LFG.HU

Navia
novellaCimkek

“…screaming, deceiving, and bleeding for you,
and you still won’t hear me…

…always confusing the thoughts in my head,
so I can’t trust myself anymore…”

Evanescence: Going under

A város lakói minden áldott este napnyugtakor gyülekeznek a főtéren, amikor az a valami történik. Mindössze három napja élek itt, és mégis kezdek hozzászokni ehhez a különös rituáléhoz – ma este már a színházi ruhámat viseltem, amikor a Púpos Néni megkért, kísérjem ki a térre.
A város kicsi és kör alakú, fallal övezett, szűk utcákra és tűzfalakkal határolt zsebkendőnyi veteményesekre tagolt; emeletes, favázas házai vetélkednek a napfényért. A szatócsboltokon és a színházon kívül nincs is benne más látnivaló, csak az a valami, a főtér közepe felett. A magasból lóg lefelé egy elképesztően vékony selyemszálon – nem is értem, hogyan tudja megtartani – és lassan himbálózik vagy forog, attól függően, merről fúj a szél. Olyan magas és széles, mint két megtermett férfi, tökéletes gyűrű formája van, és benne selyemfonálból szőtt pókháló feszül, néhány szálára felfűzve színes üveggolyócskák és tallérok csúszkálnak. Ha nem ebben a városban lenne, azt mondanám, félelmetes és ördögi szerkezet, itt azonban kifejezetten nyugodalmas, békés látszatot kelt. Megkérdeztem a Púpos Nénit, mi az, de nem tudott rá válaszolni. Azt is hozzáfűzte, hogy a gyűrű jóval az ő érkezése előtt is itt lógott már – talán az idők kezdete óta.
Minden este összegyűlünk körülötte, és nézzük, ahogy a hálóba ragadt gyöngyszemek lassan felparázslanak, a selyemszálak kifényesednek – és nem lehet erről levenni a szemünket, mert olyan tünde látvány, olyan gyönyörű… Néhány percig tart az egész, csak amíg lemegy a nap, és utána a karika megnyugszik, beáll az esti sötét, a Lámpagyújtogató végigsétál a tér oszlopai alatt. A Púpos Néni átkarol, és visszakísér a színházba – vagy én kísérem vissza őt, hiszen szegény már alig tud menni.
Az öltözőben leültet a tükör elé a kis puffomra, tiszta vászonkendőt tűr a ruhám kivágásába, hogy össze ne kenődjön véletlenül. Aztán egy porcelántégelyből fehér krémet vesz a kezére, és bedörzsöli vele a nyakam, a karjaim, a lapockáim csúcsát, és azt, amit a dekoltázs a melleimből látni enged. Azután maga felé fordítja az arcom, és nagyon gyengéden azt is bekeni a krémmel: most már olyan fehér vagyok, mint a frissen meszelt fal. Azután ecsettel piros szájat rajzol, szénnel vastag szemöldököt, kis kefével hosszú szempillákat fésül, végül rózsaszín kőporral két halvány foltot fest a két orcámra. Közben magyaráz nekem: azt mondja, jól figyeljem meg, mert meg kell tanulnom magam is kikészíteni magam, mert ő már öreg, és nem lesz mindig velem. Fekete csipkéből egy csíkot köt a nyakamra, majd áthajol a vállam fölött, és a tükörképemre mosolyog. Azt mondja, szép vagyok: épp olyan szép, mint amilyen ő volt fiatal korában.
A cipőcske, amit a lábamra húz, még mindig nagyon szoros, és ő még szorosabbra fűzi a selyemszalagokat, amelyek tartják. Így, mondja, így biztosan tudsz majd állni a színpadon – azután megfogja a kezem, és kikísér a folyosóra, onnan pedig fel a lépcsőn. A cipőcske belsejébe parafa merevítést rejtettek, hogy ne legyen annyira kényelmetlen folyton spiccen járni, mégis szokatlan számomra ez a tartás. A Púpos Néni szigorúan meghagyta nekem, hogy járjak napközben is lábujjhegyen, így a hátam kiegyenesedik, a derekam tovább karcsúsodik.
A színpad szélén állok, amikor az árokban megszólalnak a hegedűk, én pedig kecsesen besétálok a függöny mögé, éppen középre. A függöny kétfelé szalad, a nézőtér tömve a városiakkal, csak a királyi páholyban üres a trónszék. Szép lassan emelgetni kezdem a lábam, forgok néhányat, majd a levegőbe ugrom, kecsesen kinyújtom a karom. Mindenki lélegzet-visszafojtva figyel, s amikor a zene elhallgat, meghajolok – ekkor kitör a taps. Mosolyogva kiszökdécselek a színpadról, a Púpos Néni a kezembe ad egy csokor rózsát, én visszaszaladok, a függöny összecsapódik a hátam mögött, még néhányszor pukedlizek a közönség felé, aztán megkeresem a rést a függönyön, és visszasietek az öltöző biztonságába.
A színház padlásán, a manzárdszobában rendezkedtem be, bár még sok holmim nincsen. Egy próbababára húzom fel a fekete tüllruhát, a nyakába akasztom mai szerzeményemet, a csipke-gallérkát, a cipők szalagjaira masnit kötök, és az egyik gerendába vert vaskosabb szögre akasztom. Az ágyam épp az ablak mellett áll, mielőtt elalszom, mindig a levegőben lógó karikát szoktam nézni, ahogyan átsüt a háló résein a hold fénye.

Álmomban egy olyan városban élek, amelyet nem vesznek körül falak; az ég mindig szürke a felhőktől, fölöttük gyöngén világít a nap és éjjel a csillagok. A házak háromszor, négyszer olyan magasak, mint itt, és a földszinti ablakokat sosem érinti a fény. Mindig rossz szagokat érzek, és marcona embereket látok, miközben az iskola felé igyekszem. Rengeteg terem van benne, és mindegyikben mást oktatnak; amelyikben én is tanulok, abban az egész színházi nézőtér elférne. Néha korábban elosonok, hogy találkozzam Vele: még szebb és fiatalabb álmomban, mint a valóságban. Igen, ez a legjobb szó rá: olyan tökéletesen ifjú, mint én magam. Alacsony mennyezetű, kis üzletben ülünk az ablak mellett, teát kortyolgatunk, simogatjuk egymás kezét – azután mielőtt elválnánk, búcsúzóul megcsókol az ajkaimon.
Amikor felébredek, még mindig érzem azt a csókot, és elkeseredetten fúrom fejem a párnába. Szinte gépiesen veszem fel a fekete harisnyát, a bő szoknyát és az ujjatlan fűzőfélét; csipegetek pár szem gyümölcsöt abból, amit a Púpos Néni odakészített nekem az asztalomra.
Időben érkezem a próbára, Ő mégis megelőz engem, bosszúsan nézi az óráját, azután az üres nézőtér közepéről kiabálja felém az instrukcióit. “Magasabbra azt a lábat, kecsesebb meghajlást, könnyedebb karmozgást” – mondja nem éppen barátságos hangon, majd megszid, milyen ügyetlen vagyok.
Feljön hozzám a színpadra, a sétapálcájával nyúl a bokám alá, aztán kesztyűs kezével megfogja a derekam, és a feje fölé emel, hogy megmutassa, milyen magasra kellene ugranom. Néha az az érzésem, túl sokat vár el tőlem; hogy egy csöppet sem ismer, és nincs tisztában vele, mire vagyok képes. De ő a Rendező, ő parancsol itt mindenkinek, én pedig teljes erőmmel és akaratommal igyekszem engedelmeskedni neki. Persze ez nem mindig sikerül, ilyenkor büntetésképpen megüti a lábamat vagy a tenyeremet a sétapálcájával, ami néha igen fájdalmas. Tűrnöm kell.
Délután mindig jut néhány szabad órám, ilyenkor a várost járom, bevásárolok a Púpos Néninek. Az emberek lelkesek és mosolygósak, amikor meglátnak; így súgnak össze a hátam mögött: “Ott megy a Táncosnő!”. Nem akarom elhinni, hogy mindössze négy nap után ilyen kedvesek hozzám, ilyen nagy tekintélyre tettem szert a szemükben.
Délutánonként a Púpos Néni mesélni kezd az öltöző félhomályában – még túl világos van odakint ahhoz, hogy gyertyát gyújtsunk, a Rendező alaposan ránk is pirítana; de az alagsori helyiség kicsi ablakain már nem fér be elég világosság, hogy a dolgok a maguk valóságában látszódjanak.
- Valaha én is Táncosnő voltam – mondja, és ábrándos pillantással nézi ölében összekulcsolt ujjait. – Volt egy gyönyörű, fekete tüllből szabott ballerina-ruhám, és a Rendező minden délelőttjét velem töltötte, esténként pedig a királyi páholyból figyelt rám. Régen, amikor még fiatal és szitakötő-mozgású voltam, csipkeszalagot kötött a nyakamba, csipkemandzsettát a csuklómra, csipkesávot a bokámra. Aztán megöregedtem…
És lassan alkonyodik, a főtéren bámészkodva várjuk, ahogyan a varázslat szép lassan végbemegy. Sokáig nézném a ragyogó karikát, a hálójába gabalyodott csillogó gyöngyökkel, de a Púpos Néni sürgetve húz magával a színház felé. A hajamat igazgatja, közben folyton a régi időkre emlékezik. Áthajol a vállam fölött, belemosolyog a tükörbe, fogatlan mosollyal: nézi az én fehér arcomat, nézi a saját ráncos arcát, és egyszerre elkomorodik. Azt mondja, a hajam nem áll megfelelően, lebontja a kontyomat és újat fésül helyette – én csöndben tűröm, ahogy húzza-tépi a tincseimet, mint még soha. Aztán előhúz a zsebéből egy sosem látott hajtűt, ezüst pillangó díszíti a fejét, és a tüskék végei úgy csillognak, mint megannyi apró kés.
A kicsi, aszott testhez tartozó kéz megragadja a tarkómat, és olyan erősen szorítja, hogy moccanni sem bírok; a másik kezében a csillogó hajtűt emeli a magasba, mintha le akarna csapni vele. Így sziszeg a fülembe:
- Valaha én voltam a Táncosnő, és a Rendező ezt a fésűt adta nekem… valaha szeretett… valaha én voltam az egyetlen, akit szeretett…
Meg sem merek mozdulni. Tudom, hogy azt a hajtűt a koponyámba fogja szúrni, a kis tűk keresztülvájják a csontot, és meghalok. Ám ekkor a Rendező elkapja a karját – nem is értem, honnan bukkant fel hirtelen, egyszerre csak megláttam a tükörben a magas, sötét alakját – és megszorítja.
- Mit művelsz, vénasszony? Összekócolod a haját! El innen!
A Púpos Néni ekkor megszeppent arcot vág, mint akit egy titkos vágyán kaptak rajta. Látom, mennyire szégyelli magát, amiért csalódást okozott a Rendezőnek. A tenyerébe adja az ezüst pillangós hajtűt, majd kisompolyog az öltözőből. A Rendező zsebre vágja a hajtűt, majd szigorú hangján utasít: készüljek.

Álmomban ismét abban az idegen városban járok, és Ő is ott van velem, az ölembe hajtja fejét egy kerti padon. Talán nem is kert az, hiszen annyiféle ember jár-kel körülöttünk; gyerekek szaladnak elgurult labdák után, öregemberek mozgatják át saját és kutyájuk csontjait. Azt érzem, hogy szeretem, mint még soha senkit ennyire; és hogy ő magához mérten – a szolid, csöndes ember – viszontszeret. Azután fölébredek, és boldognak érzem magam.
Az asztalon még a tegnapi gyümölcsök hevernek a tálban, a Púpos Néni nem hozott nekem újakat. Az öltözőben megilletődve tesz-vesz, kerüli a pillantásom; földre szegezett arccal söpröget, és magában beszél. Elmegyek a pékhez, karomon kosárral, az utcán megállok az embereknek, és egy kedves szóért pukedlizek nekik. El vannak ragadtatva tőlem, az asszonyok irigykedve nézik karcsúságomat. Aztán hazafelé is el-elkapják a karom, megdicsérik a hajam, a ruhám, végül késve érkezem a próbára. A Rendező szigorúan megütögeti a térdemet a sétapálcájával, de látom közben a szemén, hogy nem haragszik rám. Szeret engem, biztosan tudom.
Este, amikor a gyűrű felragyogott a téren, a Púpos Néni nem állt mellettem: távolabb, egy csapatnyi öregtől körülvéve, még mindig a földet bámuló szemekkel toporgott. A gyöngyök parázslottak a háló szövevényében, és amikor a csoda elmúlt, már nem találtam meg őt a tömegben. És nem is láttam őt soha többé.
Aznap este a Rendező fekete csipkéből két-két masnit kötött a csuklómra és a bokámra. Azt mondta, ügyesen festettem ki az arcomat, és olyan szép vagyok, akár egy porcelánbaba. Először mondta nekem azt, hogy szép vagyok; én pedig életemben először éreztem azt, hogy jobban szeretek ébren lenni, mint Vele álmodni abban a másik világban. Figyelni rá, ahogyan délelőttönként a nézőtér közepéről int nekem, ahogy a karjaimat elrendezi, ahogyan néha megfogja a derekamat és megpördít. Pillangónak érzem magam mellette, és Ő a nap, Ő a levegő, Ő a rét és a rét minden virága.
Egyik este az előadás után lejött hozzám a királyi páholyból, és a kontyomba tűzte a lepkés hajtűt. Azt mondta, ez már az enyém és az is marad, senki sem veheti el tőlem. És boldog voltam, egészen addig a rettenetes téli napig, amíg egy reggel a boltból hazafelé tartva el nem csúsztam a színház lépcsőjén.
Az orvos sínbe tette a törött lábam, de a Rendező rettenetesen megharagudott rám. Azt kérdezte, hogy lehetek ilyen ügyetlen, és honnan szerez másik Táncosnőt a helyemre. Nagyon elszégyelltem magam, amiért így cserbenhagytam őt az óvatlanságommal. Látnom kellett volna, hogy a hó ráfagyott a lépcsőkre; jobban kellett volna figyelnem…
Törött lábbal is naponta többször le és fel sétáltam a manzárdszoba lépcsőjén, esténként kimentem a térre megnézni a gyűrűt, vásároltam magamnak mindenfélét, így a csont lassan gyógyult. Aztán tavasszal végül újra ráállhattam, de olyan gyenge és csenevész lett, hogy kénytelen voltam botra támaszkodni. A Rendező akkor azt mondta, költözzek le a pincébe, a Púpos Néni régi szobájába, neki már úgysincs rá szüksége – nekem pedig nem kell a bottal az emeletre másznom. Minden nap sokat mozogtam, hogy a térdem újra olyan ruganyosan hajoljon, a spárgám ugyanolyan nyitott legyen, mint régen… rettenetesen szenvedtem. Fájt minden porcikám, de vissza kellett szereznem a Rendező szeretetét és figyelmét…
Új szobám ablakai az utcakövekre néztek, nem láttam többé a gyűrűt az ágyamból, és nem álmodtam többé azzal a másik világgal. Esténként holtfáradtan hevertem végig a dohos, öregemberszagú vánkoson, és halkan sírtam, hogy még az egerek se hallják.

Egy napon aztán megjelent egy lány a színpadi öltözőben: az én székemben ült, és az én fekete ruhámat viselte. Amikor meglátott, kis szája elmosolyodott, és kedvesen azt kérdezte:
- Kifestenél?
Olyan volt, mintha a húgom lett volna, még hasonlított is rám: ugyanazok a nagy, komoly szemek, ugyanaz a fényes, erős haj, az a karcsú nyak és azok az őzikelábak. Odaléptem hozzá, és a fehér pasztával bekentem a bőrét, majd pirosra festettem az ajkát, feketével kihúztam a szemét. Ő pedig feltipegett a színpadra abban a lehetetlenül spicces balettcipőben, és táncolt, miközben a város lakossága kitörő tapssal fogadta. Örültem, hogy a rendező végre talált valakit, aki helyettesít engem; meg is könnyebbültem, hogy nem okozok neki már több gondot. És hogy rossz szava se legyen hozzám, minden reggel gyümölcsöt és kalácsot vittem a lánynak a manzárdszobába, és minden este együtt mentünk ki megnézni a csillogó karikát. Elmondtam róla mindazt, amit valaha a Púpos Nénitől hallottam; és bátorítottam, amikor azt panaszolta, hogy a Rendező lehetetlen dolgokat követel tőle, és gyakran sír, mert úgy érzi, hogy csak gyötrelem az élete. Vigasztaltam őt, aztán összedugtuk a fejünket a tükör előtt. Azt mondta, olyan vagyok neki, mint a nővére, és szeretne rám hasonlítani. Az arcunk – leszámítva azt a tíz év különbséget – csaknem egyforma volt.
Éjszaka a sikítására ébredtem: nem gyújtott gyertyát, és úgy próbált lejönni éjjel a manzárdszoba lépcsőjén, majd megbotlott és legurult egészen a földig. Nagyon összezúzta magát, és az egyik lába szilánkokra tört. A Rendező rettenetes arcot vágott, amikor megtudta tőlem a hírt.
A saját két karjában vitte fel a lányt az emeletre, és fektette le az ágyra – utána mentem, és évek óta először pillantottam meg a gyűrűt éjszakai fényben a manzárd ablakából. Ő ekkor szigorúan rám förmedt, hogy szaladjak az orvosért.
A doktor ugyan összefércelte azt a lábat, de mindenki láthatta rajta, hogy abból már nem lesz soha semmi. Naponta háromszor hordtam fel neki az ételt és takarítottam az éjjeliedényét, amíg a Rendező a kézfejét simogatta, és azt suttogta neki, hogy hamarosan talpra áll.
Egy reggel, amikor épp az öltözőt söpörtem, a Rendező évek óta először odajött hozzám, és kedvesen megszólított. Azt mondta, tudja, mennyire fontos nekem a színház és Ő maga is, ezért szeretne tőlem kérni valami nagyon fontosat…

Már két rossz lábbal kellett minden nap megtennem az utat a boltig és vissza, aztán fel a lány szobájába és le az öltözőbe, esténként pedig ki a főtérre és vissza. Nem bántam, hogy így történt. Elvégre, lassan megöregszem, és csak egy púpos öreg nénike leszek, és olyan mindegy, hogy egyik oldalamra bicegek csak, vagy mindkettőre. De szerettem a Rendezőt, és tudtam, hogy örömet okozok neki azzal, hogy a lánynak adom az egészséges lábamat. Még hálás is vagyok, amiért a doktor még azzal is fáradt, hogy a lány törött lábát visszavarrja az enyém helyére, hiszen így mégiscsak két lábam van egy helyett. A lány pedig nagyon kedves, bár mostanában egyre többször szólít nénikének, de mégis, olyan jótét lélek szegény, nem tudok rá haragudni…
Egyik este azonban a fellépés után megláttam, ahogy a Rendező bemegy hozzá az öltözőjébe. Láttam a kulcslyukon át, miféle dolgokat művelnek. A Rendező olyanokat mondott neki, amilyeneket nekem sohasem – de furcsamód én ismételten csak hálát éreztem irányába. Ő sosem kecsegtetett azzal, hogy mindörökké én leszek az ő primadonnája, sosem hazudta azt, hogy nincs hozzám fogható táncos, és hogy sosem tudna mást szeretni, csak engem. Ennek a szegény, buta kislánynak pedig mi mindent össze tud hazudni!
És ha nem is hazudik neki?
Később, egy esti fellépés előtt, amikor a lány haját csavartam fel, bejött fekete köpenyében és cilinderében, majd azt mondta:
- Ilyen szép hajba valami szép ékszer illik. Te púpos, hozd csak azt a lepkés hajtűt!
Akkor összeszorult a kezem. Megláttam magam a tükörben, ahogy hajlott háttal, remegő kézzel fésülöm a haját, botom a tükörasztal peremének támasztva – és olyan, de olyan öreg voltam! Nem lehettem ennyire öreg!
Meg akartam mondani a Rendezőnek, hogy a pillangós hajtűt nem adom, mert azt nekem ígérte mindörökre, az nem lehet senki másé…
Aztán mégis becammogtam a kis pincehelységbe, előkerestem egy cukorkásdoboz mélyéről a sok szárított rózsaszirom és apró pénzérme közül a hajtűt, és lassan bandukolva visszatértem az öltözőbe. A Rendező ki akarta venni a kezemből, de nem engedtem neki; azt mondtam, majd én szépen a helyére teszem, és közben elolvadva mosolyogtam rá.
Nem is sejtette. Hogyan is sejthette volna, hogy nem adom én azt a hajtűt, ha már a fél lábamat is odaadtam? Honnan is sejthette volna, hogy az a hajtű, amit én Tőle kaptam, többet ér nekem, mint a kezem vagy a lábam? Beleszúrtam a lány fejébe, a tüskék úgy fúródtak bele a csontjába, mint valami kemény húsú gyümölcsbe. Ott halt szörnyet, a tükör előtt.
A Rendező megragadott: azt hittem, összetöri minden csontomat; majd magával húzott a főtérre, ahol lassan a lemenő nap fényében égni és világítani kezdett a körre feszített selyemháló. Sosem láttam olyan szépnek, szinte beszippantotta a tekintetem, a lelkem, az egész addigi életem… Olyan csillogó volt, annyira vakított, hogy egy pillanatra be kellett csuknom a szemem.

Amikor kinyitottam, a karika még mindig ott forgott a fejem fölött, de sokkal kisebb volt: talán tenyérnyi nagyságú, és égbekiáltóan piros. Megfordultam és fel akartam kelni az ágyból, amikor a jól ismert hang rám dörrent:
- Ez volt a legutolsó “utolsó alkalom”. Értsd meg végre, már nem szeretlek! Ezzel csak magadnak ártasz, fogd már fel!
- Komolyan beszélsz? – kérdeztem, de az Ő szemei az igennél is igenebben néztek vissza rám.
- Mondd, te valami álomvilágban élsz?
Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy nem rendelkezhet velem többé. Lábujjhegyre álltam, és épp elértem a csillárra függesztett álomcsapda lelógó csirketollait. Egy rántással letéptem onnan, majd az ágy végébe dobtam, és a ruháim után kezdtem kutatni a padlón.
- Lehet, de valószínűleg csak azért, mert mostanában túl sokat aludtam nálad. Azt a vackot pedig dobd ki, dezintegrált.
Azt hiszem, egy kissé rácsodálkozott a viselkedésemre. Talán azt várta, hogy ismét könyörögjek neki; hogy unásig ismételjem, mennyire szeretem, mennyire nem bírom nélküle elképzelni, elviselni az életemet. Rájöttem, mennyire élvezte a ragaszkodásomat, miközben Ő végig visszautasítóan viselkedett velem – ez adott neki hatalmat, nélküle semmivé foszlott.
Csenevész lett, akár egy kisgyerek. Utánam akart nyúlni, de elléptem előle, ki a szobából, az életéből.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához