ereje. Erőlködött, hogy félreüsse a felé csapódó késeket. Egy rövid pillanatig még mindig az elszánt hős volt, de aztán újra félni és remegni kezdett. Ha hirtelen minden megdermed körülötte, hallani lehetett volna, ahogy a fogai össze-összekoccannak. A két őr is megérezte a remegést, tudták, mire kell számítaniuk. Keményebbre fonták szorításukat és a kötelet is megrántották, melytől a fogoly megbotlott. Verejtéktől csúszott mindkét tenyere. Izzadtságcseppek szánkáztak le homlokáról, majd picit megtorpantak orra hegyén, és a végtelennek tűnő mélységbe vetették magukat. De még mindig tudta, mi a dolga, és ez volt a lényeg. Mielőtt kiléptek volna az ajtón a térre, már csak a zubogó vér hangját hallotta, amely a félelemtől sebesen keringett benne. Rettegett a haláltól. De még mindig ellenállt, és nem küzdött az életéért. Az ajtó kitárult, a nap fénye és melege egyszerre robbant bele a felismeréssel, hogy az emberek akikért harcolt, most őrjöngve várják, hogy feje helyéről vér spricceljen. Ekkor elpattant az utolsó rács is, amely az élni akaró állatot emberketrecében tartotta. Üvöltve próbálta kitépni magát a kötelekből és a két őr keményen szorító kezei közül. Nem látott vagy hallott semmit. Erőlködésben összeszorított szájában fogai egybehangzó roppanással adták meg magukat a hatalmas erőnek, mely mindennél fontosabb életét próbálta menteni. Szemei a könnytől elhomályosulva érzéketlenné váltak a külvilágra. Összetört fogainak szilánkjai több helyen felvágták száját, önkéntelenül vér, nyál és törmelék keverékét köpte ki. Minden izmát megfeszítve, mindent feláldozva küzdött életéért, lerágta volna végtagjait is, mint a csapdába szorult vad. Mikor a vérpadhoz értek, őrjöngése alábbhagyott és lassan gyönge, de ritmusos remegésbe váltott át. Felfektették, lekötötték, és az éljenző tömeg hullámait kielégítve hagyták, hogy a penge aláhulljon. Ekkor ő már nem élt. A börtön hidegében meggyengült szíve nem bírta tovább a megerőltetést. Kifordult szemei nem láthatták már, amint teste feje nélkül fekszik.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához