LFG.HU

Eronar Diaras
novellaCimkek

1. nap, 23:01.
A kisfiú még mindig nem aludt el. Már pár órája az ágyába parancsolta anyja, de ő nem bírt elaludni. Nyakig betakaródzott, és tekintetével a szobát pásztázta. Máskor is ébredt már furcsa, megmagyarázhatatlan hangokra, de eddig mindig elhessegette a gondolatot; hogy lehet valaki a szobájában, egy idegen, vagy talán egy szörnyeteg kaparja az ágya alját. Ha mégsem sikerült kivernie fejéből ezeket az ijesztő lehetőségeket, akkor anyja felejtette el vele, mikor átszaladt hozzá éjjel, hogy hadd alhasson az ő ágyukban. Persze ez tegnap is megtörtént. A kis Daniel bekéredzkedett szülei ágyába, akik vonakodva, de engedtek ijedt fiuknak – aki azért véleményük szerint már kicsit idős az ilyesmihez. Engedtek neki. De csak most az egyszer! – figyelmeztették. Daniel emlékezett a szavakra. Így most reménytelenül és rettegve feküdt az ágyában, hisz nem csak szülei szavaira emlékezett, hanem azokra a hangokra is. Beleégtek az agyába. Pedig épp hogy csak hallott valamit belőlük, ám annyira mások voltak. Annyira idegenek. Tekintette az ablakra szegeződött. Lefekvés előtt többször is megnézte, hogy be lett-e zárva rendesen, bár akkor még talán csak tudat alatti késztetésre cselekedett így, hiszen a hangok csak akkor jutottak eszébe, mikor lefeküdt és betakaródzott. A sötét ablaküvegekről tekintete továbbvándorolt az elhúzott függönyre, melyre baseball ütők, labdák és sapkák voltak véletlenszerű sorrendben felfestve. A sötét ablakon keresztül beszivárgó kevés fényben tekintete átsiklott könyvespolcán, melyen a rengeteg mesekönyv és kalandregény mellett jó pár játék katona és kisautó is felsorakozott. A polc után következett íróasztala, amelyen az az ellenszenves bohóc ült, fehérre mázolt arcával, vörös hajával és orrával. Színes ruhája csak még jobban kihangsúlyozta rideg, kegyetlen arcát és vészjósló, könyörtelen tekintetét. Talán ő adta ki azokat a furcsa hangokat? Daniel sosem szerette a bohócokat, anyja mégis hazaállított eggyel néhány hete. Nem akarta megbántani, így elfogadta és úgy tett, mintha örülne neki. De valójában utálta, és amúgy is már nagy volt az ilyesmihez. Tehát fogta, lerakta az íróasztalra, és amikor csak tehette, befordította a fal felé, hogy ne lássa a rusnya képét. Reménykedett benne, hogy anyja hamar megfeledkezik róla, és akkor eláshatja szekrénye mélyére; a többi felesleges holmi közé… És ekkor jutott az eszébe; Miért nincs ez a bábu a fal felé fordítva? Miért bámul bele az arcomba, mintha azt mondaná: A szüleid mindjárt elalszanak és akkor véged! Nem halják majd meg a sikításod! A félhomályban Daniel egyre kétségbeesettebben meredt az őt figyelő bohócra. Szinte már reszketett a félelemtől, miközben azt mondogatta magában, hogy az csak egy bábu, nem bánthatja. Szörnyek csak a mesékben vannak! Ám tekintetét nem merte elfordítani egy pillanatra sem. Még pislogni is alig mert. Attól félt, ha lehunyja a szemét, mire újra kinyitja, a bohóc ott fog ülni az ágya szélén.
És ekkor meghallotta újra! Az ágy megnyikordult alatta, pedig ő meg sem moccant. Legalábbis eddig, hisz most ijedtében összerándult, ám ezzel még több recsegő hangot kényszerített ki ágyából. Ezúttal ő. Aztán megdermedt, de a furcsa hangok nem maradtak abba, ám szép lassan megváltoztak. Mintha valaki egy hatalmas ládát húzott volna maga után fémpadlón, őrjítő lassúsággal. Daniel elméjében azonnal megjelent egy kép, amint egy csont sovány, groteszk alak egy nagy, fémpántokkal megerősített, ősöreg ládát próbál maga után vonszolni. Meztelen, szürke bőre alól csomókban türemkednek elő a görcsberándult izmok, és a feszes inak, mintha a bőr alá ültetett acélrudak lennének. Arcán elszántság, ám reménytelenség is tükröződik. Mintha már évezredek óta vonszolta volna megállás nélkül a szíjakkal testéhez erősített terhét, és tudná, hogy még legalább ennyi ideig nem szabadul tőle. Mögötte a fémpadló is már évezredek óta sikított éles, recsegő hangján, ahogy a fémpántok belevájtak rozsdás bőrébe. Amint a terhét cipelő alak felé fordította megkínzott arcát, és összekapcsolódott tekintetük, Daniel kinyitotta szemeit és a bohóccal találta szemközt magát. A bohóccal, aki az asztalon ücsörgött mozdulatlanul és kárörvendően meredt rá. Ám szája életre kelt és halkan suttogni kezdett.
- Már nagyon éhes. Nemsokára eljön érted. Eljön, hogy éhségét és fájdalmát a te lelkeddel csillapíthassa!
Daniel sikoltva ugrott ki ágyából és iramodott meg szülei szobája felé.

2. nap, reggel.
Daniel a padban ült és a tanárnő által éppen kiadott feladaton dolgozott minden erejével. Még a megszokottnál is elevenebb volt annak ellenére, hogy szeme kicsit karikás volt, és testtartása is arról árulkodott, hogy ráférne egy kis alvás. Ám a tanárnő minden szavára odafigyelt, és minden feladatot elvégzett; sőt még túl is teljesítette azokat. Ha épp nem volt semmi, amit csinálhatott volna, a társaival viccelődött, beszélgetett a tanárnő nem kis bosszúságára. Aki megpróbálta még több feladat kiadásával fegyelmezni Daniel-t, ám mintha ő még örült is volna ennek; gyorsan megoldotta azokat és újrakezdte a rendetlenkedést.
Magának sem merte bevallani, de legbelül attól rettegett, hogy eszébe jutnak a tegnap este történtek. Eszébe jutnak, és kénytelen lesz elgondolkozni rajtuk; valóság volt, vagy csupán képzelődött? A hangok tényleg az ágya alól jöttek? A bohóc tényleg megszólalt? Vagy csupán egy rémálom volt az egész?

3. nap, este
Daniel tegnap megint hallotta a hangokat, ám ritkábbaknak tűntek és valahogy távolibbaknak.
Ma még csak le sem feküdt. Pizsamájában ült az asztal melletti széken. Mellette a bohóc meredten bámulta a falat, minek orrával támaszkodott. Daniel csak ült és az ágyát bámulta, meg néha az ablakot, mert időnként furcsa zajok szűrődtek be a külvilágból. Ám igazi, valós zajok, nem olyanok, amilyenek az ágy alól jöttek az előző napokban. Jó idő múlva, mikor Daniel-nek már majd lecsukódtak szemei, ám még mindig nem szólaltak meg újra a hangok, levett egy könyvet a polcáról és belelapozott. Ám ekkor valami éles hang ütötte meg a fülét, mire a könyvet messzire hajította; a szoba túlsó végébe. Pár pillanat múlva tudatosult csak benne, hogy csupán egy autó fékezett a szokásosnál hevesebben odakint az utcán. Ám Daniel ettől teljesen magához tért és az este további részében nem hagyta elkalandozni figyelmét. Figyelte az ágyat és az ablakot. És fülelt. A házból és odakintről időről időre különös ismerős és ismeretlen zajok szűrődtek be a szobába. Ám az ágy alól semmi.

5. nap, a suliban
Daniel szokatlanul csendben ült a padban, társai közt, akik hozzá képest végtelenül elevenek voltak. Daniel csak ült és meredt maga elé. A feladatokat megcsinálta, ha kérdezték válaszolt, de mindent csak félerővel, lelkesedés nélkül csinált, ami oly szokatlan volt tőle. Szemei karikásak voltak, és tekintete is kimerült, fáradt. Az előző napokban szinte semennyit sem aludt. Legfőképpen nem az ágyában. Bár anyja megpróbálta ágyba kényszeríteni, de mindig kimászott. Ma reggel le is bukott, hisz anyja a székében találta félálomban. Persze volt nagy felfordulás, kiabálás, meg szidás. A végén az anyja otthon akarta marasztalni, hogy pihenje ki magát rendesen, ilyen állapotban nem mehet iskolába. Ám Daniel hallani sem akart a dologról, csakúgy, mint apja. Daniel egyfolytában anyját győzködte, hogy nem akar itthon maradni, iskolába akar menni, meg hogy nem is fáradt… Apja igaz, hogy nem tett oly erőfeszítéseket felesége meggyőzésére, mint a fia – csupán az orra alatt mormogott, hogy hagyja már, ha Daniel iskolába akar menni, akkor iskolába megy. Meg hogy már úgy is túl sokat hiányzott – végül Daniel-nek nem kellett otthon maradnia. Bár az is igaz, hogy az iskolában sem volt igazán jelen. Azaz fizikailag ott volt, ám lélekben nem igazán. Ha éppen nem szunyókált el a padra dőlve, akkor a hangok jártak a fejében. Nem tudta őket kitörölni az emlékei közül.

6. nap este
Deniel szobája ajtajában állt, és az ágyát bámulta meredten. Az utóbbi napokban nem hallott semmi szokatlant, nem történt semmi szörnyűséges dolog. Mégis félt lefeküdni. Ahogy az ajtóban állt, a nappaliból átszűrődő zajokat hallgatta: szülei valami filmet néztek éppen, teljes átéléssel. Daniel annak ellenére, hogy a szomszéd szobában voltak, teljesen egyedül érezte magát a lakásban. Csak ő volt, és az a valami, ami a hangokat kiadta. De nem! Nem akart erre gondolni. Megpróbált másra koncentrálni. Valami szépre, valami jóra. Megpróbálta kizárni a fejéből a hangokat és a szörnyű lehetőséget, hogy van valami az ágya alatt. És napok óta először magától bújt újra ágyába, a biztonságot nyújtó, meleg paplan alá.

7. nap reggel
Daniel szülei idegesen járnak fel alá a lakásban. Már mindent átkutattak, korán kiverték ágyukból a szomszédokat is, hátha Daniel náluk van, vagy esetleg látták elmenni. De semmi. Daniel eltűnt. A szomszédok nagyon segítőkészek; segítenek végigjárni minden lehetőséget. Talán az ablakon mászott ki – nem, az ablakok belülről vannak bezárva. Akkor az ajtón ment ki – Nem, mert itt a ruhája, és az egyik zsebben a kulcsa, az ajtó pedig zárva volt. És így tovább… Daniel apja már jó ideje az utcákat rója, hasztalan. A rendőrséget már vagy fél órája értesítették, de persze ők még mindig sehol. Közben a lakást már harmadjára kutatja át Daniel anyja a szomszédok segítségével, hátha elbújt valahová egyetlen gyermeke. De semmi. Nem találják meg és nem is vesznek észre semmi különöset, semmi oda nem illőt, ami magyarázatot adhatna, ami segítené őket, hogy megtalálják fiukat. Még a bohócot sem veszik észre Daniel asztalán, aki kárörvendő arccal, rosszindulatú tekintettel mered az ágy alá…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához