LFG.HU

MBR
novellaCimkek

Egy óriási probléma van a történetekkel: valaki meséli őket. Mással estek meg a dolgok; és az, hogy mennyire hisszük el, attól függ, mennyire hiteles előttünk a mesélő. Mesélő, már a szó is sokatmondó. A mesélő mesét mesél, azt pedig formálni lehet. Meg lehet kérdezni, hogy kell-e mese Emese? Ha kell mese, kellemes-e? És kívánság szerint lehet Happy, vagy Dead End a sztori végén. Azt hiszem, a valós elbeszélést az különbözteti meg a kitalációktól, hogy a vége mindig ugyanaz. Persze közben változnak, színesednek a dolgok, de a lényeg ugyanaz marad.

Sokszor próbáltam meg elmondani ezt a történetet, de nekem sem sikerült kétszer ugyanúgy; pedig ha valaki, én aztán biztos lehetek a magam igazában. Mondjuk valójában ez is csak retorikai fordulat. Ki lehet igazán tényszerű a saját múltját illetően? Vannak emlékeim a gyermekkoromból, amik élesek, de egy-egy régi ismerőssel való találkozás után kiderül néha, hogy nem teljesen úgy volt, ahogy bennem letisztultak az események. Az életünk teljesen szubjektív, hiszem, hogy ugyanaz a világ más és más minden egyes embernek. Szubjektivitásunk soha nem lehet teljesen objektív, a legtöbb amit mondhatok, az egy David Lynch film (Lost Highway) idézet: “Nem tudom elmondani, mi történt, csak azt, hogy én hogyan láttam a dolgokat.” Nem húzom az időt tovább, hanem a billentyűzet közé csapok. Nem azért, mert szeretném defektusaim gyümölcseivel megfertőzni az ismeretlen olvasókat, hanem azért, mert ki kell végre adnom magamból. És mert valóban ismeretlenek. Nem néznek hülyének, nem nevetnek ki, és ha nem is hiszik el, amit itt leírok, még mindig itt marad nekik egy történet.

Sopronban kezdődött minden. Rossz kékfrankos, malátaillatú utcák, szeles lejtők, és régi romok. No meg az egyetemisták. Akik akkor még csak Erdészek és Fások voltak, most úgy hallottam, őket is összevonták, oda a régi dicsőség. Nekem is csak annyi közöm volt hozzájuk, hogy éppen oda vettek fel. Jaj de büszke voltam, hogy sikerült. Igaz, közel maximum ponttal indultam a nagybetűs életbe a középiskolából, és nem nagyon volt min izgulnom. Pedig lehet, kellett volna. Mikor egy nyári nap Anya sírva meglobogtatott nekem egy levelet, még nem tudtam, hogy ez a beszállókártyám egy olyan járatra, amiről később kézzel-lábbal menekülni akarok majd. De gondolom, ezzel így volt az az izraeli turista is, aki felszállásnál még kedvesen rámosolygott az arab útitársára, haza meg csak pár foga érkezett.

Nagyszerű volt az első év az egyetemen. Leszámítva azt, hogy mindenki gazdag erdészcsemete volt, és kollégiumban lakott, én meg csak egy csóró betolakodó voltam egy albérletben egy gonosz banyával. Élettársi viszonyban voltunk: ő főzött, evett, én meg néztem, hallgattam, és levittem a szemetet. Hamar megkezdődött a klikkesedés, ez az én esetemben a kivégzőosztag biztosítószegecseinek a zaja volt. Nem nyaliztam senkinek, és nem volt négykerék-meghajtású terepjáróm, így az értéktelen selejtbe soroltak egyből. Nagyon nem viselt meg a dolog, mert lányok voltak, rengeteget olvastam, és a büszkeség különben is fontos dolog. Annyira, hogy az ember akár kirekeszti magát miatta bármelyik közösségből. Nem is volt, aki segítsen, és az én kézügyességemmel rengeteget kellett rajzokkal szenvednem, mert pénzem nem volt, hogy bérbe valaki megcsinálja a beadandó feladatokat helyettem. Sebaj, találtam egy rockmulatót, ahol ki tudtam engedni minden pénteken a gőzt, a magányt pedig az internet enyhítette.

Azt hiszem, csak poénból néztem meg egy soproni oldalt, ahol kiszúrtam egy hirdetést, amiben alakuló szerepjátékos kör keres tagokat. Hoppá, ez remek, meg is dobbant a szívem, egyből jelentkeztem. Még aznap kaptam egy telefonhívást, hogy itt meg itt találkozzunk. Egy ABC előtt beszéltem meg a találkát a fiúval, aki Feri néven mutatkozott be. Szokásom szerint 3 perccel korábban mentem, és nagyon izgultam. Most se tudnám megmondani, miért, pedig elég nyugodt természet vagyok, főleg éles helyzetekben. És Feri jött, betöltötte a teret hatalmas testével, mint ahogy később az egész életemmel tette ugyanezt. Mit ne mondjak, elég nagy csalódás volt első ránézésre. Fiatalnak látszott, és az is volt. Magas, testes, szemüveges gyerek, tetőtől talpig feketében, kinek kékeszöld tekintete idegesen cikázik balról jobbra, miközben egyik cigiről gyújt a másikra. Czimbora Ferinek hívták, haha. – Ezért csak Feriként mutatkozott be a telefonban – vigyorogtam magamban. Később ő és a családja engem azért nevetett ki, mert az Esze Tamás Gimnáziumba jártam. Ez náluk amolyan családi poén volt. Utálom az olyan embereket, akik csak odaadják nyirkos, puha kezüket, csak megszokásból. Ellenszenves, és taszító dolog, elvből megroppantom, ha tehetem. Őt is megajándékoztam egy recsegős kézfogással, arcán kósza mosoly futott végig. Eddig a pillanatig szidtam magam, hogy miért is vagyok itt, de itt megcsapott egyfajta baljós borzongás, mert volt benne valami, ami miatt nem tudtam lenézni, semmibe venni. Vele mentem, miután meginvitált a házukba.

A Czimbora család minden tagja igen nyitott gondolkodású értelmiségi volt a nagymamától a 12 éves kisöccsig. Szeretettel fogadtak, és én is szeretettel fogadtam, hogy szeretettel fogadtak. Az anyukák rajonganak így körbe valakit, mikor magányos kisfiuk/kislányuk barátot visz haza. Feri a pincében lakott, szobája egy kis szentély volt. Az ablakokat Iron Maidenes zászlók takarták, a falakon ezoterikus festmények és egyiptomi papiruszok. A baloldali fal mellett végig hatalmas, ódon könyvespolc roskadozott olyan könyvektől, amik után én csak a nyálamat csorgathattam eddig. Volt ott fantasy magyarul és angolul, misztikus könyvek, antik regények, útleírások, történelemkönyvek, és pár beszerezhetetlen grimmoire. Illetve titkos bölcseletekkel foglalkozó, gyakorlati tanácsokkal megtűzdelt irodalom. Alistair Crowley, Cornelius Agrippa, Abdul Al’Hazred szorongott buddhista szerzetesekkel egy polcon. Az ablak alatt masszív tölgyfa íróasztal, amit elleptek a szétszórt papírlapok, félredobott könyvek, és egy kékre festett pittbullkoponya. Az egyik sarokban hamutartó volt eldugva, nem mintha nem tudta volna mindenki, hogy Feri dohányzik. A szoba hangulatához tartozik még a CD lejátszóból szóló, végtelenített Született Gyilkosok lemez, és a füstölőkből áradó szantálszag.

Parancs szerint jól éreztem magam, miközben Feri telefonon felhívta két haverját. Negyed órán belül ott voltak mind a ketten, pedig Bali elég messze lakott. Ő volt a legidősebb a bandában, mégis visszahúzódó maradt legvégig. Hosszú haja, vagány ruházata menővé is tehette volna, ő azonban háttérben maradt, keveset beszélt. Két évig találkoztunk rendszeresen, és én nem tudtam kiszedni belőle, honnan van az a hosszú vágás a bal arcán. Lizzy pont az ellentéte volt. Alacsony, örökmozgó, hiperaktív srác, cikázó gondolatokkal, amit hadarással próbált kompenzálni. Az ismerkedés rövid volt és szívélyes. Pár felvezető kérdés után Feri a kezébe ragadta az irányítást, és megkérdezte, akarunk-e szerepjátszani. Akartunk. Karakterkidobás, és mire észbe kaptunk, éjfél elmúlt, egy fantasztikus nap volt a hátunk mögött. Oké, akkor holnap délben ugyanekkor ugyanitt. Ez lett a jelszó, és a jel, melyre szó szerint beindultak a örömhormonok, mint egy korcs pavlovi reflexnél.

Érdekes maga a szerepjáték, de mint sok minden más nagyon jó dolog, kívülről ez is nevetségesnek, gyerekesnek tűnik. A lényege elméletben az, hogy van egy kitalált világ, ahol mindenféle lényeket személyesítünk meg, hogy a leírt szabályok szerint megéljük a mesélő által kitalált izgalmas kalandokat. Ez nem mindig szörnyek mészárlását jelenti, hanem akár egy füstös kocsmában ücsörgést, vallási vitákat, Sherlock Holmest megszégyenítő nyomozásokat is. Hogy a szerencse mennyire áll az oldalunkra, azt kockadobásokkal döntjük el. Ez az egyetlen materiális segédeszköz, ezen túl csak a képzelet működik. Le lehet degradálni a játékmenetet egy unalmas társasjáték szintjére, de ha elég fantáziával van megverve valaki, akkor olyan kvázi-reális élményekben lehet része, amit nem élhet meg a valóságban akkor sem, ha átutazná az egész világot, és élete kockáztatásával átvágna a legnagyobb ősvadonon. Nagyon bele lehet élni magad, csak arra kell ügyelni, hogy a szerepjáték életed része legyen csupán, és ne fordítva. Ja, van még egy fontos dolog: ha játékos vagy, szabad vagy, azt csinálsz, amit akarsz – amire képes vagy – de tudnod kell, hogy a mesélő a te szemed és füled, ő az egész világ, ő az isten. És nem minden isten csupa jószándék és kedvesség, nekem elhiheted.

Azon a bizonyos lejtőn gőzerővel robogtunk a szakadék felé, de hol tudtam én még akkor, hogy rossz úton járok? Nem figyelmeztetett semmi, és nem volt feltűnő minőségi változás sem. Mondhatni, apró lépésekkel tipegtünk át a szembe jövő sávba, és ezt csak akkor vettük észre, mikor az úthenger már kikerülhetetlenül közel volt. Mert gyakrabban találkoztunk ugyan, de eleinte csak játszottunk. Egyszerű, kockadobálós AD&D-t, standard fantasy világban, reális mesehősöket megszemélyesítve. Aztán mikor ez túl snasszá vált, akkor egy saját világot próbáltunk ki, ami gyakorlatilag a középkori Európa kalózairól szólt, csak a már ismert AD&D-s szabályokkal. Mire idáig eljutottunk, már rendesen összehaverkodtunk, engem is bevettek a bandába, játékon kívül is gyakran találkozgattunk, eljártunk bulikba, túrázni, sörözni. Lizzy és Bali már szemmel láthatóan beletörődött abba, hogy Feri a vezér, én még tartottam magam, nem voltam teljesen a hatása alatt, de nem ment át a dolog hatalmi harcba – az olyan lányos, amerikai dolog lett volna – minden nagyobb gond nélkül lógtunk együtt, és szerettem velük hülyéskedni. Mindenkiről megtudtam pár kis titkot, hogyan élnek, mit csinálnak, milyen emberek. Érdekes társaság voltunk, az biztos, de azon felül, hogy én nem szeretem a szerepjátékosokat, sok közös vonás volt bennünk. Mindegyikőnket érdekelt az okkultizmus, az ezotéria, a New Age mozgalom, a horror és a horrorszerzők; ha egy szóval akarnám összefoglalni a dolgot, akkor így mondanám: a misztikum.
Miután ez is kiderült, normális beszédtémává váltak az ilyen téren tett kiruccanásaink, érdeklődésünk, tapasztalataink. Így utólag nagyon gyerekesnek tűnik a dolog, pedig akkor hányszor borsózott a hátam a félelemtől, hányszor keveredtünk kiabálásig menő vitákba! Mivel félig-meddig már én is az életük része voltam, nem titkolóztak előttem, először csak poén szinten, de aztán már komolyabban is feltárultak lelkük legsötétebb bugyrai. Lizzy Lovecraftot fordított magyarra, Bali jógázott és Wicca hívő volt, Feri meg… Feri meg belekapott mindenbe. Kicsit ebből, kicsit abból, minden dogmatizmust félretéve kialakította a saját babonavilágát, amibe minket is bevont. Kiderült, hogy a kutyakoponya az asztalon természetesen egy döglött kutyáról lett levágva és lefőzve, de azt csak most tudtam meg, hogy Feri ölte meg. Puszta kézzel.

Születésnapomra egy selyemmel bevont dobozt kaptam tőlük, ami belülről illatos dohánnyal volt bélelt, benne egy réz áldozótőrrel; a tetejére egy ízlésesen kifestett macskakoponya volt csavarozva. Tél volt, ekkor már dark fantasyt játszottunk, reményvesztett hősöket alakítottunk az AD&D horrorszerű világában. Sok vitánk volt a játékszabályok miatt, mert nem volt elég részletes, vagyis ahhoz, hogy szabadon cselekedjünk, kötött volt, viszont ahhoz, hogy rendesen le lehessen modellezni minden egyes eseményt, túl szabad volt. Lassan más játékok felé kezdtünk kacsintgatni. Első körben a Vampire the Masquerade nevű rendszerrel próbálkoztunk, de szerintem nem elég éretten álltunk a dologhoz. Én személy szerint hiszek a vámpírok létezésében, és esetleg társadalmuk is lehet. De az akkori lelkületünkhöz nem illett ez a hangulat. Már halott vagy, mitől félj? Izgalmas volt és depresszív, de egyikőnk sem erre vágyott. Persze minden játékot lehet úgy játszani, hogy félelmetes legyen, de ha a rendszer maga nem érdekes, és úgyis ismered mindet, akkor miért ne próbálkozhatnánk meg az eleve erre kitalált Call of Cthulhuval? Kutulu hívása fonetikusan, magyarul. A világ a századelő Földje, tökéletes emberi világ. Azzal az apró eltéréssel, hogy a H.P. Lovecraft által megálmodott rémek valóságosak. A borzongás olyan elfeledettnek hitt húrjait lehet itt megpendíteni, amiről nem is tudtál, hogy benned léteznek. Ezek voltak Feri bevezető szavai, amivel minket vezetett be a Rémségek kicsiny boltjába.
És játszottunk, nyomoztunk, ősi titkokról lebbentettük fel a poros fátylat, persze karaktereink a legtöbb történetben megőrültek, meghaltak, elvesztették a lelküket. Aki nem próbálta, lehet, nem tudja átérezni egy-egy játék hangulatát, mikor párnákon ülve a sötét szobában – amit csak egy pislákoló gyertya világít meg – az életünkért reszketünk, és izgulunk, hogy fény derüljön végre az igazságra, amit valójában nem is szeretnénk megtudni. Leginkább egy sötét erdei tábortűz melletti kísértethistória-meséléshez tudnám hasonlítani, csak itt sötétebb van, mi kevesen vagyunk, és a beleélés pillanatában eszedbe sem juthat, hogy ez nem valóság.

Nietzsche azt mondta, hogy aki sokáig néz a mélységbe, abba a mélység is visszanéz. Nem beszélt hülyeséget, de az ilyen bölcsességek igazságát az ember úgyis csak akkor ismeri fel, mikor utólag szemléli az adott szituációt. Sokat elmélkedtem azon, vajon mi a jó a horrorban, a rettegésben? Felgyorsult pulzusszámmal keringeted az adrenalint az ereidben, szapora légzés, kiélesedett érzékek, állandósult szorongás. Miért jó ez? Persze jó lenne, ha pszichológus lennék, és erre a kérdésre korrekt szakmai választ adhatnék, de nekem az túl sablonos lenne. Én ezt úgy hívom, hogy irányított borzongás. Átéled ugyanazokat az érzéseket, ugyanazokat az érzelmi hullámzásokat, mint éles helyzetben, de a végén mindig ott a hatalmas megkönnyebbülés, hogy ez csak játék; kiléphetsz a szerepedből, elmehetsz sült krumplit enni, és nem kell foglalkoznod a lelkedre leselkedő túlvilági veszedelmekkel. Már ha képes vagy erre. Mert meg kell hogy mondjam, rajtam tavaszra az enyhe paranoia jelei mutatkoztak. Éjszakai életet kezdtem élni, pedig az árnyékok sötétebbek lettek, és sokszor hátra-hátrafordultam az üres utcákon, hogy megnézzem, tényleg jön mögöttem valaki, vagy csak a fülem játszik velem? Ja, és van még valami. Az esti izgalmakhoz képest olyan szürkék voltak a nappalok, hogy elvesztettük az érdeklődésünket minden hétköznapi dolog iránt. Szabályos függőség alakult ki bennünk, a hetek fénypontjai voltak azok a délutánok, mikor átélhettük Feri rémálmait. Boldogan vetettük alá magunkat a lelki kínzásoknak, hogy aztán otthon rágjuk a körmünket a plafont bámulva, miközben az ágy mellett különböző vallásokkal foglalkozó könyvekből kiírt jegyzetek hevernek, amik alátámasztják az aznap átélt borzalmakat.

Érdekes az ember, hogy mennyire képes alkalmazkodni a fizikai és szellemi környezetéhez; nagyon hamar hozzászokik minden jóhoz és rosszhoz egyaránt. Egy normális embernél ez azt jelentené, hogy megszokta a szerelme rajongását, és ezt megunással fejezi ki, nálunk ez úgy csapódott le, hogy rutinból léptünk ki hajnalonként a szerepekből, és tova lett a megkönnyebbülés, a katartikus élmény. Viszont ettől rosszul éreztük magunkat, és egyedüli megoldásként – soha ki nem mondva – fokozni akartuk a szorongásunkat. Először korszakot váltottunk, már 2000-ben vártuk a világvégét, magyar pincékben lapuló rettenetek után nyomoztunk, és nem kitalált figurákat megszemélyesítve, hanem saját magunkat alakítva. Egyetemista, író, történész, asztalos vágott neki a kalandoknak. Tehát mi. Ez be is vált, hiszen a saját életét mindenki jobban félti, mint egy amerikai milliomosét, vagy egy angol újságíróét. Már ha nem éppen egy amerikai milliomos, vagy angol újságíró az illető.

Aztán egyszer csak belekötöttünk a szabályrendszerbe. Nem azért, mert hitetlenkedtünk, ellenkezőleg: hirtelen sokkal racionálisabban láttuk a dolgokat, hiszen rólunk volt szó. Mert a szabályok szerint nekem lenne esélyem egy baseballütővel egy csupafog és karom farkasember ellen, aki két és fél méteres izomkolosszus, a valóságban azonban nem sok. Mellesleg kutatással, tűzfegyverekkel nagyobb eredményt lehet elérni, mint a szabályok engednék. Mivel eddig is Feri volt a megkérdőjelezhetetlen istenünk, vita nélkül belementünk abba, hogy kockák nélkül, szabályok nélkül játszunk valóságos Cthulhut, csak a józan észre hagyatkozva. Innentől kezdve megint sikerült a teljes beleélés, az érzés ugyanaz lett, bár ezt még hamarabb szoktuk meg, mint a szabályok szerinti játékot.

A végső megoldást persze Feri hozta a tavaszi napéjegyenlőség éjszakáján. Egy buliba indultunk, már esteledett, és nekem feltűnt, hogy nem arra megyünk, amerre szoktunk. Végül a római romoknál kötöttünk ki. Vörös borral koccintottunk, egy kortyot kiloccsantottunk a kövekre a régi isteneknek tisztelegve. Most felébresztjük a legnagyobb félelmeiteket – mondta Feri. – Van egy meglepetésem, holnap este tízkor találkozunk a tűztorony előtt. Addig is bulizzunk. Megpróbáltuk, de valahogy nem tudtunk ellazulni, nem volt felhőtlen a szórakozás. Én legalábbis így éltem meg a dolgot, de mindannyian hamar hazamentünk.
Mire másnap odaértem a toronyhoz, Baliék már ott toporogtak a téren. Szokás szerint Feri érkezett utoljára, hátán egy hatalmas hátizsák, ami tele volt pakolva azonosíthatatlan holmival. Nem sokáig húzta az időt, intett, hogy kövessük, és mi engedelmeskedtünk. Átsétáltunk a külvároson, a kertvárosrész kezdetéig, míg egy öreg római templomhoz nem értünk. Éjszaka volt, és a nagyon gyér világítás mellett igencsak kísértetiesen festett az ódon épület mögött meghúzódó régi temető. Autók nem jártak erre, a csendet csak néha törte meg egy-egy távoli kutya ugatása. A templom csak ritkán nyitott ki, a temetőbe már nem temettek senkit. Éjjeliőr nem volt – miért is lett volna? – de valahogy olyan gondozottnak látszott az egész.

Egyenesen egy sötét kis dombhoz osontunk, miközben észre sem vettük, hogy suttogóra fogtuk a beszédünket. A nagy árnyékról kiderült, hogy egy régi kripta, faragott timpanonszerű tetővel. Oldalát beborította a borostyán, a zöldülő növényzet alól kétségbeesetten integettek ki a dombormű szobrai, gonosz, pufók angyalkái. A bejárat vasalt tölgyfából kézült, rozsdásodó címerszerűséggel a közepén. A boltozaton kopásnak indult felirat hirdette, hogy ez a Hirsch család nyughelye. Az ajtó ujjnyira nyitva volt, távolabb a fűben látni lehetett egy lefűrészelt lakat maradványát, ami görcsbe merevedett ujjként fenyegetett minket. Lizzy meg is jegyezte, azért van ujjnyira nyitva, mert belül nincs kilincs, csak kívül, és aki utoljára bement, csak ennyire tudta magára zárni. Valahogy nem tudtunk szívből nevetni, miközben lementünk a lépcsőn. Illetve én mentem előre, mert annyit tököltek, hogy nem akartam én is anyámasszonykatonájának látszani.

Az elemlámpa, amit Feri a kezembe nyomott, nem volt reflektornak nevezhető, de arra pont elég volt a fényereje, hogy csak még félelmetesebbnek tűnjenek a dolgok a mozgó árnyákok körében. Hét lekerekített végű lépcsőfok vezetett a mélybe. Azért így írom, mert tényleg más világ volt. Talán méterrel lehetett az alap a felszín alatt, de a nyirkos levegő, a dohos szag, a csoszogásom visszhangja, és a kinti néma csend miatt annyira egyedül és bezárva éreztem magam, hogy akaratlanul is hátrapillantottam, jönnek-e a többiek, mert akár még az is kitellett volna tőlük, hogy tréfából lezárnak, én meg poénból meghalok az ijedségtől. De jöttek, némán, ihletett csendben. Előkerült még egy elemlámpa, és körbejártuk a kis termet. Talán 3*3,5 méteres alapterületű lehetett, a mennyezet vagy egy méterrel húzódott a fejem fölött. Belülről nem volt olyan szépen díszítve, mint kívülről, de azért pár festékfolt, törött szobrocska még hirdette a család hajdani vagyonát és dicsőségét. A hátsó falban két sorban emléktáblák sorakoztak, olvashatatlan betűkkel, ezek biztosan falba épített koporsók zárófedelei lehettek. A falak mentén koporsók, a jobb és baloldali kőből, jó tíz centis márványszerű tetővel, a bejárattal szembenit csúcsos, faragott fapiramis zárta el a külvilágtól. A fafaragásokat kikezdte az idő, a sarkak korhadoztak, a valaha elegáns festéket csak nyomokban lehetett észrevenni. Minden bizonnyal ez lehetett a legfiatalabb síremlék a teremben, de ez is több, mint hetven éves volt. Úgy nézett ki, mint egy egyiptomi síremlék, a csúcsos sarokcsavarokkal, a fura szimmetriájával – mi csak szarkofágnak neveztük.

A padló lebetonozott kockakövekből volt kirakva, és nagyon hideg volt. Ezért hozott Feri pokrócokat, amiből ülőhelyet csináltunk magunknak. Középre meggyújtott gyertyát állítottunk, majd lekapcsoltuk a lámpákat, így kezdődött meg az első tökéletes szeánszunk. Szünet nélküli borzongás volt, sokkal nehezebb volt elfelejteni, hogy játék, még kiabálni is csak suttogva mertünk. Eleinte még viccelődtünk azzal, hogy meredten, ijedt arccal néztünk a másik háta mögé, mintha egy csontvázkezet láttunk volna mocorogni. Ha már ketten csinálják ezt veled, nagyon könnyen meg lehet rémülni, és elhinni, hogy valóban van ott valami borzalmas mögötted. Legalábbis ebben a környezetben nagyon működött a dolog. Az első pár alkalommal annyira félelmetes volt ott lenni napfelkeltéig, hogy szinte féltünk, korábban is mentünk el. De aztán megszoktuk ezt is. Ahogy enyhült az idő, és teltek a hetek, mi is bátrabbak lettünk. Neki mertünk dőlni a koporsóknak, és akkor sem ugrottunk fel, ha a bejárat felé mutogatott mindenki, hogy nézd, valaki be akar jönni. Már szünetet is mertünk tartani. Ezt a többiek cigiszünetnek hívták, de én is mindig kimentem velük, mert azért annyira egyikünk se volt perverz, hogy egyedül lent maradjon sokáig, főleg azután, hogy Lizzyt kétszer is bezártuk a hazafelé indulásnál pár percre. Nem lehetett semmi a dolog, mert mikor kiszabadult, hazáig kergetett minket, és kiabált, mint akit nyúznak. Nem akartam én is így járni. Az egyik ilyen alkalommal vetette fel Feri az ötletet, hogy nézzük meg, ki lakik a szarkofágban, hiszen szinte minden este vele szívunk egy levegőt. Baliék lelkesen bólogattak, én valahogy irtóztam a dologtól. Igen, ez a jó szó; lehet, azért, mert vidéki gyerek vagyok, vagy babonás, vagy akármi, de szerintem nem szabad mások sírhelyét megzavarni, nekem már az is túlzás, hogy kriptában vagyunk minden este. Túl sok parasztszokásról, babonáról derült már ki, hogy van alapja. Akár hullamérgezést is kaphatunk, meg… mittudomén. Persze lehurrogtak, és ahogy ez lenni szokott a fiatal bandákban, legalább névleg ott kellett nekem is lennem az “ismerkedésnél”, pedig a szőr felállt a hátamon már a gondolattól is.

Minden különösebb erőfeszítés nélkül kicsavarták – kitépték – a sarokpántokat, és izgatott arckifejezéssel óvatosan félretolták a fedelet. Sokáig nem láttam rendesen, mert a srácok eltakarták a látványt, én meg nem fértem volna oda, ha akarok, akkor sem. A szagokat figyeltem. Nem lett büdösebb, nem volt émelyítő, rohadt döglöttkutya szag, csak valami nagyon halvány, édeskés dolog volt a levegőben, amitől egy pillanatra könnybe lábadt a szemem. Lizzyék csalódottan hátraléptek, én is szemügyre vehettem a halottat, aki szemmel láthatólag felnőtt nő volt valamikor. Arcát még fedte valamennyi hártyaszerű bőr, a szemek helyén már csak a fekete üreg sötétlett, de mégse volt olyan félelmetes, mint egy halottól vártam volna. Talán azért, mert az állkapcsa még mindig zárva volt, és olyan nyugodtan vigyorgott csontvázmosollyal a levegőbe, és szőkés-őszes hajának maradványai még a koponyához voltak tapadva. Testének nagy részét egy fehér keménycsipkés rongyruha borította, ami valamiért a menyasszonyi ruhára emlékeztethetett. Nászruha – gyászruha, nászágy – gyászágy. Kicsit szomorú hasonlat, de mikor először láttam, rám olyan benyomást tett, mint aki békésen és magányosan alszik. Csontkezei a mellén össze voltak kulcsolva, mintha imádkozna, a tenyerei alatt egy régi, bőrkötéses kis biblia lapult. Ezt körülbelül egyszerre vettem észre Ferivel, aki le is csapott a kincsre. Durván félredobta a kezeket, és kivette a megsárgult lapú szent könyvet, miközben a halott feje oldalra csuklott a molyrágta, szétrohadt párnán. Álkapcsa néma sikolyra nyílt az ütődéstől, én ijedtemben léptem egyet hátra, még Feri szemében is rémület csillant, de “Majd visszakapod kisanyám, neked már úgysem kell” szavakkal kért elnézést az örök béke megzavarásért és a sírrablásért. A fedelet kérésemre visszatoltuk a helyére, de a rozsdás csavarok miatt nem zártuk vissza rendesen. Ja, és mert nem tudtuk a szobatársunk nevét, elneveztük Annának. Kedves Anna, ugye örültél, hogy ilyen kedves és vidám cimborákkal lepett meg téged a sors?

És teltek-múltak a hetek, már jócskán benne jártunk a tavaszban, és annyira magabiztosak lettünk, hogy vitatkozni, kiabálni is mertünk, hangoskodtunk a temetőkertben. Ez valakinek feltűnhetett, mert egyik éjszaka csörömpölésre lettünk figyelmesek odakintről. Lizzy kilesett, és mi már kétségbeesetten dobáltuk a cuccainkat a hátizsákba. Egy félrészeg fickó – aki éjjeliőrként azonosította be magát – közeledett felénk káromkodva. Csoda, hogy előkerült, több, mint két hónapja járunk ide. Mikor már nagyon közel ért, nem volt mit tenni, egymás után elszaladtunk, mindent hátrahagyva. Az alacsony kerítésen könnyű volt átugrani, a bicebóca fickó hiába tántorgott utánunk, mire a közeli házakban felkapcsolták a villanyt, mi már messze jártunk. Mármint Bali, Lizzy, és én. Jó három utcával lejjebb mertünk csak megállni, hogy kilihegjük magunkat, és csak ekkor vettük észre, hogy Feri nincs velünk. Ugyan már, hát ő olyan dagadt, még életében nem futott 100 métert. Én láttam, hogy még lent pakolássza a cuccokat – mondta Lizzy, és engem kivert a víz, mert mi lesz, ha elkapják. Mondjuk nem féltettem, mert a kis öregembert félre tudja lökni, ha kell, de ha ebből ügyet csinálnak, hogy halottgyalázók szaladgálnak a városban, abból még nagy bajunk is lehet. Egy éjjelnappali boltban vettünk egy-egy üveg sört, és vártunk egy kicsit, majd visszasomfordáltunk a temetőhöz. Figyeltük, ahogy az éjjeliőr feljön a kriptából, majd tovakerekezik, és minden csendes lesz. Gyorsan odaszaladtunk a kriptaajtóhoz, ami be volt csukva, de odabentről pislákoló fénysugár szűrődött ki. Óvatosan kinyitottam az ajtót, és belestem a résen: odalent Feri pakolászta a cuccait. Elképedésemben még azt sem tudtam megkérdezni, hogy mi történt, de Feri gonosz, perverz vigyorral mondta, hogy elbújt a sarokban. Persze. Oda nem bújhatott, mert az éjjeliőr lement, és nem talált semmit. A kripták mögé nem bújhatott, mert túl nagydarab volt ahhoz, hogy az árnyékban rejtőzködjön. És láttam, hogy Anna szarkofágja még nincs visszazárva rendesen, vékony bordácskái összetörve behorpadtak, mintha valami nagy súly nehezedett volna rá.

Bár a többiek még folytatni akarták a játékot, nekem elment az egésztől a kedvem, szinte hányingerem volt az undortól, és féltem is, mert annyit nem ér meg egy játék sem, hogy a valós életünket kockára tegyük miatta. Rejtőzködés, nem rejtőzködés, ilyet nem szabad csinálni, megharagudtam Ferire, másfél hétig nem is találkoztam velük. Persze a függőség megmaradt, és egy idő múlva nem bírtam már magammal, mikor véletlenül összefutottunk az utcán, akkor a vasárnap esti játékra már én is beneveztem, ugyanakkor, ugyanott. Idegenkedésem hamar tovatűnt, mert jó volt újra látni Lizzyéket, és nem is emlegettük a balesetet; minden ment a régiben, még csendesebbek is lettünk. Csakhogy valószínűleg a környéken már elkezdtek minket figyelni, mert alig egy hét telt el, mikor újra felhangzott az ismerős sárvédő-csörgés. Szinte már rutinból osontunk ki egyenként az ajtón, és rohantunk a belváros felé. Feri természetesen megint hátramaradt, mi futottunk, mint a szél. Mint az előbb említettem, rutinból csináltuk végig a menekülést, mégis olyan erős szorongás vett erőt rajtam úrrá, hogy beszélni alig bírtam, levegőt se nagyon kaptam. Lizzy nem nagyon izgult, szokás szerint poénkodni próbált, de Balin láttam, hogy hasonlóan érezte magát, mint én. Vártunk egy órát, míg vissza mertünk menni. A temető üres volt, a fények kialudtak a házak ablakaiban, néma csönd honolt mindenhol, pedig a telihold fényesen ragyogott fent az égen. Legnagyobb megdöbbenésünkre a kripta ajtaja be volt lakatolva, és Ferit is hiába vártuk, nem jött vissza. Odabent sem volt, mert fél órán keresztül kopogtunk és suttogtunk befelé, de nem jött válasz. Mivel minden bizonnyal hazament, mi is elindultunk lefeküdni.

Én nem kevéssé lepődtem meg, mikor hétfő este Lizzy ott toporgott a házunk előtt. Kiderült, hogy Feri nem ment haza, és ez a szüleinek még csak fel se tűnt. Bali már ott várt a kriptánál egy vasvágó fűrésszel. Öt percbe telt, míg a kopott fűrészlappal átvágtuk az acéllakatot, és persze mindez hiába. Lementünk a kriptába, de üres volt, minden ugyanúgy nézett ki, mint mikor elkezdtünk idejárni, csak a padló látszott tisztábbnak. A szarkofág fedele vissza volt csavarozva, és sajnos, vagy hál’ Istennek nem találtuk Feri nyomait. Szerda este próbálkoztam náluk, de ekkor már a szülei is kétségbe voltak esve, hogy eltűnt a fiuk. Rendőrségi nyomozás indult, Baliékat ki is kérdezték, én valahogy nem kerültem a képbe, mert ugye Feri nem velünk lógott hivatalosan, hanem a szülei tudta nélkül szökött ki esténként. Eltelt másfél hét, és a rendőrség nem talált semmit. Én voltam náluk, anyukája éveket öregedett az aggódásban, pedig mindent megmozgatott, amit lehetett. Szórólapokat nyomtattak drága pénzen, amit eljuttattak minden postára, és az egész megyét teleplakátolták a képeivel. Mikor két hónap múlva a remény már csökkenni kezdett, akkor érkezett pár bejelentés, hogy látták Tatabányán, meg Budapesten. A tatabányai riasztásról kiderült, hogy tévedés volt, Pesten meg mintha tűt keresnének a szénakazalban. Mivel Feri nagykorúnak számított, a rendőrségi állásfoglalás szerint elszökött valahova, és ehhez joga is volt. Hülyeség. Mindene megvolt, a szülei szerették, és a maga módján ő is őket. Voltak haverjai, akik össze-összejártak az eltűnése után is. Persze semmi nem volt a régi, nem is játszottunk többé. Egyszer megpróbáltuk, de a lelkesedés nélkül lélektelen volt az egész. Sokat emlegettük őt, és mindannyian egyetértettünk abban, hogy semmi oka nem volt arra, hogy elszökjön. Bali szerint valami kéjgyilkos elkapta, és megölte, Lizzy teóriája szerint elütötték, és a gázoló elrejtette a testét. Mindkét eshetőség valószínűbb annál, hogy egy hajóra szökött ki pincérnek, de azt hiszem, csak én ismerem az igazságot. Biztos vagyok benne, ha valaki lemenne a Hirsch kriptába, és felnyitná a bejárattal szemben fekvő szarkofágot, két hullát találna benne. Egy öreg, női csontvázat, és egy frissen oszlásnak indult kövér férfitestet. A csontváz fojtogató ölelésben fogja át a férfi holttestét, megsárgult ujjai a tokás torokba mélyednek. Lábait átkulcsolja a térd magasságában, mintha egyfajta szentségtelen nászban feküdnének ott. Feje mellett egy megsárgult biblia van szépen elhelyezve, és újra békésen, elégedetten mosolyog.
És hogy ezt honnan tudom? Hát Feri mesélte.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához