LFG.HU

Herbie
ismertetőCimkek

Taken – Harmadik típusú emberrablások






A TV2 szerdán kezdi el vetíteni kis hazánkban Leslie Bohem Amerikában már nagy sikerrel játszott, Steven Spielberg által patronált sci-fi minisorozatát, a Taken-t. Maga a sorozat merész és epikus vállalkozás, az UFO-hisztéria megmagyarázására.

Merész, mert annyi film, tv-sorozat, regény és novella született már a témáról, hogy ebben a közegben újat alkotni közel lehetetlen. Emellett el kell fogadtatni az indoklást a nézővel, ami már azért is nehéz ügy, mert az UFO-kérdés mindig is a spekuláció birodalmába tartozott. Ez a sorozat mindössze tíz darab, egyenként másfél órás epizódból áll, és nem egyszerűen azt vállalja, hogy elmesél még egy ufós történetet, hanem azt is sugallja, hogy nem fog ködösíteni, nem csak eleje van a történetnek – és sok-sok titok -, hanem vége is.

Epikus, mert a második világháborúban kezdődik és napjainkig, több nemzedéken átívelő történetet mesél el, amelynek önmagához és saját konspirációs elméletéhez is következetesnek kell maradnia. Vagyis: ki kell találnia, mi az UFO jelenségek titka, mi motiválja az idegeneket, a kormányt, az embereket; mindezt 60 éven keresztül. Bizonyos értelemben eleve kudarcra ítélt próbálkozás, hiszen rengeteg UFO-hívő irányzat létezik, többfajta “iskola” szolgál magyarázattal a különböző jelenségekre, tehát egy ilyen film jó eséllyel a hívők egyik felét maga ellen hangolhatja. Mindez azonban szerencsére irreleváns.

Minden azon áll, vagy bukik, hogy a forgatókönyv képes-e összetartani az elképzeléseket, és a rendezők képesek-e megbirkózni azzal a csöppet sem hálás feladattal, hogy egységes atmoszférát teremtsenek, miközben négy generáció világát (divat, öltözködés, autók, bútorok, frizurák, stb.) kell bemutatniuk. Ráadásul mindegyik generáció másként élte meg, és másként képzelte el az egész UFO jelenséget. A rendezők között találjuk a Poltergeist, az eredeti Texasi láncfűrészes gyilkosságok és a szomorú véget ért Dark Skies egyik epizódjának rendezőjét (Tobe Hooper); valamint az Angel, az X-akták, a Dark Angel, a Stargate SG-1 vagy a Firefly egy-egy rendezőjét, illetve Sergio Mimica-Gezzant, aki többek közt tucatnyi Spielberg-film rendezőasszisztense volt.

Mivel tudja, hová akar kilyukadni, és mennyi ideje van rá, a sorozat nem ködösít, és nem siet sehová. Saját, kényelmes tempójában meséli el a történetét, ami szokatlannak (és unalmasnak) tűnhet a mai felgyorsult világban. Más TV-sorozatok és mozifilmek kénytelenek 7.5 percenként produkálni valamit (felmérések szerint ennyi ideig képes az átlag fiatal odafigyelni anélkül, hogy elkalandozna), ezzel szemben a Taken (akárcsak a Carnivále) kényelmesen építi fel a maga kis világát, karaktereit és a történetek belső logikáját.

A tíz részből az utolsó három-négy darab képez szorosabb egységet; ez az utolsó, grandiózus felvonás, amikor már “felgyorsulnak” az események, illetve a történet elérkezik a kilencvenes évekhez. Ekkor tűnik föl a színen az utóbbi évek legtüneményesebb és legtehetségesebb gyerekszereplője, a szőke Dakota Fanning, aki mindössze tíz éves, de máris olyan dolgokra képes, ami felnőtt színészeknek is a javára válhatna. Ugyanaz a (koravén?) komolyság árad belőle, mint Haley Joel Osmentből, és jelenlétével máris figyelmet követel magának a sorozatban és a filmvilágban egyaránt.

Van tehát egy kábé 15 órás film, ami a modern világ egyik legérdekesebb titkát feszegeti. Ennek megvalósításához nem csak piszkosul átgondolt forgatókönyv, tekintélyes mennyiségű pénz, komoly stáb, színészek, stb. szükséges, de egy TV-csatorna is, amely vállalja a kockázatot. Itt lép a képbe Steven Spielberg, aki látott fantáziát Bohem ötletében, és felkarolta a projectet. A pénz és apparátus mellett szükség volt a kábeles terjesztésű Sci-fi Channelre, akik némi meggyőzés után hajlottak a közreműködésre. A Taken sugárzásával fennállásának legnagyobb nézettségét produkálta a csatorna.

A sorozat sikere persze, a kezdeti lelkesedésen túl azon is múlik, hogy fent tudja-e tartani a feszültséget, a figyelmet, illetve a végén képes-e megfelelni a vele szemben támasztott elvárásoknak – mennyi kérdést válaszol meg és hogyan, illetve milyen fontos kérdéseket hagy megválaszolatlanul. A néző számára – amennyiben nem túl türelmetlen – az lehet garancia a jó szórakozásra, hogy elég hamar nyilvánvalóvá válik Leslie Bohem tudatossága, és kezdhet abban bízni, hogy képes következetesen végigvinni, amit elképzelt.

Nos, hogy sikerült-e, arról kábé tíz hét múlva mindenki meggyőződhet.

*****

Tűnőd…
Elmél…
Gondolat…

eh…
Rinya

Egyszerűen nem tudok (kevés) szó nélkül elmenni a címválasztás mellett. Míg az eredeti sorozat hivatalosan Taken címen futott, és persze a reklámokban, és a főcímben ott díszelgett előtte a “Steven Spielberg presents“, addig még ők is bölcsen kerülték az összecsengést a Harmadik típusú találkozásokkal. Többek közt azért, mert a “harmadik típusú emberrablásoknak” az erőtlen asszociáción túl a világon semmi értelme nincsen. Mert azt bárki UFO-szakértő készségesen elmagyarázza, milyen az első- és második típusú találkozások, majd rámutat, hogy a harmadik típusú a találkozás, a tényleges kapcsolatfelvétel, ami után már igazán nincs semmi. De azt, hogy milyen egy első- és második típusú emberrablás, és vajon milyen az ultimate emberrablás, senki emberfia nem tudja megmagyarázni, még a TV2-nél sem. Mások pedig legfeljebb annyival intézhetik el, hogy “Ezek tiszta hülyék!”

Ha Chris Carter lett volna a sorozat patrónusa, nyilván Taken-aktákra, vagy hasonlóan fantáziadús címre keresztelik a sorozatot – mint ahogy azt egyébként meg is tették egyszer: a Psi Factor című sorozatot (Carternek semmi köze hozzá) vetítették Y-akták néven. Ezzel persze csak az volt a gond, hogy az X-aktákban megmagyarázzák a nevet, míg a Psi Factor esetében ez esélytelen.

A Taken egyébként egy egészen egyszerű angol szó, a “take” harmadik alakja, ami nagyjából annyit tesz, megfog, elvisz, megragad, elvesz, kézbe vesz, stb. Még a legegyszerűbb tükörfordítással 10 másodperc alatt kiagyalható “Az elraboltak” is elviselhetőbb, ráadásul van olyan hangzatos, mint bármi más. Márpedig ha egy 200+ milliós országban, melynek hosszútávú memóriájáról már sok csípős poén született, nem érezték szükségét az ilyen banális asszociációs gyakorlatnak, akkor kis hazánkban erre miért van szükség? Talán maga a média az oka, amely nem képes kellő promóciót csapni egy terméknek?

Avagy ez egyfajta kognitív defekt a magyar címadóknál? Van valami, alulról beléjük táplált fixáció, hogy összekapcsoljanak két filmet, még akkor is, ha a józan észt és ízlést kell beáldozni érte?
Ha Pauley Shore film, legyen benne a “kő” (Kőbunkó, Kaszakő, Kő egy csapat, etc.); ha alien-film, legyen benne a “halál” (uraim, a Feltámad a halált trónjáról letaszító Ragadozó a Halál ellen egy igazi nehézsúlyú jelölt az idén!); A Vasóriásból (Iron Giant) legyen Szuper Haver, a Save the Last Dance-ből (figyelem!) Szívem érted RAPes, blöegh. Erin Brockovich-hoz meg csapjuk hozzá a Zűrös természet alcímet, mer’ a nő zűrös természetű és zűrös környezetszennyezési ügyről van szó, ami meg szintén természet, haha. (Mondjuk ki hangosan: Erin Brockovich – Zűrös természet! Ez úgy hangzik, mint a Pretty Woman 2, de legalábbis egy romantikus vígjáték, szeretnivaló hebrencs főhősnővel.) Ha egy film címe valakinek a neve, akkor ahhoz szinte muszáj, egyszerűen ingerencia hozzátenni valami jelzőt – valamit, ami kifejezi, hogy valaki baromira keratív volt a cégnél. Ha nem tenné meg, szétrobbanna a feje. Asszem a Leon, a profival még jól jártunk, ott a cím nem változtatta meg a film tónusát. Bezzeg a Sunset Boulevard-t (létező utca Hollwoodban) lefordították Alkony sugárútra. Jah. A Casablanca meg Fehér ház? Készült Verne Gyula regényéből.

Nem mintha lenne logika a dologban, de az ember azon kezd el tűnődni, milyen, egymással látszólag nem összefüggő filmekből lehetne franchise-címeket gyártani? Jim Carrey, pl.? Ő aztán igazán népszerű fickó. A Maszkkal futott be. Lehetne Maszk a holdon, vagy A Truman Maszk, Maszk és Maszker, Kábelmaszk… Na és Harrison Ford? Indiana Jones és a férfias játékok? Indiana Jones és hat nap, hét éjszaka… Indiana Jones és az elnök különgépe? Hm, ez talán túlzás, végtére is, először a Csillagok háborújában lett sztár. Férfias játékok háborúja. A kis szemtanú háborúja. Hmmm, alakul. Az ember visszasírja az ’50-70-es évek Amerikájának B-filmjeit, ahol igazán ontani tudták magukból a banálisabbnál blődlibb címeket. Igaz, ők már kinőttek belőle, mi meg köztudomásúlag le vagyunk maradva.

Mi a bánat döntheti el vajon, hogy melyik film esik áldozatul a névadás eme különösen perverz istenének? Micsoda meló lehet kitalálni egy-egy ilyen blődli filmcímet ahelyett, hogy a színészek nevével, vagy a rendezővel, íróval próbálnák eladni a következő filmet. Hja? Hogy akkor nem lenne munkájuk? Meg kell a szívnek szakadni.

Az ember szinte el tudja képzelni, amint néhány harmincas férfi bezárkózik egy keratív irodába valahol az egykori Lumumba utcai filmstúdió komplexumában, a Szabó család rádiójátékának díszletei közé, majd egy ládából előráncigálják Romhányi, a Rímhányó egyik félresikerült mutáns klónját a Ponyvaregény zippzáras maszkjában, és megnyitják a Névadó Konklávét. Ennyi elfuserált filmcím láttán az ember gyanítani kezdi, hogy a Névadó Szabadkőműves Páholyok rejtett világában belviszály törhetett ki, miután az egyik frakció elrabolta a betépett Gesztit, és saját retardált klónt gyártottak maguknak. Ebben a hétköznapi ember számára láthatatlan világban kitört a háború, melynek tétje: a Word of Dorkness!
Nem véletlen, hogy már tavaly is lehetett az év legszarabb filmcímére szavazni a nézőtér.hu-n – ez az a kategória, ahol mindig túljelentkezés van. Sajnos TV-sorozatok nem játszanak, de azért aggódni nem kell, utánpótlás akad elég.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.scifi.com/taken/]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához