LFG.HU

Bárdos Dávid
novellaCimkek

- Üdvözlöm, professzor úr! Örülök, hogy viszont láthatom. Remélem, jól pihent.
- Nem panaszkodhatom. Az idő jó volt, a tenger elég meleg, hogy kellemesen fürdőzhessünk, a szállodáról is csak dicsérőn szólhatok. És a levegő illata… Nejem is szinte kivirágzott.
- Ahogy mondja professzor úr! Mikor az imént ajtót nyitott, azt hittem egy pillanatra, hogy professzor úr lányát látom. Aztán persze rájöttem, hogy ő most nászúton van. Adott már hírt magáról?
- Hogyne. Nézze, itt a lap, amelyet küldtek. Rövid, de azt írják, felhőtlenül boldogok. Hát kívánhat egy apa ennél többet?
- És a fia, professzor úr?
- Ő hamarosan atyai örömök elé néz.
- Ezek szerint professzor úrból nemsokára nagyapa lesz. Engedje meg, hogy előre is gratuláljak.
- Köszönöm. De most hadd halljam, mi az, ami idehozott. A telefonban azt mondtad, valami komoly problémád van, amelyet csak négy szem és négy fal között beszélhetünk meg.
- Igen. Így van.
- Csak nem Margittal kapcsolatban van valami probléma?
- Isten ments! Épp olyan boldogok vagyunk, mint mikor megismerkedtünk. Hamarosan eljegyezzük egymást.
- Akkor most rajtam a sor, hogy gratuláljak. Szóltál már erről a szándékodról a szüleidnek, gondolom.
- Természetesen.
- Látom magam előtt édesapád, amint büszke mosollyal áldását adja tervedre, édesanyád pedig összekulcsolja a kezét, és könnyek szöknek a szemébe…
- Mintha csak ott lett volna, professzor úr. Pontosan így történt.
- Hát igen. Jó ideje ismerem már őket. De térjünk talán a lényegre!
- Rendben. Problémám első hallásra nem komoly, de azt hiszem, ha nem teszek ellene semmit, tönkreteszi az életemet. A szó szoros értelmében nem hagy nyugodni, és már rettenetesen fáradt vagyok. Margittal való kapcsolatom is megmérgezi, mert egyszerűen képtelen vagyok másra figyelni, mivel mindig csak az foglalkoztat, mit álmodtam.

***

- Minden rendben?
- Igen, csak egy pillanatra…
- Ne révedezzen, itt fényes nappal! Nem emlékszik, mit mondott magának legutóbb a főnök? Ha még egyszer munka helyett tűnődözésen kapja magát, azonnal ki lesz rúgva!
- De amikor egyszerűen nem tudok a munkára koncentrálni… Képtelenség!
- Miért?
- Mert… Mert… Először is büdös van! Ózon és izzadság… – Oldalt sandított arra az irodistatársára, aki felől hullámokban súlyos izzadságszag-felhők áradtak télen-nyáron. – Gyűlölöm ezt az egészet.
- Hát nem szereti, amit csinál? – kérdezte a nő elnézőn mosolyogva. – Hol a jól végzett munka öröme?
A férfi nem felelt. Leszegte a fejét, hogy ne kelljen folytatnia a társalgást.
Három éve rajongott Margitért, és annyi mindenről szeretett volna beszélni vele, de mindig csak olyan témák kerültek közöttük szóba, amelyek mérhetetlenül közönségesek voltak, mint például ez a mostani is.
Mivel a nő nem tágított, hanem ott maradt az asztalánál, még hozzá tette:
- A munkában nincs öröm.
- Akkor miben van?
Felnézett Margitra. Nyíltan valló pillantása betöltötte szemén keresztül a nő egész testét. Nemcsak egyszerűen rajongás volt ebben a pillantásban, hanem megszállottság is.
- Mikor álmodom – felelte. – Csakis akkor vagyok boldog. Ahhoz képest minden sivár.

***

- Tehát álmok. Hm… Álmok! Semmi közük nincs valós, megtörtént eseményekhez?
- Semmi, bár a szereplők mind valósak.
- És kik ők?
- Főképp a nagynéném, meg Margit és én, de még sok mindenki más, akit ismerek.
- A szüleid?
- Az álmokban ők halottak, és nagynéném nevelt. És mindig is gyűlölt. És a professzor úr is szerepelt, de nem látni, nem látom soha, csak néha, fogalomként merül fel a neve.
- Értem. Folytasd.
- Kiszáradt egy kicsit a torkom. Kaphatnék egy pohár vizet?
- Megértem, hogy ideges vagy. Tölthetek neked esetleg egy italt?
- Nem köszönöm. Csak egy pohár vizet kérnék. Kocsival vagyok… Köszönöm
- Szóval, hol is tartottál?

Fáradtan, elcsigázottan ért haza. Igyekezett óvatosan csukni az ajtót. Nem is gyújtott villanyt, nehogy nagynénjét felébressze.
Az ajtó mellett letette a táskáját, majd beosont a szobájába, és székére terítette zakóját. Beóvakodott a fürdőszobába, és miután megnyitotta a csapot, elkezdte lassan kigombolni az ingét.
Egyszerre kigyulladt a fürdőszobában a lámpa, és azonnal megindult a rosszindulatú vénasszony szavainak áradata is:
- Még is mit képzelsz! Mi az, hogy hajnalig kimaradsz? Holnap talán nem kell munkába menned? Csak nem valami lotyóval múlattad az estét, hogy aztán reggel ne tudj felkelni, és elkéss? Ha megint elalszol, kirúgnak, és akkor miből akarsz megélni? – Egyre hangosabban kiabált. – Hat éves korod óta nevellek, mint a saját fiam. Mindent megkaptál tőlem, és hogy hálálod meg? Álladó létbizonytalanságban tartasz, mert nem tudom, mikor rúgnak ki az ügynökségtől, ahonnan egyébként is csak szégyenletesen kevés pénzt hozol haza! Hát nem röstelled magad?
Nem felelt a panaszáradatra. Úgy érezte, hiába veszi el tőle az öregasszony minden pénzét, amit keres, tartozik neki ezzel, amiért felnevelte őt, ha nem is legnagyobb szeretettel.
Gyorsan visszacsukta az ingét, felkapta a táskáját megszökött a további szidalmak elől.

***

- És az álom semmilyen momentumáról nem jut eszedbe valami olyasmi, amiről úgy gondolod, hogy korábban nyomasztott, vagy esetleg most nyomaszt?
- Nem. Épp ez a legfurcsább az egészben.
- És az álmok világa nem hasonlít erre a világra egy cseppet sem?
- Ne értse félre, professzor úr, az álmok világa teljesen reális, sőt annak ellenére, hogy korábban mindig tudtam, mikor álmodom, mikor nem, ez a világ annyira valós, hogy mikor benne vagyok, már-már elhiszem, hogy az a valóság…
- Halló? … Jó napot! … Igen, én vagyok az. … Sajnos ez nem éppen a legmegfelelőbb időpont. … Nem. Itthon nem fogadom. Kérem, beszéljen meg időpontot a titkárnőmmel. … Természetesen. … Önnek is. Viszont hallásra. … Szóval mit is mondott, a világ, amelybe beleálmodja magát teljesen valóságos? Úgy érti teljesen emberi világ? Minden elemében teljesen megfelel a valóságnak?
- Ahogy mondja. De ott minden a visszájára fordul, amit itt tettem. Minden rosszul sül el. Minden csak kellemetlenséget, szomorúságot szül. És nem csak nekem, másoknak is.

***

Mosdatlanul, másnapos ingben, nyakkendő és zakó nélkül kóválygott az utcán. A hajnalai hideg szinte fájdalmat okozott. Azonban nem tudott rendesen járni a fáradtságtól, így kényszerűen a parkban leheveredett egy padra, és végiggondolta az előző estét.
A munkaidő lejártakor, Margit belekarolt, és elmentek vacsorázni. Aztán felmentek a nőhöz. Megnéztek valami filmet, aztán szeretkeztek. Végül beszélgetni kezdtek.
Három éve őrülten szerelmes volt a nőbe, mégsem tett soha semmit, hogy ezt a nő tudtára adja.
Aznap mégis úgy hozta a nagy fordulat, hogy végre együtt lehetett vele, őszintén megnyílhatott neki, sőt még le is fekhetett vele.
Életének legnagyobb vágya teljesült, mégsem tudott örülni neki. Boldogságát megmérgezte az álom, amelyben sokkal fantasztikusabb, nagyszerűbb, szebb volt minden. Ott sokkal boldogabbak voltak együtt. Az álomban tapasztaltakhoz képest ez az éjszaka nagyon sekélyes volt.
Mindent elmondott az álmairól a nőnek, rövid pillanatokig megpróbáltak együtt álmodozni, de akkor elmagyarázta neki, hogy álmában mennyivel boldogabb szokott lenni, mint most, vagy bármikor. Margit kidobta. Nem volt durva, vagy elutasító, csupán azt mondta, amíg nem megy orvoshoz a beteges életrontó álom-boldogságával, nem hajlandó szóba állni vele.

***

- Olyan boldog lenne az életem, de ha egy percre is lehunyom a szemem, máris újra abban a nyomasztó világban eszmélek. Ébredés után annyira lehangolt vagyok, hogy rám nézni is rossz. Sőt, annyira nyomaszt ez a dolog néha, hogy már-már elviselhetetlen a társaságom, és ilyenkor magányra kell kárhoztatnom magam, nehogy elrontsam a másokhoz a fűződő viszonyom. Épp elég kín az, hogy az álomból maradt érzelmeim elvegyülnek a valósakkal. A múltkor, mikor nagynénémmel találkoztam, éreztem, hogy egy pillanatra fellobban bennem az álmomban elfojtott gyűlölet, holott a nagynéném soha nem viselkedett úgy, ahogy az álmomban…
- Különös.
- Ugye? A legrosszabb pedig az volt, amikor a múltkor alig mertem megszólítani Margit, mert félszegségem, amelyet az álomban éreztem mindig a jelenlétében, eluralkodott rajtam.
- És Margit tud az egészről?
- Igen többek között ő javasolta, hogy forduljak ezzel az álomüggyel professzor úrhoz. Ugye tud segíteni?
- Nem lehet, hogy egyszerűen ki kellene aludnod magad?
- Ugyan, professzor úr! Kutyaharapást szőrével! Így tartja a régi mondás. Csak nem gondolja, hogy nem próbálkoztam meg vele. Nem ment. Ráadásul az utóbbi időben van már olyan, amikor ébren is átkerülök ebbe a valótlan valóságba, ha nem köt le eléggé a környezetem.
- Értem. Adok egy nyugtatót. Egészen ártalmatlan szer, de segíteni fog. Szerintem, elég, ha ezt a dobozt beveszed. Napi hármat szedj be egy héten keresztül. Legjobban tenné, ha már most bevennél egy szemet.

***

Nyolc körül besomfordált a hivatalba. Nem volt szerencséje. A folyosón összefutott a főnökével, aki meglátva ápolatlanságát és karikás szemét, azonnal közölte vele, hogy postáztatja a felmondását, és ezzel kidobatta az épületből.
Kábán ténfergett a városban. Közben orrát facsarta a kipufogóbűz, pedig igyekezett tudomást sem venni az elhanyagolt utcák köztisztátalanságáról. Csak sodródott a tömegben. Állás meg otthon nélkül maradt, ráadásul Margit meg nem érdemelt őszinte bizalmát is eljátszotta.
Reménykedett, hogy talán még lehet esélye arra, hogy mindent rendbe hozhasson. Elhatározta, hogy felkeresi azt a neves pszichológust, akit ugyan nem ismert, csupán tudta, hogy a szüleinek nagyon jó barátja volt. Találomra elindult a városban, végül már délután volt, mire bőrig ázva megtalálta az irodaházat, ahol a professzor rendelt. A titkárnő azonban – dacára az ismeretségnek – határozottan elutasította, mert nem volt bejelentve.
Utolsó reményétől is megfosztva bámult ki az ablakon az esőbe.
Odaát olyan boldog volt minden. Azt kívánta, bár átkerülhetne úgy, hogy ne is kelljen visszajönnie.
Mikor kinyitotta az ablakot, a titkárnő azt hitte, csak némi levegőt akar beengedni. Munkájában elmerülve nem is vette észre, hogy a férfi nem a lifttel ment le, hanem kiugrott az ablakon.
Ő meg csak zuhant. Az arcába süvítő szél csak pár pillanatig okozott fájdalmat.

***

- Nem baj, hogy kikapcsoltam?
- Nem. Már én is úgy éreztem, hogy túl nagy szelet csapott.
- Köszönöm a segítségét, professzor úr.
- Ugyan nincs mit.
- Tartozom…
- Eszedbe jusson. Örülök, hogy segíthettem.
- Nem is szeretném tovább rabolni az idejét…
- Á, drágám, de jó hogy jössz… Kikísérnéd a vendégünket.
- Viszontlátásra.
- Viszontlátásra, barátom.
- Örökké hálás leszek, professzor úr. Életet mentett.

forrás: Műhely


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához