LFG.HU

Ulpius
hírekCimkek

Az Idlewild szerzője a kimagasló jelentőségű csillagász, Carl Sagan fia, az amerikai science fiction új, tehetséges képviselője hollywoodi forgatókönyveket, számítógépes játékokat írt, közreműködött számos tévésorozat elkészítésében, sok egyéb munka mellett a nevéhez fűződik például jó néhány Star Trek-epizód is. Az Idlewild az első regénye.
A krimiszerűen építkező történet első jelenetében egy fiatalember amnéziával ébred: nem emlékszik rá, kicsoda, és maga körül sem ismer fel semmit – egyetlen dolgot tud biztosan: valaki meg akarja ölni. Lassan újra megismeri társait, akikkel egy furcsa, bentlakásos iskolában tanulnak, melyet Maestro nevű titokzatos tanáruk irányít. Megpróbálja kideríteni, ki áll az ellene elkövetett merénylet hátterében, és hamarosan olyan igazságok sorozatát tárja fel, amelyek alapján nyilvánvaló lesz számára, hogy az életénél jóval nagyobb tét forog kockán.
Sagan lebilincselő regénye a műfaj legjobbjainak örökségét viszi tovább: az Idlewild szellemes és elegáns thriller; a Mátrix vad világát egyesíti a Különvélemény szociális látomásával, aki pedig kedveli Orson Scott Card vagy Chuck Palahniuk stílusát, különösen nagy örömet fog lelni benne.

Fordító: Kelemen László
Ár: 2480 Ft
330 oldal
1. magyar kiadás


Romlanak a statisztikák, egyre nagyobb a veszély. A világ országaiból egyre érkeznek a jelentések: az emberek rosszul tűrik a helyzetet, ami azt jelenti, hogy még azelőtt végeznek magukkal vagy szeretteikkel, mielőtt rosszabbra fordulnának a dolgok. Jelen esetben ez így helyes.
Mások jól bírják. A “jól” azt jelenti, hogy az együttműködés, a szeretet, a bizalom és az egyetértés szellemében csoportokat alkotnak. A Déli Úriember szerint ez olyan, mintha az emberiség nagyobbik része végre valamiben egyetértene és megtalálná a közös hangot. Legalább ennyi haszna van a dolognak. Azt is gondolja még, hogy eső után köpönyeg. Hol volt ez a szellem akkor, amikor még ért volna valamit?
Kék úgy véli, hogy a harmónia oka az önzés. Mostanában újjáéled a vallás, nő a szervezett egyházakba, kegyelembe, kárhozatba, pokolba és mennyországba vetett hit.
Az emberek azért kedvesek egymáshoz, gondolja Kék, hogy megmeneküljenek Isten haragjától. Kék nem hisz a kárhozatban és nehezen tud együtt érezni azokkal, akik hisznek. Élete ötvenkét esztendeje alatt az asszony nem találkozott olyan kézzelfogható jellel vagy tudományos bizonyítékkal, amely meggyőzte volna Isten létezéséről. Kék ateistának tartja magát.
A Déli Úriember szereti azt gondolni magáról, hogy pünkösdista hajlamú agnosztikus. Anyja gyakorló pünkösdista volt; apja vallására nézve baptista, de nem járt templomba. A Déli Úriember hosszú-hosszú évek óta nem gyakorolja vallását, de emlékszik rá, hogy gyerekkorában szeretette a templomot. Ott a biztonság. A templom nagy – hatalmasan nagy – és békés. És barátságos. Otthon néha előfordult, hogy anyja valamilyen érthetetlen vallásos megszállottsággal megpróbált egyenesen a fiában fészkelő démoni hatalomhoz szólni. Ez nem volt békés – egyenesen ijesztő volt. Nem értette anyja halk szavait, és noha anyja soha sem ütötte meg, mégis ha ilyenkor a szemébe nézett, akkor úgy érezte, hogy közel állt hozzá. Közel állt ahhoz, hogy valami visszafordíthatatlant tegyen.
Soha, egyetlen alkalommal sem érzett olyasmit, hogy anyjából ilyenkor a Szentlélek szólt volna. Ha van Isten, ez nem neki tetsző cselekedet. A Déli Úriember szerint őt magát soha sem kerítette hatalmába némi csínytevésre való hajlamnál nagyobb erő.
Bennem démon? csodálkozott. Akkor miért szeret?
Szeresd a vétkezőt, gyűlöld a bűnt, mondta anyja. Sokszor mondta.
Utólag visszagondolva rájön, hogy az anyja sohasem veszítette el a türelmét – nem teljesen; talán ez a kicsinyke irgalom Isten létezésének a bizonyítéka. Szeretne hinni Istenben – most jobban, mint valaha. Amikor azonban meg akarja nyitni saját lényének ezt a részét, akkor mindig előlopakodik a szkepticizmusa, hogy mint egy fehérvérsejt, szembeszálljon a fertőzéssel. Óvatos kételkedése egész életében jól szolgálatot tesz neki – bölcsen választ, józan döntéseket hoz. Szó szerint lehetetlen számára, hogy semlegesítse énjének ezt a részét.
Ezzel együtt szembe kell nézni az ódivatú vallással – ezekben a napokban sötét reneszánszukat élik a kinyilatkoztatások; titkokról lebbennek fel a fátylak; történetek keringenek sárkányokról, csodás jelenésekről, lángoló tűzzel égő kövekről és tavakról. Ő nem vesz róluk tudomást. Ezek a fenyegető jelek nincsenek befolyással a dolgok menetére. Nem, ő az egyszerűbb történeteket kedveli – Lázár történetét. Jézus Krisztus feltámasztja a halott férfit. Jobb bűvészmutatvány, mint Van Caneghem vagy régebben Houdini trükkjei.
A Gedaechtnis sok munkát jelent, de annyira azért nem elfoglalt, hogy néha ne gondolkozzon el. Eltűnődik:
hol az én megmentőm? Eltűnődik: hol az én öröklétem? Közeleg a Második Eljövetel – vagy Lázár egyszer és mindenkorra meghalt?
Aztán ismét a munkájához fordul. Neki a munka a megváltás.

Ki akartam dobni a taccsot.
Csak bámultam és bámultam, és a tükör szerint továbbra is láthatatlan voltam. Hohó, pedig nem voltam az – úgy láttam a kezemet, a ruhámat és a cipőmet, mint fényes nappal – de a tükör szerint egyszerűen nem léteztem.
Az ilyesminek kell, hogy legyen ésszerű magyarázata.
Aha! Ehhez mit szólsz: meghaltál.
Ostobaság. A holttesteknek is van tükörképe. Emellett éreztem – ismétlem: igenis éreztem -, hogy nem vagyok halott.
Honnan tudod, milyen halottnak lenni? Mi van, ha valamilyen szellem vagy? Üdvözlet első kísértésed alkalmából.
Nem tudtam átmenni a falakon.
Akkor vámpír vagy, aki arra ítéltetett, hogy örökké a földön járjon.
Vámpír? Én? Képtelenség! Hiszen ugyanolyan piros a vérem, mint bárki másnak.
Megölted Lazarust.
Nem tagadhattam le, de megerősíteni sem tudtam. Mintha szörnyű bűn súlya nyomta volna a vállam, minden emlék bizonytalan volt, összemosódtak a tények és a képzelet. Úgy tűnt, hogy amilyen kellemes fickónak képzeltem magam, ugyanolyan őrült is lehettem.
Ugyanakkor énem egy része azt bizonygatta, hogy ártatlan vagyok.
Teletöltöttem a mosdót vízzel, csészét formáltam a kezemből és megint vizet fröcsköltem magamra. A cseppek lefolytak az arcomról a kagylóba és kis csobbanásokkal egyesültek társaikkal. Megigézetten bámultam a tükröt…
A tükörben a cseppek a semmiből tűntek elő. Abban a pillanatban lettek láthatók, amint legördültek az arcomról, de egy töredékpillanattal sem előbb.
Hegyénél fogva felemeltem a kést és feldobtam. Amint elengedtem, látható lett. Óvatosan elkaptam. Megint láthatatlan.
Úgy tűnt, nem vagyok valami reflektív fickó.
Feltartottam a kést a fény felé.
Belebámultam a vízbe.
Semmi sem tükrözte vissza a képemet.
-¬ Ölnöm kellene, hogy emlékezzek – morogtam fennhangon, közben figyeltem, milyen furcsán cseng a hangom. A tükörben nincs köszönet. Annyit meg tudtam állapítani, hogy fehérbőrű férfi vagyok. Kitéptem néhány vörös szálat a fejem tetejéről.
A kezdet. De az arcom még mindig rejtély volt. Ujjaimat végigfuttattam a vonásaimon. Fel, le, balra, jobbra, körkörösen. Felfedeztem két szemet, egy orrot, szájat, fogakat, nyelvet, egy állat és két fület. Semmi meglepő. Forradásokat kerestem, de egyet sem találtam – mindenestre egyetlen fizikailag érzékelhetőt sem.
A tompa hang megint rákezdte, egyszerre minden irányból, mégis sehonnan sem hallatszott a hangos-halk-hangos-halk-hangos lüktetés.
- LEN… ZAV … KÉNYEL … ME T … EGBESZ …
Izmaim reflexszerűen megfeszültek.
- Kuss legyen már! – mordultam fel.
Valamilyen csoda folytán a hang elhallgatott.
Lehet, hogy ennek örülnöm kellett volna, de nem így volt. Miért figyelne rám az, aki ilyen képtelen, őrületes helyzetre kárhoztatott? Keresztben átfutó betűk jelentek meg a tükrön, szabályosan gördülő stigmák:

EZ KELLEMESEBB KOMMUNIKÁCIÓS FORMA?

A szavak egyre gyorsabban és dühösebben rohangáltak.
- Hagyj magamra! – mondtam.

HA NEM ÉRSZ RÁ, AKKOR BÉKÉN HAGYLAK.

Ököllel belevágtam a tükörbe. Addig ütöttem, míg egyetlen stigmaszerű betűt sem láttam; az összes ujjamat felsebeztem, a csap megtelt vérrel és üvegszilánkokkal. A tükör helyén csupasz lett a fal. A beállt csend süketítően hatott.
Csöpögött a kezem. Láttam a vért. Éreztem a verítéket. Erővel visszatartottam a könnyeimet, nehogy összejöjjön a klasszikus keverék.
Mellékesen: semmi különös sem volt a tükör mögött, pedig abban reménykedtem, hogy ott nyílik az átjáró egy másik dimenzióba. Jó lett volna nekiveselkedni egy üveg tekilának.
A gyógyszeres szekrényben megkerestem a kötszeres dobozt és bekötöttem a kezemet. Hülye, gondoltam. Egy vagy két percig csak ücsörögtem, bámultam a bepólyált kezemet, nyomorultul sajnáltam magam, aztán elindultam vissza a szafari-szoba és az óriási mahagóni ágy felé.
Sehol egy azonosításra alkalmas okmány. Sehol egy napló. Támpontul csak néhány apró jel szolgált: néhány ruhadarab (eltérő szabás és stílus, többnyire fekete-, némi narancs- és csak kevés más szín), egy-két dísztárgy, és néhány grafika, amelyek Schiele vagy talán Tranh műveire emlékeztettek. Emellett semmilyen érdekes dolog; semmi, ami valamire használhattam volna.
Felpróbáltam néhány ruhát és jók voltak Tükör nélkül nehéz volt megítélni, de kényelmesnek éreztem őket. Azonban az a tény, hogy a ruházatom kényelmes volt, határozottan kényelmetlen érzést okozott…
Vörös hajszálak a párnán. Újabb rossz jel.
Egy fiókban találtam huszonkét ezüstmedált, mindegyiken át volt fűzve egy ezüstlánc. Az érmék a tarotkártya más és más Fő Árkánumait bárázolták. A Bolondtól a Világig mindegyiket felismertem. Kiválasztottam a Mágust és a nyakamba akasztottam. Nem tudom, hogy miért tettem; egyszerűen csak jobban éreztem tőle magam.
Átnéztem a felső szint többi helyiségét. Kisebb szobák, még egy hálószoba és bingó! – a biztosítékos szekrény. Némi próbálgatás és bénázás árán egyre több fény gyulladt fel, de kis idő múlva az egész birtokon helyreállt az áramellátás.
Célszerűtlen ház volt. Úgy tervezték, hogy minden igényt kielégítsen, de hiányzott néhány alapvető dolog – a konyha modern volt és elegáns, de szinte semmilyen ehetőt sem találtam. A zeneszobában volt egy pompás zongora, de nem volt előtte szék, hogy játszani lehessen rajta. Néhány szobát láthatóan használtak és laktak bennük, mások úgy néztek ki, mintha azelőtt soha senki be sem tett volna a lábát.
A könyvtár terjedelmes polcai roskadásig voltak rakva könyvekkel. Egyiknek a gerincén sem volt cím. Találomra kihúztam egyet, Minden oldala üres volt.
Ez vicc, könyveltem el.
A játékszobában volt egy fekete posztóval borított biliárdasztal, rajta tizenhat narancssárga és egy fehér golyó. Találtam egy kristályüveg hamutartót – csak clove-csikkek volt benne.
- Népszerű márka – morogtam.
Rápillantottam a veretes állóórára, amely a megbízhatóság szobraként állt az asztal mellett. A nagymutató a kilences közelében volt, a kismutató a hatoson. Hajnal, gondoltam, de odakint még nem kezdett világosodni – nyilván fel kéne húzni az órát.
Egy fekete macska settenkedett oda hozzám és nekidörgölőzött a lábamnak. Barátságosan megbökdösött a fejével, aztán megjelölt az illatmirigyeivel. Felvettem és megnéztem, mi van a fityegőn a nyakörvén.
WHISPER, olvastam.
A macska fényes volt és szelíd – valakinek a díjnyertes házikedvence. Megvakartam a füle tövét. Válaszul bensőséges, boldog dorombolásba kezdett. Úgy tűnt, hogy kedvel. Lehet, hogy már ismerjük egymást – már amennyire a macskák és az emberek ismerhetik egymást.
Whisper a simogatásnál kézzelfoghatóbb dologra volt éhes, ezért kivittem a konyhába és macskaeledel után néztem. Nem volt. Felfedeztem viszont egy doboz tejfölt, és láthatóan Whispert sem zavarta ez a kis változás az étrendjében.
Találtam egy darab spárgát, amivel napkeltéig eljátszadoztunk.

MÁSODIK NAP

Odakint.
Az eső már elállt, de még érezni lehetett a szagát. Belélegeztem és ízlelgettem az aromáját, aztán körbejártam a házat.
Keskeny ágyások. Nincs áramfejlesztő, nincsenek vezetékek, nincsenek napelemek. Még csak egy szélturbina sincs. Honnan van az áram? Egy darabig elpöfékeltem, elgondolkoztam, sütkéreztem a reggeli napfényben. Újabb különös kis dilemma: nem volt telefon, telex, modem és számítógép. Nincs rádió, nincs televízió, nincs műholdvevő. A francba, még egy levélszekrény sincs a ház előtt.
Teljes elszigeteltség. Miért akarna bárki is… – nem, mégsem teljes az elszigeteltség, javítottam ki magamat, hiszen voltak villogó fények, dübörgő hangok és a Jóisten tudja még, hogy micsoda.
Derítsük fel a terepet! A legjobb, amit tehettem Utoljára még körülnéztem a házban, hogy nem hagyok-e ott valami fontosat. Idióta dolog volt. Haszontalan. Pedig még a kéménybe is bekukkantottam. Hahó, ott vagy Mikulás?
Whispernek viszont máris megjött a karácsony; odaadtam a maradék tejfölt, és nyitva hagytam neki az ablakot. Nem tudtam, mikor érek vissza – de így a legrosszabb esetben legalább tücskökre vadászhat majd.
Felfegyvereztem magam a konyhakéssel, az öngyújtómmal, meg egy látcsővel és egy régi iránytűvel, amelyeket a pincében találtam. Elindultam megvilágosodást hozó küldetésemre. Észak, döntöttem el. A megvilágosodás északra van.
Egyik lépés a másik után.
A levegőben pillangók.
Mindent figyelembe véve kellemes idő volt. Földeken gyalogoltam keresztül – búza, árpa, kukorica, gyümölcsösök, tökültetvények. Rengeteg tök. Persze sehol egy teremtett lélek, aki felügyelt volna a földekre. Ugyanúgy hiányoztak a földművesek, ahogyan a képem sem a tükörből. Megpróbáltam nem zavartatni magam a ténytől. Eszembe jutott egy dallam; elkezdtem fütyörészni. Gyerekes dallamocska. Vajon emlékszem rá vagy csak most találtam ki?
Kellemetlen károgás vonzotta az égre a tekintetemet, de nem láttam egyetlen varjút sem. Ismét kárr, kárr, kárr; sürgetően, hangosabban. A biztonságot nyújtó fák közül jött elő: rozsdabarna madár sötét farktollakkal és vérvörös, rubin szemekkel. Egy karamellszínű varjú. Félig albínó, gondoltam, nagyon ritka. Kecses szárnyaival belekapott a levegőbe, majd rám rikácsolt; kivillantotta villás, rózsaszínű nyelvét, aztán megfordult és elvitorlázott. A kukoricaföldekre. Megbántottam volna? Körülöttem szélroham korbácsolta fel a port, aztán elcsitult, majd egészen elhalt. Meggyorsítottam a lépteimet.
Elöl szomorúfűzek, kellemes, árnyékos liget, családi kiránduláshoz tökéletes. Feltéve, hogy a család nem különösebben finnyás.
Egy temető volt.
Két sor. Kétszer öt – összesen tíz sír.
A Tízek.
Ír síremlékek voltak – Sidh, tudtam, hogy ez a nevük – mindegyiken fehér hegyikristály berakásos tető, emlékül a halottaknak. Minden sírkőn volt egy jel, mindegyiken egyetlen gótikus stílusban odavésett betű. C, F, H, I, L, M, P, S, T és V.
H, mint Halloween, gondolkoztam el, és L, mint Lazarus.
Az L-betűs sírral nem volt semmi különös, de a H-jelű gödör nem volt befedve. Ez volt az egyetlen nyitott sír. Közelebb mentem, hogy belenézzek és megnézzem a gazdagon díszített koporsót. A koporsó nyitva. És üres.
Isten hozott?
A következő perceket azzal baszkuráltam el, hogy lerángassam az L-sír tetejét. Nincs koporsó, nincs holttest, semmi sincs. Bájos, gondoltam. Viszketett a kezem, hogy belecsapjak valamibe, de a kötés visszatartott. Nem mintha még fájt volna. Szórakozottan leszedtem a gézt, és közben elgondolkoztam. Aztán megnéztem.
Az ujjaim tökéletesen begyógyultak.
Gyors munka. Amit elvesztettem az emlékezésben, azt jócskán visszakaptam a sejtregenerációban.
Kinyújtott karral eltartottam magamtól a kötést és elengedtem. Olyan zizzenéssel pottyant bele a koporsóba, amely a száraz levelek hangjára emlékeztetett.
Vártam, hogy eszembe jusson valamilyen emlék a koporsóról, de nem ugrott be semmi. Úgy véltem, ez így van szépen és jól – nem szeretem a burkolt célzásokat. Talán néhány dologra egyszerűen csak nem volt érdemes emlékeznem.
Megemeltem képzeletbeli kalapomat a többi sír felé. Ha valaki nézett volna, azt hihette volna, hogy gúnyolódom…
… pedig nem akartam tiszteletlen lenni.

Szemek az iránytűn, folytattam a menetelést.
Nemsokára, sőt túlságosan is hamar egy templomkertre bukkantam. Persze, egy sírkertnek templom mellett kell lennie – ez így teljesen észszerű. Ez azonban nem egészen úgy nézett ki, mint egy templom; minél közelebb mentem, annál jobban hasonlított…
Egy katedrális.
Ismerősnek látszott. Túlzottan ismerősnek.
De az iránytű szerint még mindig észak felé tartottam.
Meg sem kellett volna néznem, hogy nyitva van-e még az ablak, amelyet Whispernek tártam ki… de megnéztem. Nevezhetjük sokknak, nevezhetjük hitetlenkedésnek, én biztos akartam lenni a dolgomban. Miután láttam, hogy valóban nyitva volt, már nem volt rá szükség, hogy felrohanjak a lépcsőn és megnézzem a véres üvegdarabokat a mosdókagylóban… de ezt is megtettem. Megnéztem.
Valahogyan visszaértem ugyanahhoz a házhoz.
Az jutott eszembe, hogy én vagyok Alice Csodaországban. Letérdeltem és káromkodtam. Ez az egész dolog olyan kurvára tisztességtelen volt! Ordítani akartam. Magzati pozícióba akartam gömbölyödni. Meg akartam ölni azt a valakit, aki ezt tette velem. Vissza akartam kapni az emlékezetemet.
Akard, akard, akard…
Ekkor belém hasított. A mindent elsöprő tisztaság pillanata.
Nem az emlékezés – nem egészen – inkább egy érzés tört elő belülről olyan ösztönösen és olyan erővel, hogy akkor sem rejtőzhettem volna el előle, ha akartam volna. A következőt éreztem:
Valamilyen szörnyűség történik. Valami kimondhatatlan. Olyasmi, amihez képest az összes problémám semmiség csupán. Ha nem sikerül rájönnöm ki vagyok és mi történt velem – méghozzá hamarosan -, akkor úgyis mindegy, mert mindennek vége lesz. “A dolog” került engem, de tudtam, hogy hatalmas és azt is tudtam, hogy a “vége” azt jelentette, hogy zokogni fognak az angyalok. Egész testem minden porcikájával tudtam. Másra is rájöttem; ahogyan a döglött hal feljön a víz színére, úgy tudatosult bennem, hogy halálos veszélyben vagyok.
Az áramütés, a bénulás: valaki megpróbált megölni. A felismerés csak karnyújtásnyira volt, hát merészen megragadtam. Igen, valaki a halálomat akarta.
Megölted Lazarust. Ez az igazság.
Erre már megráztam a fejem. A dolog sokkal többről szól, mint Lazarus, ő csak egy része volt …
Sohasem jössz rá, csak amikor már késő lesz.
¬- Igenis, rájövök! – fogadtam meg.
De még magammal sem tudtam elhitetni.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához