LFG.HU

Villányi Dániel
novellaCimkek

Georg Tackert, az Egyesült Napenergia Szolgáltató részvénytársaság vezérigazgatóját mobiltelefonjának éles csöngése verte föl álmából. Gyors ébredése miatt csak lassan tért magához: hirtelen azt sem tudta, hogy éppen hol is van. Aztán lassan eszébe jutott minden: a cég, az utolsó napi rohanás egyik megbeszélésről a másikra, a majd’ egész naposra sikeredett, hosszú kocsiút az augusztusi kánikulában, az előző napon megkezdett kéthetes nyaralása, és végül az, hogy most épp a nemrég vásárolt nyaralójában van.
- Vedd már föl, kérlek! – szólalt meg felesége fáradtan a takaró alól, visszarántva ezzel az elcsigázott Georgot a valóságba. A jócskán az ötvenes éveiben járó férfi kipattant az ágyból, és átszaladt a nappaliba, ahol telefonja még mindig kitartóan csöngött. Mivel szokatlanul hideg volt a házban, menet közben gyorsan fölkapta köntösét.
Mr. Tacker mérgesen konstatálta, hogy még igencsak korán lehetett, tekintve hogy koromsötét volt a szobában. Nagy nehezen megtalálta a villanykapcsolót, és kézbe vette a már majd’ két perce csöngő mobiltelefonját. Csak akkor vette észre, hogy nem a hagyományos, hanem a műholdas telefonjára érkezett a hívás, mégpedig a munkahelyéről. Dühösen beleszólt a készülékbe:
- Halló! Mi lehet olyan fontos, hogy ilyen korán…
- Korán? De hát a vezérigazgató úr még nem tudja? – szakította félbe az ideges férfihang a vonal túloldalán. A közismerten hirtelen haragú Georgnak több se kellett: ettől a nyilvánvaló szemtelenségtől csak még idegesebb lett. Egyébként fölismerte a hangot: a törtető kis mitugrász Ben Taylor volt az, akit a nyaralása idejére jobb híján megbízott a helyettesítésével.
- Igen, korán! Mégis hogy képzeli! És mit nem tudok?! – üvöltötte a telefonba, nem törődve azzal, hogy felesége a szomszédos szobában alszik.
- Hát, hogy nem kelt föl a Nap. Vagyis kialudt, vagy mi…
- Micsoda? Ez valami tréfa? Magát ezért kirúgom! És miért a műholdas vonalon hív ilyen baromságok miatt? Tudja, mennyibe kerül ez a cégnek? – Georgban gyorsan fölment a pumpa. A helyettese némileg megrémülhetett főnöke fenyegetésétől, mivel remegő hangon elnézést kért, majd nagy levegőt vett, és nyugalmat erőltetve a hangjára belekezdett mondandójába.
- Nos, amint bizonyára tapasztalja, nem kelt föl a Nap, holott már kilenc óra is elmúlt! Korom sötét van az egész Földön! Az összes csatornán ez megy, kapcsolja be a tévét! Egyébként pedig azért léptem önnel műholdas kapcsolatba, mert itt a városban túlterheltség miatt megszűnt a mobilszolgáltatás…
Georg nem hitt a fülének. Megnézte a faliórát: pontosan kilenc óra négyet mutatott. Aztán megnézte az időt mindkét telefonján, majd a karóráján, végül beszaladt a hálószobába, és megnézte a felesége éjjeliszekrényen hagyott karóráját is: mindegyik pontosan kilenc óra négy percet mutatott.
- Ha ez valami tréfa, Mr. Taylor…
- Bárcsak az lenne, uram. Kapcsolja be a tévét! Bármelyik csatornát!
Georg visszarohant a nappaliba, és bekapcsolta a televíziót. És valóban, mindegyik csatornán ugyanarról volt szó: arról, hogy már legalább négy órája nappalnak kellene lennie Amerikában! Egyik kezében a telefonnal, másikban pedig a távirányítóval a megrökönyödött férfi leült a fotelba a tévével szemben, és döbbenten kapcsolt egyik adóról a másikra. A szexadótól kezdve a rajzfilmcsatornáig mindenhol ez volt a téma. Végül megállt a CNN-en, ahol épp egy csillagászt interjúvoltak meg, aki hebegve-habogva azt próbálta elmagyarázni, hogy miért is kéne még a Napnak legalább ötmilliárd évig világítania…
Mr. Tacker felocsúdva döbbenetéből felpattant a fotelből, és kiszaladt az erkélyre. Csak amikor elhúzta az üvegajtót, döbbent rá, hogy mindeközben odakinn viharos szél tombolt. Szabad kezével megkapaszkodott az erkély korlátjában, és kelet felé nézett. Ott, ahol reggel lévén a Napnak kellett volna ragyognia, most csak a csillagok pislogtak a koromfekete égbolton. Egy-két gyorsan közeledő felhőt leszámítva az ég tiszta volt, csak a szél fújt eszeveszettül. Visszaszaladt a nappaliba, és becsukta az ajtót. Csak akkor hallotta meg beosztottja hisztérikus kiabálását a telefonban:
- … és kitört a pánik az egész városban! Most mi lesz velünk, uram? És mit mondjak az alkalmazottaknak? Halló, Mr. Tacker! Válaszoljon! Nap nélkül hogy adunk el több…
De Mr. Tacker már semmit sem hallott mindebből. A döbbenettől kiesett a kezéből a telefon, és meredten bámult a tévéképernyőre: a híradás szerint nem csak Amerika, hanem az egész világ sötétségbe borult. Georg pontosan tudta, hogy mit is jelent ez. Ha csak három napig nem éri napsugárzás a Földet, olyan hideg lesz, hogy még a legellenállóbb baktériumok is elpusztulnak, a bolygó bármely zugában lapuljanak is. Georgnak meg kellett kapaszkodnia a fotel háttámlájában, nehogy elszédüljön, amikor eszébe villant a kíméletlen felismerés: ha ez a képtelen állapot két napon belül nem szűnik meg, az biztosan az emberi civilizáció végét jelenti!
Georgot sokkos állapotából a padlás felől érkező fülsértő robaj térítette magához, odakint ugyanis mindeközben orkánerejűvé nőtt a szélvihar. Tisztán hallotta, amint a cserepek egymás után csúsznak le a tetőről, hogy aztán hatalmas csörömpöléssel darabokra törjenek földet érésük után. Ahogy egyre erősebben tombolt odakinn a szélvihar, a ház falai félelmetes, recsegő hangokat hallatva meg-megremegtek.
A napsugárzás hirtelen megszűntével valójában az egész Földön megbolydult az időjárás. A szél, a csapadék, a hideg- és melegfrontok, a ciklonok – melyeket eddig a Nap évmilliárdokig tartó egyenletes sugárzása tartott kifinomult egyensúlyban – most, mint egy fékezhetetlen, elszabadult elefántcsorda söpört végig a bolygó felszínén, mégpedig egyre dühödtebben, egyre nagyobb erővel, elpusztítva mindent, ami az útjába került.
A megrémült férfi habozás nélkül berohant az álmából épp fölriadt feleségéhez, és mind a ketten leszaladtak a pincébe. Miközben lefelé haladtak a lépcsőn, hallották a tetőt recsegve-ropogva elválni az emelettől, ahogy a tornádószerű szél magával ragadta.
Amint leértek a pincébe, Georg becsukta annak vas ajtaját és bereteszelte. Tackerék csak most örültek igazán annak, hogy a nyaraló előző tulajdonosa egy paranoiás milliomos volt. A pincét ugyanis valójában egy atombiztos bunkernek építették. Falai vastag betonból készültek, és minden volt benne, ami egy párhetes túléléshez szükséges lehetett: rengeteg ivóvíz és konzerv, szünetmentes áramellátás, levegőcserélő berendezés, egy fűtőtest, egy ágy, némi ruha, sőt, még egy külső antennával ellátott rádió is.
Miközben fejük fölött tombolt a vihar, Georg üzembe helyezte a fűtőtestet, mert a hőmérséklet jól érezhetően elkezdett csökkenni. Találtak pokrócokat, amibe gyorsan be is bugyolálták magukat, és fölkuporodtak az ágyra. Aztán Georg nagy levegőt vett, és el-elcsukló hangon elmagyarázta rémült feleségének, hogy mi is történt. Majd értetlenül, maguk elé bámulva hallgatták a rádiót.
A hírek hihetetlenek és egyben szörnyen megrázóak is voltak. Az elnök felszólította az embereket, hogy zárkózzanak be házaikba és vigyenek magukkal annyi élelmet és tüzelőanyagot, amennyit csak lehet. A NASA szakemberei szerint nem az okozta a nappali sötétséget, hogy a Föld egy másik bolygó vagy hasonlóan nagy égitest árnyékába került volna. Az űrszondák adatai alapján ugyanis egyértelművé vált, hogy az egész Naprendszer sötétségbe borult. Mintha egyszerűen eltűnt volna a Nap – ami nyilvánvalóan képtelenség, tették hozzá rögtön a szakemberek.
Felhívták a figyelmet arra is, hogy hamarosan megszűnnek a műholdas adások, lévén hogy a műholdak napenergiával működnek. Aztán megszűnik majd a földi adás is, mivel az erőművek egy-két napon belül fölmondják a szolgálatot, a vezetékek pedig mindenütt szét fognak fagyni, szólt a híradás. Az idősödő házaspár döbbenten hallotta a hírt, hogy bár nyár volt, az északi országokban már mínusz harminc fokokat mértek, és a hőmérséklet rohamosan csökkent tovább.
Ahogy teltek az órák, a rádióban egyre képtelenebb hírek hangoztak el. Kora délután például bejelentették, hogy az egyenlítő mentén fagypont alá süllyedt a hőmérséklet. Közben a megrémült házaspár hallotta, ahogy az iszonyatos vihar egymás után dönti le a ház falait. Szerencsére a pince tömör vasajtaja és vastag betonfödéme ellenállt a rázúduló tégláknak.
Valójában hiába tudták, hogy mi történt, és hiába voltak tisztában azzal, hogy mi lesz ennek a kozmikus katasztrófának a következménye, hatmilliárd embertársukhoz hasonlóan a valóságot mégsem értették meg, mégsem fogták föl: azt, hogy ebbe mindannyian bele fognak pusztulni. Eltűnik az emberi civilizáció, kihalnak az állatok, a növények, megszűnik az időjárás, megfagynak az óceánok, az erdők és a városok, mígnem az egész bolygó egy sivár, kihalt hógolyóvá nem válik, ahol olyan hideg lesz, mint amilyen csak a világűr legmélyebb zugaiban fordul elő.
Hiába fűtöttek, estére fagypont alá süllyedt a hőmérséklet a pincében, de ami még ennél is borzasztóbb volt számukra, hogy este nyolc körül megszakadt a rádióadás. Az éter sistergését meghallva mindketten sírva fakadtak, s érezték, hogy nem sokáig bírják még ezt a hihetetlen hideget.
Az emberiség – és egyben a Föld minden egyes élőlénye, legyen az növény vagy állat – számára ezek az órák jelentették a világvégét. A Föld apokaliptikus tragédiája drámai gyorsasággal zajlott le: minden órában százmilliók haltak meg a soha nem tapasztalt viharokban, az özönvízszerű áradásokban és az egyre keményebb fagyokban.
A Nap melegét szomjazó Föld kétséget kizáróan haldoklott.

A Földtől százötvenmillió kilométerre, közvetlenül a Nap körül keringő hatalmas, csillagközi űrhajó épp végzett lemerült energiakészleteinek feltöltésével. A csillaghajót vezérlő Gondolat kikapcsolta hát az egész Napot behálózó, annak sugárzását elnyelő és átalakító mágneses erőterét, és felkészült az újabb űrugrásra, hogy folytathassa hosszú útját a távoli célja felé.
Az űrhajót irányító Gondolatból jól érezhetően aggodalom sugárzott. Megszegte ugyanis azt a több millió éves szabályt, mely szerint minden egyes energiafeltöltés előtt meg kell vizsgálni az adott csillag környezetét, élet után kutatva.
Valami hiba folytán viszont – csak nagyon ritkán szokott vele ilyesmi előfordulni – a Gondolat kicsit később fejezte be az előző űrugrását, így amire e távoli kis csillaghoz ért, vészesen lemerültek az energiakészletei. Még annyi tartaléka sem maradt, hogy érzékelését az egész bolygórendszerre kiterjesztve megbizonyosodjon arról, hogy a csillag energiájának ideiglenes elszívása nincs-e hatással az ottani, esetlegesen létező élet bármilyen formájára.
Szerencsére készleteinek feltöltése a Gondolat számára csak egy pillanatot vett igénybe, így tüstént hozzálátott a kilenc bolygó és azok megannyi holdjának tüzetes vizsgálatához. A Gondolat végül nyugodt lelkiismerettel folytatta tovább hosszú útját a végtelen világűrben, s pár pillanattal később, miközben ismét boldogan szelte a csillagközi teret, már el is felejtkezett erről a kis incidensről.
Rövid, de alapos vizsgálódása során ugyanis az élet legapróbb nyomára sem bukkant.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához